Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-22 / 8. szám
Evangélikus Elet 1987. február 22 O (Dl jfts GYERMEKEKNEK A csaló 1Móz 27 Ha valamit nagyon szeretnénk elérni, vagy megkapni, sokszor nem válogatunk az eszközökben. Olykor még a csalástól sem riadunk vissza, csakhogy miénk lehessen a hőn óhajtott tárgy, vagy dolog. Pedig az ilyen módon megszerzett értéken rendszerint nincs az Isten áldása. Jákób n.agyon vágyódott arra, hogy ő örökölje az Isten ígéretét, amit Isten nagyapjuknak, Ábrahámnak adott. Mivel azonban az idősebbik testvér Ézsau volt, az akkori szokások szerint Izsák neki akarta átadni atyai áldása kíséretében ezt az ígéretet. Ezért arra kérte Ezsaut, menjen ki a mezőre, ejtsen vadat, készítse el kedve szerint és hozza be neki. A lakoma után majd részesíti őt az atyai áldásban. Amíg Ézsau a mezón járt, Jákób édesanyja tanácsára levágott egy kecskegidát és elkészítette azt atyja ízlése szerint. Magára öltötte Ézsau ruháját, kezét és nyakát pedig a kecskegida bundájával fedte zén és nyakán lévő kecskebundát, megnyugodott: „A hang ugyan Jákób hangja, de a kezek Ézsaué.” Izsák evett a finom pecsenyéből, bort is ivott hozzá, majd így szólt: „Csókolj meg, fiam!" Ez a csők megint hazugság volt Jákób részéről. Izsák megérezte Ézsau ruháin a mezők illatát, s most már biztos volt „benne, hogy idősebb fia, Ézsau térdel előtte. Kinyújtotta kezét és a fia fejére tette, majd megáldotta őt: „Áldjon meg téged az Isten, teljesítse be rajtad ígéretét, hogy nagy nép származik utódaidból a népek áldására és örömére." Jákób nem mert felnézni atyja áldása közben. Szívében érezte, hogy milyen gonoszságot művel. Becsapja édesapját! De azért mégis örült, hogyha csalással is, de övé lett az atyai áldás. Amikor Ézsau megérkezett a mezőről és atyja elé járult, kiderült a csalás. Izsák azonban áldását már nem vonta vissza, hiába kö- nyörgött és sírt Ézsau. be. Ezután az elkészített étellel bement édesapjához és így szólt: „Itt vagyok, édesapám!" „Ki vagy te, fiam?" - kérdezte Izsák. „Én vagyok Ézsau, az idősebb fiad" - hazudta Jákób. „Egyél az ételből és add reám áldásodat!" Izsák azonban gyanakodott. „Nem lát-' lak jól, mert már rosszak a szemeim, de a hangod valahogy más. Gyere közelebb, hadd tapogassalak meg!" Ézsau keze és nyaka ugyanis nagyon szőrös volt. Mikor Izsák megtapogatta a Jákób keÉzsau ekkor nagy haragra gerjedt Jákób ellen. Jákóbnak menekülnie kellett. Messzi vidéken, nagybátyjánál talált menedéket. Jákóbnak sok viszontagságot kellett átélnie és sokat kellett szenvednie, amíg elnyerte Istentől a bocsánatot és kibékülhetett testvérével, Ézsauval is. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy mindez hogyan történt, olvassátok el tovább Mózes első könyvének 28-33. fejezetét! Selmeczi János jT a HATVANAD \ VASÁRNAP I IGÉJE ApCsel 26,22-32 KRISZTUS KÜLDÖTTEI LEHETÜNK! Akik csak egy kicsit is ismerik az Újszövetséget és az őske- resztyénség történetét, azok tudják, milyen jelentősége volt a keresztyén gondolkodás és életstílus kialakulásában a tarzuszi Pálnak. A damaszkuszi úton a Feltámadottal való találkozása egész életét igénybe vevő feladattá válik számára: bizonyságot kell tennie Róla! Szolgálatában Jézus életéből csupán két eseményre összpontosít: halálára és feltámadására. Felszabadult örömmel ismeri fel és fogadja el a krisztusi életforma belső dinamikáját: Ő uralkodik a világ felett, uralkodni akar élete felett, és uralmát kiterjeszteni kívánja általa mások felett is. Ezért az apostol számára a hit soha nem magánügy, hanem mindenkor közügy! így szólal meg Cézáreában is Festus és alattvalói, Agrippa és udvartartása előtt. A körülmények folytán védekezésre kényszerül, de védőbeszéde igazi bizonyságtétel Krisztusról. Látszólag magáról beszél, megváltozott életét mondja el. Valójában Krisztusról prédikál, Aki őt megkereste, „bilincseitől” megszabadította, átformálta és szolgálatába állította. Tovább adja azt, amit kapott. Nem is akar, de nem is tud mást tenni. Mert akit Jézus szólít meg és vesz hatalmába, az mindenkor Neki engedelmeskedik, Róla tanúskodik, Őt sugározza. Krisztus minket is ilyen bizonyságtevő szolgálatra küld! Igaz, megváltozott körülmények és más emberek között. De a tanúságtétel tartalma és iránya ugyanaz maradt: a Krisztus- ban hozott szabadítás örömhírét prédikálni, és ezt életvitelünkkel hitelesíteni. Aki hamisítatlan evangéliumot hirdet, annak számolnia kell azzal is, hogy nemcsak örvendező fogadtatásra, de dühös ellenállásra is talál. Festus egykori kiál- tása ma is hallható, csakúgy, mint Agrippa gúnyolódása. Napjainkban sincs nagyobb népszerűsége a Krisztusról szóló üzenetnek. Sokan lerázzák magukról, mint „bölcs emberek- i re” nem tartozó dolgokat. És talán még többen érzik Jézus igazságának vonzó erejét, de túl nehéznek tartják a döntés harcát és meghátrálnak előtte. Mi meg ne fáradjunk és bele ne keseredjünk! Hiszen egyáltalán nem reménytelen ez a vállalkozás. Magunk lehetünk a bizonyságai annak, hogy Krisztus ereje át tudja tömi a szív és értelem konok páncélzatát. Csakhogy mindig kevésnek bizonyul a kimondott szó. Élettel kell hitelesíteni, igazát tettekkel kell nyilvánvalóvá tenni. Krisztus ügyét üresítjük meg, ha irgalmát cselekedeteinkkel nem sugározzuk a körülöttünk élő emberekre. Szolgáló útját zárjuk el, ha mindenkit hordozni képes szeretetéről segítőkészen nem tanúskodunk környezetünkben. Aki csak önmagában akar Krisztussal gazdagodni, az előbb-utóbb maga is nagyon szegény lesz. Pál apostol abban is példát mutat, hogy a bizonyságtevő szolgálat imádsághoz vezet. Olyanhoz, amelybe nemcsak mások kenyere, öröme és békéje fér bele, de a másik hitének megújulása, vagy éppen hitre jutása is. így se mondjunk le egymásról! Hiszem, hogy ennyi mindenre akart megtalálni bennünket ma Krisztus. Hogy küldöttei legyünk! Eszlényi László IMÁDKOZZUNK Uram! BQnbánattal vallom, hogy szavaimmal és életemmel sokszor akadálya voltam Országod terjedésének. Szólnom kellett volna, de csukott maradt a szám. Segítenem kellett volna, de nem mozdult a kezem. Rólad kellett volna tanúskodnom, de nem mutattam Rád. Nem vittelek, hanem eltakartalak mások elől. Aki mindent megtehetsz, kérlek, formálj használható, bizonyságtevő tanítványoddá. Ámen. BESZÉLGESSÜNK A vitatkozásról IGÉK Ha beszélni próbálok hozzád, fá- raszt-e? Hát ki tudja itt magába fojtani a szót? (Jób 4,2) Tanítsatok és elhallgatok; értessétek meg velem, miben tévedtem! Milyen fájdalmas az őszinte beszéd! (Jób 6,24-25) Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! (Jób 27,5) Á bölcsesség megerősíti a bölcset. (Préd 7,19) Ne fígyelmezz minden beszédre, melyet mondanak! (Préd 7,21) A bölcsek nyugodt beszédét inkább meghallgatják, mint a bolondok közt uralkodónak kiáltását. (Préd 9,19) Egymás között azon vetélkedtek az úton, hogy ki a nagyobb? (Mk 9,34) Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette Isten e világnak bölcsességét? (lKor 1,20) Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. (lKor 13,1) Gyönyörködöm az Istén törvényében a belső ember szerint. De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével. (Rm 7,22-23) Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel! (Ef 5,6) Semmit se cselekedjetek versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem egymást alázatosan különbnek tartsátok magatoknál. (Fii 2,3) A felfuvalkodott, aki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved... (lTim 6,4) .. .hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket. (Tit 1,9) A balgatag vitatkozásokat azonban kerüld, mert haszontalanok és hiába- valóak. (Tit 3,9) A Krisztusnak beszéde lakozzék ti- bennetek gazdagon... (Kol 3,16) .. .hogy magaviselet által ige nélkül is megnyeressenek! (lPt 3,1b) Mindig készek legyetek szelídséggel és félelemmel megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek lévő reménységről. (lPt 3,15) , . .. .Ázsiából voltait, vitatkoztak' 1st-' vánnal. De nem állhatták eHene a1 bölcsességnek és a Léleknek, aki által szólt. (ApCsel 6,9) IDÉZETEK Eudamidas görög férfi mondotta egy idős emberről, aki bölcs és híres, sokat vitatkozó hírében állt: Hát mikor fogja a bölcsességet és igazságot követni, ha mindig csak vitatkozik róla? (Plutar- chos) A vita: szükséges rossz. (Rényi Péter) Semmihez sem kell élesebb ész és szilárdabb jellem, mint sajátmagunk győztes vitatársának lenni, érdekeink ellenében is. (Illyés Gyula) Bálám óta valahányszor egy szamár meg egy próféta vitába keveredik egymással, mindig a próféta a vesztes. (Jókai Mór) Vitatkozunk, vitatkozunk. Otthon, munkahelyünkön, megszokott társaságunkban, újságlapokon, a rádió mikrofonja és a televízió kamerája előtt. Érvelünk, magyarázkodunk, bizonyítunk, cáfolunk; lelkesen és rezignáltan, dühösen és szenvedő mosollyal, mikor hogy. Még azt is tudjuk, miről vitatkozunk. Csak azt nem tudjuk, miért és azt sem, hogy hiába. - És közben nem tudunk egymásról semmit; nem értünk és nem érzékelünk egymásból semmit. (Szomráky Sándor) Tudsz-e valakiről is, akit ún. vitatkozással hódítottak vagy hódítottál volna meg Jézus Krisztusnak? Bevallom őszintén, vitatkozással még soha nem tudtam senkit meggyőzni, se egyházon kívül állót, sem egyházon belül „az egészséges tudománytól eltévelyedett rajongó atyafit”. (Gyökössy Endre) Ne szakítsd félbe a másikat azért, hogy magadról beszélj! - Észrevetted-e már, hogy sok vitában mindenki úgy vonul vissza a küzdelemből, hogy sokkal szilárdabban meg van győződve a maga igazáról, mint valaha? Miért? Mert nemcsak érvek állnak szembe, hanem emberek az érvek mögött. így a vita nem csupán eszmék, okoskodások cseréje, hanem többnyire két ember, pontosabban két érzékenység közötti küzdelem. - Beszélni a másikkal annyi, mint először is meghallgatni a másikat. Nagyon kevés ember tud hallgatni, mert kevesen vannak, akik nincsenek eltelve önmagukkal. - Vitatkozni akarsz a másikkal? Először nyerd meg a rokonszenvét! (M. Quist) KÉRDÉSEK 1. Miért mondható sokoldalúnak és igen gazdagnak a kép, amely az igékből rajzolódik elénk a vitatkozásról? 2. Vajon miért van több ige éppen Jób könyvéből és a Prédikátor könyvéből? 3. Melyik ige tanítását lehet a legnehezebb megszívlelni? ,4nMelyik ige a leginkábbJellemző ránk emberekre a vitával kapcsolatosaiig 10,1' 5. Melyik idézetek között ellentétes megítélés a vitatkozásról? 6. Az Illyés Gyulától vett idézet mely Igével mutat rokonságot? 7. Miért szükséges és miért rossz a vita? 8. Ismersz-e olyat, aki jót tud vitatkozni? 9. Mikor vitatkoztál mostanában valakivel és miről, és milyen „eredménnyel”? 10. Van-e olyan kérdés vagy terület, melyről elmondhatod: „Vitában ebben a kérdésben én otthon vagyok”.-r -r Gyermeklelkek fényképeken „Gyászban lenni” A fénykép-sorozatot történetesen Gödöllőn láttam, de úgy hírlik, másutt is bemutatják, s megjelenik talán magyarul Suzanne Szász könyve is. Azt is írhatnám ugyan, hogy a művelődési központ falain nem kiállítást láttam, hanem egy kiteregetett könyvlapjait. A fotóművész ugyanis - 1946-ban, diplomata-feleségként ment Amerikába, s válása után ott maradt - főként gyermekeket fotózik, s képeihez szöveget ír. Bevallom, első látásra ezt meglepőnek tartottam: beszéljen a kép, gondoltam, nem kell hozzá ráadás, ha maga a fotográfia beszédes. De éppen ezt a kiállítást alaposabban megnézve, katalógusát elolvasva döbbentem rá: Suzanne Szász nem egyszerűen, vagy nem csak fotós, ő elsősorban a lelkek megfigyelője, magyarázója, prédikátora. Életéről szólva elmondja, menynyire megrázta őt, hogy nem lehet gyermeke, s miképpen fordult családok és gyermekek felé, hogy meglesse, elsajátítsa és megörökítse - azaz mások számára is átélhe- tővé tegye - a kisebb-nagyobb csemeték fejlődésének örömét és feladatait. Rengeteget dolgozik (hetvenéves elmúlt), addigi életműjegyzéke 2480,,munkát” tartalmaz -de egy-egy „munka” állhat egyetlen filmtekercsből s állhat száznál is többől, hiszen némely gyermekhez, családhoz vissza-visszatér. Képei a gyermekiélek ábrázolásai, örömöké, vágyaké, kísérleteké, egymás közötti vagy a felnőttek iránti érzelmekről - és ezek gátjairól. „Érzelmek tanulmányozója” - írja Suzanne Szászról Benjamin Spock, a világhírű gyermekorvos, lelkek orvosa. Arra tanít, folytatja, hogy szeressük gyermekeinket, tudatosan figyeljük és ismeijük föl érzelmeiket, segít abban, hogy le- küzdjük gyermekeink - és hadd tegyem hozzá, oly sokszor egymás - iránti lelki vakságunkat. Ez hát az oka és a célja is, hogy képeihez Suzanne Szász néha csak egyetlen mondatot fűz, néha hosszabban szól, s most már nyilvánvaló, kép és szöveg együtt tanítja az embert a családon belül és azon túl emberségesen élni, egymást kölcsönösen megbecsülni és - megérteni. Ez bizony nem kis feladat. Igazán jó lenne, ha ez a képeskönyv - vagy magyarázatos képgyűjtemény?- magyarul is kapható lenne mielőbb, és valóban hozzásegítene az oly igen szükséges megértéshez, bensőséges kapcsolathoz gyermek és szülő, ember és ember között. Zay László Mit tudunk a gyászról? Mondhat- juk-e, hogy eleget? Mondhatjuk-e mi hívők, lelkészek és laikusok egyaránt, akiktől oly sokan várnak vigaszt, jól sejtve, hogy hitünkben rejlik az egyetlen vigasz; felelhetjük-e, miszerint jól ismeijük a gyász lélektanát, törvény- szerűségeit, szokásrendjét? Vagy csak hagyományokat őrzünk, nem tudván, miért is? A Valóság 1986/11. számában Polcz Alaine pszichológus mondja el mindazt, aminek ismeretében több megértéssel, belső átéléssel fordulhatunk szenvedő embertársaink felé, és alkalmasint, ha minket sújt a sorsunk, tudatosabban éljük át fájdalmunkat. Tanulmányának címe: Gyászban lenni. Polcz Alaine közelről ismeri témáját. Évek óta dolgozik olyan kórházi osztályon, ahol daganatos betegségekben szenvedő gyermekeket ápolnak, gyógyítanak. Erővel és szeretettel, fáradhatatlanul hordozza a mások terheit, nem véletlenül mondja tanulmányában valahol: „mi keresztények”. Ezúttal az a célja, hogy a „gyászmunka” elvégzésének fontosságára hívja fel a figyelmet. A kifejezés szokatlan, jelentése: a veszteség feldolgozása, a bánat mély átélése, hogy azután gyógyulni kezdjen a lélek, és épen élhessen tovább. Valahogy úgy, mint mikor örvénybe jutva a jó úszó lemerül a folyómeder fenekére, kibújik az örvény alól, és visszajön a felszínre, míg az ijedős, gyönge úszó belefullad a vízbe. Vagy Polcz Alaine hasonlatával: ha valakinek fél lábát amputálják, két lehetősége van: vagy megtanul mankóval, műlábbal járni, és nagy erőfeszítés árán, de igyekszik teljes életet élni, vagy tolószékbe ül, és apátiába süllyed. A „gyászmunka” valójában edzés, szoktatás az eltávozott nélkül folytatandó élet elfogadásához, mégpedig nemcsak a tudat, a ráció szintjén, hanem a tudattalan, az érzelmek, ösztönök világában is. Sokat tudtak, sejtettek erről a régiek, egyebek közt a gyászév betartásával is, hiszen egy éven át minden ünnep, évszak, névnap stb. az „első” az elveszett nélkül, s mint ilyen különösen fájdalmas. A hagyományok nem kiüresedett formák, hanem fontos tartalmakat hordoznak, csak éppen a mai élet nem kedvez nekik, töredékesen maradtak fenn, és szimbolikus jelentésük sem mindig ismert. Itt van például a gyászruha. A közösség által megszabott szinű (hol fehér, hol fekete) emlékeztető, a halottal való érzelmi azonosulást elősegítő jel. Manapság városon nem illik viselni, tapintatlanságnak tartják, ha valaki környezetét a halálra emlékezteti. (Le is nézik azt, aki mintegy „kegyelmet kér” a világtól, hogy ne bántsák, hiszen úgyis szenved.)* A mai városi ember nem tud élet és halál összefüggésében élni, nem fogadja el saját halálának gondolatát sem, nem képes a gyászmunka elvégzésére, s ez a hiány örökös rettegésben üt vissza. A szerző példádat hoz a gyász elta- gadására, megkerülésére. Olyanokról, akik - noha szerették, nagyon is szerették halottjukat - úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Látszólag nyugodtak, nem sírnak, mert nem engedik magukhoz a veszteség gondolatát, önmaguk előtt tagadják súlyát. De nem szabadulhatnak. Bizonyos idő után különféle pszichózisok, lelki betegségek vesznek erőt rajtuk, megmagyarázhatatlan félelmek láncreakciói indulnak meg, amelyek nemzedékek nyugalmát tehetik tönkre. A szerző ennél a kérdésnél megemlíti azt a nemrég felfedezett és feltárt jelenséget, mely megdöbben- • tette a szakmai közvéleményt is: a háború alatt elpusztult, eltűnt emberek leszármazottaiban sokszor harmad- és negyedíziglen él tovább a szorongás, a félelem, feltehetően a szülők homályos megjegyzései, ködös szavai és az el nem végzett gyászmunka nyomán. Nevén kell nevezni a démont, a fájdalom okát, és szembenézni vele, mondja Polcz Alaine. A tanulmány kitér a gyásszal csaknem mindig együttjáró bűntudatra; az azonosulás jelenségére, amikor a gyászoló valósággal személyiségébe építi a halottat és mindenben hasonlítani kíván hozzá; a fájdalom kiváltotta agresszióra (érdekes megállapítása, hogy az örökösödési harcokban sem kell mindig kapzsiságot gyanítani, olykor ott is a gyászreakciót kifejező agresszivitás szólal meg); a tagadásról, amikor a gyászoló a „nekem él” jelszóval úgy rendezkedik be az emlékek őrzésére, mintha maga is eltemetkeznék; és arról a másik tagadásról, amellyel megtagadja a holtat, felnagyítva hibáit, hogy kisebbítse veszteségét, de mit sem ér vele. A szerző egész gondolatmenete arra figyelmeztet, hogy nem elég közvetlenül a haláleset után törődnünk veszteséget elszenvedő embertársainkkal. Lelkiállapotuk hullámzik, gyógyulásuk lassú. A bőséges ismeretanyagot mély emberszeretettel közlő tanulmány csupán két kérdésben késztet vitára, vagy inkább csak töprengésre. Az egyik azon állítása, miszerint „a temetőkultusszal a keresztények némiképp ellentétbe kerülnek hitükkel”, mivelhogy az egyház csak _a sírig követi a holtat. Igaz. De az is igaz, hogy ahol hívő emberek élnek, ott szépek, gondozottak é temetők, míg a hit hanyatlása a sír elfeledé- sét is magával hozza. A másik megállapítás bizonyára tapasztalatból fakad, mégis kételkedem általánosítható voltában. E szerint az idős szülők elvesztését utódaik az élet rendjeként fogadják, ám a kisgyermekek elvesztése a legsúlyosabb csapás, mert azt az ember saját énje csonkításaként éli át. De hát létezik olyan szülő-kapcsolat, melyben nem a szülői szerep a fontos csupán, hanem az egyetlen és pótolhatatlan ember, és minden érzelmi kötődésünkben óriási jelentőségű az időtényező. Azok a szülők, házastársak, testvérek, akik 40-50-60 éven keresztül éltek benne legközelebbi hozzátartozóik létében, nemcsak betölthetetlen űrt hagynak itiaguk után, hanem annak a ráción túli biztonságnak az elvesztését is, miszerint nélkülük nem létezhet a világ. Bozóky Éva