Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-04-06 / 14. szám

A mai vasárnap egyházunk rend­je szerint a konfirmáció napja. . Az idei, korai húsvét miatt ezt az, ünnepet gyülekezeteink különbö­ző időpontokban tartják, ezért egyházunk kiemelkedő esemény- sorozatára visszatérünk. A mai vasárnap konfirmandusaira az alábbi igével kívánjuk Isten ál­dását. „Adjad, fiam, a te szívedet nékem, és a te szemeid az éh utaimat megőrizzék." (Péld 23,26) ____________________J KÁLDY ZOLTÁN Egyházunk diakóniai szolgálata - intézményes diakónia (II. rész) Jézus példája Jézusnak nemcsak a kereszten mutatott áldozata forrása a diakó- niának, hanem a példája is. Azok a „nagy” lutheránus teológusok, akik féltik kimondani ezt a szót: „példa, Jézus példája”, azokra én nem tudok figyelni, mert nem bib­likusok. Jézus százszor elmondta: ahogy én, úgy ti is.” Csináljá­tok utánam. Ettől nem kell félni. Legfeljebb hozzá kell tenni - ne­hogy félreértés legyen -, nem a ma­gunk erejéből megy a követés - és ez nem is egyszerűen „utánzása” Krisztusnak -, hanem a Krisztus­tól kapott erővel megyünk Utána és követjük példáját. Igen, az O példája. Az egész Új­szövetség ezzel van tele, éspedig sűrűn, hogy Jézus hogyan muta­tott és végzett diakóniát. Itt gon­dolok most - ritkán szokták emle­getni - a kísértés történetére, ami­kor a Sátán azt mondja: „Változ­tasd a követ kenyérré”. Jézus le- söpri a Sátánt, amikor azt mondja: „Nemcsak kenyérrel él az em­ber...” Ha Jézus megteszi, lehetett volna belőle jó „kenyéradó”. Az a nemzedék ehetett volna éppen ke­nyeret, de utána elfogyott volna és abból mi ma már nem ennénk. Sze­rencse, hogy Jézus Krisztus a testét adta eledelül és italul és nem a kö­veket változtatta kenyérré, mert Ő nem ott akart csak éhséget meg­szüntetni, hanem a világ éhségét akarta elvenni. A másik nagy mu­tatvány, föl a templomra. „Ugorj le” - mondta a Sátán. Miért ne ugorhatott volna? Csodálatosan megtapsolták volna. Csakhogy ez­zel Jézus önmagát szolgálta volna és ez nem lett volna diakónia. „Ne­ked adom a világ összes országát” - ígérte a Sátán. De Jézus így vála­szolt: „Meg van írva: csak a te Uradat, Istenedet szolgáld...”. Nem óhajtott uralkodni, mert szolgálni akart. Az egész kísértés­történet alap-történet a diakóniai teológiához. Ezt .tessék egyszer vé­giggondolni. Az úrvacsora szereztetésénél Jé­zus a testét és vérét adja a kenyér- bárt és borban. Rögtön utána mondja el a nagyon jellemző taní­tást. „Ki a legnagyobb?” „Én pe­dig olyan vagyok közöttetek, rtiint aki szolgál.” Ki a nagyobb, az, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Felelet: „Én olyan vagyok közötte­tek, mint aki felszolgál.” Miután előzőleg már fel is szolgált. Kenye­ret és bort adott. Később pedig a kereszten megfeszített testét és ki­ontott vérét. Az a nagyobb, aki fel­szolgál! Jézus erre maga mutatott rá a saját példájával! Az egyház­ban igenis komolyan meg kell ta­nulni, hogy az a legnagyobb, aki felszolgál! Jézus is ezt tette a ke­reszten. Nem is lehet „felszolgálni” a másiknak másképpen, csak önma­gam odaáldozásával. Az „élet ke­nyerét” csak önmagam feláldozá­sával szolgálhatom fel. A legszebb példát, a „lábmosást” most nem akarom külön kiemelni. De ott Jé­zus azt mondja: „.. .ahogy én csele­kedtem veletek, tessék úgy csele­kedni nektek is...” És mire esik a hangsúly az egész lábmosásnál? „Ti azt mondjátok, Úr vagyok”. Bizony az vagyok - mondja Jézus. Erre lehajolt és azután mosta meg a tanítványok lábát, mondván az „Úr” ezt teszi. Mondjátok csak ki, igenis „Úr” vagyok. Miután ki­mondtátok, lehájlok és megmo­som a lábatokat. Mint Úr! Úgy él a hatalommal, hogy szolgál! S ez a diakóniai teológia! Arra használja föl a hatalmát, hogy szolgáljon. Nem akarom ezt továbbvinni. Eb­ben a sorozatban arról beszéltem, hogy Jézus nemcsak a kereszten adta oda az életét, hanem egyéb millió más példát is adott arra, mit jelent a diakónia. Egyúttal mindig arra szólít fel, hogy ti is jöjjetek utánam és csak szépen végezzétek utánam a diakóniát. Most felsorolok azokból az új- szövetségi igékből néhányat, me­lyekkel Jézus most már nem egy­szerűen példát mutat, hanem igéjé­vel igényli is ezt a szolgálatot. „Mint ahogy az Embernek Fia sem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy O szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 28). És ehhez hasonló igék. Ennél az igénél szeretném valamire fel­hívni a figyelmet. Külföldi magyar teológusok - de néha idehaza is - magyarázgatják nekem, hogy eb­ben az igében a hangsúly ezen a kifejezésen van: „váltságul soka­kért”. De az eredeti görög szöveg összefüggésében a „mint aho- gyan”-on van a hangsúly. Ez az előző sorokból is világos. Ott Jézus azt magyarázza, hogy „aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok”. Ezután jön: „mint ahogy az Embernek Fia”. Igen, itt nem a váltság-halált hangsúlyozza Jézus, hanem azt, hogy 0 szolgá­latból, diakóniából adta oda éle­tét. Jézus a saját magatartásáról, annak „hogyanjáról” beszél, és nem a kereszten véghezvitt cseleke­det értelméről. A reformáció üzenete és a diakóniai teológia Számon szokták kérni tőlem a reformáció üzenetét a diakóniai teológiával kapcsolatban. Én azt mondom, nagyon jó, ha számon kérik. Tudniillik a reformáció lé­nyege éppen ebben a diakóniai teo­lógiában sugárzik. Nekem nem kell mondani ezt, hiszen minden „mezítlábas” teológus is tudja: Luther hirdette és hirdeti az egész reformáció: „Megigazulunk ke­gyelemből, hit által.” Bizony, így van. Vagyis, az üdvösségemért én magam nem tudok tenni semmit, de nem is kell, hiszen Jézus azt elintézte a kereszten. Nekem, ami­kor hiszek Benne, örök életem és üdvösségem van. Tehát nem kell egy „kötélen” felmásznom, mind­két kezemmel megragadva azt, hogy végre saját erőmből bedug­jam a fejemet az örök életbe. Erre nincs szükség. Ellenben fölszaba­dult a két kezem valami másra. Njncs szükség az erőlködésre, a mászásra. Kegyelemből van meg az üdvösségem. A két kezem pedig arra való, hogy diakóniát végezzek, szeretetet gyakoroljak, szeretet­szolgálatot végezzek vele. A diakó­niai teológia a reformáció üzeneté­nek kellős közepéből indul ki. Ez világos. Veretesen lutheri. Tessék csak elolvasni Luthernek idevo­natkozó egy-két iratát. Például olyanokat, mint a „Keresztyén ember szabadságáról, amelyben ilyenek olvashatók: „Szabadok va­gyunk hitben, kötve vagyunk sze- retetben.” Gyönyörű könyv ez. Ma egyik legaktuálisabb könyv az egész lutheranizmusban. (Folytatás a 3. oldalon) A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ELNÖKSÉGÉNEK ÜLÉSE Március 26-án dr. Nagy Gyula püspök és dr. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelő vezetésével ülést tartott egyházunk elnöksége. Kifejezte háláját és örömét azért, hogy dr. Káldy Zoltán, egyházunk püspök-elnöke, februárban elhagyhatta a kórházat, és otthonában a fokozatos gyógyulás útján van. Köszönetét mondott az itthonról, gyüle­kezeteinkből, a lelkészektől és a külföldi egyházak köréből, a világ minden részéből érkező, megható szeretet-megnyilvánulásokért. Kéri az elnökség a gyülekezetek további, hűséges imádságait püspök-elnö­künk mielőbbi, teljes gyógyulásáért. Foglalkozott egyházunk elnöksége a Budai Szeretetotthon (Gyer­mekotthon) folyamatban lévő, nagyméretű megújítása mellett a Teoló­giai Akadémia- Teológus Otthon szükségessé vált bővítése kérdésével. Köszönetét fejezte ki Muncz Frigyes, a Budai Szeretetotthonok nyuga­lomba vonuló igazgatója iránt, hosszú időn át végzett értékes szolgála­táért. Ugyanakkor április 15-től Csizmazia Sándor nyíregyházi igazga­tó-lelkészt, az Élim Gyermekotthon vezetőjét bízta meg a Budai Szere­tetotthonok vezetésével, s egyúttal megbízást adott a Budai Szeretetott­honok újjáalakult Igazgatótanácsa tagjainak is. Ezenkívül az elnökség ülése más, egyházunk belső életével és társadalmi-hemzetközi szolgá­latával összefüggő kérdésekkel is foglalkozott. A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ 1986. május 11-én, vasárnap a celldömölki evangélikus templomban ORSZÁGOS EGYHÁZI ÜNNEPSÉG keretében emlékezik meg hazánk és egyházunk nagy költője, BERZSENYI DÁNIEL születésének 210. és halálának ISO. évfordulójáról. Az ünnepségek rendje: Délelőtt 11 órakor: Ünnepi istentisztelet Dr. Nagy Gyula, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke, szolgálatával. Délután 3 órakor: Ünnepi megemlékezés a templomban 1. Megnyitó 2. A Celldömölki Városi Énekkar szolgálata 3. Berzsenyi-verseket szaval Balikó Tamás színművész, Pécs 4. Ünnepi előadás: Dr. Nemeskürty István professzor, Budapest 5. Saját Berzsenyi-verseiből ad elő Jánosy István költő, Budapest 6. A Lutheránia Énekkar szolgálata 7. Zárószó - Himnusz Az ünnepség után Berzsenyi-emléktábla leleplezése a templomon, ahol megkeresztelték és házasságát megáldották. A gazdag tartalmú országos egyházi ünnepre szeretettel hívjuk és várjuk gyülekezeteink tagjait és minden érdeklődőt. MEGJELENT AZ EVANGÉLIKUS ÉNEKESKÖNYV III. KIADÁSA Értesítjük a Lelkészi Hivatalokat, hogy megjelent az Evangélikus Énekes­könyv III. kiadása 20 000 példányban. A Sajtóosztály a megrendelt énekes­könyveket folyamatosan postázza. Romon virág Talán még sohasem vártuk olyan nehezen a tavaszt, mint eb­ben az esztendőben. Nem volt nagy és zimankós tél - a hőmérő higanyszála ritkán érte el a mínusz húsz fokot - de még április köze- ledtén is makacsul tartotta magát a hűvös, télies idő. Sándor, József és Benedek nem hozták meg a vár­va várt meleget, de a tavasz jöttére mégis biztosan számíthattunk. így volt ez negyven évvel ezelőtt is, amikor a második világháború hosszú dermesztő tele után 1945 elején végre megérkezett a várva várt tavasz. Voltak városok és fal­vak, ahová már a tél folyamán megérkezett a béke tavasza, hoz­zánk Sopronba - akkor én teoló­giai hallgató voltam - április else­jén, húsvét vasárnapján. Egész éle­temre emlékezetes marad ez a hús­vét és az ezt követő tavasz. Áldott emlékű Karner profesz- szoroméknál laktam a Lővérek- ben. Naponta kellett megtennem a jó háromnegyed órás gyalogú tat be a Fakultásra és vissza. Április közepére akkor is, mint mindig végre kibontakozott a tavasz. Ki­bontották színes virágszirmaikat a Lővérek barack-, és almafái. Egyik utam alkalmával ámulattal álltam meg az egyik villa előtt. A villa épületét a háború utolsó napjaiban bombatalálat érte. Az épület ro­mokban hevert. Azonban a barack és cseresznyefákat mindez egy cseppet sem befolyásolta. Kibon­tották színes virágjaikat és re- ménytárasztó ölelésükkel körül­vették a romokat. Romon virág - jutott eszembe Reményik Sándor kedvenc költőm egyik verscíme. Mert valóban ezt jelentette nem csak az én egyéni életem, hanem népünk és egyházunk számára is a felszabadulás tavasza. Országunk nagy része és ezzel együtt sok ember lelke is romok­ban hevert. De amikor elhallgat­tak a fegyverek, és amikor az ágyú­dörej napról napra egyre halkab­ban jutott el hozzánk, míg végre teljesen elcsitult, egyre bizonyo­sabbak lettünk abban, hogy egy­szer, s mindenkorra vége van a rombolás időszakának és megkez­dődik az építés ideje. Micsoda len­dülettel és lelkesedéssel vettünk részt - ifjak és idősebbek egy­aránt - a romok eltakarításában, s kezdtük meg az építést. Nem csak az épületek és utak építését, hanem egy boldogabb társadalom felépí­tését is. Lehet, hogy az elmúlt negyven esztendőben voltak olyan időszakok, amikor az építésnek ez a kezdeti lelkesedése és lendülete kissé alábbhagyott, de azért né­pünk jövendőjének, boldogságá­nak építése azóta is tart. Még valamire emlékeztetett ak­kor engem az a lővén romon virág. A háborúnak nagyon sok áldozata volt. Megszámlálhatatlan sok élet­áldozatba került, hogy végre elér­kezett az igazi tavasz. Akkor azon­ban én elsősorban mégsem arra gondoltam, hogy milyen szeren­csés vagyok, hogy megmaradtam, hanem arra, hogy ez a romon virá­gos kép egy kicsit a hálának a mi g- nyilvánulása is azok iránt, r«vik életüket áldozták a békéért. És ott az előtt a Lővér villa előtt fiatalos lelkesedéssel megfogadtam, hogy amíg élek, mindent r. iegteszek majd azért, hogy világunkban ne legyenek többé romok, hanem az élet virágzása diadalmaskodjék. Sclmeczi János Ha az evangélium a Lélek erejével szó­lal meg, mindig válaszút elé á///rja hallga­tóit. Tulajdonképpen csak két lehetősé­günk van: vagy elfogadjuk, vagy elutasít­juk. Vagy megnyílikelőttea szívünk, vagy bezárkózunk. Lehet persze közönyösnek is maradnunk. Igazában véve azonban a közömbösség is elutasítás, sokszor rosszabb, mint a nyílt szembenállás. Pál Thessalonikában vallásos, isten­hívő emberek között hirdette az evan­géliumot. Számukra lett az evangélium' vízválasztóvá. „Néhányan hívőkké let­tek", mások ellenszegültek. Éppen az a meglepő itt, hogy az Istenért buzgólko- dók váltak az evangélium elutasítóivá. Ezt az elutasítást kell „természetes­nek" tartanunk. Tőlünk csak ez telik. Számunkra az evangélium „megütkö­zés vagy bolondság” (lKor 1,23.) Nem veszi be értelmünk, de lelkiségünk se. . Vallásos „érzékünk” számára is elfo­gadhatatlan. Mindig különleges esemény, szinte megmagyarázhatatlan csoda, ha meg­nyílik a szív az evangélium befogadásá­ra. Az igazi Krisztus-hit sohasem ma­gától értődő. Nem volt az az első tanít­ványok esetében sem (Mt 16,16-17.), Pál esetében sem, Filippiben és Thessa­lonikában sem. Ma sem. Az igazi hit mindig kegyelmi ajándék. ÉLŐ VÍZ így kezdődött az európai keresztyénség - hol tart ma? Hit vagy elutasítás ApCsel 17,4-9 Aki ebben az ajándékban részesült, sohasem maradhat magányos vagy elkü­lönülő. Nélkülözhetetlenné válik szá­mára a közösség. Az igazi hit elmarad­hatatlan következménye a hívők közös­ségéhez való csatlakozás. Ahol megnyíl­nak a szivek Isten szeretete előtt, ott megnyílnak a szívek a másik testvér felé is. Ott mindig gyülekezet születik. Az evangélium befogadása és a hívők közösségéhez való csatlakozás mindig kockázattal jár. Előbb-utóbb bekövet­kezik a próbatétel. Mértéke és módja nem egyforma, de soha nem marad el. Aki vállalja Jézus Krisztus követését és ezzel együtt az 0 tanitványi közösségé­hez való csatlakozást, annak osztályré­szül jut a kereszt. Ez nem teher és nyűg. „E keresztet hitből kaptuk, Ajándék­ként hordozhatjuk.” (EÉK 456,3.) A próbatételt gyakorta éppen azok okozzák, akik elzárják szivüket az evan­gélium előtt. Ez az elzárkózás ritkán ma­rad meg a passzív semlegesség állapotá­ban. A vallási közösség „irigységgel el­telt” képviselői a „város elöljárói” előtt rendbontással és hatalom elleni lázadás­sal vádolják Jézus Krisztus híveit. Mindez így történt annak idején Thessalonikában. Hol tartunk ma? Te­gyünk fel magunknak ismét néhány kérdést, ami a fentebbiekből követke­zik. Rengeteg prédikáció hangzik el az egyházban. Vajon eléggé döntésre, ál­lásfoglalásra késztető-e? Tudunk-e hálát adni néhány hívő lélekért is, bízván abban, hogy a Lélek kevesek életét és szolgálatát is gazda­gon gyümölcsözővé érlelheti? Hitünk nem kapcsolódik-e lenéző, beképzelt, önhittséggel, elfelejtkezvén arról, hogy a hit mindig ajándék? VáUaljuk-e zúgolódás nélkül, bátor- ságos szívvel a hitünkkel együttjáró próbatételeket is? A gyülekezethez való nyílt csatlako­zás helyett nem próbálkozunk-e meg inkább a biztonságosabbnak tűnő rej- tettséggel, a „zug-keresztyénség” ké­nyelmesebb útjával? Elég éberen vigyázunk-e arra, hogy a ma egyházában ne kapjon helyet az „irigységnek” a lelkülete minden káros következményével? Történelmi változások forgatagában egy, jobbára tradicionálisan vallásos egyházban nem az „áljagmegóvás” a legfőbb feladat. A legégetőbb kérdés ma is: támad-e élő hit az evangélium hirdetése nyomán? Ez végső soron túl van a mi emberi lehetőségeinken. Ép­pen ezért nagyon komolyan és kitartó­an Ahhoz kell folyamodnunk, Aki megteheti: „Uram, áld meg szolgáidat, Add ajkukra szent igéd! Lelked járja át szavad! Tárd ki mindnyájunk szívét! Aki csendben rádfigyel, Vond magadhoz, jegyezd el! (EÉK 281,4.) Laborczi Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents