Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-03-30 / 13. szám
Evangélikus Elet 1986. március 30. Ösztöndíjasunk levele Magyar zászló Chicagóban A Teológiai Szeminárium - madártávlatból A Chicagói Evangélikus Teológiai Szeminárium épületén magyar zászlót cibál a goromba februári szél. Hiába, a „Szelek Városában”, vagyunk, amely, megjelölés nem csupán az időjárásra, hanem a politikai, kulturális áramlatokra is vonatkozik. Ám hogy kerül a magyar trikolór egy amerikai középület homlokzatára? Hódításról azért nincs szó, csupán arról, hogy egy ösztöndíjas magyar „öregdiák” ma tart beszámolót országáról és egyházáról. Ebben a közösségben pedig az a szép szokás él, hogy ha egy külföldi diák ad elő, akkor kitűzik az illető ország zászlaját. (A mintegy háromszáz diákból harmincán vagyunk külföldiek, de érdekes módon én érkeztem egyedül Európából.) változatosak, mozgalmasak. Jó látni, hogy a lelkésznek mennyi segítője van: az istentisztelet során is - igeolvasásra, úrvacsoraosztásra, sőt igehirdetésre is egyre több laikust vonnak be -, de az egyházi adminisztráció minden teiüle- tén is. A sokféle hangszer, az énekkarok magas színvonalú szolgálata csak emeli az ünnepélyességet. Mert errefelé bizony nagyon szeretik a látványosságot, a szenzációt. A minap hihetetlen pompával fogadta Chicago a városba visszatérő futballistákat,- akik megnyerték a bajnokságot. A város központjában, a felhőkarcolók tövében állítólag közel millió ember ünnepelt, táncolt. Másnap pedig a szomorú szenzáció, a Challenger űrrepülőgép tragédiája borított nemzeti gyászt az kilépett professzorok Christ Seminary - Seminex néven külön teológiai sze mináriumot alapítottak, amelyik a legszorosabban együttműködik a mi iskolánkkal. A két intézmény szervezetileg önálló, de tanulmányi téren gyakorlatilag egyesült. Ez a kis epizód talán bepillantást enged az amerikai egyházak életébe. Az Amerikán kívüli világról viszont az átlagpolgár vajmi keveset tud. Brazil barátom jegyezte meg a napokban, hogy valahol a külvilágban legalább ötven halottnak kell lennie ahhoz, hogy az illető országról egyáltalán említés essék a hírekben. A tájékozatlanság ködének eloszlatására a személyes ' kapcsolatok kiválóan alkalmasak. Gyülekezeti vendégszolgálataim során erre igyekszem. A fantasztikus építészeti megoldásokat hamar megszokja a szemem, a komputerekhez és az autócsodákhoz bizony nem értek - viszont az embert szeretném megismerni. Akinek szavát talán elnyomja a bömbölő televízió hangja, aki úgy érzi, hogy eltörpül a felhőkarcolók árnyékában, aki arcát veszti a tömegben. Az embert keresem, hogy bennem is azt lássák meg. Nem az idegent, nem az ellenséget, hanem a barátot, a testvért. Fabiny Tamás INTERJÚ BÁNFFY GYÖRGY SZÍNMŰVÉSSZEL 99 Igénylem a meggyőződésből fakadó szuggesztivitást. Bánffy György színművészt olvasóink nemcsak úgy ismerik, mint a József Attila Színház tag|át, hanem mint előadóművészt, aki számos kiemelkedő országos egyházi ünnepségünket is felejthetetlenné tette szavalataival. Művészi hitvallásáról, a hitről, A szeminárium énekkara A magyar zászló kitűzését azért érzem jelképesnek, mert évtizedek óta először vált lehetővé, hogy egyházunkból valaki - a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjával - Amerikában folytasson tanulmányokat. Milyen is ez az ország? Különféle kép él bennünk az amerikaiakról. Ami az európai utazónak először feltűnik itt: a méretek. Egy 110 emeletes felhőkarcolóban annyi ember dolgozik, mint Siófok összlakossága. Hihetetlenül fejlett az ipar, a gépesítés - de sokfelé nagy a nyomor is. Magas színvonalon lehet élni - de ha valaki munkanélkülivé válik, mindent elveszíthet. Főleg ha beteg lesz, mert az orvosi ellátás vagyonba kerül, és ilyenkor nincs betegbiztosítás. Az egyházi életről el lehet mondani, hogy templomaik általában tele vannak, sok a fiatal is, az istentiszteletek országra. Egy sikerekhez szokott, azon nevelt nép döbbent értetlenséggel állt a kudarc ténye előtt. A büszke amerikai zászlók félárbocon szomorkodtak. Említettem, hogy egy napra magyar zászló lengett az itteni teológiai akadémia épületén. Nem is egy iskola ez, hanem kettő, közös épületben. A tanításában rendkívül konzervatív evangélikus Missouri zsinatból ugyanis mintegy tizenöt éve kivált számos lelkész, professzor és gyülekezeti tag, mert lelkiismereti és hitvallási szabadságukban korlátozva érezték magukat. (Az említett egyháztest evangélikus ugyan, de ökumenikusán teljesen elzárkózó, így nem tagja a Lutheránus Világszövetségnek sem. Elzárkózik a másik három evangélikus egyházzal való egyesüléstől is, amelyek pedig 1988-ra unióra lépnek.) A Missouri zsinatból Vas István A rostirónt letettem Hatvan napig bennem lakoztál. Énbennem lépdelt könnyű lábad. Voltam Galileád és Jeruzsálemed. Amivel ostoroztak, belém vágott az ostor. Kereszted szögei két tenyerembe szúrtak' S egymásra helyezett két lábfejemen át. Már hűlő oldalamba döfött az otromba dárda. Sebembe dugta ujját a hitetlen Tamás. Aztán te az égbe szálltál a te Atyádhoz, Én kitettem a pontot a történet után S a rostirónt letettem. Eli, Eli, lamá sabaktáni? Mért hagytál azóta üresen? Nyomaidat hiába keresem: A pusztában sem tudom megtalálni. Hol vannak a dombok, hol a kertek? Elszáradtak mind a fügefák? Nélküled a, világ nem világ. Azt sem látom, hol állt a kereszted. Húsz napja sincs, hogy bennem beszéltél. Szívemre sütöttek szavaid. Uram, mért hagytál magamra itt? Miért van azóta bennem éjfél? Feltámadás szele mindig újra Fúj a földön - fújj hát rajtam át, Pusztaságom odvaiba fújva Oszlasd szét a kétely zavarát, S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt: Hajtasd ki megint a pálmafákat! Te, aki nem űzted el Tamást sem, Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát, Ugye megadod, hogy újra lássam Szép arcod hitető sugarát? Virraszt velem a türelem, S könyörög a kétely és a hűség: Támadj fel már bennem, örök Húsvét! A Názáreti Jézus története - 1985. c Filmbarátok kiskönyvtára Egy evangélikus filmrendező j Huszárik Zoltán Alig öt esztendeje, hogy Huszárik Zoltánt 50 éves korában elragadta a halál, s nevét máris kezdi befedni az idő pora. Művészetét még nem próbálták mélyrehatóan elemezni, átfogóan értékelni. Mintha csak a múlandóság, mellyel filmjeiben birkózott, így állna bosszút azon, aki le akart számolni vele. És most valaki mécsest gyújtott a sírján. Szerény kis láng, mint ahogyan aprók a temetői mécsesek, de élesztik az elhunyt emlékezetét. A sorozat, amelyben megjelent Zay László kis könyvecskéje, egyszerű keretet nyújt. Százhúsz, tenyérnyi oldal, de arra elegendő, hogy a szerző meleg fénnyel felvillantsa a tovatűnt alkotót - azzal a reménységgel, hogy lesz nagyobb szabású folytatása az életmű rejtett értékei kibontásának. A szerző módszere szerény, de ezzel tesz nagy szolgálatot: Huszárik Zoltán saját vallomásaival és egykori filmkritikák mozaikjaival kíséri végig a külső méreteiben nem nagy, mélységében annál lenyűgözőbb életművet. Huszárik megnyilatkozásai segítenek megismernünk az alkotót és alkotási szándékait. Kritikusai egykori megnyilvánulásai között is van néhány nagyon találó. Somlyó György nevét ki kell emelnem, mert a tanulmányából vett idézetek tanúsága szerint beleérző művésztársa volt Huszáriknak, noha egészen más művészeti területen mozogtak. % öt rövidfilm és két nagyfilm - ennyi az egész, ami maradandóságot biztosíthat neki. Az Elégia lovak sorsáról szól, ha túl egyszerűen próbálom összefoglalni Assisi Ferenc módjára megérezteti bennük az ember testvéreit, és búcsúzik tőlük, hiszen lassanként kiszorítja őket a civilizáció. Az Amerigo Tol a fehérvárcsurgói származású világhírű szobrászt hozza közel Rómából és falujából egy felejthetetlen portréfilmben. A Tisztelet az öregasszonyoknak ráncos, vén falusi asszonyarcokkal megrázó emléket állít a névteleneknek és saját nagyanyjainak. „Szeretném éltetni azokat, akik itt múlnak el értelmetlenül a szemem előtt”, mondta erről a filmjéről, melyet - szeretnénk felordítani, amikor leírjuk I egy neves fővárosi moziban kifütyültek. A piacere (Tetszés szerint) az utolsó a kisfilmek sorában: temetések látványával „sírközeiből néz az életre” - ahogyan maga mondja filmjeiről. Egyik kritikusa helyesen állapítja meg e rövidfilm mondanivalóját: „Az élet csak a halál felől értelmezhető”. A Szinbádot nem kell bemutatnom. Zay László nem csökkenti értékítéletét a legnagyobb alkotásokhoz gyakran hozzáfűzött óvatos „egyik” jelző bi- zonytalanításával, és igaza van: „A Szinbád a legszebb magyar film.” Nem „egyik” legszebb magyar film. A sikert is meghozta az alkotónak: a premier után, tíz év alatt a haláláig, négyezer előadáson több mint félmillió néző látta (a szerző adatközlése). S olykor azóta is adják. Ebben a. filmben az író Krúdy, az alkotó Huszárik és a színész Latinovits nagysága, az azonos húr, a gordonkahang búgása találkozott. Múlt és jelen eggyé válik az emlékezés1 csodájában, amely varázslatos fátyolként borul rá az életünkre. (Ehhez segített negyediknek a kongeniális operatőr, Sára Sándor.) Ez a film az időtlenség élményével ajándékoz meg bennünket, akik az idő foglyai vagyunk. A kis könyvecske címlapja mesterien találó: Huszárik töprengő arca mögül Latinovits Szin- bádjának elmosódott portréja tűnik elénk (Orosz István munkája). A Szinbáddal ellentétben a másik, az utolsó nagy filmjét, a Csontváry-t értetlenség fogadta. Zay ítélete más: „Huszárik Zoltán művészetéhez csak Csontváry-filmjén keresztül lehet eljutnunk” - mondja ki, ha nem is nyelvtanilag, mert „talán”-t és kérdőjelet helyez melléje, de szövegének összefüggése szerint egyértelműleg. Idézi Huszári- . kot is: „Csontváry én vagyok.” És hozzáfűzi a film elkészülésének alapvető tragikumát, hiszen a Huszárik által főszereplőnek szánt színész akkor már halott: „Latolgathatjuk, milyen lett volna a film, ha címszerepét Latinovits Zoltán játszhatta volna.” Huszárik Zoltán műveiben - jól látja a szerző - képzőművészi adottsága és zenei érzéke egyesül filmalkotó tehetségével. S alkotásai nyitjául ismételten idézi vallomását a falusi nép művészetének, dalkincsének szürrealizmusáról. Onnét, Domonyból hozta magával a valóságfeletti és mégis valóságos művészi alkotómódot. Máriássy Judit - ezt Zay könyvecskéjéből tudom - egy rádióadásban így számolt be: „Nekem felejthetetlen emlék,' hogy a Csontváry bemutatóját özvegy Huszárik Jánosné született Pálinkás Mária mellett néztem végig, ő nagyon értette a filmet egyébként... Sőt néha megkérdezte tőlem, hogy ,érted te ezt, Juditka?’” Hadd tegyem hozzá, hogy a szülőföldi népi örökségben evangélikus volta is benne rejlett. „Kevés olyan megrendítő, lélektisztító élményem volt, mint a Biblia; kevés olyan meggyőző tanításból merítettem, mint Pál apostol leveleiből, szeretethimnuszából. Újra és újra visszatérek hozzájuk.” Ezt az önvallomást is Zay László kis könyve őrzi. Korai vége fájdalmas emléket, szomorú hiányt hagyott hátra bennem. A Csontváry-filmről bemutatója után a Diakonia 1981/1. számában írtam - szembeállva az általános kritika lekicsinylésével. Éjfél felé hívott fel telefonon. Mintha régi, azonos gondolkozá- sú barátok lettünk volna, úgy beszélgettünk. Éreztem rajta, mennyire hálás minden értő szóért. Szinte nyúlt a baráti kéz után. S én akkor nem foghattam meg a kezét. Vándofútjaim egyike előtt álltam, a távoli Albion partja vonzott. Azután meg már késő volt: mielőtt sor került volna hosszabb találkozásunkra, dermedten hallgattam a rádióhírt, az éjjel megállt a szíve. „Az ember legalább egy lábnyomot akar hagyni maga után, nem többet” - mondotta. Gyújtsuk meg néhányan a mécsest a sírján, érdemes ezt a lábnyomot pislákoló fénnyel megvilágítani. Mi leszünk gazdagabbak a múlandóság porában. Veöreös Imre az egyházhoz fűződő kapcsolatáról kérdezi szerkesztőségünk munkatársa Bachorecz Katalin.- Művész úr neveltetésében milyen szerepet játszott a hit? Gondolkodására hatott-e az egyház? Életfelfogását formál ta-e?- Erre a kérdésre a mi generációnknak könnyű igennel-válaszolni. Én egri családból származom, ott voltam kisgyerek. Szüleim, nagyszüleim, rokonságom, barátaim, ismerőseim templombajárók voltak. Abban az időben az ellenkezője lett volna furcsa. Rendszeres hittanórák voltak az elemiben, azután egyházi gimnáziumba jártam, ahol erre nagy súlyt fektettek. Nem mellékes és nem kiegészítő, hanem fontos tárgy volt a hit- és erkölcstan, ahogy ezt akkoriban nevezték. Rendkívül lényeges vonása neveltetésemnek, hogy hitben neveltek iskolában és szüleim egyaránt. így könnyű istenhívőként és vallásos emberként felnőni. És amit az ember gyerekkorban magába szív, azt a sírig nem vesztheti el.- Szavalataiban gyakran visszatér a hithez, a biblia világához. Mire ez a beszélgetés megjelenik, addigra túl lesz egy előadáson, melyet a budavári evangélikus gyülekezetben tart, ilyen címen: Vallomások a keresztről - versben.- Igen. A várbeli előadás egy válogatás megszólaltatása lesz, amely olyan költők, írók műveiből ad részleteket, akik szerencsére hozzám hasonlóan, az életükben ezt a kapcsolatot nemcsak formálisan, hanem mélyen élték meg, át és végig. Es egy lemez is készült, melynek bibliai szövegét - természetesen - készen kaptam. Szakavatott válogatók állították össze, s ezek elmondását hallatlanul élveztem, két okból. Az egyik ok, tudtam, hogy ezen keresztül sokakhoz eljut. A másik pedig az, hogy milyen csodálatos nyelvezeten volt mindaz leírva, amit olvasnom kellett, hiszen a Káro- li Bibliából készült ez a lemez.- Szerepeiben olyan átéléssel ad tovább emberi érzelmeket, amiért - úgy tűnik - önmagát kell odaáldozni. Keresztyén hitünk értelme is az, hogy önmagamat áldozom - a másikért. Talál- kozik az Ön életében e kettő: hit és művészet? Azt hiszem, hogy az ember énjének legmélyén művészet és hit összefonódik. Az, hogy én hiszek, azt nem tudom kikapcsolni, mint egy rádiókészüléket, vagy fűtést, egyetlen gombnyomással. Az kering bennem tovább, és nyilvánvaló, hogy az elém kerülő művészi feladatok megértéséhez, átérzéséhez és tolmácsolásához ugyanazon az apparátuson keresztül jutok el, amelyikből a hit vérkeringése sincs kikapcsolva. Különösképpen áll ez azon produkcióimra, amelyek még ezen felül a haza, a nemzet nagy kérdéseivel foglalkoznak. Itt egyszerűen elválaszthatatlan a hit érzése a haza, a nép, nemzet jövőjébe vetett kérdésétől.- A versek, melyeket Művész úr mond, önálló előadóestje, „A legna-1 gyobb magyar”, mely Széchenyiről szól, laikusokban azt a z érzést keltik, hogy hazafiság és hazaszeretet különösen is sokat jelent az ön számára.- Valóban. Két mély és értelmi szintről eredő forrása van ennek az érzelmi töltöttségnek. Az egyik ilyen ok, mely annak a történelmi helyzetnek a felismeréséből adódik, melyet költőink költőien - szándékosan halmozom ezt a két szót -, az itt és most fogalmával írnak le. Föl kell mérni, hogy a történelem jelen helyzetében mit tehetünk azért, hogy ezen a földdarabon az itt élő tízmillió ember lelkében, fiatalságában, gyerekeiben, jövőjében megmaradhasson magyarnak. Nem könnyű - és nem is véletlenül kezdtem azzal, hogy a történelmi helyzetet reálisan fölmérve kell ennek a feladatnak nekilátni. Mert minden olyan vágyakozás vagy elképzelés, mely kihagyja a történelmi helyzet reális fölmérését, illúziókat kelt. A másik szintén értelmi ok és okoskodásból kikövetkeztethető ok. Évszázados csapások, történelmi szakadékok után elérkeztünk egy olyan - ugyancsak történelmi - helyzetbe, amikor bizonyos gazdasági fejlődés és általános jóléti szint emelkedése után egyre inkább szükség van a szellemi szint emelésére is. Ezért a színész, aki hivatásától >- ha igazán színészi elhivatottsága van - nem választhatja el a népművelői feladatot sem, meg kell ragadjon mindent, hogy az évszázados nehézségeinkből most felemelkedni kész és felemelkedni tudó nép ne csak anyagilag, hanem tudatilag, sőt ne csak nemzet-tudatilag, hanem euró- pa-tudatilag is műveltebb, szélesebb látókörű emberré váljék.- Mint hívő emberek, szembesülünk korunk kihívásaival, melyekre hitünkből fakadó- válaszokat kell adnunk és természetesen vállalnunk kell ezeket a kihívásokat. Melyek azok a kihívások, mellyel egy színművésznek szembesülnie kell, vállalnia kell?- Ez eddig a legnehezebb kérdése. A gyakorlati életből azt a választ szűrhetem le, hogy a színész a nehézségekkel és ezekkel a kihívásokkal negatív módon tud csak találkozni. Nevezetesen, ha üres a nézőtér, ha nem jönnek el a meghirdetett előadásra. Ez kihívás. De ennek a kihívásnak más módon nem lehet megfelelni, mint úgy, ha tizen, húszán, vagy ötvenen ülnek a nézőtéren, azok számára ugyanolyan töltöttséggel, hittel, meggyőződéssel mondani el a műsort, hogy azt a kisebb rész a nagyobb rész felé „ tolmácsolni tudja. Ha a kihívásokról beszél, kénytelen vagyok a színészi hivatásom mellett a népművelői hivatást újból említeni. Ebből fakadóan vállaltam el a parlamenti képviselői megbízást, majd a választás után a mandátumot. Ezt a helyet - az ország legmagasabb testületében való helyemet is arra szeretném fölhasználni, hogy minden fórum előtt hirdessem, szolgáljam az imént már vázolt eszméimet, elképzeléseimet, amit talán egy színész szájából sokszor inkább elfogadnak, mint egy tanár vagy politikus szájából.- Művész úr élete egészen szorosan is kapcsolódik*egyházunkhoz, hiszen . Akadémiánkon beszédtechnikát, szép magyar beszédet tanít. Valljuk, hogy az , igehirdetés minden szón keresztül, ha úgy tetszik a suta beszéden keresztül is hathat. Művész úr mégis vállalja a teológusok tanítását, hogy a szép magyar beszédet ezáltal is közvetítse. Mennyire érzi, hogy ez része a lelkészi szolgálatra való felkészítésnek?- Hiszek abban, hogy Isten igéje hat - minden körülmények között hat. De ha már az előbb kihívásokról beszélt, akkor hadd mondjam el azt, hogy korunkban van olyanfajta kihívás is, amelyik egyszerűen az emberek felfogóképességét, figyelmét leterheli és ezáltal azt nehezebben teszi alkalmassá arra, hogy Isten igéjét meghallja és befogadja. Hajnaltól késő estig árad az információ tömege az állampolgárok felé, ami azelőtt nem volt. Nem volt egy-két évtizede mindenkinél rádió, és ha nem volt újságolvasó ember, kevés információ jutott el hozzá a nagyvilágból. Ebben a helyzetben a heti egy istentisztelen számára sokkal egyeduralkodóbb és monopolisztikus helyzetben volt az igehirdetés, mint ma, amikor reggel felébredéskor az az első, hogy kinyitjá a rádiót és este a ty-hriűsor végéig, ömlik, ömlik az agresszívt zenével megtámogatott, agresszíven megfogalmazott és sokszor agresszíven elmondott információ. Ez is egy kihívás, amit nekünk - többek között - úgy kell fogadnunk, hogy az Isten igéjét olyan magas mesterségbeli tudással tolmácsoljuk, amely szuggesztivitásával fölveheti a versenyt az előbb említett információ- áradattal. Van még valami, amit én személyes érzelmi életembőlfakadóan is fontosnak tartok a lelkészképzésben. Ez pedig az előbb már egy szóban említett tudás: a szuggesztivitás. Ha nekem valaki bármiről beszél — akár egy társaságban -, és a saját meggyőződéséből fakadó, hitével megtöltött szuggesztivitással árad felém mondanivalója — bármiről beszéljen sokkal inkább megragad bennem, mint hogyha ezt meggyőződés nélküli monoton egyhangúsággal teszi meg. Még akkor is, ha a szöveg betűre ugyanaz. Ezért igénylem a szószékről is azt a meggyőződésbőlfakadó szuggesztivitást, ami egyrészt elhiteti velem, hogy az illető elhiszi, amit mond; másrészt elhiteti velem, hogy az illetőnek fontos az, hogy elmondja, harmadrészt, elhiteti velem, hogy az illetőnek fontos az, hogy én megértsem és hazavigyem. Mindebből következik; én ezt azért vállaltam, mert fontosnak tartom azt, hogy az emberek számára a 20. század végén is minél több és minél mélyebb mondanivaló jusson el Isten igéjéből és az ehhez fűzött emberi, erkölcsi erőből.- Ha az Ön hitvallásszerű gondolatait hallgatja az ember, akkor az a benyomása támad, hogy a következő szerepekre való felkészülése az életének csak egy része. Van tehát az Ön művészetének egy sokkallta fontosabb, örökérvényű igazsága?- Van egy általános, egy emberiséget, hazát, családot érintő meggyőződés, amely az egész élétemet átfogja és átfűti, és ezekben -jól érzi - egy-egy szerepre, műsorra való felkészülés csak egy mozaikkocka. Talán azok a művészek - legyenek képző- vagy interpretáló művészek —, akikben nincs határozott egyéniség, határozott tudat, határozott elvi tisztázottság önmagukkal és önmaguk életével kapcsolatban, azok talán nem képesek arra sem, nogy életük egy mozaikját úgy tudják megoldani; hogy ez beilleszthető legyen egy fővonalba. Ezek talán szétesőbbek vagy túl színesek. Lehet ennek előnye is. En azonlym azt vallom, hogy minden munka, minden feladat egy mozaikkocka kell legyen egy élet ivében, egy élet munkájában. Hogyha majd egy utód kimegy a temetőbe és meglátja a fejfán a nevünket, akkor ne csak az jusson eszébe, hogy lám-lám, ez egy színész volt, hanem hogy ez a színész élete munkájával ki is akart valamit fejezni. Valamit szolgálni akart.
