Evangélikus Élet, 1987 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-12 / 28. szám

Evangélikus Elet 19B7. július 12. n jfts Jg, A GYERMEKEKNEK Kitől van a mi Jézus tanítványaival együtt Naini városába tar­tott. Nagy sokaság vette őket körül. Fiatalok, Idősek, férfiak, nők, egész családok keltek útra hátrahagyva ott­honukat. Mentek, hogy ta­núi lehessenek a Mester csodatételeinek. Hallgassák a tanítását, s útmutatást kapjanak tőle az Isten dol­gaiban is. Közeledtek a város felé, s' már látszott Annak kapuja, egyszercsak egy furcsa me­netet pillantottak meg. Amint közelebb értek már a sírásuk is hallatszott. Szo- morkodtak és gyászoltak. Egy halottat hoztak ki a vá­rosból és vitték a temetőbe, hogy ott örök nyugalomra helyezzék. Az asszonyok sír­tak, siratták az elhunytat. A férfiak szomorú, rezzenés­telen arccal mentek a ko­porsó után. A halott egy fiatal fiú volt. özvegy édesanyja elvesztet­te egyetlen fiát. Az egyetlen támaszát... Amikor Jézus megtudta mindezt és meglátta az asz- szony elgyötört és megviselt arcát, így szólt hozzá: „Ne sírj”! Azután a koporsóhoz lé­pett és megérintette. Erre a menet megállt. A fiút letették Jézus lába elé. Ekkor így Lk 7,11-17 reménységünk? szólt hozzá: „Ifjú, neked szó­lok, kelj fel!” S ekkor megtörtént a cso­da! A fiú lassan felült és megszólalt. Édesanyja újra visszakapta a fiát. Újra örül­hettek egymásnak. Jézus visszaadta az életét az ifjú­nak. S a gyászolók szomo­rúsága is örömre változha­tott volna - gondolhatnánk - a történet végén, azonban ehelyett nagy félelem fogta el őket. Vajon miért? Mert Jézus olyat tett, amit előtte még senki sem tudott meg­tenni. Életet adott vissza! S akik látták, megtapasztal­hatták azt, hogy mekkora hatalmat adott Isten Jézus­nak, az Emberfiának. Mert ö az, aki segíteni tud, akkor is, amikor már az emberi gon­dolkodásunk és kezeink te­hetetlenek. Ez a mi remény­ségünk alapja! Ezt élték át azok az embe­rek, akik szemtanúi lehettek a naini ifjú feltámasztásá­nak. Ezért dicsőítették az Is­tent. S ezért mondták, hogy „nagy próféta támadt kö­zöttünk és meglátogatta az Isten az ő népét”. S mi ezzel a Jézussal lehe­tünk közösségben ma is, mert megígérte, hogy velünk marad mindennapon a világ végezetéig! if]. Detre János Szeretettel vagy szeretet nélkül? A kötelesség szeretet nélkül bosszúságot okoz. A felelősség szeretet nélkül kíméletlenné tesz. Az igazságosság szeretet nélkül szívtelenné tesz. Az okosság szeretet nélkül kegyetlenné tesz. A barátságosság szeretet nélkül képmutatóvá tesz. A rend szeretet nélkül kicsinyessé tesz. A becsület szeretet nélkül gőgössé tesz. A gazdagság szeretet nélkül fösvénnyé tesz. A hit szeretet nélkül vakbuzgóvá tesz. Az élet szeretet nélkül értelmetlen. A szeretetben gyökerező élet boldogság és öröm. Németből fordította: Vértesi Jolán r A VASÁRNAP IGÉJE Filemon 4-16. KRISZTUSBAN Megszökött egy rabszolga. Pállal találkozik, aki visszaküldi urához, közbenjár nála, hogy bocsásson meg neki és fogadja vissza őt. Dióhéjban ennyi ennek a - valljuk meg - ismeretlen, rövid, egyoldalnyi levélnek a tartalma. Ha őszinték vagyunk, ; fel kell tenni a kérdést: hol találkozik a levél mondanivalója a ma keresztyénéinek problémájával? Nem idejétmúlta, sőt anakronisztikus ma, amikor az emberi jogokért való küzde­lem világszerte olyan nagy hangsúlyt kap? Van ennek az igének egy kulcsszava, ami feleletet ad kérdé­sünkre. Ez a szó: Krisztusban. Emberi életünk történéseinek, eseményeinek megítélésében, döntéseinek meghozatalában iránytűt akar a kezünkbe adni Pál, s így aktuálissá válik számunkra is a levél mondanivalója: Krisztusban üdvösségre hivattunk el, s ez az elhívás meghatározza, motiválja földi hivatásunkat is. Hogyan? Krisztusban: gyakoroljuk a szerete- tet. Filemon, a levél címzettje, a kolossébeli gyülekezet egyik vezető alakja. Pál érte ad hálát Istennek, hogy Jézus iránti szeretete realizálódik a többi ember, a gyülekezet tagjai felé is. Ez a szeretet megnyugtató, felüdítő, ugyanaz, amit Jézus ígér a megfáradtaknak, a terhet viselőknek. Ez a szeretet nemcsak szép szó, hanem olyan valóság, amelyben másoknak is öröme telik. Garai Gábor úja: „A szeretetet szét kell osztani az emberek között, hogy el ne fogyjon... Mikor másnak nem jut, magadnak sem marad belőle.” Van e bennünk ebből a felüdítő, szétosztásra váró krisztusi szeretetből? Krisztusban hasznossá válik az életünk. Onézimus, a haszonta­lan, szökött rabszolga élete hasznossá válik. Pál megnyeri őt a Krisztus számára, élete igazi értelmet nyer. Szolgál az idős Pálnak. Most már méltó nevére, ami hasznost jelent. Krisz­tusban élete igazi értelmére talált rá Onézimus. Pál azért küldi vissza urához, hogy megváltozott szívvel, megújult élettel szolgáljon neki. Isten igéje bennünket is erre tanít: Krisztus­ban hasznossá válhat életünk. Nem emel ki földi hivatásunk­ból, hanem megerősít, hűséget, becsületes helytállást vár tő­lünk. Sok hívő ember állandó kísértése, hogy elhanyagolja, félvállról kezelje, ne tartsa igazán fontosnak hivatását, mun­káját. Krisztusban leomlanak a válaszfalak. Filemon és Onézimus: úr és szolga. Egy világ választotta el őket egymástól. A rabszol­gasors teljes kiszolgáltatottságot, embertelen bánásmódot je­lentett. Most Krisztusban, forradalmian új helyzet született: testvérekké váltak. Megszűnt a kiszolgáltatott helyzet, egy­másnak kell szolgálniuk: megbocsátással, szeretettel. Együtt Krisztus ügyéért. De a falakat, melyek Krisztusban ledőltek, mi mindig újra felépítjük: fajok, világnézetek, népek, nemek között. Fájóan igazak az ének sorai: „És mégis vannak vén falak közöttünk, rácsokon át méregetjük egymást.” Isten népé! Mikor vesszük végre tudomásul, hogy a Krisztusban testvérekké lettünk? Krisztusban: közbenjárókká válunk. Pál nem a bizonytalanba küldi Onézimust. Közbenjár érte, fontos neki a sorsa, hogy elnyerje ura bocsánatát. Luther mondja Pál szolgálatáról: „Amit Krisztus tett értünk az Atya előtt, azt teszi Pál Onézi- musért Filemon előtt.” Arra a Krisztusra mutat, akinek min­den egyes elveszett drága. Aki szót emelt értünk az Atyánál. Pál szolgálata bennünket is arra ösztönöz, hogy békekövetek­ké váljunk. Jézus bocsánatából élve békét munkálni: megrom­lott, széttört kapcsolatokat az evangélium erejével, a bűnbo­csánat örömével gyógyítani, rendezni, ez a mi feladatúnk. Keveháziiié Czégényi Klára IMÁDKOZZUNK Áldunk Téged Jézus Krisztus, hogy úgy közeledhetünk embertársaink­hoz, ismerősökhöz és ismeretlenekhez, mint testvéreinkhez. Tebenned egymáshoz tartozunk! Segíts, hogy készek legyünk szolgálni a legki­sebb testvérnek is, anélkül, hogy uralkodni kívánnánk rajta, és a legna­gyobbnak is, anélkül, hogy hízelegni akarnánk neki. Tégy minket bé­kességed eszközeivé. Ámen Mit köszönhetek Ismeretleneknek?- Nagyon sokat! Például a fele­ségem életét is! Első gyermekünk születésekor váratlanul atoniás vérzés lépett fel. A kórházban ép­pen nem volt elegendő megfelelő vér. Véradót kerestek. A döbbent várakozásban a percek iszonyú hosszú időnek tűntek. Lesz-e mi­előbb vér? Ekkor egy ismeretlen készséggel jelentkezett és adott vért. Elmúlt az életveszély. (Mi­után ezt megtudtam, utóbb több alkalomból, hálából én is adtam vért mint ismeretlen - ismeretle­neknek.) Magyar nyelvünkben az idegent sokszor - miért is? - „vadidegen­nek” mondjuk. Úgy félünk az ide­gentől, mintha az valóban „vad” lenne? Pedig csak ismeretlen. Leg­alább is egyelőre ismeretlen. Talán nem is „vadidegen” - hanem Isten gyermeke, testvérem, akivel még eddig nem találkoztam. Egy zaklatott, temetéssel, uta­zással, sok gonddal és tennivalóval teli nap estéjén az aktatáska az egyik városi autóbuszban maradt és elveszett. Keresésre, hirdetésre semmi válasz! Mi lesz most? Fon­tos, nélkülözhetetlen iratok és iga­zolványok voltak a táskában! És ekkor Isten elindított egy „ismeret­len megtalálót”, aki a táskát tartal­mával együtt szépen becsomagolta és postán visszaküldte. Ilyen is van! (Készakarva tettem felkiáltó­jelet ide kérdőjel helyett!) Isten Lelke által, szinte súgva készteti „az ismeretlent” jócselekedetre, a szeretet örömöt okozó szolgálatá­ra. Ilyesmire utal Pál apostol is egyik levelében: ...„ajánljuk ma­gunkat, mint Isten szolgái... mint ismeretlenek és jól ismertek...” (2Kor 6,4-9) Ismerte őt Isten, mint azt a nekem ismeretlent is, aki egy: szer a vonatban Sopron és Kapu­vár között olyan meleg és igazán őszinte szeretettel beszélt Jézusról, mintha legjobb barátját ismertette volna meg velem. Soha nem felej­tem el. Nem „vadidegen” - csak ismeretlen volt. Ismeretlen volt az az autós is, aki sietős szolgálati utam alkalmával megállt mellettem az út szélén gyors gyakorlott mozdulatokkal új ékszí­jat tett fel és beállította a gyújtást is. De nem tudom azt sem, hogy ki lehetett az az orvos, amikor egy balesetből kifolyólag a mentőautó eszméletlen állapotban vitt a kór­házba. „Dr. N. N.” többször is odajött és eszméletre segített. Sze­retettel megnyugtatott, tanácsot adott. Biztató, bátorító hangja most is fülemben cseng. Majd rövi­desen hazaküldött. Hálásan kö­szöntem meg segítségét - de ő isme­retlen maradt. Mint ahogyan isme­retlen volt az a hegyi pásztor, aki a Magas-Tátrában esti szürkület­ben, fenn a Bélái havasokban egyre félelmesebben gomolygó ködben megmutatta a jó utat. Sok ismeretlennek jó munkáját, tudását és segítségét nincs is alkal­munk megköszönni. Nem nézhe­tünk szemükbe és nem szoríthat­juk meg melegen kezüket. Ilyen is­meretlenek a pékek, akik regge­lűikhez sütik a kiflit és küldik a kenyeret. Ismeretlen a fontos és jó (!) iparcikk készítője - végezhetett volna hitvány munkát is! - azután a vonatvezető, a pilóta. Jönnek mindenhonnan ismeretlen szere­lők, útitársak, készséges és barát­ságos dolgozók, szíves „melósok”, „szaktársak” és „kartársak”. Ta­lán a segítés felemelő pillanatát nem felejtjük el soha, de az illető nevét nem tudjuk, csak azt, hogy „nagyon jót tett velem!” Ismeretle­nek, akik életünk egy-egy fontos pillanatában Isten küldöttei vol­tak. Üdvözítő Urunk egyszer egy korunkba nagyon beillő példáza­tot mondott egy irgalmas samáriai emberről. A véres, kirabolt ország­úti „áldozatnak” teljesen ismeret­len volt az az irgalmas samáriai, aki föléje hajolt, elvitte és meg­mentette. Isten mentő szeretetének áldott eszköze volt ez az ember - ismeretlenül is. Nem nézett a kar­órájára, mondván: „nem érek rá, rohannom kell!” Vállát sem rándí­totta meg, hogy „nem tartozik rám, semmi közöm hozzá!” Sőt még be jem mutatkozott, Áldott ismeretlen jótevők, isme« rétién adakozók és ismeretién meg- mentők nem a véletlen, a vaksors, mégcsak nem is a természet kül­döttei ők! Ha nékik, mint ismeret­leneknek nem is tudjuk megkö­szönni, meghálálni szívük jóságát - köszönjük meg Istennek! ő isme­ri őket! Tudja kik voltak! „ő meg­fizet kinek-kinek cselekedetei sze­rint!” (Mt 15,27) Az ember isme­retlen - de Ő, a küldő Gazda - ismerős! Atyánk! Bárcsak mi magunk is minél több ember számára tudnánk is­merten, vagy ismeretlenül támasz, oltalom és segítés lenni! Sümeghy József QQ ÖRÖMMEL OLVASTUK QQ Nem látván, lássanak Csoóri Sándor legújabb tanul­mánykötetét - Készülődés a szám­adásra (Magvető Kiadó 1987. 461 oldal) - amely az idei könyvhétre jelent meg. Nagy könyvsikernek ígérkezik. A kiállításában is igé­nyes, szép megjelenésű, új Csoóri- opuszhoz az egyszerűségében so­kat mondó védőborítót Orosz Já­nos tervezte, a szemnek is tetszetős tipográfia pedig Romhányi Kata­lin szakértelmét dicséri. A külső megjelenés igényessége méltó a könyv tartalmához, amely főként az elmúlt évtizedben készült tanul­mányokat foglalja magába, de ol­vashatunk továbbá különböző ki­állításokon elhangzott megnyitó beszédeket, bevezető sorokat, ajánlásokat, körkérdésekre adott válaszokat és interjúkat. E műfajilag nehezen meghatá­rozható írások egy írói életmű „hordalékai” lennének? Lehet, hogy így van. De miként a folyók hordalékai számos értékes anya­got, nemes fémet és az építkezések­nél nélkülözhetetlen tiszta kavicsot tartalmaznak, ugyan így Csoóri Sándor kiállításokon elhangzott eszmefuttatásai napjaink magyar szellemi eligazodásához adnak nél­külözhetetlen gondolati forrás- és tápanyagot. Különös érzelmi melegséggel átitatott olvasata van a Csoóri- tanulmányoknak protestáns szem­szögből. írójuk büszkén vallja magát a pápai kollégium diákjá­nak és számos alkalommal tiszte­leg volt iskolája és tanárai emléke előtt. A kötetet bevezető önélet­rajzi írás - Diákévek harangzú­gásban - így fejeződik be: „A múlt, a példaadó múlt mégis Pá­pán érintett meg életre szólóan. Valamikor negyvenöt őszén, a visszakerülésem utáni hetekben, egy ünnepi előadásban idézte föl egyik tanárunk az ősi kollégium hányatott történetét. Az alapítás körüli gondokat, nehézségeket, az ellenreformáció sárkány-dühét; a kollégium kiebrudalását a város­ból; az adásteveli számkivetettsé- get, amely nemcsak csontig sová- nyította, de végromlással fenye­gette az iskolát. Fogytak a diá­kok, fogytak a tanárok is. Zsugo­rodott a szellem, s már-már for­mailag is számítani lehetett rá, hogy megszakad a kollégium két­száz esztendős folytonossága. Akadt azonban egy tanár ezekben a kopár esztendőkben, aki kijelen­tette: amíg marad egy tanárja és diákja az iskolának, addig nem veszhet el a folytonosság. Lehet, hogy ők már ketten - tanterem nélkül, könyvek nélkül - csak egy eperfa árnyékában vagy a szabad ég alatt beszélgethetnek, de sza­vaikban az ősi iskola szellemét él­tetik tovább. Ez a legendába hajló történet, a hűség tündöklő konokságával kö­rülszegve, annyira belém ivódott, hogy miden későbbi megpróbálta­tásom közben is vigaszom marad­hatott. Igen, igen, a folytonosságot őrző tanár. A hit megszállottja és szolgája! Valahogy úgy érdemes csinálni mindent, ahogy ő gondol­ta és csinálta!” Egyetlen könyveim is tud prédi­kálni. Nem tudhatom (még), hogy Csoóri Sándor mit gondol örök- életről, halálról és feltámadásról. Felvillant-e és világít-e számára is a kereszt titka? De a reménység bátorít annak kimondására, hogy aki mindennapjait abban a meg­győződésben éh, hogy lesz szám­adás és erre a számadásra készülni kell, annak az is megadatik majd idővel, hogy (szavaival) „a végte­lenség érzete” végső értelmében és kiteljesedésében számára is tündö­kölni fog, és futását elvégezve el fogja nyerni az örök élet koroná­ját. ifj. Fasang Árpid A televízió műsorát azon a napon sem láthatták, pedig ró­luk is, nekik is szólt. Miért ép­pen József Attila Flóra-versei­nek egyikéből tépték ki az ala­pítványtevők karitatív szándé­kuk kifejezését, az elnevezést: Szól a szív (Rejtelmek), nem tudom: azon a vasárnapon, az anyák napjára egy héttel, szó­rakoztató műsorokat tartottak többhelyütt is, valamennyit a vakok javára; s róluk, nekik szólt e napon számos tévémű­sor is. Az alapítvány a vakok általános iskolája és nevelőott­hona javára létesült, ezt támo­gatták a műsorok. Vakok. Nem tudom, ők ma­guk jobban szeretik-e, ha nem­látónak nevezik őket, csak azt tudom, mennyire fontos, hogy teljes embernek tekintsék őket. „Viszontlátásra” - búcsúznak ők, noha találkozni velük sza­vakkal, érzésekkel lehet. De ek­kor, ha találkozik velük valaki, találkoznak a szavaik és érzé­seik, nem szabad éreztetni ve­lük, hogy ők mások. Szépen bizonyította ezt Levente Péter és Gryllus Vilmos játéka látó és nemlátó gyermekekkel; a mű­sor - nem illő ez a szó, talán inkább az együttlét - egy részét közvetítette a televízió. Isten­adta tehetsége Levente Péter­nek, hogy kitűnően tud kap­csolatot létesíteni játszótársai­val; megtette ezt ezúttal is, no­ha játszótársainak egyik fele nem látta, csak hallotta őt, akárcsak Gryllus Vilmos gitár­ral kísért dalait. De a kapcsolat létrejött, s megtetéződött azzal, hogy létrejött a látó és a nemlá­tó gyerekek között is. Egy me­sét játszottak el, s eközben megtanultak segíteni egymás­nak (egymáson). Miképp? Ké­zenfogva. Lehet ez jelkép is, mert az élet minden gondjá- ban-bajában így segíthetünk egymáson: kézenfogva. A játék legszebb része volt, amikor a „vegyes párok” mind­két tagjának bekötötték a sze­méit. Tapintatos volt a játékot vezető Levente Péter és bölcs. E szembekötősdi egyenrangú­vá avatta a játszótársakat, megéreztette velük, hogy nem egyikük szorul rá a másikra, hanem mindketten együtt játszhatnak, élhetnek és - győz­hetnek a Sötét fölött. Látván, nem látván; igazán lássanak. Erre a televíziós játékra kö­vetkezett egy látogatás - ne fél­jünk attól, hogy e szóban is ott a lát tő - Németh Tamás vak zongoraművésznél és családjá­nál. Irigylésre méltóan boldog családi életre nyitotta rá a né­zők szemét a televízió. Pedig, s ez is kiderült: őnekik többet, sokkal többet kell tenniük ezért is, meg a világban betöltött he­lyükért, mint másnak. A mű­vész vakírásos kottából tanul - és kívülről tud mindent. A hangversenyen lánya vezeti a zongorához (gyönyörűen ját­szik), de csak azért, mert ezt a helyszínt még nem ismeri elég­gé. Otthon - otthonos. Azért van az ember a vilá­gon, mondta Tamási Áron, hogy valahol otthon legyen benne. Kiegészíteném: azért is, hogy mindenki otthon legyen benne valahol. Mindenütt. Lá­tók, nem látók. z. L.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents