Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-27 / 52. szám

Evangélikus Élet 1987. december 27. Jörg Zink Karácsony ajándékai Mi lehet ajándék? A magányosnak a másik ember közelsége, az éhezőnek a feléje nyújtott kenyér, az eltévedtnek az, aki megmutatja neki az utat... annak, aki nem látja az élet értelmét, az, aki felragyogtatja előtte a célt. A didergőnek a meleg, amelybe befogadja valaki. Mi sokat ajándékozunk egymásnak az ünnepre, sok mindent... / Mit ajándékoz nekünk Isten?! Németből ford. Túrmezei Erzsébet Szabad-e bejönni ide betlehemmel Ezzel az újdonsággal lepte meg a Kaláka együttes és a Móra Ferenc Könyvkiadó - zenés könyvvel - a karácsonyt várókat. A megváltozott vi­lágban úgy nevezhetnénk őket: ők a mi korunk betlehe- mesei. Az ügyesen válogatott ver­sek, énekek között - a XIV. századtól századunkig - a ma­gyar, svéd, cseh, spanyol, fran­cia karácsonyi dalokat, Pálóczi lontai betlehemes egy-egy rész­lete, melyet Kodály Zoltán 1916-ban gyűjtött. A könyv zárszava így fogal­mazza meg a zenés könyv létre­jöttének célját, melyet a Kalá­ka maga elé tűzött: „Szabad-e bejönni ide betlehemmel?” kér­dezik ők az olvasótól, a hallga­tótól, szabad-e énekkel örömet adni, hiszen a karácsony az öröm, a szeretet, a megbékélés ünnepe, amikor elfeledjük az Horváth Ádám Ötödfélszáz énekek cimű gyűjteményéből a Pásztorok, keljünk fel címűt éppúgy megtaláljuk, mint evangélikus énekeskönyvünk darabjait: Jászolban a szal­mán, Hadd zengjen énekszó, Mennyből jövök most hozzá­tok, Krisztus Urunknak áldott születésén, Kit sok boldog pásztor dicsér. Az egyházi énekek között versek, népi énekek szerepel­nek, a keret pedig a Nagysza­emberek között elszenvedett bajokat, bosszúságokat. Sza- bad-e elfelejteni a fagyot, a zord telet, s csupán a csillogó díszeket látni? Szabad-e elfelej­teni a háborút és a szenvedést, amely fölött karácsony estéjén diadalmaskodik a zöld fa élet­ereje? Hiszen a karácsony az örök újjászületés ünnepe. Érről énekelnek ennek a könyvnek a betlehemesei. A könyv kazettával együtt 185,— Ft. « -ez KARÁCSONY 2. NAPJA IGÉJE TELE LESZ A FÖLD AZ ÚR ISMERETÉVEL... Ünnep második napján kicsit már levonulóban érezzük a kará- » csonyt. Nem hat újként a hangulat. A karácsonyfa sem csillog már olyan fényesen. Lassan megszokjuk már a vágyott és megkapott ajándék jelenlétét. Az istentiszteleten se vagyunk már olyan sokan. Kopik lassan az ünneplés külső varázsa is. Ma mégis egy hatalmas, messiási prófécia áll előttünk Ézsaiás szavaiban. Valahol mégis talál­kozik ünneplésünkkel. Régi és új szokás, jó volna, ha vigyáznánk rá, hogy az ünnep első napját szűk családi körben, otthon töltjük, a második napon azonban kitágul a kör. Keresztszülők indulnak ke­resztgyerekekhez, testvérek a testvérekhez, rokonok a rokonokhoz. Szélesebbre táljuk az ajtót ma egymás előtt. Milyen sokat jelenthet egy ilyen ajtónyitás! Mai igénk hajtásról, növekedésről, szétáradásról és teijedésről szól. Az igét hallva úgy érezzük, hogy ami eddig eléggé zártan, csak kis körben létezett, az most kiárad széles területre. Áradjon a bizalom ott, ahova indulunk és megérkezünk ezekben a sajátos hangulatú, ünnepi órákban! Kőszegi gyermekkorom egyik legszebb élménye volt a séta karácsony másodnapján délután a csen­des, kisvárosi utcákon. Az ablakokból karácsonyfák fénye szűrődött ki és közös éneklés hangja hallatszott. Németajkú lakosság hozta a városba, magyarok is átvették a szép szokást: amikor a vendégeknek meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit, néhány kivülről ismert, kará­csonyi éneket együtt éneklünk. A legfőbb kívánság a gyülekezet enapi köszöntésében rejlett: Békesség néktek! Rokonok között, testvérek között, barátok között lenne ereje egy újonnan felfedezett, közös karácsonyi éneklésnek. A vesszőszál kihajtása, a lélek áradása, a lehelet tisztítása, igazságának szilárdsága, hűségének összetartása. Pusztán felsorolva is micsoda ajándékok! Jézus születésének örömhi- rében a bizalom áradása a legfőbb kincs. Bizalom árad Istentől felénk. Ez az üzenet számvetésre késztet: 1987 karácsonyán bizalom- teremtők vagyunk vagy bizalom-rombolók? Hagyjuk, hadd indítson el minket Isten igéje azon az úton, amelynek célja, hogy ember embernek ne ellensége, hanem bizalmat adó, bizalomból élő testvére legyen! Lenyűgöző kép volt számomra, amit egyszer egy dél-olaszországi faluban láttam. Újra és újra visszaemlékezem rá. A nagy forróságban a köves utcán egy kövön üldögélő kisgyerek egy lesoványodott, meg­kínzott, nyomorult külsejű kutyát a tenyeréből vízzel itatott. Mint túristák, bőszen fényképezni akartuk. De csoportunk egyik idős tagja .megszólalt: nem szabad őket megzavarni! Csak nézni és emlékezni szabad. Az állatok békés egymás mellett éléséről beszél Ézsaiás. Jó lenne már egyszer megfürödnünk a teremtett világ, benne a természet szép harmóniájában! Jó lenne az állatvilág szépségeit és értékét át­gondolni annyira, hogy elszégyelljük magunkat mi, a teremtés koro­nái! Igénk az Úr ismeretének áradásáról beszél. Arról, hogy megtelik vele a föld egésze. Legyen hétköznapi folytatása a karácsonyi idill- nek! Legyen kihatása a betlehemi harmóniának! Jézus születésekor is hatalmas volt a külvilág zaja és diszharmóniája. Egy ponton mégis csend és békesség tört be, azóta is teljed, sugárzik szerte földünkön. Ott kezdődik el az új, ahol cél és tartalom világosan kirajzolódik. Jézus indítása ilyen indítás számunkra. Karácsony másnapján külö­nösen is fénylik a cél és a tartalom. Cél a békesség, tartalom a szeretet. Közöttünk azért, hogy a szent harmónia ne rekedjen meg a templom­ban és az ünnepen. Az igazi nagy példát épp erre a kettőre adta Isten az emberré született Jézusban. Szabó Lajos IMÁDKOZZUNK Istenünk! Indíts el minket ezen a napon otthonokba, testvérekhez! Tégy minket leleményesekké, hogy békességet sugározzunk és bizalmat épít­sünk. Engedd meg, hogy el tudjunk szakadni az önmagunkat szolgáló önzés kínos betegségétől. Másokat lássunk magunk előtt, másokat gazdagítsunk ezekben az ünnepi órákban. Taníts minket adni, mert hihetetlenül nagy az, amit tőled kaptunk Jézus Krisztusban. Ámen Finn-magyar reformációi találkozó Négyszázötven évvel ezelőtt egy finn teológiai hallgató, Agricola Mihály, és egy magyar lelkész, Dévai Bíró Má­tyás, együtt hallgatta Luther és Me- lanchton előadásait Wittenbergben. A finn egyházban Agricolát később úgy emlegették, Hogy ő „a finn Lu­ther”, nálunk meg Dévai Bíró Mátyás kapta a „magyar Luther” nevet. Ab­ban is egyformán alakult életük, hogy népük nyelvén ábécés és olvasó köny­vet írtak, méghozzá Luther Kiskátéjá­nak rendje és anyaga szerint. Ez az érdekes egybeesés és nevezetes évforduló adott alkalmat egy jelentős tetlen felsorolni azokat a régi kedves ismerősöket, akikkel ezen a héten talál­koztunk, akik személyes beszélgetésre otthonukba hivtak, vagy felhasználták a legkisebb időt is a velünk való beszél­getésre. így pl. Nikolainen püspök, Soisalon-Soininen professzor, Laaso- nen dékán, Grönvik külügyi titkár, vagy azok a finn lelkészek, akik az utóbbi időben egy-egy évet ösztöndí­jasként Akadémiánkon töltöttek. Nem maradhat említés nélkül a szombati kirándulás, amelynek során Järvenpää-ben ismerkedhettünk a Finn Egyház továbbképzési központjá­Tájékoztató a Missziós Intézet templomában találkozásra: a Helsinki Egyetem Teo­lógiai Fakultása meghívta Akadé­miánk tanárait és tíz hallgatóját, hogy ebből az alkalomból együtt emlékez­zünk meg reformátorainkról. Az erede­tileg csak néhány napos, egy-két elő­adásból álló találkozónak tervezett al­kalomból nyolc napos gazdag program lett. Nemcsak egy magyar és egy finn előadás hangzott el, hanem minden meghívott tanár, és majdnem minden finn tanszékvezető tartott előadást az egyetemen. így nemcsak a két reformá­tort ismertük meg, hanem a két teoló­giai iskola munkáját és szolgálatát is. Az egyházaink közötti testvéri kapcso­latból következett, hogy a Finn Evan­gélikus Egyház is részt vett a program kialakításában, és így a találkozó a két egyház további kölcsönös ismerkedésé­nek alkalmává is vált. Mivel a résztve­vő hallgatóink finn teológiai hallgatók­nál, azok családjánál lakhattak, a fiata­labb nemzedékben újabb baráti-testvé­ri kapcsolat alakulhatott ki. Egy ilyen rövid kis cikkben lehetet­len ismertetni a gazdag programot, részletes beszámolót adni az útról, az élményekről. Csak néhány kis részletet tudunk érinteni abból, ami feljegyzé­sekben, fényképekben, a kölcsönös be­szélgetések élményében megmaradt. Hallgatóink ismerkedhettek a finn egyetemi és egyházi ifjúság életével. Láttuk a Teológiai Fakultást, a Finn Egyház központját, a Missziói Intéze­tet, bennük mindazt a felszerelést, könyvtárat, ami a jó teológiai munkát és az egyházi szolgálatot segíti. Lehe­ban azokkal, akik az egyházi szolgálat különböző ágainak laikus munkásai és lelkészi szolgálatát segítik elő. Ugyan­ezen a napon ellátogattunk Porvooba, megtekintettük az ottani régi dómot, amelynek Finnország történelmében is jelentős szerepe volt, megismerkedhet­tünk Vikström püspökkel, a finn érsek testvérével, aki a svéd nyelvű egyházke­rület életéről is tájékoztatott bennün­ket. Külön jólesett, hogy fogadásra meg­hívott mindnyájunkat hazánk helsinki nagykövete, és így egy jó órára „hazai földön” is lehettünk, beszélgetve vele a szépen fejlődő finn-magyr kapcsola­tokról. Nagyon sok szeretettel kell megemlé­keznünk két volt finn ösztöndíjas ne­künk nyújtott segítségéről. Martti Voi- pioról, Akadémiánk tiszteletbeli dokto­ráról, aki a tolmácsolás kimerítő mun­káját végezte egész héten át, és Tuula Pohjalainenről, aki az előző tanévben még ösztöndíjasként nálunk volt, és aki az egész héten át kísért bennünket, gon­doskodva a hallgatókról. Utunk azzal zárult, hogy vasárnap különböző istentiszteleteken vettünk részt, Cserháti dékán, Fabiny profesz- szor és Selmeczi igazgató igehirdetéssel szolgált. Talán még lesz alkalmunk szóban és írásban bővebben is beszámolni erről az útról, a most kialakuló új kapcsola­tokról, és Akadémiánk új épületében viszont fogadni a finn professzorokat és a hallgatók küldötteit. M. A. Kovács Sándor: 147. ének Kitárom előtted szívem... rM —*———p—i —J ■-t]--J------■ porba von, Ó, lérj be hoz-zám, Jé-zu-som! 2. Jöjj el, lelkem epedve yár, Irgalmas mennyei Király, És ragyogtasd tekinteted E bujdosás völgye felett, Hogy járjak a Je utadon, Ó, térj be hozzám. Jézusom! 3. Jöjj és oszlasd el a homályt, Mely tévelygő szivemre szállt, Es erősítsen szent kezed. Ha harcomban elcsüggedek! Ha bűnöm súlyos terhe nyom, ó, térj be hozzám, Jézusom! 4. Hű őrizöm, jövel, jövel. Szerelmeddel maradj közel! Ha elfedett a borulat. Az örök honba nyiss utat, Hol szent neved magasztalom! Ó, térj be hozzám, Jézusom! Kovács Sándor veretes, képgaz­dag, erősnyelvű énekeiből hatot találunk énekeskönyvünkben. Va­lamennyi kedvelt, sokszor használt darabja egyházi éneklésünknek. A „Kitárom előtted szivem” ád­venti besorolást kapott. Pedig ve­retesen, eredetében, megszületésé­ben is karácsonyi ének. Ez a nyel­vezetében, stílusában, képgazdag­ságában oly tőről metszett magyar vers - külföldön született. Ez az ének a honvágy megkapó, szívbe- markoló dala. Egy külföldre sza­kadt magyar diák karácsonyi ma­gányának csöndes sírása az ott­hon, az édesanya, a meleg családi kör után. Kovács Sándor Nagyvelegen született 1869. május 20-án. A Ba­kony lankáin dobbant életre a szí­ve. Szülőfalujában, majd Győrött indult meg a tudás lépcsőin. Aztán a soproni híres lyceum diákja lett. A Kis Jánosok, Gyurátzok öröké­ben szívta magába a haza, a nyelv, az irodalom, a hit szeretetét. Sop­ronban és Pozsonyban volt teoló­gus, majd a múlt század utolsó évti­zedében Németországban tanult tovább, Halléban és Greifswaldban. Ott történt, hogy karácsonykor nagyon rászakadt az idegenség. Színes magyar nyelve és érzésvüá- ga nehezen tört be a német szavak és gondolatok kemény ütemébe. Régebben ott élő magyar barátait karácsony estéjére meghívták a ta­nárok, vagy a lányos mamák. Ko­vács Sándor nehezen barátkozott. Diáktartó családnál lakott, de há­zigazdája és családja hűvös udva­riassággal bántak vele. Nagy, ka­rácsonyesti vacsorát készítettek. Rokonok meleg hangja zengte át a házat. Csak őhozzá nem szólt sen­ki. Szive még az anyai öl melegét pihézte, s ott érezte meg igazán a súlyát annak, hogy mit vállalnak a magyar diákok, amikor kultúrá­ért, műveltségért, nagyobb tudá­sért, tágabb látókörért otthont- hagyva kelnek vándorútra. Tágult az ő szeme is, de a szíve csak itthon dobbant, s nem azt érezte, amivel hazátlanná sodródott magyarok áltatják magukat, hogy „ottho­nom Európa”, hanem ott dobbant meg igazán szivében az otthonér­zés: hazám a magyar táj, a magyar nyelv, s hazám a népem, szeretteim szíve-melege. Eszébe jutott - a vidám és han­gos német família mellett társta- lanságban r az édesanyja, a boldog gyermekkor és gyermekhit családi emléke, és a messze vándorolt gyermek árvasága sötétlett a szívé­ben. Évtizedekkel később, családi körben beszélt erről.- Olyan volt a szívem - mondot­ta - mint a kifosztott madárfészek­ből letaszított, csipogó kismadáré. Mintha kitagadott volna a világ! Én nem voltam senkinek meghí­vott vendége, és nem volt az ide­genben senkim, akit vendégül lát­hattam volna. Szegényebb voltam a bujdosó kurucoknál. Bánatba ta­szított a csüggedés. Erőtlen és bé­kéden voltam. A szomszéd szoba zengett a karácsonyi énektől. Ak­kor csordult ki a könnyeimmel együtt a szívemből az elhagyott lé­lek hívogatása: kitárom előtted szivem, ó jöjj, légy vendégem ne­kem... Akkor éreztem: nem az a baj, hogy engem nem hivott meg senki karácsonyesti vacsorára, ha­nem hogy én nem hívtam eddig mennyei királyomat bűnös és gondterhes szivembe, hogy vendé­gem legyen, és a veszendő bárány­nak hív őrizője maradjon. így talált karácsonyi honvágy fájdalmában Kovács Sándor haza - Jézus Krisztushoz. Ez a karácso­nyi magány rejtőzik e sorok mö­gött: „ha gond és bánat porba von... lelkem epedve vár... e buj­dosás völgye felett... oszlasd el a homályt... ha harcomban elcsüg­gedek. .. ha elfedett1 a borulat...” A karácsonyi gyermekemlékek nosztalgiájából így talált igazán haza, a jászolbölcső Jézuskájától az „üdv és élet forrásáig”, s az igazi tanítványi készségig: „ó, térj be hozzám, Jézusom!” Kovács Sándor 27 éves volt, amikor a pozsonyi Teológiai Aka­démia tanára lett. Onnan került át a hazai egyháztörténelem profesz- szorának a soproni Teológiára. 1917-ben a debreceni egyetem tisz­teletbeli doktora lett. 1935-ben vá­lasztották püspökké. 1942-ben halt meg. A ma élő lelkésznemzedék java­részének kedves professzora volt. Előadásai az önállóan kutató tör­ténetbúvár sziporkázó adatárada­ta voltak. Budapesten a Luther Társaság főtitkári szobája profesz- szor és püspök korában egyaránt az egyháztörténelem gazdag tárhá­za, s az egyházi anekdota-kincs bő­ven ömlő forrása volt, a maga sajá­tos rendű rendetlenségében. Mar­káns betűire, csillogó mondataira és találó gondolataira levéltári ku­tatóink csemegeként bukkannak rá ma is. Néhány megjelent részlet- tanulmányán, rengeteg cikkén, egyházi irodalomtörténeti méltatá­sán kívül hallatlan átfogó tudása sírba szállt vele. Az egyházi énekügynek szerel­mese és szakavatott művelője volt. Később négy kiadást megért „Kis Énekeskönyv”-e először Balassa­gyarmaton jelent meg 1901-ben. Irodalmi igényű összeállítás „régi szerzők műveiből”, „az utolsó négy század termékeiből”. 222 éneket tartalmaz. Egy-egy énekkel korszakot elevenít meg. 32 saját éneke található benne. Utolsó nyomtatásban megjelent dolgozata is az éneküggyel foglal­kozik. Luther énekköltészetét elemzi benne. Szórványgócok püspöke volt. Talán első karácsonyi magányá­nak fájdalom-emléke sodorta szá­nó szeretettel a magukra maradot­tak, az elhagyottak felé. A külföldi karácsony magányában megtalált Mennyei Királyhoz szól a dorogi szórványtemplom szentelésére írt énekében is: Ha majd szólítod számadásra a munka végén hű sáfárodat, jutalmul égi béke várja, hogy megkísértve, hozzád hű- maradt. Ha megtartotta, kiket rábíztál, jobbod felöl állasd, mennyei Király! (Koren Emil Irgalmadat' éneklem c. könyvéből)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents