Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-25 / 43. szám
Evangélikus Elet 1987. október 25. Isten áldott eszköze Isten embereken keresztül munkálkodik. Célja eléréséhez, akarata megvalósításához mindig embereket használ eszközül. Ilyen eszközök voltak a próféták és az apostolok. Ilyen eszköz volt Isten kezében Luther Márton. Luther Márton a németországi Eisleben nevű városkában született 1483, november 10-én. Szülei nem voltak gazdagok, de nem is szűkölködtek. Szerényen, takarékosan éltek. Édesapja bányászként dolgozott. A fiatal Luther több helyen is végezte iskoláit. Egyetemre Erfurtban járt. Édesapja kívánságára jogásznak készült, de ő jobban szeretett volna szerzetes lenni. Már 4 évet tanult az egyetemen, amikor mégis minden megváltozott. Édesapja akarata ellenére szerzetes lett. Hogyan történt ez? Luther idősebb korában így mesélte ezt el barátainak: Egy nap hazafelé tartottam. Egy- szercsak vihar kerekedett, és nagyon villámlott. Féltem, és mivel nem volt lakott terület a közelben, egy nagy fa alá húzódtam és így imádkoztam: Segíts meg Istenem, ígérem ha megmentesz szerzetes leszek. Luther tehát szerzetes lett Erfurtban. A kolostorban számára a legfontosabb az lett, hogy minél tökéletesebb lehessen, hogy Isten előtt minél tisztább legyen, mert ő Istent, mint egy félelmetes Urat tudta csak elképzelni. Sokat böjtölt, önmagát kínozta azért, hogy ezzel I sten kegyelmét elnyerje,,,, Mindezek mellett pedig sokat olvasta a Bibliát: Megtanulta a héber és a görög nyelvet, hogy eredetiben olvashassa, az Ószövetséget héberül, az Újszövetséget görögül. A Biblia pedig átalakította a gondolkodását. És amikor Pál apostol római levelét olvasta, a levél egyik mondata által megértette hogy Isten kegyelmét nem úgy kell kiérdemelni, ahogyan ő ezt megpróbálta. Ez a mondat így hangzik: Az igaz ember pedig hitből él. Mindez pedig azt jelenti, nincs szükség önkínzásra, nincs szükség böjtölésre, szenvedésre, hiszen mi Isten kegyelmét nem tudjuk kiérdemelni. De Isten maga tette meg azt, hogy elküldte a földre egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki kiérdemelte helyettünk Isten kegyelmét. Luther élete megváltozott ezzel a felismeréssel. Nem akart már éhezni, sem szenvedni, csak hinni Jézus megváltásában. Ezt a felismerését mindenkivel tudatni akarta. Amikor pedig látta, hogy a pápa azt terjeszti, hogy az embereknek búcsúcédulákat kell venni Isten kegyelmének elnyeréséhez, felháborodott. 95 tételben összefoglalta a tévedéseket és 1517. október 31-én kifüggesztette a wittenbergi templom kapujára. Ezzel a tettével kezdődött el a reformáció. A reformáció célja tehát az volt, hogy az egyház tanításából mindazt, ami rossz megszüntessék,,. dolgozott. így vált Isten ügyének eszközévé. Amikor tanításáért felelősségre vonták, ő nem hátrált meg, hanem ennyit mondott: „Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen, ámen.” Mi, evangélikusok, akik Luther példája szerint szeretnénk Jézust követni, legyünk szintén ilyen bátrak, ragaszkodjunk szilárdan - mint Luther - egyetlen kincsünkhöz, az evangéliumhoz, ami ez: Krisztus megszerezte számunkra Isten kegyelmét. Torda Dóra A REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉNEK IGÉJE Rm 3,20-27 A HIT „TÖRVÉNYE” „A törvény cselekedeteiből ,nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte.' Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik. Most pedig Isten a törvény nélkül tette nyilvánvalóvá igazságát, amelyről bizonyságot tesznek a törvény és a próféták. Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által mindenki számára, aki hisz. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten öt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Az Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte türelme idején, hogy most mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz. Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés? Lehetetlenné vált. Milyen törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit .törvénye' által." Jó dolog, hogy vannak törvények, amelyek életünket védik. Szabályok szorítják mederbe szertelenségekre szívesen hajló vágyainkat, törekvéseinket. Ezek a törvények védik a magán- tulajdont és mindnyájunk közös kincsét, a körülöttünk levő világot. Gátat vetnek minden gonosz szándék elé, amely meg akarja rontani az emberi együttélést. Ugyanakkor utat is mutatnak a szebb és boldogabb élet felé. Ezt célozzák az állam és a különböző hatóságok által hozott törvények is, de ezt a célt szolgálja az Isten törvénye is. Mennyire szép is lenne az emberi élet, ha mindenki komolyan venné és megtartaná a különböző törvények előírásait, és soha senki sem vétene egyetlen kis szabály ellen sem. A tapasztalat azonban mást mutat. Sokszor van dolguk a bíróságoknak. Sokszor kell a törvény alapján azt megállapítani, hogy törvényszegés történt. Büntetést kell kiróni. A törvény így éppen arra lesz alkalmas, hogy megmutassa a bűnt. Isten szigorú törvénye, ami nemcsak a szóval vagy tettekkel elkövetett bűnt ítéli meg, hanem már a gondolatokban megfogant bűnös szándékot is, még inkább bűnösnek mutatja az embert. Isten törvénye alapján senki sem tarthatja magát igaznak, hiszen ebből a törvényből csak a bűn felismerése adódik. Nincs különbség: mindnyájan egyformák vagyunk, Isten törvénye alapján mindenki egyformán bűnösnek bizo- nyuL Ha Isten ennek a szigorú törvénynek az alapján ítélne meg minket, akkor nem állhatnánk meg előtte sem most, sem az ítélet napján. Isten azonban félre tette ezt a törvényt, és törvény nélkül tette nyilvánvalóvá igazságát. Ez pedig azt jelenti, hogy elnézte^ a bűnöket,> tehát megbocsátotta azokat Jézus Krisztusért. így ingyen kegyelemből lehetünk igazak. Ez azután kizár minden dicsekedést. Egyszerűen nincs mivel dicsekedni a törvény alapján. A törvény alapján nem lehetünk igazak. Isten azonban igazzá teszi és igaznak fogadja el azt, aki Jézus Krisztusban hisz. így lép a törvény helyébe a hit „törvénye”. A reformáció ünnepén különösen annak örülünk, és azért áldjuk az Istent, hogy elküldte azt az eszközét, aki ennek a kegyelemből, hit által elnyerhető igazságnak lett hirdetője. Vétó Béla IMÁDKOZZUNK Urunk, köszönjük minden törvényedet. Azokat is, amelyek életünket védik és az igaz élet útjára tanítanak. Ma különösen a hit „törvényét” köszönjük, bűneinket megbocsátó kegyelmedet. Maradj velünk ezzel a kegyelmeddel, most és életünk utolsó óráján. Ámen. SYLVESTER JANOS BIBLIOGRÁFIÁJA Ez a könyv került bemutatásra 1987. szeptember 17-én a sárvári könyvtárban. Terjedelme csupán 75 oldal, de igényes papírja, és betűi jelzik különleges könyvet tartunk kezünkben. Egyedisége abból adódik, hogy összefogott a sárvári könyvtár és a szombathelyi nyomda, hogy közös névadójukról méltó módon emlékezzenek meg. Borítóján Sylvester- röl készített relief fényképe található, melyet itt mellékelten láthatnak az olvasók. Erről a képről egy papi ruhában megjelenő tudós néz az idők fölé. Kezében könyv, és a háttérben nyomda látható, Az alsó sarok szövegrészletet tartalmaz a magyar népnek írt verséből. Ki volt, mit tett, hogyan élt Sylvester János? - dr. Kuntár Lajos bevezető tanulmánya igyekszik segítségünkre lenni. Bepillantunk a 16. század főúri világába éppen úgy mint az iskolák belső életébe. Aprólékos részletességgel nyomtatás 16. századi kiadványainak legszebb darabja lett. Sylvester munkájának elismeréséül gazdájától Gógánfán kapott birtokot, ahol nem sokáig gazdálkodott, mert a bécsi egyetem professzora lett. Könyveket irt és adoti ki élete végéig 1552-ig. A bibliográfia, összeállítója Nagyné Piroska Lilla. Útmutatójában figyelmeztet „Az összegyűjtött anyag korántsem teljes.” Feldolgozása összefogja Sylvestemek eddig ismert műveit és az elveszettekről szerzett információkat. Kutatók és érdeklődők utalásokat találnak arra, hogy ki, mikor és hol írt a különböző művekről. Közlésre kerül Sylvester 9 nyomtatott munkájának cjmoldala. Irodalomtörténészek, nyelvészek, nyomdászok mellett egyháztörténészek és teológusok is fontos forrásanyag vezeti az olvasót a harmadik magyar- országi nyomda bemutatására. A hátteret biztosító főúrról és udvaráról méltán emlékezik elismeréssel a szerző: „Nádasdy Tamás Sárvárának jelentősége nemcsak az, hogy a 16. századi magyar tudomány és művészet központja, az új szellemi áramlat fellegvára, hanem a magyarság megmaradásáért, jövőjéért tett erőfeszítések tudatos törekvések színhelye is.” A sorok között meghúzódó „új szellemi áránllat” az evangélikus reformáció! Nádasdy- nak is köszönhető, hogy Sárvárát és iskoláját a későbbi nemzedékek úgy tartották számon, mint a „magyar Wittenberg”. Ennek az iskolánakiett egyik első tanítója Sylvester, aki Grammati- ca Hungarolatina címmel nyelvtankönyvet jelentetett meg 1539-ben. Két évvel később 1541-ben a magyarra fordított Újszövetség hagyta el a nyomdát. Címlapján ez áll: Új Testamentum magyar nyelven, melyet görög és diák nyelvből újonnan fordítánk a magyar népnek keresztyén hitben való épülésre. A nyomdász Abádi Benedek nem volt megelégedve a betűk minőségével. Jó ízlése arra készteti, hogy saját kezűleg is készítsen néhány betűt. 11 javításra szoruló sajtóhibát sorol föl a könyv végén. Míves bőr kötése, iniciálék és metszetek sokasága meghozta eredményét, mert a magyar könyvtárházát találják a bibliográfia második részében. Itt kerülnek fölsorolásra Sylvester életéről, munkásságáról megjelent közlések. Külön szerepelnek cikkek és tanulmányok; életrajzi, nyelvészeti és nyomdászati csoportosításban. A szerző kitér ilyen részletekre is, mint Sylvester emlékünnepségek, emlékhelyek, életével kapcsolatos kutatások, ,illetve hogyan jelenik meg szépirodalmi •alkotásokban. Az emléküpnepségek sorából egy jelentős sárvári alkalom kimaradt. Az előkészítés gondosságát jelzi, hogy a helyi nyomdában röplapot nyomtattak részletes műsortervvel. Ebből értesülhettek arról, hogy az ünnepség során elhangzik egy előadás „Erdő- sy Sylvester János, sárvári tanító és magyar bibliafordító” címen, amelyet Payr Sándor egyháztörténeti profesz- szor tart. Erre a megemlékezésre 1904. március 6-án sárvári templomunkban került sor, amelyről a korabeli sajtó részletes beszámolókat közölt. Örvendetes, hogy ma áttekinthetőbb kép nyílik meg az érdeklődők előtt reformációnk kezdeti idejéről. Hiszen Sylvester is azért jött Sárvárra, hogy „először emelheti fel Krisztus zászlaját és az evangéliumi igazság tanítását”. Ennek a szempontnak is megfelelve hagyott maradandó emléket magyarságunk közös történelmében. Solymár Gábor Sághy Jenő Wittenbergi naplótöredék 1967. június 29. csütörtök Szobatársammal a csornai lelkésszel reggel fél hatkor asztalhoz ülünk a wittenbergi Goldener Adler (Arany sas) 32 számú szobájában. Abban a vendégfogadóban, ahova esténkint szívesen eljártak Luther professzor magyar diákjai és nemegyszer maga a professzor is megjelent közöttük. Az asztalnál most nem reggelit fogyasztunk, hanem az igével élünk. Az örök igével élünk. Az örök igével, amely ugyanaz Csornán, Mórichidán és Wittenbergben. Meghökkenve és hálatelt szívvel olvassuk az Útmutató szerinti igéket: „szabályszerű” reformációi igék. Az ószövetségi vezérige, mintha nem is Jeremiás, hanem Luther szájából1 hangoznék: „Azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok, de mintha égő tűz volna szívemben” (Jer 20,9). - Az újszövetségi vezér- ige szerint a börtönbe vetett, de az Úr angyala által csodálatos módon kiszabadított apostolok a templomban állanak és tanítják a népet (ApCsel 5,25). A reggeli igéből: „Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással...” (2Tim 4,1-5). Telik a nap. Lutheránus lelkészek számára csodálatos, felejthetetlen látni- és hallani valókkal. Délután fél hat. A wittenbergi vártemplom előtt állunk. Előző este, amikor a városba érkeztünk, megpillantottuk már a száguldó autóbuszból és a szívünk feldobogott. Most a 95 tétel kapujába értünk. Szemünk rátágul a bronzba- öntött betűsorok hat oszlopára. Másik kapu nyílik és belépünk a templomba. Nemcsak mi, hanem előttünk, utánunk csoportok, látogatók, látogatók özöne. Jó látni a sok áhítatos arcot, alágördülő könnycseppet és imára kulcsolt kezet. Az oltárnál tengeren túli turistacsoport áll. Beülünk várakozóan a padokba. A másik oldal padjaiban is ül egy csoport. Népes nagyon. A tengerentúliak elhúzódnak az oltártól. Fiatalok. Fiúk és leányok. A mellettünk lévő csoport is nagyfiúk, nagyleányok csoportja; német lehet, mert a kalauznő német beszédét nem fordítja senki. Fényképezőgépek dolgoznak. Sűrű villanások jelzik a felvételeket. A lencsék főleg a gótikus oltárra irányulnak. Hirtelen körberendeződnek az oltártól elhúzódott fiatalok és felcsendül az „Erős vár a mi Istenünk” - angolul. Lendületesen, nem túl hangosan énekelnek egy verset. Utána hosszú másodpercekig - csend. Majd felhangzik a gyűrűből egy férfihang. Imádkozik. Halkan, röviden, bensőségesen. Oszlik a csoport. Villog a magnézium. A fiúk közül ruházatában, hajviseletében nem egy meglehetősen huligánkülsejű. De az arook, tekintetek - fiúké, lányoké egyaránt - tiszták. Később megtudjuk, hogy egy lutheránus kollégium növendékei. Az oltártér előtt egyik oldalon Melanchton, másik oldalon Luther sírja. Mindegyik kőből faragva, feliratos, bronz fedőlappal. Az oltártól elvonulva Luther sírja köré gyülekezünk. Erőteljesen, ércesen zendül meg az ódon boltívek alatt az „Ein feste Burg” - magyarul. Énekeljük az első és második versét, ahogy idehaza szoktuk. Elhangzik egy Túrmezei-vers: „Luther sírjánál, Wittenbergben” Lelkész-vezetőnk imádságra nyitja száját. Egyszerű, de szívből - az övéből és a miénkből jövő szavakkal ad hálát Lutherért, a Luther által nekünk ajándékozott tiszta igéért. Némelyik lelkész óvatosan előhúzza zsebkendőjét, hogy felcsillanó könnyét letörölje... Sokan állnak a csoportunk körül és némán figyelnek ránk. A nyelvet nem értik, de szívünk hangját igen. Testvérszívek, Luther népe vagyunk. Római katolikus vezetőnőnk arcán is roppant megilletődés látszik. Kilépünk a vártemplomból. Indul a fiatalok hatalmas autóbusza. Sokáig integetnek a fiúk, lányok. Mi visszaintegetünk. Aztán másik nagy busz indul utasokkal telve. Kölcsönös integetés, búcsúzkodás. Testvérek vagyunk Luther hitében. Németországi utunk utolsó vacsoráján, a Wittenberger Hóiban kellemes meglepetés várt bennünket. Asztalainkon gyönyörű virágcsokor, mindegyik virágcsokorban három hosszú, karcsú, hajlott gyertya: piros, fehér és zöld. A gyertyák égtek, lobogtak, a szívünk megfényesedett. És a szemünk is. Eszünkbe jutott az a zászló, amit délelőtt láttunk a Luther korabeli wittenbergi egyetem nagy előadótermében. Luther ka- thedrája felett. Két másik zászló- az egyetem és a filozófiai fakultás zászlaja - mellett függött a falon kiterítve, nyelestül. Kopott, kifakult, színehagyott. A címer jól látható rajta: a magyar címer. És jól látható, betűzhető a felirat is:- Disiunctos musae. Disiunctos musae! Távoli diákok. Magyarok. Akikből a XVI. század folyamán ezer tanult Wittenbergben, hogy aztán hazahozza drága magyar földünkre a láncaitól megszabadított örök igét. Emlékeink kopott tarsolyából néhányan ősi wittenbergi diákdalt kotortunk elő és csendesen, óvatosan lefújtuk róla a port, amivel évszázadok belepték.- Mikor Wittenbergának kapuját döngetem, A rector magnificus azt mondja énnekem: „Hej, domine spectabilis, látszik, hogy kend magyar, úgy kongati, bongati, döngeti, rengeti azt a kaput, mint a jeges zivatar!” Amikor aztán a Goldener Ad- lerben Pista barátommal elolvastuk a hit által való megigazulásról szóló esti igét - Római levél 4,9-25 -, az egy másik, drágább éneket zendített meg számunkra:- Krisztus halálra adatott A mi sok bűneinkért, De harmadnap feltámadott Megigazulásunkért... (207,1)
