Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-02 / 31. szám
Evangélikus Elet 1987. augusztus 2. GYERMEKEKNEK Lk 8,40-56 Jairus Jézus visszatér Galileá- ba. Mindenki nagyon várja már a Mestert, aki meggyógyítja a betegeket és kiűzi a gonosz szellemeket. Az érkezőt nagy sokaság veszi körül. Ekkor lép oda hozzá Jairus, aki a zsinagóga elöljárója volt. A zsinagógának több elöljárója volt, akik nagy tekintélynek örvendtek, ök gondoskodtak a gyülekezet rendjéről és ők vezették az istentiszteletet. Jairusnak egyetlen gyermeke haldoklóit. Jézushoz jön ez a nagyra- becsült férfi, hogy jöjjön el hozzá és gyógyítsa meg a gyermekét. Hiszen még csak tizenkét éves! Még előtte van az élet! Siessünk, mert nagyon beteg! Jézus elindul, de a nagy tömegben nehéz előrejutni. Mindenki oda akar férkőzni hozzá, mindenki hozzá akar érni, mindenki látni akarja. Jézus hirtelen megáll. Valaki megérintette. Ebben a tömegben ez olyan természetes, hogy lökdösődnek, hozzáérnek a másikhoz. De itt más érintésről beszél Jézus. Valaki úgy ért hozzá, hogy erő áradt ki belőle. Ki érintett meg? Másodszori kérdezésre előállt egy asszony, aki hosszú ideje volt beteg és most ettől az érintéstől meggyógyult. Ekkor érkeznek meg Jairus szolgái, hozva a szomorú hírt, hogy a leánya meghalt. Most már leánya mindegy! Ne fáradj tovább Mester! Te mindent elkövettél, hogy időben érkezz! De most Jézus nem enged. Ne félj, csak higyj és meggyógyul! Mindennek az a feltétele, hogy tudjon hinni az ember abban, hogy Jézusnak életet teremtő ereje van. Vajon mi tudurtk-e hinni abban, hogy Jézus tud segíteni a gondjaink megoldásában? Bemegy Jézus a házba és csak annyit mond, hogy nem halt meg, csak alszik. Nevetnek rajta! Kinevetik azért, mert nem ismeri a halál jeleit. Hiszen nem lélegzik és nem dobog a szíve! Hogy élne, amikor már meghalt? Jézus azonban ezt kiáltja: „Leányom, ébredj!" És a lány kinyitotta szemeit és felült. Ez a csoda sok embernek adott hitet, hogy tudjon Jézusban hinni. Jézus nem mágus, nem varázsló, nem szélhámos. Jézus, a Krisztus, az élő Isten Fia! ö az, akihez bátran imádkozhatunk minden bajunkban, minden betegségünkben. Figyeljünk az ö szólítására: „Ébredj gyermekem!” Imádkozzunk együtt! Áldott orvos, a legnagyobb bűnösnek, legnagyobb betegnek legnagyobb orvosa, jöjj! Én várlak! Tudom, hogy nem hiába. Ámen Koczor György JT- A "V VASÁRNAP \ IGÉJE I lMóz 3,20-24 ÖRÖKRE SZÁMŰZVE?! A Szentírás legsötétebb lapjai nyílnak ki előttünk ezen a vasárnapon, amikor a bűneset következményeiről olvashatunk, hallhatunk. Úgy tűnik, hogy az ember jóvátehetetlenül elrontott mindent, a bűneset visszafordíthatatlan, lavinaszerű folyamatot indított el, örökre száműzettünk az Édenből, nincs többé visszaút. S az a kísérlet, hogy majd itt a földön valósítjuk meg az „édeni állapotokat”, az emberiség több ezer éves történelmének keserű tanulsága szerint hiú ábrándozás. De ha figyelmesen, többször is elolvassuk igénket, a sötét sorok között fel-felvillan valamiféle reménysugár. Az Édent, az édeni állapotot elveszítettük ugyan, de Isten nem mond le olyan könnyen a teremtés koronájáról. Mi talán hamar beletörődünk abba, hogy elveszítettük az Istent, de ő nem akar elveszíteni minket. Istennek a bűneset után is még érvényes gondviselő szerete- tének apró jele az a különleges tudósítás miszerint az „Úristen bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket...” A Teremtőnek nem mindegy, hogy mi lesz hűtlen teremtményeivel az Édenen kívül. Jó Atyaként gondoskodik róluk, büntet, de a büntetésben se hagyja magára az embert. Gondviselő törődésnek jele az is, hogy nem némul el, ha- ' nem világosan közli ítéletét az emberrel. Végérvényesen lezár egy utat, az Édenbe többé nem lehet „visszaszökni”. Az önkényes önmegváltási kísérleteknek semmi esélye sincsen többé, az élet fájához az ember se erőszakkal, se ügyeskedéssel, se vallásos teljesítménnyel, se buzgó kegyességgel többé nem juthat el. De az ítélethirdetés komor, sötét falán kicsiny rés nyílik: a 15. versben az Úr sejtet valakit az úgynevezett „ősevangéliumban”, aki majd a gonosz Kígyó fejére tapos. A visszaút örökre lezárult, de egy tovább vezető kiutat már itt sejtet az ítélő Isten. S aki itt még csak homályos ígéret, az számunkra már világos irányfény. Jézus Krisztusban Isten elhagyta maga is az édeni állapotot, s szinte az ember kiűzetését vállalta magára, amikor az Édenkert helyett a Gecsemáné kertben tudatos döntéssel vállalta bűneink következményeként a kereszthalált. így válhat számunkra a szégyen és gyalázat fája, a keresztfa, az élet fájává, melyen Jézus halálával megnyitotta számunkra az utat az atyai ház felé. Az Istentől elszakadt, elidegenedett ember újra utat találhat Urához. Az Édenkert kapuját villogó lángpallossal felfegyverzett kerubok őrzik, de amit az értünk megfeszített és feltámadott Úr „kinyit, senki nem zárja be..!" (Jel 3,7) Ezen a vasárnapon, a hónap első vasárnapján, legtöbb gyülekezetünkben megterítik az úrvacsorái oltárt is. Urunk a bűnbocsánat evangéliumában, az úrvacsora ajándékában ajtót nyit az örök életre. Az oltári igében ezreket táplál néhány kenyérből és halból, minket pedig saját testével és vérével akar megerősíteni az örök életre. Többé nem nyújthatjuk ki kezünket, hogy szakítsunk az élet fájáról, de nincs is rá szükségünk, j hiszen 0 nyújtja ki kezét, hogy ajándékait elfogadva az örök élet útján járjunk már itt a földön. Gáncs Péter IMÁDKOZZUNK Segíts Urunk, hogy őszinte bűnbánattal fogadjak el életünkben az Általad lezárt utakat, s ugyanakkor hálás örömmel fedezzük föl azokat az utakat, lehetőségeket, melyeket felkínálsz a lezárt utak helyett. Köszönjük, hogy adsz útitársakat mellénk a Te utadon. Add, hogy egymást segítve, együtt érkezhessünk meg Tehozzád! Amen NÁLUNK MINDEN ESZTENDŐBEN MEGSZÜLETIK... Petőfi Sándor 138 évvel ezelőtt esett el „a harc mezején”. A halott Petőfit azonban senki sem látta és senki sem volt a temetésén! És ebből a negatívumból csodálatos legendák szövődtek! Már abban a halotti csendben, amely a világosi katasztrófa után borult az országra, a magyarság a maga szive melegével, s a lelke képzelőerejével életre keltette Petőfit. És megszülettek - legendás eltűnését szinte nyomon követően, a megkerült, a feltámadt, azélő Petőfit sirató Petőfi-legendák. És hiába múltak évek, hiába temette be az idő a nyomkeresők elől újabb és újabb réteggel a költő vándorújának nyomait, hiába merült a múltba nemcsak a költő kora és nemzedéke, hanem korának szelleme is, hiába hazudtolta meg a természet törvénye is évről évre súlyosbodó érvekkel a képzelet világában kalandozók naiv hitét és hiába intette le a földi alakját kergetők seregét maga a költő is azzal a „Végrendeletével”: „...ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva...” mindezek ellenére a Petőfi-legendák szívós makacssággal ragaszkodtak a maguk életjussához. A székelykeresztúri temetőben ma is nyíl alakú tábla mutat: „Petőfi legendái sírja” felé. Virággal beültetett sírdomb fejénél kötábla áll ezzel a felirattal: „Petőfi 1849. júl. 31.-1902. okt. 25.” A két dátum - a szokott sírfeliratoktól eltérően - nem a születés és a halálozás időpontját jelzi, hanem azt a napot, amelyen a költő eltűnt és azt, amelyiken „eltemették!” Akár hisz valaki a legendákban, akár nem, érdemes megállni ennél a sírnál és elgondolkozni azon, amit róla a keresztúriak mondanak. A szak- irodalomban is nemegyszer vitatott kérdés volt Petőfi keresztúri, pontosabban timafalvi sírja. Az irodalomtörténet valóságos hadjáratot indított a halotttámasztó Petőfi-legendák ellen. A történelem öncélúságán, a történeti igazság „szentségén” túl, a költő nimbuszát is féltette ezektől a legendáktól. Azt tartotta, hogy Petőfi emléke nem tűri meg, hogy közönséges halandók gyarló emberi sorsához kössük. Petőfi, a szabadság rajongó szerelmese, nem tengethette az életét nyomorult rabságban. Petőfi az örökifjúság öröktavaszának hirdetője, nem öregedhetett aggastyánná és lehetetlen, hogy az a kéz, amelyből saját végzete az ifjúkor delelőjén ütötte ki a lantot és a kardot - mankót szorongasson! Az irodalomtörténet búvárai a Petőfi-legendákban, amelyek a fejéregyházai hőskölteményből át akarták menteni a költőt a továbbélés hétköznapi, de húsból- vérből formált valóságába Petőfi emlékének profanizálását is látták, s a megdönthetetlen tényekre épített logikának egész fegyvertárával üzentek hadat a „bujdosó”, a „rabságban elaggott”, a szabadság és szerelem puszta emlékeire kárhoztatott Petőfi kultuszának. De az irodalomtörténet búvárai szánjanak le a mélybe és amikor már napvilágra hozták a bányákból a történeti adatok mázsás köveit, kutassanak a magyar lélek tenger-mélységeibe is és gyöngyhalászok módjára keressék meg bennük azt a kis göngyszemet, amely az élő Petőfit sirató könnycseppet jelenti. A Világos után önmagába roskadt nemzet nem tudott megnyugodni abban, hogy a Nemzeti dal az ajkára fagyott a költőnek. A magyar néplélek nem tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy az, akiből a hitvesi szerelem azt a fogadást váltotta ki, hogy az eldobott özvegyi fátyolért feljön „a síri világból” is, el tudja hagyni vigasztalan balsorsában nemzetét, amelyet hitvesénél is jobban szeretett. A magyar léleknek szüksége volt Petőfi eltűnése után is - és talán nagyobb szüksége volt a megaláztatás dermesztő csendjében, mint a márciusi napok vérforraló melegében - az élő Petőfire. Meghalni senki sem látta Petőfit. Olyan egyszerű, olyan természetes volt a Petőfi után vágyódó léleknek továbbfűzni e gondolat láncszemeit az elképzelt lehetőségek megannyi változatán keresztül addig az „óhajtva sejtett” bizonyosságig, hogy Petőfi él, mégha fogságban a szibériai ólombányában, vagy tehetetlen aggastyánként vegetál bárhol is, csak meg- nyugodhassék abban, hogy Petőfi él! „ Én legalább így ítélném meg a Petőfi-legendákat és felmenteném őket a történelemhamisítás vádja -alól. Nekünk, kiskőrösi magyaroknak nincs szükségünk ezekre a legendákra ahhoz, hogy életben tartsuk Petőfit. Nekünk több okunk van hinni az ő „örökéletében”, mint az, hogy meghalni nem láttuk. Mert miénk a „fészek”, ahol „vágyainak sólyomszámya” kinőtt és ahová hazajáró lelke bizonyára visszatér megpihenni. Mert miénk a bölcsője, az életfakadás- nak ez az örök szimbóluma. És ebben a bölcsőben minden esztendő Szilveszter éjjelén ott szunnyad az újszülött Petőfi. Mi nem hogy meghalni nem láttuk hanem nálunk minden esztendőben újra megszületik Petőfi. Ponicsán Imre Tessék választani! Gazdagság vagy szegénység? A kettő közül melyik csábít? Képmutatás lenne, ha azt mondanám, a szegénység vonz. Nem a szegénység, a gazdagság vonz, különösen hogyha részleteiben nézem. Mert 10 dkg vékonyra szeletelt párizsi helyett, a sonkával, téliszalámival, és minden más finomsággal megrakott asztalt választanám. Jobb lenne minden évben a legújabb divat szerint felfrissíteni a ruhatáramat, mint a már vi- seletes télikabátot biztatni: ezt a telet még kihúzzuk valahogy. Egy 500-as Mercedes csábítóbb a Trabantnál, mint ahogy szívesebben laknék egy szűk albérleti szoba helyett (heti egyszeri fürdőszobahasználattal) abban a rózsadombi 4 szintes luxusvillában, amelyet 6 és fél millióért hirdettek az egyik napilapban. Szívesebben járnám be IBUSZ-utakkal a világot, mint hogy nyáron ne menjek üdülni, mert nincsen rá pénz. A szegénységnek az a rémisztő valósága pedig, amely Kelet- Afrikában azt jelenti, hogy egy nap akkor jó, ha egyszer jut egy marék ennivaló, hát ez aztán végképp nem csábít. Igen, a gazdagság csábít, nem a szegénység. De gondolom, ebben nem vagyok egyedül. Igen kívánatosnak tűnik a hatalmas vagyon, a sok pénz, mindaz, ami általa elérhető. Van azonban Valaki, aki szeret, s nagyon félt engem. Jézusra gondolok, aki.. nem véletlenül mondta: „Milyen nehezen mennek be az Isten országába azok, akik gazdagok. Köny- nyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt nem azért mondta az Úr Jézus, mert a pénz önmagában kizárna minket az örök életből, hanem azért, mert ismerte a gazdagság törvényét. Tudniillik aki a meggazdagodást látja élete céljának, az lehet hogy azt eléri, de sok mindent elveszít. Isten igéje jó okkal tanít minket így: „Akik pedig meg akarnák gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kíván-1 ságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak I gyökere a pénz szerelme.” Természetesen az is elképzel-1 hető, hogy valaki úgy lesz gazdag, hogy nem lop, nem csal, s ] megőrzi makulátlanul a becsületét. De a gazdagság másik veszélye még így is fönnáll. Aki- j nek sok pénze van könnyen eljut odáig, hogy már nem tud nélküle élni. Inkább az életét | adná oda, mintsem a javait. A pénz rabja lesz. S aki a gazdagság, a pénz szolgája, az nem I szolgálhatja ugyanakkor az | Urat is. Akkor nem marad más vá-1 lasztásunk, mint a szegénység? Nem gondolom. Ugyanis nekünk nem a gazdagság és szegénység, hanem a pénz szolgálata, vagy Jézus szolgálata között kell választanunk. Ha az előbbit választom, akkor a sa- j ját erőmre, ügyességemre, gátlástalanságomra támaszkodva akkora szeletet kanyarítok ki a javak tortájából, amekkorát csak bírok. Hogy eközben mit veszítek, arról már beszéltünk. De ha Jézus szolgálatát válasz-i tóm, akkor Ő, ígérete szerint] gondoskodik rólam. Az igazi értékeken felül, mint az élő hit, reménység, békesség, ellát mindazzal, amire csak szükségem van. Sőt azon felül is bőségesen ad. Csak tudjam egészen Őrá bízni magam, és a körülményeimet. Ahogyan Pál apostol is tette, mert ő ezért tudta ezt a szép mondatot leírni: „Tudok szerényen is élni, tudok bővelkedni is... Mindenre van erőm abban, aki megerősít engem”. Úgy látom, ez a gazdagság, Jézus Krisztusnak ez a boldog birtoklása az igazán vonzó! Aki Jézusban gazdag, tud megelégedetten élni szerény körülmények között is, és a bőségében is őt, az Urat látja az igazi Kincsnek. Sztojanovics András Olvasóink leveleiből Mit köszönhetek szüleimnek és tanáraimnak? Minden jó adomány és tökéletes ajándék Istentől jön, a világosság Atyjától. Isten földi helyetteseiként drága jó szüleim személyében teremtő mennyei Atyám a legnagyobb földi kincset ajándékozta számomra. Hálatelt szívvel emlékezem az immár örök hazába tért szüléimre, akik önfeláldozó nagy szeretettel neveltek, testi és lelki gondozásomra ügyeltek, kiskoromtól kezdve intettek a jóra, buzdítottak a becsületre, emberségre, Isten- és hazaszeretetre tanítottak. Jó példájuk adott számomra mindenkor erőt a rendíthetetlen hitbuzgóságra, az élet minden terén felmerült kötelességek teljesítésére, türelemre, felebaráti szeretere, becsületes munkára, az élet megpróbáltatásai között a nehézségek elviselésére, a gyász óráiban Isten akaratában való megnyugvásra, a soha el nem csüggedő helytállásra. Hálával emlékezem szüleim helyetteseire tanáraimra; ők voltak azok, akik lelkiismeretes munkájukkal, megértő szeretettel vezettek be a tudományok rejtelmeibe■ és így felkészítettek jövendő oktató-nevelő élethivatásom hűséges betöltésére. Hálával gondolok azokra a vallástanító lelkészekre, akik Isten felséges adományával a vallással megismertettek, a Megváltó Krisztushoz elvezettek, Istenben vetett hitemben megerősítettek. Végül megköszönöm Istennek, hogy olyan családot mondhatok magaménak, amelynek férfitagjai több generáción át, mint hűséges lelkipásztorok Isten szolgálatában álltak, drága örökségül hagyván az utódokra a hithűséget. Vallomásomat a következő szentírásbeli Igével zárom: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké." (Dániel 12,3) Vértesi Jolán
