Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-19 / 29. szám

Evangélikus Elet 1987. július 19.

Q Mit köszönhetek

GYERMEKEKNEK

Lk 2,21-29

Először a templomban

Isten Mózes által a zsidóknak, a választott népnek törvényt adott. Ez egyben az élet törvénye volt, hiszen ezen keresztül kapott mindenki útmutatást, hogyan élje le Isten akarata szerint az életét. Ebben a törvényben szerepelt egy rendelkezés az elsőszülött fiúkkal kapcsolatban. E szerint minden elsőszülött fiú gyermeket az Úrnak kellett szentelni és a születését követő nyolcadik napon be kellett mutatni Jeruzsálemben a templomban.

Jézus szülei jól ismerték a Törvényt és aszerint cselekedtek. Fogták Jézust és elvitték Jeruzsálembe, a templomba, hogy bemutassák és eleget tegyenek a Törvényben foglalt rendelkezésnek.

Abban az időben élt Jeruzsálemben egy idős ember, akit Simeonnak hívtak. Kegyes és istenfélő életet élt, és azt az ígéretet kapta az Úrtól, hogy nem fog meghallni addig, amíg meg nem látja a Messiást. Azt a Messiást, akit Isten megígért, hogy általa fogja megszabadítani választott népét. Erről a Messiásról sok próféta jövendölt. Pontosan megmondták, hogy milyen lesz a Messiás, a Megváltó, hol fog megszületni, miket fog'ten ni;' * és hogy miért kell neki a földre jönnie.

Amikor Jézus szülei megérkeztek a templomba, szembetalálkoztak Simeonnal. Simeon meglátva a gyermek Jézust nagyon megörült, és karjába vette őt. Áldani kezdte az Istent és ezt mondta: „Most bocsátód el, Uram szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Iz- ráelnek.”

József és Mária igen elcsodálkoztak a történteken. Simeon ugyanis megáldotta Jézust és azt mondta édesanyjának, hogy ez a gyermek sokak megsegítésére és felemelésére küldetett el.

Volt a templomban egy igen előrehaladott korú asz- szony is, akit Annának hívtak. A férjével mindössze hét évet élhetett együtt, és már nyolcvannégy év telt el azóta, hogy elvesztette. Nap mint nap a templomban tartózkodott, böjtöléssel és imádkozással szolgálta az Urat. Miután észrevette Józsefet és Máriát a kis Jézussal, odament hozzájuk. Hálát adott az Istennek, majd hírül adta akinek csak tudta, hogy Isten elküldte a megígért Megváltót. Józsefék ezután elvégeztek mindent a Törvény előírása szerint, és a család visszatért NázáretJ be. így történt Jézus első útja a templomba.

Sokan közületek, ezt a történetet hallva lehet, hogy megkérdezik saját maguktól: én mikor voltam először a templomban? A kereszteléskor. Amikor ma meg akarnak 'keresztelni egy gyermeketf - a^szülők, ke- resztszülők és a hozzátartozók a templomba hozzák el a csecsemőt. A lelkész azt az örömüzenetet hirdeti, hogy Isten gyermekévé fogadja ezt az újszülöttet. Majd a lelkész, a hozzátartozók és az egész gyülekezet hálát ad ezért és könyörög, hogy az Úr áldja meg és vezesse egész életén át a megkeresztelt gyermeket.

BMzy Árpid

jT A X VASÁRNAP

IGÉJE

ApCsel 9,1-7(8-20)

HÍVÁS ÉS KÜLDÉS

Meglepően kevés igehirdetést hallhatunk, vagy olvashatunk erről a nagyon is jól ismert történetről, melyet a köznyelv így emleget ’Pálfordulás’. Pedig ennek az igének kettős üzenete van, melyre a ma egyházának, gyülekezeteinek figyelnie kell.

Az első üzenet egyszeri: arra a történelmi fordulatra emlékeztet bennünket, melyet Pál elhívása a keresztyén egyház életében jelentett. Paul Althaus, egy neves teológus úja ezzel kapcsolatban: „Mi lett volna velünk, nyugaton élőkkel, ha Pál akkor... (nem engedelmeskedett volna!) Pál alapította meg a pogány keresztyen egyházat. Damaszkuszra gondolva, újra hálát kell adnunk Istennek!” Az ige másik üzenete nagyon is aktuális. így .hangzik: Istennek gondja van arra, hogy az evangélium terjedjen a világban. Ehhez utakat és eszközöket keres, melyek gyakran nem a mi utaink és eszközeink! Igénk alapján a Feltámadott egyházépítő munkáját két szóban lehet összefoglalni: hívás és küldés.

Jézus hívása legyőzi emberszívek ellenállását. Saul a hatalom megszállottja. Fanatikus hitében azt gondolta, hogy Isten ügyét szolgálja, ha a Názáreti követőit tűzzel vassal, erőszakkal üldözi, pusztítja. Úgy tűnt, hogy ezen a maga által igaznak vélt úton semmi sem állítja lneg. Az elő Jézus azonban ott is tud cselekedni, ahol emberi elképzelések szerint reménytelen a helyzet. Legyőzi Sault, megtöri ellenállását, de nem külső hatalommal, hogy az fogcsikorgatva engedelmeskedjék. Az üldözőből megkérdezett lett: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”. Porba hullik, megtörik ellenállása, meghódol Krisztus előtt, ahol a Filippi levélben vall erről: „Engem is megragadott a Krisztus!” Mindig nehéz a magunk választotta útról felismerni, hogy rossz irányba haladunk. Nehéz rádöbbenni arra, hogyha nem' Isten irgalmára építettünk, a leglátványosabb fáradozásunk is hiábavaló, kárbavész

Jézus hívása a gyülekezetbe szól. Saul élete holtppntra jutott: megvakul, vezetésre szorul, mégis most kezd látni. Útja a gyülekezet közösségébe vezet, ahol folytatódik Jézus őt formáló munkája, most már a gyülekezet befogadó szolgálata által. Mert ahol valaki Krisztussal találkozik, az mindig az egyházon keresztül történik. Urunk a legalkalmatlanabbak szolgálatát is elfogadja! Mert a damaszkuszi történetben Jézusnak nemcsak Sault kellett legyőznie, hanem Ananiás ellenkezését is. Ananiás vitatkozik: nem látja a küldő parancsot helyénvalónak. Mit lehet várni ettől a veszedelmes ellenségtől. Biztos, hogy megtért? Nem hoz ez a lépés veszedelmet az egész gyülekezetre? Az eseményeket azonban Jézus irányítja, így mennie kell! S ez már az engedelmesség útja. Az üldözöttek testvéri szívvel fogadják be az üldözőt. „Saul, testvérem!” szólítja meg őt Ananiás, s a múltról említés sem történik: ez a megélt evangélium! A bűnbocsánat, a keresztség által Saul új emberré lesz.

Isten igéje bennünket is megkérdez: amikor Isten a maga módján, S nein ä tőlünk megszokott módon cselekszik, nem állunk-e útjába, nem zárkózunk-e el, tudunk-e befogadó közösségikké válni?

Es végül: Jézus hívása bizonyságtevésre szól. „Választott eszközöm o, hogy nevemet a népek és királyok elé vigye.” így vált a Jézust üldöző Saul Jézus Krisztus nevének hordozójává. Bizonyságot tett róla a zsinagógákban, és lett a pogányok apostolává. Általa jutott el az evangélium Rómába, a birodalom fővárosába, s talán egészen Hispániáig. Bizonyságtévő szolgálatát Isten századokon át megáldotta. Leveleiből ma is az élő Úr üzenete hangzik felénk.

A hívás felénk is hangzik. Rajta keresztül Isten bennünket is meg akar ragadni, gyülekezetébe akar állítani, hogy így a magunk helyén mi is bizonyságtevői lehessünk.

Keveháziné Czégényi Klára

IMÁDKOZZUNK

Áldott légy, üdvözítő Istenünk, hogy irgalmadat kiterjeszted minden emberre a világon. Add, hogy szilárdan higgyünk irgalmadban, és jó reménységgel szolgáljunk a világban, mert Te magad munkálod üdvösségünket, az Ür Jézus Krisztus által. Ámen.

Feletteseimnek?

Semmit!

Mindent!

Mindkét tőmondatot elláthattam volna kérdőjellel is. Ugyanazt jelentené, amit így felkiáltó jellel. Egyoldalúságot. Elfogultságot.

Nem szerettem ködösíteni, de ma sem rohanok bele a mások által előállított mesterséges ködbe. Úgy indítottak el - az első feletteseim -, hogy ne várjam el, hogy mindenkinek tessem, de olyan helyzet sem lesz, amikor minden pozícióban olyanok lesznek, akik nekem tetszenek. Reális indítással; reális fogadtatásban részesültem - új feletteseimtől.

Hiányzik szótáramból a „rossz” jelző a felettes főnév előtt, pedig volt mindig és mindenütt. Nem voltam egy percre sem „távirányított” segédlelkész, sem megbízott, sem kihelyezett. Mindig valaki mellett voltam. Mindig volt valaki mellettem.

Hogyan?

Ezt lényegesnek érzem. Nem úgy, hogy megkövetelt, hanem úgy végezte szolgálatát. Eszembe sem jutott másképp csinálni. „Leírta igehirdetéseit!” Pedig püspök volt. Igaz, hogy nyugdíjas! De Madách-kutató! Röviden prédikált. Rövid mondatokkal fogalmazott. Magyarul! Minden igehirdetés - alkotás volt. Gyöngyszem.

Egyik vasárnap én következtem azon a szószéken, amelyiken így prédikáltak. Leírtam igehirdetésemet teljesen kidolgozva. Nagy munka volt. Az elmondása is.

Később beszélgettünk arról, hogy a szölgatársak hogyan készülnek, majd igehirdetői stílusról, karizmáról. így összegezte az igehirdetés végső formába öntését; „az igényes igehirdető tíz évig leírja prédikációit, mert így lehet ellenőrizni a stílust, tökéletesíteni a felépítést és megtalálni a megfelelő kifejezést a mondanivaló teljes kifejtésére. Aki viszont tíz évig

leírja - folytatta - le sem tud arról szokni!”

Másik helyen!

A fenti „iskolából” érkeztem új, azaz következő szolgálati helyemre. Érdekes, az a felettesem is dunántúli születésű volt. Már az első vasárnap szolgálata az enyém volt. Szombaton délután csengetett be hozzám új helyem több évtizede ott szolgáló lelkésze. Nem én voltam az első segédlelkésze, de a lakásnak sem az első lakója. A „leltározó” tekintetek és kérdések után rövid kérdés hangizott: „elkészültél”? A nyugodtnak tűnő „igen” után csak ennyit kért tőlem: „mondd el az igehirdetés utáni imádságot!” Elővettem legépelt igehirdetésemet és felolvastam az öt soros imádságot. Azóta is elkészülök az imádságra is.

Volt külföldi felettesem is! Porosz szülők gyermeke. A pontosság embere. Reggel nyolckor a munka úgy kezdődött, hogy az adott időben mindenki előtt ott volt az, amit csinálnia kellett. Nem arra az időre érkezett, nem akkor húzta a szekrényen a rollót, nem akkor kapkodott az íróasztal kulcsa után, akkor már kezdte a munkát - ő is. így volt idő a németeknél szokásos teára, kávéra és ebédidőre. Ugyanez volt a „szokás”, amikor lejárt a munkaidő.

Mit tanultam ebből? Nemcsak a pontos kezdésre kell ügyelni, hanem a befejezés pontosságára is. Ez a mondat az igehirdetés hosszára is vonatkozik.

Lényeges szempont ez az ifjúsági és gyermek munkában. A pontosan elengedett gyermekek hazaérkezési késését csak azon kérhetik számon, aki késett. A pontosan kezdett és befejezett alkalmakra szívesen küldik a szülők gyermeküket és szívesen jönnek is értük „időre”!

Káposzta Lajos

Székács József, a műfordító

j--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ba

ch-kantáta Szegeden

Az újságok és a rádió már hónapokkal ezelőtt közölték az örvendetes hírt, hogy az újvidéki (Jugoszlávia) Fórum-kiadó megjelentette Székács József: „Szerb népdalok és hősregék” c. könyvét ^hasonmás kiadásban. De a könyvhétig kellett várnunk, míg Budapesten is hozzájuthattunk. Kíváncsian és áhítattal vettük sokan kézbe. Hiszen ez a 150 éves könyv „az ország papjának”, a későbbi neves evangélikus püspöknek fiatalkori munkája! A szerbhorvát népköltészet remekeinek magyarra ültetése. A 200 éve született Vük Kadarzsics - akinek a minap a budapesti Szarvas téren is szobrot állítottak - gyűjtötte össze lelkesen népének dalait, regéit, s Bécsben, Lipcsében vagy négy kötetben közreadta.

Hogyan jutott az Orosházán 1809-ben született Székács Józsefnek eszébe, hogy éppen ezeket fordítsa nyelvünkre?

A mezőberényi gimnázium jeles diákját, aki Sopronban tanult teológiát, Besztercebányán lelkészvizsgát tett, szlovákul is tudott, s orosházi lelkészpártfogói 1829-ben házitanítónak

ajánlották a jómódú szerb Ni- kolics családhoz Temesvárra. Több mint öt éven át tartott ez a kapcsolat, hiszen az akkori szerb fejedelemmel is rokon Ni- kolics család fiát, Pétert, a karlócai gimnáziumba is elkísérte Székács, sőt Epeijesen együtt tanultak jogot egy esztendeig. Karlócán találkozott Székács a Vük gyűjtötte szerb népdalokkal. Előbb csak nyelvgyakorlásként fordított belőlük, majd megkedvelve őket megjelentette ezeket folyóiratokban. Sokan felfigyeltek erre, úgyhogy Milovuk pesti szerb könyvkereskedő daloskönyvének ajánlásában a „dicső Székács” a kis szerb nép iránti figyelméért Goethével, Herderrel és Grimmel került egy sorba.

1835-ben németországi egyetemeken tett tanulmányai során Székács még filozófiai doktori címet is szerzett. Ezután visszatérve Pestre, sajtó alá rendezte szerb fordításait. Kunoss Endre költőt bízta meg kiadásával, aki aztán a Trattner-Károlyi könyvkiadónál 1836-ban meg is jelentette. Székács nemcsak előszót, hanem részletes magyarázó jegyzeteket is írt munkájához, melyért a Magyar Tud. Akadémia levelező tagsággal tisztelte meg. Az előszó befejező részét érdemes emlékezetünkbe idézni: „A munka ajánlva van a Szerbeknek Dunán és Száván túl, szomszédainknak, hajdani bajtársainknak, kik utolsó harcaikban Európa méltó figyelmét vonták magukra, kik a mostani békenapokban egy békeszerető fejedelem fáradhatatlan igyekezete által szép jövendőnek lépdelnek eleibe. Ajánlva van a Szerbeknek Dunán Száván innen, testvéreinknek és ajánlva t. rudnai Nicolics Péter úrnak a fordításban segítőmnek és barátomnak.

Élj szerencsésen kedves olvasóm! s kritizáld meg a fordítót már csak azért is, hogy második személyben beszélt veled. írtam Rudnán, 1836 május 15.-én napfogyatkozás kezdetekor. Székács” A népgyűjteményben nászdalokat, aratási énekeket, szerelmi dalokat találunk, hős dalokat és balladákat. Sok olyan dal is szerepel, amelyek a magyar népköltészettel mutatnak kapcsolatot.

Székácsot alig másfél év múlva pesti magyar lelkésznek választották, s 1860. nyarán a püspöki tisztbe hívták el - de a nemzetiségek iránti testvéri jóindulatát soha meg nem tagadta. Levelezése mutatja, mennyire érdeklődött a szerbhorvát nép törekvései iránt, s tájékozott volt az események felől.

„Míg a szent egység hiányzik közöttünk, addig bármihez fogunk, fövényre építjük várainkat!” mondotta a felekezetek kapcsolatáról, de érthette ezt népi-nemzeti vonatkozásban is!

Munkájának értéke nem is annyira költőiségében van, mint abban, hogy az eredeti szerb szöveg alapján fordított és hűen annak ritmusához, formájához. A jubileumi kiadáshoz Stoján Vijucsics és Szeli István írtak kísérő tanulmányt, amelyeket a két nép nyelvén: szerbül és magyarul is olvashatunk. Ők példamutató szándékáért értékelik nagyra Székács művét, mi pedig boldog büszkeséggel gondolunk arra, hogy egyházunk fia hídépítő munkát végzett példamutatóan a népek között már 150 évvel ezelőtt! Bencze Imre

Szép példáját adták a szegedi gyülekezetben annak, hogy aránylag kis templomban milyen művészi élményt lehet nyújtani egy-egy rövid, de klasszikusan nagy zeneművel. Előadták vasárnapi istentisztelet keretében Bach 167. kantátáját. A mű Bach legrövidebb, de egyik legcsiszoltabb műve Keresztelő Jánosról szól, Ézsaiás 41,5 és Lukács 1,57-60 alapján. Zenekar, énekkar és szólisták közreműködésével. Bach a vonósokon kívül mindössze két fúvós hangszert alkalmazott. A szólistákon kívül az énekkart csak a zárótételben szólaltatta meg, amelyben a hatalmasan zengő koráihoz gyönyörűen kapcsolódik a zenekar és a szólisták.

Bach 1723-ban szerezte, nem sokkal azután, hogy Lipcsébe került. Szegedi kis templomunkban a kórus az oltártérből, a zenekar a padok előtti térben, s a szólisták Orgonakísérettel a kórusról fonták át a gyülekezetét lélekemelő egységgel.

Bartha Edit, Meszlényi László és Vajda Edit voltak a szólisták, a Szegedi Szimfonikusok Kamarazenekara és a Cantikum kamarakórus működtek együtt Pál Tamás karmester vezénylésével. Az istentiszteleten D. Koren Emil hirdette az igét.

A közreműködők az ünnepi alkalom után is együttmaradtak még, rejtett bizonyságául annak, hogy nem „teljesítményt” nyújtottak, hanem nekik is műélvezet volt előadásuk. Ribár János lelkész, aki az istentisztelet alatt egy keresztelést is elvégzett, koradélután már autóba ült, hogy Makón tartson istentiszteletet. „Hja, szórványegyház vagyunk” - mondta, s ez a lüktető menet külön értéket adott a szépen szervezett együttlétnek.-nE-