Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-13 / 50. szám

Evangélikus Élet 1987. december §g

Csodákra emlékezni jó!

Ez a Túrmezei Erzsébettől való verssor illik leginkább két ünnepünkhöz, mely Ivándárdán és Mohácson jelentett sok örömöt szórványgyülekezetünk népének.

Egy nyárvégi vasárnap Ivándárdán gyülekeztünk, hogy hálaadó istentiszteleten köszönjük meg Urunknak renovált, szép templomunkat. A maroknyi - 30 fős - gyülekezet példás összefogással és áldozatkészséggel készült a nagy munkára, melyhez jelentősen hozzásegítettek az NSZK-ban élő kitelepített evangélikusok is. Köny- nyes szemek, ölelésre tárt karok várták a vendégeket, hiszen olyan jó volt találkozni 30-40 év után, idézni a múltat, rácsodálkozni a jelenre. A ragyogó időben még szebbnek látszott hófehérbe öltözött templomunk, a frissen festett kerítés, a szépen parkírozott környék. A legszebb azonban a nagy gyülekezet volt, hiszen több mint 200-an énekeltük együtt: Áldjad én lelkem a dicsőség örök királyát! A magyar és német nyelven sokszorosított éneklapok segítettek az ünnepi rend követésében, melyben a magyar igehirdetést Németh Pál, a gyülekezet lelkésze végezte Zsolt 33,12 ige alapján. Német nyelven Ormos Elek ny. lelkész (Zsid 13,8 alapján) szólaltatta meg Isten igéjét. Bartha Beáta egyetemi hallgató mély átérzéssel elmondott verse (Dsida: Templomablak) kiemelkedő pontja volt ünnepünknek. Meleg hangú köszöntések után úrvacsoraosztással ért véget hálaadó istentiszteletünk. Ebédre terített fehér asztal mellett folytatódott a kedves együttlét, s az ivándárdaiak vendégszeretetből is jelesen vizsgáztak! A délutáni programhoz tartozott még a szépen rendbehozott temetőbe tett látogatás, ahol sok sírra került az emlékezés virága, koszorúja. A német vendégek egy szépen ácsolt fejfát is hoztak emlékül a temetőbe.

Ősz elején Mohácson örülhettünk egymásnak, s emlékezhettünk a csodára: 50 éve tapasztalhatja a mohácsi gyülekezet Istenünk megtartó szeretetét! A gyülekezet félévszázados önállóságán túl arra is emlékeztünk, hogy szórványnépünk egy jelentős része 40 éve települt erre a vidékre* Alsó és Felsőszeliből. Gyülekezeti termünkben szeiény fotókiállítás is mutatta, mi minden történt az elmúlt 40-50 év alatt.

Mohácsi templomunk zsúfolásig megtelt du. 2 órára, s ünnepi örvendező lélekkel szólt az ének, nyílt a szív az ige előtt, melyet Sólyom Károly püspökhelyettes úr hirdetett Ezs 56,7 alapján. Oltári szolgálatot a helyi lelkészházaspár

végzett, Ormos Elek ny. lelkész pedig mint alapító és templomépítő hű tanú számolt be előadásában az eltelt 50 év küzdelmeiről és örömeiről.

Turmezei Erzsébet költőnőnket említettem e beszámoló elején, nem véletlen, mert ő is kedves vendégünk volt örömünnepünkön. Régi, meghitt szálak kötik őt Mohácshoz, a címben idézett verse is itt született 10 évvel ezelőtt. Istentiszteletünk keretében ő maga is mondott verset nekünk és tőle tanulta meg Keszthelyi Márta nemrég konfirmált testvérünk is a „Te adod őket” című verset, melynek elmondásával mindnyájunkat megörvendeztetett. A délután második felében - rövid uzsonnaszünet után - Turmezei Erzsébet tartott előadást pályájáról és sok versidézettel, s végezetül rövid ífásmagyarázattal. Néhány orgonaszám tette közben színesebbé a kedves délutánt, melyeket e sorok írója adott elő.

Miért kapcsoltam össze e cik- ben a két kiemelkedő ünnepünket? Egyrészt, mert mindkettő egy gyülekezet területén történt. Ott voltak a mohácsiak Ivándárdán és képviselve voltak az ivándárdaiak Mohácson. Egy test - sok tag igazsága, sok színe tükröződik ebben. A másik: öröm, emlékezés és az összetartozás nagy élménye volt mindkét ünnep! Szórványsorsban, amikor gyakran vagyunk együtt ketten, hárman, vagy tízen, húszán, olyan jó volt szorosan ülni egymás mellett a templompadokban, s érezni, látni, énekelni együtt: „Erős vár a mi Istenünk!”

N. T. I.

Interjú

„A szórvány helyzet jobban ösztönöz

a cselekvésre...

Mint arról lapunkban már beszámoltunk, dr. Johannes Hanselmann, a Bajorországi Evangélikus Egyház püspöke, a Lutheránus Világszövetség elnöke október 23-24-én hivatalosan Budapesten tartózkodott; részt vett és szolgált a Déli Egyházkerület új vezetőinek beiktatásán. Az alábbi interjút dr. Gottfried Mie- rau az IDL főszerkesztője és Lehel László lapunk szerkesztője készítette. Az interjúból részleteket közlünk.

Evangélikus Élet: Püspök Úr, ma sokan kritikusan vélekednek arról, hogy az LVSZ az utóbbi időben a megszokottnál többet foglalkozott Afrikával. S közben mintha elfelejtkezett volna Európáról, KöScholz László

Új ádvent elé

JUÍaV JjOÜA Ú ilsíí JÍJk l

Jöjj, megváltó Urunk Uj ádventi időnkbe!

Rég tett Ígéreted,

Kérünk, újonnan töltsd be! Lásd, szivünk ingadoz,

Bár igéd hü, örök;

Uj érkezésedért Sóhajtoz, könyörög.

Meg nem veted hitünk, Mégha csak mustármagnyi, Meglankadottakat Nem fogsz magunkra hagyni. Jössz, megjelensz hamar, Mennyből jövő Barát,

Úgy várunk mint beteg Gyógyító doktorát.

Azt, aki hív, keres, Régesrég megtaláltad. Meg nem előzhet már, Csak ámulva csodálhat. És mégis hivni kell, Téged keresni jó, Rádlelni mindig uj - így vall szív, millió.

Nagy ádventet Ígérsz Még egy utolsó napra. Bűn mar s a félelem Lelkünket fölzaklatja.

Ám „Elvégeztetett!", Szent véred betakar. Halld, hiv esdő szavunk: Ur Jézus, jöjj hamar!

zépkelet-Európáról. ön Viborgban, az LVSZ Végrehajtó Bizottsági ülésén, mint az LVSZ elnöke, nagyon fontos kijelentéseket tett Ke- let-Európáról. Szeretnénk tudni, hogy ez csupán személyes érdeklődéséből fakad-e, vagy ez sokkal több annál?

Azt hiszem, hogy itt nemcsak az én személyes érdeklődésemről van szó. Sok éve próbálok jó kapcsolatokat ápolni a Kelet-Európábán élő evangélikus egyházakkal. Elhangzik olyan szemrehányás, hogy az LVSZ az elmúlt években igen erőteljesen foglalkozott Afrikával - elsősorban Afrika déli részével - ez természetesen kiemelt fontosságú kérdés. Másrészt azonban a Kelet-Európábán élő evangélikus egyházakkal már eddig is ápoltuk a kapcsolatokat, egészen odáig menően, hogy a szovjet-kazahsztáni német eredetű gyülekezetekkel nemcsak létrejöttek, hanem mélyültek is, és ma tovább erősödnek.

Evangélikus Élet: Ma aggodalommal beszélnek szerte a világon egyes kisebbségi helyzetben lévő egyházakról, népekről. A romániai németajkú evangélikus egyházra gondolok. A németség kérdéséről van szó, Romániában. Lát-e valami reményt arra, hogy a jövőben valamit lehessen tenni ezért a kisebbségért?

Egészen világosan meg kell állapítanunk, hogy tekintélyes a kivándorlók száma. Ami engem személy szerint ebben a helyzeteben nyugtalanít, az a fiatalok sorsa.

Az erdélyi egyházi vezetők gyakran mondják: a gyülekezetekben rossz benyomást kelt, amikor beiktatnak egy lelkészt, és az oltár előtt ünnepélyesen felteszik a kérdést: kész-e a gyülekezetnek hű pásztora lenni V rizsákét hónap múlva pedig kivándorol az eskütétel után. Az egyház így hitelét veszti, problémák lesznek a lelkészi szolgálat hitelességével és természetesen az egyházi vezetéssel és élettel. Az ottani német evangélikus egyház úgy megtizelődik, hogy léte, egzisztenciája is kérdésessé válik.

Evangélikus Élet: Egyházunkkal kapcsolatban néhányan úgy fogalmaznak, hogy nemzedékváltás előtt állunk. Ön miként vélekedik a nemzedékek együttéléséről?

Úgy gondolom, hogy nem törésről van szó a különböző nemzedékek között, hanem egyik nemzedékből a másikba való átmenetről.

Kilencvenéves az egykori Fébé-diakonisszák nesztora

Dr. Farkas Máriát köszöntjük

Mosolygó szemű, szelíd szavú és halk léptű. Nemcsak otthonát, de szívét is megnyitja, amikor hellyel kínál és kérésemre beszélni kezd. Tudja, hogy történész faggatja, én pedig tudom, hogy szavaiban fél évszázad belső egyháztörténelme sűrűsödik. Hallgatom és továbbadom, hogy a jelen- és utókor is épüljön általa.

Hatvanöt éve, a húszas évek elején szerezte orvosi diplomáját. Ekkorra már nemcsak egy budapesti értelmiségi család jó háttere határozta meg életét - édesanyja, mint tanárnő több ízben is írt az Én Újságomba és gyakori venjdég volt náluk Pósa bácsi - hanem a Krisztussal való személyes találkozás élménye is. A klinikán, ahol dolgozni kezdett, a kedvesnővérek qzt mondták róla: ha katolikus lenne, biztosan apáca lenne.

Akkor történt, hogy a lelki testvérei közül több is bekerült mint beteg a klinikára. A kedvesnővér egy Ízben megkérdezte: „Mennyire hasonlít a doktorkisasszonyhoz! Ugye testvérek?” S ő mosolyogva válaszolta: „Igen, testvérek vagyunk!”. De amikor már az ötödik-hatodik került be, csodálDr. Farkas Mária főnöknő és Zulauf Henrik lelkész a FÉBÉ diakonisszák és diakónusok körében Piliscsabán (archív totó)

kozva kérdezték tőle: „Hát hány testvére van a doktorkisasszonynak?” S kiderült a titok. Bizonyságot tehetett arról, milyen csodálatosan gyűjti Jézus egy családba az övéit.

Az orvosi hivatás mellett nemsokára megszületett az egyházi szolgálatra való elhívás is. A piliscsabai Béthelben kezdődött, a hűvösvölgyi, ekkor még fundamentum nélküli, düledező épületből

lett új Anyaházban folytatódott. Azután új intézmények is jelezték az évek útját: panzió, internátus, keresztúri árvaház, bonyhádi gyer- mekotthon. Irodalmilag pedig Naptár, Kis Harang, Fénysugár.

Ä II. világháború vérzivatara közben és még utána több, mint fél évtizeden át óvta és vezette nagy családját a doktorfőtestvér. Mint a FÉBÉ Diakonissza Anyaház főnöknője lankadatlan munkabírással irányította az új meg új szolgálati lehetőségeket. Csecsemőotthon, gyermekotthon, fiúotthon, mátrai üdülőházak, népfőiskola, nyomda, igéslapok, kiadványok, diakónusképző tanfolyamok.

Amikor 1951. november 30-án az Anyaház feloszlott, a testvérek szétszéledtek, ki4ü világi foglalkozás után nézett. De a krisztusi szeretet azóta is, immár negyedik évtizede összetartja őket. ü maga körzeti orvosként szolgált tovább, utoljára még 1978-ig a János Kórházban. Azóta mint nyugdíjast felváltva keresik fel egykor leányai a „Kedvesanyát” Márvány utcai puritán otthonában. Olykor magam is felkerestem és az Úr szent vacsorájában is részesítettem.

Élete alkonyán azzal az áldáskívánsággal köszöntjük, hogy „Krisztus népe, Isten nagy csodája” vehesse majd körül a bizonyságtevők fellegében. Ezt a szép, norvég énekverset tesszük le születésnapi asztalára: „Krisztus népe, állj hát rendületlen Reménységben, Mert Isten győzhetetlen! Szent az ígéret: Mennyekben vár téged Új, örök élet” (269,3).

Fabiny Tibor

55

Ez az átmenet mind az egyházvezetői tevékenység, mind a teológiai látásmód szempontjából inkább a folyamatosságot biztosítja. Az egyház számára ezt rendkívül fontosnak tartom, mivel abban a pillanatban, amikor törésre kerül sor, a felbomlás sincs már messze. Azok alapján, amit az elmúlt hetekben a Magyarországi Evangélikus Egyházról tapasztaltam, elmondhatom, hogy sok minden rendeződött. Emlékezünk 1984-re, amikor az LVSZ nagygyűlése idején igen kemény belső evangélikus egyházi problémákkal kerültünk szembe, a VB-tagok leveleket kaptak, egyáltalán nem örvendetes tartalommal és szemrehányásokkal. Azt hiszem, hogy az elmúlt két-három év beszélgetései révén sok kérdést jól dolgoztak fel, és ez örömmel tölt el. Csak remélhetem és kívánhatom, hogy a Déli Egyházkerület új püspökével is így folytatódjék.

IDL: A Magyarországi Evangélikus Egyház kisebbségi egyház. Tulajdonít-e valami különleges sajátosságot egy kis létszámú egyház életének, itt ne csak a a magyar evangélikus egyházra gondoljunk. Van-e ilyen kategória, hogy kisebbségi, vagy szórványegyház? Szár- mazik-e ebből valami önálló ekklé- ziológia?

Ha önálló kategóriákról kérdez, akkor ilyenről csak feltételesen beszélhetek, mégpedig a következő okokból: Először is itt van az Ön által említett szórványhelyzet. Nos, a szórványhelyzetet vagy más felekezetekhez, vagy a társadalmi rendszerhez, vagy az egyházhoz és a társadalmi rendszerhez lehet viszonyítani. Például Lengyelországban körülbelül 80 ezer evangélikus van a több mint 30 mjllió katolikussal szemben. Máspdszor; természetesnek tekinthető, hogy az úgynevezett kisebbségi egyházaknak kisebb szavuk, befolyásuk van a nyilvánosságra. Ezt mégis különbözőképpen kell látnunk, nem valami tipikus kelet-európai problémáról van szó. A három amerikai egyház mostani egyesülésének egyik oka az, hogy a társadalmi, a politikai közéletben nagyobb súllyal számolhat, ha 5 millió tagja van, mintha csak 2,4 és 2,6 millió. Itt tehát már a mindenkori társadalmi, politikai és valóban egyházi feltételek között különbséget kell tennünk.

IDL: Mint püspök úr is tapasztalja, egyesek megpróbálják a „kisebbségi” vagy „szórványegyház” kifejezést az egyház egészére alkalmazni. Az egyház eszerint mindenütt szórványban él, és így a kis és nagy egyházakra való felosztás nem fogadható el. Valóban indokolt a különbségtételnek ez a megszüntetése? Mindenütt szórvány van?

Ismerem ezt a tételt. Nálunk a Szövetségi Köztársaságban 15 éve még azt a nézetet képviselték, hogy a népegyház szórványegyházzá lesz. Nem így történt. Alapvető problémának azt látom, amit mi a szent kersztségben végzünk, valóban komolyan vesszük-e, vagy pedig csak egy népegyházi szokásnak teszünk-e eleget. Éz utóbbi esetben valóban jogos, hogy szórványegyházzá legyünk. Mindenesetre pillanatnyilag nem látom, hogy az egyház Európában és Észak-Ameri- kában összességében mindenképpen szórványhelyzetre lenne ítélve. Ami pedig az úgynevezett kisebbségeket, vagy kisebbségi egyházakat illeti, ez a helyzet természetesen valamit jelent számukra. Tudják, hogy Bajorországból jövök, itt az evangélikusok valamivel több, mint 25 százalékát teszik ki a lakosságnak, a többi majdnem mind római katolikus. Ott, ahol az evangélikus gyülekezetek nagyon erős római katolikus környezetben találhatók, többnyire elevenebbek, összetartóbbak, gyülekezeti életük nyilvánvalóbb, mint ott, ahol a többség protestáns, amely többé- kevésbé önelégülten éli népegyházi életét. Számomra tehát a kisebbségi helyzet, vagy mint például itt, a szórványhelyzet mindenképpen pozitívabbnak tűnik, mert jobban ösztönöz a cselekvésre, nemcsak a

fennmaradásért, hanem a hitnek bizonyságtételben és szolgálatban történő megéléséért.

IDL: így tehát bizonyára teljesen jogos az a várakozás, hogy teológiai szempontból is hasznos a kis egyházakkal való kapcsolat?

A kisebbségi helyzetben lévő és az úgynevezett hagyományos népegyházak közötti cserét hihetetlenül fontosnak tartom. Úgy gondolom, hogy ez egyik fél számára sem lehet egyirányú utca, hanem mindkét típus számára azt jelenti, hogy egyházként éljen, hitéről bizonyságot tegyen és a másiktól tanuljon. Ezért számomra a Lutheránus Világszövetség 104 tagegyházának mindegyike teljes értékű tag. Nem szeretnék kicsi és nagy között különbséget tenni, mert, mint említettem, sokszor a nagyok abba a veszélybe kerülnek, hogy elkényel- mesednek, a kicsik pedig inkább látják a környezet kihívását, hogy nagyon sok erőt és bizonyságtételi ' jelleget tanúsítsanak.

IDL .'Érvényes ez bizonyos teológiákra is, hogy résztvegyenek ebben a cserében kölcsönös tanulás céljából?

Az LVSZ a nagygyűlés alatt, tekintve, hogy itt Budapesten volt és a „diakóniai teológia” nagy szerepet játszott, elkezdett egy tanulmányi programot a németországi egyházak diakóniai szervezetével és a heidelbergi diakónia-tudományi intézettel közösen. Az első tanulmány meg is jelent, egyébként pedig nagyon jó beszélgetésekre került sor. Minden információ, amelyet kaptam, igen pozitív volt. Természetesen tudom, hogy a magyarországi diakóniai teológiát külföldről különbözőképpen ítélik meg. Ehhez két dolgot szeretnék mpp^ji; természetesen minden embernek, aki Magyarprszágon kívül él, joga van véleményt alkotni erről a teológiáról. A másikat is éppen annyira szeretném hangsúlyozni : nem gondolom, hogy azoknak, akik Magyarországon kívül élnek, joguk van hozzá, hogy a teológia ilyen megfogalmazását teljes egészében elutasítsák. Sokkal könnyebb kívülről kritizálni, mint egy bizuonyos társadalmi rendszerben a teológia tudományos művelésével próbálkozni, teológiai kijelentéseket megfogalmazni és az egyháznak teherbíró teológiai alapot vetni. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, ugyanezt lehet alkalmazni a délafrikai apartheid-problémára, de lehet az NSZK-beli egyházak helyzetére is. Látható, hogy az egyház, valamint különböző kormányzási formák és társadalmi hagyományok, helyzetek között mindenhol akadnak problémák. Azt hiszem, hogy csak nyílt, eleven vitában, önkritikusan és kritikusan fellépve juthatunk valóban eredményes megoldásokhoz. Kevésbé tudom értékelni azt a magatartást, amely a teljes szembenálláshoz vezet. Ugyanakkor igazodunk is a keresztyén hit bizonyságtételének kötelezettségéhez. E ponton rengeteget tanultam az angliai Covent- ry-i Megbékélési Központban, ahol a nemzetközi találkozók saját tárgyalási módját fejlesztették ki, amelynek első szabálya: „meghallgatom a másikat, figyelem, hogy milyen álláspontot képvisel”. A második szabály: „azt kérdezem magamtól, hogy miben lehet a másiknak igaza velem szemben, ahol a magam véleményét lehetőleg helyesbítenem kellene”. A harmadik szabály: „megmondom a beszélgetőpartneremnek, hogy miben nem tudom az álláspontját elfogadni, és hogy hol kell közösen kérdéseket feltennünk, mit tehetnénk a nagyobb egyetértés, elérése érdekében”.

IDL: Ezt a három alapelvet nem látja érvényesülni bizonyos teológusoknál, akik, mint előbb utalt rá, a teljes szembenállás felé haladnak?

Ott, ahol csak a szembenállást keresik, azok a lehetőségek, amelyek a beszélgetés említett szabályait kialakítják, már eleve nem adottak; így a magam részére már semmit sem várhatok.