Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-19 / 29. szám

Evangélikus Elet 1987. július 19. Q Mit köszönhetek GYERMEKEKNEK Lk 2,21-29 Először a templomban Isten Mózes által a zsi­dóknak, a választott népnek törvényt adott. Ez egyben az élet törvénye volt, hiszen ezen keresztül kapott min­denki útmutatást, hogyan élje le Isten akarata szerint az életét. Ebben a törvény­ben szerepelt egy rendelke­zés az elsőszülött fiúkkal kapcsolatban. E szerint min­den elsőszülött fiú gyerme­ket az Úrnak kellett szentelni és a születését követő nyol­cadik napon be kellett mu­tatni Jeruzsálemben a temp­lomban. Jézus szülei jól ismerték a Törvényt és aszerint csele­kedtek. Fogták Jézust és el­vitték Jeruzsálembe, a temp­lomba, hogy bemutassák és eleget tegyenek a Törvény­ben foglalt rendelkezésnek. Abban az időben élt Jeru­zsálemben egy idős ember, akit Simeonnak hívtak. Ke­gyes és istenfélő életet élt, és azt az ígéretet kapta az Úr­tól, hogy nem fog meghallni addig, amíg meg nem látja a Messiást. Azt a Messiást, akit Isten megígért, hogy ál­tala fogja megszabadítani választott népét. Erről a Messiásról sok próféta jö­vendölt. Pontosan meg­mondták, hogy milyen lesz a Messiás, a Megváltó, hol fog megszületni, miket fog'ten ni;' * és hogy miért kell neki a földre jönnie. Amikor Jézus szülei meg­érkeztek a templomba, szembetalálkoztak Simeon­nal. Simeon meglátva a gyermek Jézust nagyon megörült, és karjába vette őt. Áldani kezdte az Istent és ezt mondta: „Most bocsátód el, Uram szolgádat beszé­ded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üd­vösségedet, amelyet elkészí­tettél minden nép szeme lát­tára, hogy megjelenjék vilá­gosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Iz- ráelnek.” József és Mária igen el­csodálkoztak a történteken. Simeon ugyanis megáldotta Jézust és azt mondta édes­anyjának, hogy ez a gyer­mek sokak megsegítésére és felemelésére küldetett el. Volt a templomban egy igen előrehaladott korú asz- szony is, akit Annának hív­tak. A férjével mindössze hét évet élhetett együtt, és már nyolcvannégy év telt el az­óta, hogy elvesztette. Nap mint nap a templomban tar­tózkodott, böjtöléssel és imádkozással szolgálta az Urat. Miután észrevette Jó­zsefet és Máriát a kis Jézus­sal, odament hozzájuk. Há­lát adott az Istennek, majd hírül adta akinek csak tudta, hogy Isten elküldte a meg­ígért Megváltót. Józsefék ez­után elvégeztek mindent a Törvény előírása szerint, és a család visszatért NázáretJ be. így történt Jézus első út­ja a templomba. Sokan közületek, ezt a történetet hallva lehet, hogy megkérdezik saját maguk­tól: én mikor voltam először a templomban? A kereszte­léskor. Amikor ma meg akarnak 'keresztelni egy gyermeketf - a^szülők, ke- resztszülők és a hozzátarto­zók a templomba hozzák el a csecsemőt. A lelkész azt az örömüzenetet hirdeti, hogy Isten gyermekévé fo­gadja ezt az újszülöttet. Majd a lelkész, a hozzátar­tozók és az egész gyüleke­zet hálát ad ezért és könyö­rög, hogy az Úr áldja meg és vezesse egész életén át a megkeresztelt gyermeket. BMzy Árpid jT A X VASÁRNAP IGÉJE ApCsel 9,1-7(8-20) HÍVÁS ÉS KÜLDÉS Meglepően kevés igehirdetést hallhatunk, vagy olvashatunk erről a nagyon is jól ismert történetről, melyet a köznyelv így emleget ’Pálfordulás’. Pedig ennek az igének kettős üzenete van, melyre a ma egyházának, gyülekezeteinek figyelnie kell. Az első üzenet egyszeri: arra a történelmi fordulatra emlékez­tet bennünket, melyet Pál elhívása a keresztyén egyház életében jelentett. Paul Althaus, egy neves teológus úja ezzel kapcsolat­ban: „Mi lett volna velünk, nyugaton élőkkel, ha Pál akkor... (nem engedelmeskedett volna!) Pál alapította meg a pogány keresztyen egyházat. Damaszkuszra gondolva, újra hálát kell adnunk Istennek!” Az ige másik üzenete nagyon is aktuális. így .hangzik: Istennek gondja van arra, hogy az evangélium terjed­jen a világban. Ehhez utakat és eszközöket keres, melyek gyak­ran nem a mi utaink és eszközeink! Igénk alapján a Feltáma­dott egyházépítő munkáját két szóban lehet összefoglalni: hívás és küldés. Jézus hívása legyőzi emberszívek ellenállását. Saul a hatalom megszállottja. Fanatikus hitében azt gondolta, hogy Isten ügyét szolgálja, ha a Názáreti követőit tűzzel vassal, erőszakkal üldö­zi, pusztítja. Úgy tűnt, hogy ezen a maga által igaznak vélt úton semmi sem állítja lneg. Az elő Jézus azonban ott is tud cseleked­ni, ahol emberi elképzelések szerint reménytelen a helyzet. Legyőzi Sault, megtöri ellenállását, de nem külső hatalommal, hogy az fogcsikorgatva engedelmeskedjék. Az üldözőből meg­kérdezett lett: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”. Porba hullik, megtörik ellenállása, meghódol Krisztus előtt, ahol a Filippi levélben vall erről: „Engem is megragadott a Krisztus!” Mindig nehéz a magunk választotta útról felismerni, hogy rossz irányba haladunk. Nehéz rádöbbenni arra, hogyha nem' Isten irgalmára építettünk, a leglátványosabb fáradozásunk is hiábavaló, kárbavész Jézus hívása a gyülekezetbe szól. Saul élete holtppntra jutott: megvakul, vezetésre szorul, mégis most kezd látni. Útja a gyüle­kezet közösségébe vezet, ahol folytatódik Jézus őt formáló munkája, most már a gyülekezet befogadó szolgálata által. Mert ahol valaki Krisztussal találkozik, az mindig az egyházon keresztül történik. Urunk a legalkalmatlanabbak szolgálatát is elfogadja! Mert a damaszkuszi történetben Jézusnak nemcsak Sault kellett legyőznie, hanem Ananiás ellenkezését is. Ananiás vitatkozik: nem látja a küldő parancsot helyénvalónak. Mit lehet várni ettől a veszedelmes ellenségtől. Biztos, hogy meg­tért? Nem hoz ez a lépés veszedelmet az egész gyülekezetre? Az eseményeket azonban Jézus irányítja, így mennie kell! S ez már az engedelmesség útja. Az üldözöttek testvéri szívvel fogadják be az üldözőt. „Saul, testvérem!” szólítja meg őt Ananiás, s a múltról említés sem történik: ez a megélt evangélium! A bűnbo­csánat, a keresztség által Saul új emberré lesz. Isten igéje bennünket is megkérdez: amikor Isten a maga módján, S nein ä tőlünk megszokott módon cselekszik, nem állunk-e útjába, nem zárkózunk-e el, tudunk-e befogadó közös­ségikké válni? Es végül: Jézus hívása bizonyságtevésre szól. „Választott esz­közöm o, hogy nevemet a népek és királyok elé vigye.” így vált a Jézust üldöző Saul Jézus Krisztus nevének hordozójává. Bizonyságot tett róla a zsinagógákban, és lett a pogányok apostolává. Általa jutott el az evangélium Rómába, a biroda­lom fővárosába, s talán egészen Hispániáig. Bizonyságtévő szolgálatát Isten századokon át megáldotta. Leveleiből ma is az élő Úr üzenete hangzik felénk. A hívás felénk is hangzik. Rajta keresztül Isten bennünket is meg akar ragadni, gyülekezetébe akar állítani, hogy így a magunk helyén mi is bizonyságtevői lehessünk. Keveháziné Czégényi Klára IMÁDKOZZUNK Áldott légy, üdvözítő Istenünk, hogy irgalmadat kiterjeszted minden emberre a világon. Add, hogy szilárdan higgyünk irgalmadban, és jó reménységgel szolgáljunk a világban, mert Te magad munkálod üdvössé­günket, az Ür Jézus Krisztus által. Ámen. Feletteseimnek? Semmit! Mindent! Mindkét tőmondatot ellát­hattam volna kérdőjellel is. Ugyanazt jelentené, amit így felkiáltó jellel. Egyoldalúságot. Elfogultságot. Nem szerettem ködösíteni, de ma sem rohanok bele a má­sok által előállított mesterséges ködbe. Úgy indítottak el - az első feletteseim -, hogy ne vár­jam el, hogy mindenkinek tes­sem, de olyan helyzet sem lesz, amikor minden pozícióban olyanok lesznek, akik nekem tetszenek. Reális indítással; reális fogadtatásban részesül­tem - új feletteseimtől. Hiányzik szótáramból a „rossz” jelző a felettes főnév előtt, pedig volt mindig és min­denütt. Nem voltam egy percre sem „távirányított” segédlel­kész, sem megbízott, sem kihe­lyezett. Mindig valaki mellett voltam. Mindig volt valaki mellettem. Hogyan? Ezt lényegesnek érzem. Nem úgy, hogy megkövetelt, hanem úgy végezte szolgálatát. Eszem­be sem jutott másképp csinálni. „Leírta igehirdetéseit!” Pedig püspök volt. Igaz, hogy nyug­díjas! De Madách-kutató! Rö­viden prédikált. Rövid monda­tokkal fogalmazott. Magyarul! Minden igehirdetés - alkotás volt. Gyöngyszem. Egyik vasárnap én következ­tem azon a szószéken, amelyi­ken így prédikáltak. Leírtam igehirdetésemet teljesen kidol­gozva. Nagy munka volt. Az elmondása is. Később beszélgettünk arról, hogy a szölgatársak hogyan ké­szülnek, majd igehirdetői stí­lusról, karizmáról. így össze­gezte az igehirdetés végső for­mába öntését; „az igényes ige­hirdető tíz évig leírja prédiká­cióit, mert így lehet ellenőrizni a stílust, tökéletesíteni a felépí­tést és megtalálni a megfelelő kifejezést a mondanivaló teljes kifejtésére. Aki viszont tíz évig leírja - folytatta - le sem tud arról szokni!” Másik helyen! A fenti „iskolából” érkez­tem új, azaz következő szolgá­lati helyemre. Érdekes, az a fe­lettesem is dunántúli születésű volt. Már az első vasárnap szolgálata az enyém volt. Szombaton délután csengetett be hozzám új helyem több év­tizede ott szolgáló lelkésze. Nem én voltam az első segéd­lelkésze, de a lakásnak sem az első lakója. A „leltározó” te­kintetek és kérdések után rö­vid kérdés hangizott: „elkészül­tél”? A nyugodtnak tűnő „igen” után csak ennyit kért tőlem: „mondd el az igehirde­tés utáni imádságot!” Elővet­tem legépelt igehirdetésemet és felolvastam az öt soros imád­ságot. Azóta is elkészülök az imádságra is. Volt külföldi felettesem is! Porosz szülők gyermeke. A pontosság embere. Reggel nyolckor a munka úgy kezdő­dött, hogy az adott időben mindenki előtt ott volt az, amit csinálnia kellett. Nem arra az időre érkezett, nem akkor húz­ta a szekrényen a rollót, nem akkor kapkodott az íróasztal kulcsa után, akkor már kezdte a munkát - ő is. így volt idő a németeknél szokásos teára, ká­véra és ebédidőre. Ugyanez volt a „szokás”, amikor lejárt a munkaidő. Mit tanultam ebből? Nem­csak a pontos kezdésre kell ügyelni, hanem a befejezés pontosságára is. Ez a mondat az igehirdetés hosszára is vo­natkozik. Lényeges szempont ez az if­júsági és gyermek munkában. A pontosan elengedett gyerme­kek hazaérkezési késését csak azon kérhetik számon, aki ké­sett. A pontosan kezdett és be­fejezett alkalmakra szívesen küldik a szülők gyermeküket és szívesen jönnek is értük „idő­re”! Káposzta Lajos Székács József, a műfordító j--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­­Ba ch-kantáta Szegeden Az újságok és a rádió már hónapokkal ezelőtt közölték az örvendetes hírt, hogy az újvidé­ki (Jugoszlávia) Fórum-kiadó megjelentette Székács József: „Szerb népdalok és hősregék” c. könyvét ^hasonmás kiadásban. De a könyvhétig kellett vár­nunk, míg Budapesten is hozzá­juthattunk. Kíváncsian és áhí­tattal vettük sokan kézbe. Hi­szen ez a 150 éves könyv „az ország papjának”, a későbbi ne­ves evangélikus püspöknek fia­talkori munkája! A szerbhorvát népköltészet remekeinek ma­gyarra ültetése. A 200 éve szüle­tett Vük Kadarzsics - akinek a minap a budapesti Szarvas té­ren is szobrot állítottak - gyűj­tötte össze lelkesen népének da­lait, regéit, s Bécsben, Lipcsében vagy négy kötetben közreadta. Hogyan jutott az Orosházán 1809-ben született Székács Jó­zsefnek eszébe, hogy éppen eze­ket fordítsa nyelvünkre? A mezőberényi gimnázium jeles diákját, aki Sopronban ta­nult teológiát, Besztercebányán lelkészvizsgát tett, szlovákul is tudott, s orosházi lelkészpártfo­gói 1829-ben házitanítónak ajánlották a jómódú szerb Ni- kolics családhoz Temesvárra. Több mint öt éven át tartott ez a kapcsolat, hiszen az akkori szerb fejedelemmel is rokon Ni- kolics család fiát, Pétert, a kar­lócai gimnáziumba is elkísérte Székács, sőt Epeijesen együtt tanultak jogot egy esztendeig. Karlócán találkozott Székács a Vük gyűjtötte szerb népdalok­kal. Előbb csak nyelvgyakorlás­ként fordított belőlük, majd megkedvelve őket megjelentette ezeket folyóiratokban. Sokan felfigyeltek erre, úgyhogy Milo­vuk pesti szerb könyvkereskedő daloskönyvének ajánlásában a „dicső Székács” a kis szerb nép iránti figyelméért Goethével, Herderrel és Grimmel került egy sorba. 1835-ben németországi egye­temeken tett tanulmányai során Székács még filozófiai doktori címet is szerzett. Ezután vissza­térve Pestre, sajtó alá rendezte szerb fordításait. Kunoss Endre költőt bízta meg kiadásával, aki aztán a Trattner-Károlyi könyvkiadónál 1836-ban meg is jelentette. Székács nemcsak elő­szót, hanem részletes magyará­zó jegyzeteket is írt munkájá­hoz, melyért a Magyar Tud. Akadémia levelező tagsággal tisztelte meg. Az előszó befejező részét érdemes emlékezetünkbe idézni: „A munka ajánlva van a Szerbeknek Dunán és Száván túl, szomszédainknak, hajdani bajtársainknak, kik utolsó har­caikban Európa méltó figyelmét vonták magukra, kik a mostani békenapokban egy békeszerető fejedelem fáradhatatlan igyeke­zete által szép jövendőnek lép­delnek eleibe. Ajánlva van a Szerbeknek Dunán Száván in­nen, testvéreinknek és ajánlva t. rudnai Nicolics Péter úrnak a fordításban segítőmnek és bará­tomnak. Élj szerencsésen kedves olva­sóm! s kritizáld meg a fordítót már csak azért is, hogy második személyben beszélt veled. írtam Rudnán, 1836 május 15.-én napfogyatkozás kezdetekor. Székács” A népgyűjteményben nászdalokat, aratási énekeket, szerelmi dalokat találunk, hős dalokat és balladákat. Sok olyan dal is szerepel, amelyek a magyar népköltészettel mutat­nak kapcsolatot. Székácsot alig másfél év múl­va pesti magyar lelkésznek vá­lasztották, s 1860. nyarán a püs­pöki tisztbe hívták el - de a nemzetiségek iránti testvéri jó­indulatát soha meg nem tagad­ta. Levelezése mutatja, mennyi­re érdeklődött a szerbhorvát nép törekvései iránt, s tájéko­zott volt az események felől. „Míg a szent egység hiányzik közöttünk, addig bármihez fo­gunk, fövényre építjük várain­kat!” mondotta a felekezetek kapcsolatáról, de érthette ezt népi-nemzeti vonatkozásban is! Munkájának értéke nem is annyira költőiségében van, mint abban, hogy az eredeti szerb szöveg alapján fordított és hűen annak ritmusához, formájához. A jubileumi kiadáshoz Stoján Vijucsics és Szeli István írtak kísérő tanulmányt, amelyeket a két nép nyelvén: szerbül és ma­gyarul is olvashatunk. Ők pél­damutató szándékáért értékelik nagyra Székács művét, mi pedig boldog büszkeséggel gondolunk arra, hogy egyházunk fia híd­építő munkát végzett példamu­tatóan a népek között már 150 évvel ezelőtt! Bencze Imre Szép példáját adták a szegedi gyülekezetben annak, hogy aránylag kis templomban mi­lyen művészi élményt lehet nyújtani egy-egy rövid, de klasszikusan nagy zeneművel. Előadták vasárnapi istentiszte­let keretében Bach 167. kantá­táját. A mű Bach legrövidebb, de egyik legcsiszoltabb műve Keresztelő Jánosról szól, Ézsaiás 41,5 és Lukács 1,57-60 alapján. Zenekar, énekkar és szólisták közreműködésével. Bach a vonósokon kívül mind­össze két fúvós hangszert alkal­mazott. A szólistákon kívül az énekkart csak a zárótételben szólaltatta meg, amelyben a ha­talmasan zengő koráihoz gyö­nyörűen kapcsolódik a zenekar és a szólisták. Bach 1723-ban szerezte, nem sokkal azután, hogy Lipcsébe került. Szegedi kis templo­munkban a kórus az oltártér­ből, a zenekar a padok előtti térben, s a szólisták Orgonakí­sérettel a kórusról fonták át a gyülekezetét lélekemelő egy­séggel. Bartha Edit, Meszlényi László és Vajda Edit voltak a szólisták, a Szegedi Szimfoni­kusok Kamarazenekara és a Cantikum kamarakórus mű­ködtek együtt Pál Tamás kar­mester vezénylésével. Az isten­tiszteleten D. Koren Emil hir­dette az igét. A közreműködők az ünnepi alkalom után is együttmarad­tak még, rejtett bizonyságául annak, hogy nem „teljesít­ményt” nyújtottak, hanem ne­kik is műélvezet volt előadá­suk. Ribár János lelkész, aki az istentisztelet alatt egy kereszte­lést is elvégzett, koradélután már autóba ült, hogy Makón tartson istentiszteletet. „Hja, szórványegyház vagyunk” - mondta, s ez a lüktető menet külön értéket adott a szépen szervezett együttlétnek.-nE-

Next

/
Thumbnails
Contents