Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-05-24 / 21. szám
Evangélikus Elet i$87. május 24. Kedves Gyerekek! Az április 5-én megjelent ismétlő kérdésekre kevesen kűldtetek be megfejtést, s ezek között sem volt „telltalálatos”. Helytelen megoldást Irtatok az 1., 3., 5. és 12. kérdésre, most nézzük ezeket. Az 1. kérdés így hangzott: Mit gondolsz, miben hibázott Jákób, mint édesapa és miért? A helyes válasz pedig: Kivételezett Józseffel a többi testvér rovására. A 3. kérdés: Miben vétkeztek a testvérek és miért? és ehhez kapcsolódik az 5. kérdés Is: Ml mutatja, hogy József testvérei megállták a próbát? Előző kérdésre legtöbben azt válaszoltátok, hogy meg akarták ölni Józsefet, s bár ez igaz, mégis a helyes felelet az x válasz: Nem tudtak uralkodni Indulataikon. Azt pedig, hogy megállták a próbát, az mutatja, hogy Júda kész volt a rabszolgaságot is vállalni Benjámin helyett. Az utolsó kérdés Sámuel történetéből való: Mit csinált Éli főpap, amikor Sámuel elmondta neki Isten üzenetét? Ha elolvassátok 1Sám 3,18-at, Éli válaszát, észreveszltek, hogy a helyes válasz: Búnbánatot tartott. A könyvjutalmat Ferjentsik Violának küldjük el Kerepestarcsára, mert egyedül ő adott 10 helyes választ. Remélem, hogy a mostani ismétlő kérdéseket olvasva többen kaptok kedvet válaszadásra, mint az előzőnél. (-ez) Ismételjünk Most az elmúlt öt számunkban feldolgozott bibliai történeteket: Dávid (1 Sámuel 16). Salamon (fKir 3,16-28), Eutikhosz (ApCsel 20,7-12), a sareptai özvegyasszony fia (1 Kir 17,17-24) és a Naámánnál szolgáló kislány (2Kir 5) történetét ismételjük át. Olvassuk el a megjelölt igehelyeket, azután olvassuk a megjelent feldolgozásokat és próbáljunk felelni a következő kérdésekre: 1. Isten miért azt nézi, ami a szívben van? 1 Mert a szív a test legfontosabb szerve 2 Mert a szívben lévő érzések és gondolatok határozzák meg az ember egész magatartását X Mert akinek a szíve egészséges, az életerős ember 2. Miért Dávidot választotta ki Isten királynak? 1 Mert Dávid szép arcú és jó megjelenésű fiú volt 2 Mert Isten a kicsinyek pártján áll X Mert Dávid kedves, engedelmes és őszinte fiú volt 3. Dávid nem csak játszani tudott a lanton, hanem nagyon sok éneket is szerzett. Melyik bibliai könyvben vannak összegyűjtve Dávid énekei? 1 Az Énekek Énekében 2 A Példabeszédek könyvében X A Zsoltárok könyvében 4. Miért nevezték Salamont bölcs királynak? 1 Mert a kisujjában volt a kor minden ismerete 2 Mert gazdagsága és hatalma árulkodott bölcsességéről X Mert amikor népét kormányozta, különbséget tudott tenni a jó és a rossz között 5. Miért halt meg a két pereskedő nő • egyik fia? 1 Mert anyja éjjel véletlenül ráfeküdt 2 Mert anyja elhanyagolta X Mert anyja szegény volt, s nem tudta táplálni 6. Miért parancsolta meg Salamon, hogy vágják ketté az életben maradt fiút? 1 Mert véget akart vetni a két asz- szony vitájának 2 Mert úgy tartotta igazságosnak, hogyha az egyik meghalt, haljon meg a másik is X Mert így akarta megtudni, hogy ki az igazi anya 7. Mennyi időt töltött Pál apostol Tro- ászban, abban a városban, ahol Eutikhosz kiesett az ablakon? 1 Egy napot és egy éjszakát, amelyet a tanítással töltött 2 Egy egész hetet X Öt napot 8. Melyik napra virradóan történt Eutikhosz balesete? 1 Vasárnapit)! hétfőre virradóra 2 Hétfőről keddre virradóra X Nem lehet megállapítani a történet szövegéből 9. Pál apostol átutazóban volt Troász- ban. Melyik város volt útjának végső célja? 1 Róma 2 Jeruzsálem X Efezus 10. Hogy került Illés próféta a sareptai özvegyasszony házába? 1 Eljött Isten igéjét hirdetni 2 Isten küldte ide, hogy az asszony gondoskodjék róla X Rokoni látogatáson volt az asz- szonynál 11. Miért lett beteg az özvegyasszony fia? 1 Mert Isten büntetni akarta az édesanyját 2 Mert anyja nem gondozta őt szeretettel X Mert Isten meg akarta mutatni csodás erejét és hatalmát Illésen keresztül 12. Egyszer Illéshez hasonlóan Jézus is visszaadatta egy özvegyasszony- nak egyetlen fiát. Ki volt ez az asz- szony? 1 A kananeus asszony 2 A naini özvegyasszony X Magdalai Mária 13. Hogyan került a leány Naámán házába? 1 Látogatóba jött 2 Mint rabszolgát elhurcolták X Izrael király ajándékozta őt Naá- mánnak 14. Miért ajánlotta a kislány beteg urának Elizeus prófétát? 1 Mert jutalmat remélt tőle 2 Hogy megmutassa, milyen erős az ő népe X Megesett a szíve ura szenvedésén 15. Hogyan gyógyította meg Elizeus Naámánt? 1 Csodaitalt itatott vele 2 Azt mondta neki: fürödjön meg a Jordánban X Kenőccsel kente be a testét S. J. Beküldési határidő: Június 7. Nagy Konstantinuszról- 1650 éve halt meg Egy hosszú ideig tartó, nevével jelzett, nagyméretű egyházpolitikai forma kezdeményezője volt. Valószínűleg már apja mellett keresztyén hatások érték. Apja halála után, 306-ban lett a római birodalom nyugati tartományainak a császára. Hosszú harcokban, sorra legyőzte a birodalom keleti tartományainak élén álló, többi „társcsászárt”: 310-ben Maximiánuszt, 312-ben Maxen- ciuszt, 323-ban pedig Lucíniuszt, és egyeduralkodó lett. Megszűntette a köztársasági intézmények maradványait, kiépítette a monarchikus önkényuralmat. Szétválasztotta a polgári és a katonai közigazgatást. Céljainak szolgálatába állította egyházpolitikáját. A milánói rendelettel (313) biztosította keresztyének szabad vallásgyakorlatát, a papoknak adómentességet adott, megtiltotta a keresztrefeszítést, és törvényben szabályozta a vasárnap megünneplését, majd 323. után fokozatosan államvallássá tette a keresztyénséget. Egyházpolitikájában magának tartotta fenn a püspökök kinevezésének és megerősítésének, az egyetemes zsinatok összehívásának, és az eretnekekkel való fegyveres leszámolásnak, valamint a legfőbb egyházi törvényhozásnak, és bíráskodásnak a jogát. Több zsinaton elnökölt, így pl. 325-ben, a níceai zsinaton is. Másrészt viszont nagyértékű alapítványokat, adományokat, javadalmakat juttatott az egyháznak, és megadta az adómentességet, állami érvényűvé tette az egyházi bíráskodást, a papság felett pedig - szükség esetén - egyházi bíróságok ítélkeztek. Nagy Konstantínusz 326-ban Bizáncba tette át a székhelyét, amelyet róla neveztek el Konstan- tinápolynak. A városban nemcsak keresztyén, hanem pogány templomokat is építtetett. Sajátos felfogására jellemző, hogy már egyeduralkodó korában, pénzére a Krisztus-monogramot, másik oldalára pedig a „győzelmes Nap” pogány képét és feliratát verette. Fiait keresztyén szellemben neveltette, de életében egy teljes istentiszteleten sem vett részt, és csak halálos ágyán keresztelkedett meg. A keresztyénség előtérbe állítása mellett a pogányok iránt is türelmes volt. Hatalmára árnyékot vetett esetenkénti kegyetlensége; több, közeli rokonát kivégeztette. 337. május 21-én halt meg; halála után birodalma ismét részekre oszlott. Intézkedéseivel a keresztyénség új történelmi körülmények közé került, de már túljutottunk ,a „nagykonstantínuszi korszak” jellemzőin. B. B. Reménység nélkül nem élhet az ember. Aki elveszíti minden reménységét, az depressziós vagy öngyilkos lesz. „Dum spiro, spe- ro”, azaz, amíg csak élek, léleg- zem, addig reménykedem - ezt vallja a régi latin közmondás. A kérdés csupán az, hogy mi-, ben, és hogy van-e alapja, jogosultsága a reménységnek. Nos, miben reménykedünk? A szerencsénkben? A kedvező véletlenben? Vagy „kancsalul festett egekbe” (Csokonai) néz a reménységünk? Esetleg önmagunkban, a saját rátermettségünkben, erőnkben, ügyességünkben? Az apostol nem ilyen reménységről szól, hanem olyanról, amelynek alapja is van. Az a reménység, amelyre itt buzdít egy rajtunk kívül álló forrásból fakad. Bár az üdvösségünk reménységre szól, de ez nem megalapozatlan, nem is a saját jóságunk, érdemeink ingatag talajára épül, hanem Jézus Krisztus elvégezett váltságművére. A reménységünk alapja Jézus halála és feltámadása. A gyülekezet, a hivő ember mindig is erre kell, hogy tekintsen. Isten maga jogosít fel erre a reménységre, mindazzal, amit 0 értünk tett, és megígért. Életünkben sok-sok reménytelen helyzet van. Ám Isten Igéjében ilyenkor újra és újra Jézus Krisztusra mutat. Úgy, ahogyan Gerhardt Pál, a sok szenvedést, megpróbáltatást átélt énekköltő írta: Nincs másban reménységein, Csak Krisztus vérében, Mert örök üdvösségem Csak benne lelhetem. Én gyarló életemben Jót nem találhatok, De Krisztus érdemével Én is megállhatok. (Ék. 325/2) Reménységünk azonban nem bizonyos, hogy itt a földön már beigazolódik. Üdvösségünk reménységre szól, írja az apostol. És ez azt is jelenti, hogy lehet, hogy csak majd úgy látjuk meg a bajokon keresztül is javunkat munkáló Istent, mint ahogyan Mózes: hátulról. Visszafelé tekintve. Éppen ezért, mert hitben járunk és nem látásban (2Kor. 5,7) van szükségünk az állhatatosságra. Ezt az állhatatosságot munkálja és segíti bennünk Isten Lelke. Állhatatosságra van szükségünk, hogy Jézus mellett megmaradjunk, állhatatosságra van szükségünk, hogy az Istennek tetsző dolgokat tegyük, állhatatosságra van szükségünk a bűn elleni harcban, a jó melletti kitartásban, és az imádságban. Spurgeonról, a nagy angol evangélistáról jegyezték fel, hogy hosszú éveken át imádkozott egyik barátja megtéréséért. És azután Spurgeon meghalt, anélkül, hogy látta volna barátja megtérését. És a temetésén, az ott elhangzó igehirdetés ragadta meg úgy ennek a barátnak a szívét, hogy átadhatta magát Jézus követésére. Spurgeon ebből már semmit nem láthatott itt a földi életben, de Isten meghallgatta az imádságát. Ilyen kitartó reménységre csak Isten Lelke buzdíthat minket. Nekünk is segítségül lesz a Szentlélek, hogy reménységünkben kitartóak legyünk, még akkor is, ha sok mindent nem látunk beteljesedni Isten ígéreteiből. Gondoljunk arra, hogy nem vagyunk magunkra hagyatva, gondoljunk ilyenkor vissza Isten már beteljesedett ígéreteire, és hálaadással vigyük elé minden kérésünket. Imádkozzunk! Köszönjük Édesatyánk, hogy Te segítesz minket, hogy állhatatosan fussuk meg az előttünk álló küzdőpályát. Emlékeztess minket sok ígéretedre, amely felől már tapasztaltuk, hogy Te hűségesen megtartod szavadat. Ne engedj elcsüggedni minket, hanem biztass minket igéddel és Lelkeddel, hogy el ne veszítsük hitünket, hogy el ne tántorodjunk mellőled. Ámen. Balicza Iván Falu Tamás Istenem, add... HÚSVÉT UTÁN 5. VASÁRNAP IGÉJE Rm 8,24-27 REMÉNYSÉGBEN, IMÁDSÁGGAL Istenem, add, hogy jó legyek, ne üssek sohasem sebet, hulljon ölembe két kezem, mielőtt velük vétkezem. Ne érezze élő, se holt, hogy késem szivükbe hatolt, alhassam át az éjszakát, ne keltsen fel sohase vád. V _______________________________________________________/ So k ember gyötrődik abban, hogy hiába fogadta el a bűnbocsánatot, hiába fogadta el személyesen Jézust Megváltójának, mégis ott él benne a félelem, vajon Isten ténylegesen elfogadta-e őt magát? Vajon nem történik-e valami, ami elválasztja őt Isten kegyelmétől? Nem él-e hamis bizonyosságban, s a végén nem az derül-e majd ki, hogy Isten ítélete mégsem fordult el róla. Pál apostol - mint tapasztalt lelkigondozó - úgy segít ezeknek a kételkedő embereknek, hogy Istenre, s a megdi- csőült Jézusra mutat rá. Nem a mi bennünk lévő értékek mentenek meg minket Isten ítéletétől, hanem az Ő kegyelme, az, amit Ő elvégzett, s mindezt tényként, üdvösségtörténeti eseményként láthatják a keresztyének. így lesz Jézus mennybemenetele is biztosíték és bizonyíték arra nézve, hogy Isten elfogadta az 0 áldozatát. A hitében bizonytalan embernek arra van szüksége, hogy Jézust lássa. Csak ez adhat mindannyiunknak bizonyosságot arra nézve, hogy Isten valóban szeret bennünket. Hiszen az az Isten, aki egyetlen Fiát a golgotái keresztre adta, ezzel bizonyította, hogy mennyire szívén viseli sorsunkat, mennyire törődik üdvösségünkkel. S a megdicsöült, mennybe visszatért Jézusra tekintés megerősít minket abban, hogy van, aki képviselje ügyünket Isten előtt. Egy lappföldi lelkész naplójában olvastam egy kis történetet. Hatalmas terület, ritkán lakott pusztaság volt a szolgálati helye. Minden évben végiglátogatta az egymástól távol eső tanyákat. Mindenütt szivesen fogadták, de egy helyen feltűnt neki, hogy amíg ott tartózkodott, a család egyik tagja nem vett részt a közös vacsorán, s az azt követő családi áhítaton. Amikor a lelkész megkérdezte, mi az oka ennek, csak annyit felelt: Nekem nincs erre szükségem, én nem vagyok bűnös. A lelkész meghallgatta, de amikor elment azt mondta: Tegyen meg nekem egy szívességet. Csupán annyit kérek, hogy minden este imádkozza el ezt a mondatot: Uram, mutasd meg nekem az én szivemet. Egy év múlva ismét ott járt a lelkész. A családnak az a tagja akkor sem vett részt az áhítatokon, de a lelkész kérdésére azt válaszolta: Ilyen nyomorultul spha nem éreztem magam. Megtettem, amit kért, és most csak azt érzem, hogy nem mehetek Isten elé, úgy tele van a szívem bűnnel. Akkor a lelkész azt tanácsolta: egy év múlva újra erre járok, addig most már azt az imádságot mondja, hogy Úr Jézus, mutasd meg nekem a Te szívedet. Amikor egy esztendő múltán visszatért abba a családba a lelkész, egy boldog embert talált. Az illető örömmel mondta el: megláttam Jézus szívét is, és most már tudom, hogy én is Isten megmentett gyermeke vagyok. Látjuk-e a magunk szivét, és látjuk-e Jézus szívét? A Mennybemenetel ünnepén ennek a kettőnek kellene megtörténnie. És ha megláttuk Jézust, aki az Isten jobbján van, és esedezik értünk, azonnal nyugodtabb, békésebb lenne az életünk, „mert tudjuk, hogy isteni garancia óv minket, bukástól, bűntől, nyomorúságtól, emberektől és a végső ellenségtől, a haláltól. Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Te itt éltél közöttünk, elvégezted üdvösségszerző munkádat, és most bizalommal helyezzük életünket, sorsunkat a Te kezedbe, mert tudjuk, hogy Te az Atyánál vagy és esedezel értünk, életünk minden napján. Ámen. Balicza Iván MENNYBEMENETEL IGÉJE Rm 8,31-34 ÜDVÖSSÉGÜNK ZÁLOGA Q Mit köszönhetek? Nagyszüleimnek ? Akikről most írok, kivétel nélkül elmentek már a minden halandók útján. A nagyszüleim voltak, nagyanyáimat nem ismertem, az anyai nagyapámról kisgyerek- kori élményeim vannak, az apai nagyapám jó tíz éve halt meg. Nem furcsa, olyan emberekről szándékozom írni, akiket háromnegyed részben nem, vagy alig ismertem?! Régen megsárgult fényképeket nézegetek. Az egyiken nyalka katonalegények egy csoportban. Pózolnak, egyenes derék, hetyke bajusz, büszke tekintet, délceg tartás. A kép hátoldalán cégjelzés, évszám: 1918. Kiszámolgatom, hogy melyik is a nagyapám. Aztán eszembe jut, amit még ő mesélt a bajtársairól. A Piavénái, a sűrűn arató halál poklában hányán maradtak ott, kioltva élétüket a „hazaért”. Tizennyolc-húsz éves fiúk, akiket idegen földre kényszerítettek hazug hazafias szólamokkal, és jól jártak, ha nyomorékan is, de élve megúszták a vérzivataros időket. Nagyapámtól tudtam meg, hogy mi az éhezés, a papírtalpú bakancs, a szuronyroham, a sebesülés, a „hősi halál”, a háború, a nélkülözés, a keserves újrakezdés. A sokszor unalomig mesélt-hallott katonatörténetek mégis mély nyomot hagytak a gyereklélekben. Úgy emlékszem vissza, hogy ekkor undorodtam meg életreszólóan minden erőszaktól és a háború rémségeitől. Az igaz történet-mese értette meg velem, milyen nagy kincs a béke. Ezekben a történetekben hallottam azokról a katonafiúkról, akik a legnehezebb időkben is kitartottak egymás mellett, szép példáját adva az igaz emberségnek. A másik fényképen anyai nagyapám. A felvétel valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején készült. Ott áll a kis falusi ház előtt, fején az elmaradhatatlan fekete kalap, tekintélyes, szépen pödört bajusz, fehér ing, persze pyakkendő nélkül, fekete kabát. Talán éppen templomba készült. Ha őrá gondolok, mindig így jelenik meg előttem. Vele kapcsolatosan is őrzök egy számomra nagyon szép gyerekkori emléket. Nála nyaraltam falun, talán ötéves, ha lehettem. Egyik reggel kirándulni indultunk, csak a kis elemózsiás batyut vittük magunkkal. Menet "közben folyvást mesélt. A faluról, a házakról, a lakókról, rokonokról, majd a falu végén megmutatta a „vámosi csárdát”, ahol valamikor a híres betyár, Sobri Jóska is mulatott. Közben szorgalmasan róttuk az utat, dombra föl, völgybe le. Megéheztem, elfáradtam, mire a tsz-istállókhoz értünk. Ez volt ám a csoda! Tehenek, lovak, birkák! Városi gyereknek hallatlan nagy élmény. Letettük a kis batyut és elindultunk fölfedezni ezt az izgalmas világot. Mikor már mindent láttunk, visszaindultunk a kis csomagunkért. Hűlt helyét találtuk. A juhász kutyája fölfalt mindent, csak a szalvétát hagyta meg. Sírva fakadtam. Nagyapám a közeli fűzfáról egy ágat vágott, farigcsált valamit, majd a kezembe nyomta a pillanatok alatt elkészült fűzfasípot. Hüppögve megfújtam. Hát az olyan, de olyan szépen szólt, hogy elszállt a bánatom... Mennyi mindent lehetne még elmondani... Hogy jobbára csak a szép emlékek elevenednek meg? Igaz. Nyilván voltak másmilyenek is, de ezeket a múló idő megszépíti, a feledés jótékony homálya elfedi. Porladó öregek, mi mindent köszönhetek nektek! Sokat. A szüléimét, azt a rengeteg embertformáló élményt, amely életreszólóan a gyermekiélekbe ivódott. Mai nagyszülők! Ne feledjétek, tőletek is függ milyenek lesznek az unokák. Őriznek majd rólatok is szép emlékeket...? Varsányi Ferenc Az is biztasson és ösztönözzön minket, hogy Isten nemcsak parancsol és ígér, hanem segítségünkre is siet: megfogalmazza a szavakat és a szöveget szánkba adja, hogy mit és hogyan imádkozzunk és lássuk, mennyire könyörül nyomorúságunkon és hogy semmit ne kételkedjünk abban, hogy tetszik Neki az imádság és biztosan meghallgatja. Ez a Miatyánk nagy előnye minden olyan imádsághoz képest, amelyet magunk gondolunk ki. - Nincs tehát a földön jobb imádság a mindennapi Miatyánknál, mert az a kitűnő bizonysága van, hogy Isten szivesen hallgatja. Nem is volna szabad ezt elcserélnünk a világ minden kincséért sem. LUTHER Finn-magyar verstalálkozó Szép templomainkban idén is gyakran köszönthetünk finn testvéreket. Már megszokott dolog, hogy a budavári, Deák téri, kelenföldi, fasori, óbudai templomaink falai között felcsendül egy-egy finn egyházi kórus, vagy gyülekezeti csoport éneke. Ezúttal a finn bibliakiadó társaság népes csoportját köszönthettük. Nem kiemelkedő, „turistalátványú” templomaink valamelyikében, hanem a Karácsony Sándor úti szeretetotthon szépen gondozott kertjének mélyén rejtőző meghitt templomunkban, amelyet megtöltött a mintegy 40 tagú finn csoport, s ugyanakkora magyar gyülekezet. Nem is akármilyen alkalommal, de az ünnepesti istentisztelet keretében elhangzott vers-találkozó meleg órájában. A közös ének és ima után magyarok és finnek versekben köszöntötték egymást. Túrmezei Erzsébet egymás után olvasott Fel költeményeiből, amelyek már finnül is megjelentek Hyvää huo- menta, armo - Jó reggelt, kegyelem - címen. A verseket maga a fordító, An- na-Maija Raittila költőnő tolmácsolta finnül. Aversek muzsikájában szöveg és lélek megkapóan csengtek össze s a kétnyelvűség határain túl öleltek egybe magyarokat és finneket. Gazdagította az együttlétet, hogy a csoport vezetője, Anne Jääskeläinen ismertette a finnek bibliakiadó szolgálatát, amely szerte a világon sokfelé találta meg a szíveket, s ahonnan bibliakiadásunkhoz mi magyarok is kapjuk a papírt. Évekkel ezelőtt Aili Mäenpää finn énekművésznő Kecskeméten a Kodály-intézetben végzett egy tanfolyamot. Ő is eljött ismét s bizonyságtevő énekével segítette a finn és magyar szívek együttdobogását. Az együttlétet Kertész Géza, a józsefvárosi gyülekezet lelkésze zárta igehirdetésével, amelyben a két nyelv össze- csengésén túl a Lélek egységéről szólt. Külön élmény volt hallgatni a 23 zsoltár jól ismert szövegét a régi Károli nyelvén és mai finnül. Ugyanazon a napon egy másik finn csoport is kereste a Lélek egységét budai szeretetotthonunkban. Helsinkiből a dómtemplom diakóniai bizottságának a küldöttsége látogatta meg a kibővülő, s akkor még felavatás előtt álló új épületszámyat, s a segítő szeretet jeléül hozott bőségesen ajándékokat az otthon lakóinak. Ezt a csoportot Mirjam Kaivunen, a „Konvikti” vezető gondnoknője, a nálunk sokak által ismert és szeretett „Mirkku” vezette. Sti- pendiáns lelkészeink a Konviktiben találnak otthont már évtizedek óta. ő „Anni táti” és Voipio Marci utóda s így szinte már kissé hozzánk is tartozik. Korén Emil
