Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-03-30 / 13. szám
Fekete Zoltán hetvenöt éves )K 21 , • 1 •' wd -tU'M? Evangélikus Elet 1966. március 30. Evangélikus húsvét Dr. Fekete Zoltán professzor, országos égyházi felügyelőnk március 31 -én tölti be életének hetvenötödik esztendejét. Zsarnócán született, majd Selmecbányán és Sopronban végezte elemi- és középiskolai tanulmányait. A soproni evangélikus Líceum elvégzése után négy féléven át teológiai tanulmányokat is folytatott, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet. 1944-ben doktorált is geológia-geokémiából. Tanári, egyetemi oktatói és tudományos kutatói munkája során Orosházán, Keszthelyen és Budapesten teljesített szolgálatot, majd 1949-ben a budapesti Kertészeti Egyetem talajtani tanszékére került és több, mint harmincöt éven át e tanszék vezetője volt, egy esztendővel ezelőtti nyugdíjba vonulásáig. Az egyetemen azonban még ma is igénylik munkáját és szakértelmét, elsősorban a tudományos fokozatok, szakdplgozatok bírálójaként. A hosszú pálya során több magas kitüntetést kapott, de legkedvesebb számára az elmúlt évben kapott arany-diplonía. Egész életében végzett egyházi szolgálatokat is. Szórványokban lelkészeket helyettesített, a Pesti Egyházban, mqjd a fasori gyülekezetben gyülekezeti felügyelőként tevékenykedett. 1953-ban az Északi Egyházkerület felügyelője lett,' majd 1963 óta Országos Egyházunk felügyelője, világi elnöke. Számtalan gyülekezetben tartott és tart ma is előadásokat, nagy bibliai és teológiai ismeretanyaggal és az egész világot átfogó «zéles látókörrel. Szinte az egész világot beutazta, tanulmányutakat tett, előadásokat tartott saját tudományágában, de mindig úgy, hogy hazánkat és egyházunkat is hűséggel szolgálta és képviselte. 1936-ban kötött házasságot egyetemista társával, Serdült Irénnel. Boldog házasságuk ötvenedik évfordulóját néhány héttel ezelőtt ünnepelték a fasori templomban, családtagjaik és barátaik jelenlétében. Mindketten tanítottak egész életükben és mindketten, már nyugdíjasán tanítanak még ma is. Isten házasságukat két gyermekkel \ (Enikő és Zoltán) áldotta meg, két ■ unokájuk fejlődését is figyelemmel kísérhetik, akik közül az egyik már most természettudományos érdek- , lődést árul el... Életükben a zene és más művé- j szetek jelentős szerepet játszanak, : a geológia és kémia tudománya | mellett. Felejthetetlenek azok az évek is, melyek során a gyenesdiási Parasztnépfőiskolán tanított, bibliaórákat tartott. Hitéről egész élete során bizonyságot tett, szavakkal is, de tetteivel és egész életfolytatásával is. Ma is rendszeres templomjáró, igére figyelő gyülekezeti tag a fasori gyülekezetben, amelynek ma is tiszteletbeli felügyelője. Szavára, véleményére és előadásaiban megszólaló bizonyságtételére örömmel figyelnek a lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt. Országos egyházunk dolgaiban pedig tiszta látására, bölcs ítéleteire, gazdag tapasztalataira és hitéből fakadó szeretetére még sokáig nagy szükségünk van! Egész egyházunk nevében köszöntjük a hetvenöt éves Dr. Fekete Zoltánt és kérjük Isten erejét és áldását, hogy sokáig tartsa és őrizze meg közöttünk őt, alkotóerőben, bölcs és mindig szerény bizonyságtételben, hűséges szolgálatban. Szirmai Zoltán KÁNTORKÉPZŐ SZOLGÁLATUNK Igaz, hogy evangélikus templomainkban a szószék és oltár állnak a központban, de orgona nélkül sem tudnánk elképzelni azokat. Sőt néma orgonával is nagyon nyomasztó számunkra az istentisztelet Ezért van az, hogy a lelkészképzés mellett igen fontos ügy egyházunkban a kántorképzés is. Hogy orgo-, náink ne. maradjanak némák, sőt hogy az orgonamuzsika egyre szebben és nívósabban szólaljon meg és zengjen, ezért jött létre egyházunkban a Kántorképző Szolgálat. Fót és a Kántorképző Szolgálat nevei egyházunkban összeszövődink a karvezetés munkáját is megtanulják, gyakorolják. Hiszen egyházunkban hála Istennek fellendülőben van az énekkarok szolgálata is. Az utóbbi években ez tehát egyre hangsúlyosabb lett. Ugyanilyen fontos azonban az istentisztelet, a liturgia ismerete is, egyre több ilyen előadást is hallanak fiataljaink. Nem mellékes az az énekek ismerete és helyes eléneklése sem, igen izgalmas szokott lenni a vizsgákon az énekverseny is. A téli tanfolyamokon, amelyek több hónapig tárfanak, a hyárón szerzétt tudást szeretnénk elmélyítérii. Álegy hatvan felvett fiatalt kényelmesebben szeretnénk elhelyezni, hogy a munka is jobban menjen. Ébben az évben éppen ezért a tetőt szeretnénk rendbehozni, felújítani, de már úgy, hogy később a tetőtér az előbb említettek miatt beépíthető legyen, hogy fiataljaink még szívesebben jöjjenek és tanuljanak is. Miért írunk erről éppen lapunk húsvéti számában? Nem valamiféle „toborzó” akar ez lenni, erre nincsen szükség hála Istennek. A? viszont igaz, hogy ma még szá- montartunk ún. „fehér foltokat”, tehát egyházunk területén olyan részeket, ahonnan nem, vagy alig jönnek kántoijelöltek. Végső fokon azonban inkább arról van szó, hogy egyházunknak ezt a munkaágát ezzel is szeretnénk hangsúlyosabbá tenni. Szeretettel kérjük kántorainkat, hogy maguk is gondoljanak az utánpótlás kérdésére a gyülekezetekben. S kérjük ugyanilyen szeretettel gyülekezeteinket, hogy gondoljanak többet erre a munkaágra, az épület fenntartásának gondjaira, vagy az előbb említett előttünk álló feladatokra is. Még többet kérünk: gondoljunk együtt imádságban többet arra, hogy egyházunkban az orgonák ne némán álljanak, hanem egyre szebben megszólalva hirdessék Isten dicsőségét. iL Luther húsvéti gondolatait summázza énekeskönyvünk 214. éneke. Alkalmas arra, hogy az evangélikus húsvét tartalmában elmélyítse hitünket. Maga Isten áll a húsvéti események mögött Jézus-ünnep a húsvét, mert hiszen ő támadott fel a harmadik nap hajnalán, de Lutherral együtt nem felejthetjük el, hogy a feltámasztás Isten műve, cselekedete. Ő az, aki „kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát, a mi Urunkat Jézust.” (Zsid 13,20) Fülünkbe csendül húsvétkor Péter levelének bizonyságtétele is: Isten az, „aki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.” (lPt 1,21) Ezért amikor azt énekeljük, hogy Jézus a haláltól megmentünk, mert életre támadt, - nem tehetünk jobbat, mint, hogy így folytatjuk: „Dicsérjük jó Atyánkat!” Ebben a húsvéti himnuszban tisztán hangzik az Atya és a Fiú egysége, mert nem- ; csak az életben, de a halálban, sőt a feltámadásban is egy az Atya és a Fiú. Istennek húsvéti cselekedete minket is erősít hitünkben, sőt re- s ménységet is ad, hogy Isten az „el- i ső zsenge” után minket is kihoz a halálból. Jézus feltámadása nem ; csupán egyedi esemény, nemcsak I ővele történbmeg. Mivel Isten van e dolgok mögött, ezért nagy a mi reménységünk, hogy a nekünk adott ígéret a feltámadásra ugyanolyan bizonyos. Ahogy a hitvallás magyarázatában valljuk reformátorunkkal együtt: „.. .az.ítélet napján engem és minden holtat feltámaszt és nekem minden Krisztusban hívővel együtt örök életet ad. Ez így igaz!” A bűntelen halt meg a bűnösökért. Húsvétkor nem csupán az üres sírra néz az egyház népe. A golgothai keresztre is nézünk! Szorosan együtt látjuk a kettőt: a nagypénteki és a húsvéti eseményt. Aki meghalt a kereszten, - ő az, aki feltámadott! Bűntelen, igaz, hibátlan és szeplőtlen Bárány, akinek semmi bűne nem volt és mégis „vétkünkért ő lakolt”. Alaposan meglakolt! Szenvedése is már emberfeletti volt, de ez nem volt elég, - vérét is hullatta. Meghalt valósággal. Nem színlelte a halált. Meghalt és eltemettetett. Ilyén súlyos a mi bűnünk. Nem engeszteli ki a szenvedés, .csak a vér hullása, a Bárány halála. Húsvétkor sem „önfeledt örömben” élünk. Örömünk abból fakad, hogy látjuk bűnünk súlyát, őszintén bánjuk és hittel fogadjuk az érte adott elégtételt. A bűnbocsánatból fakad az igazi öröm, mely hallelujázva tudja Istent dicsérni. Ez az evangélikus húsvét jellemzője, mondhatjuk így is, - a szentírás húsvéti evangéliuma. Aki hallelu- ját akar énekelni, annak meg kell ; s Túrmezei Erzsébet Húsvét után Húsvét előtt... nehéz, szomorú léptek. Húsvét előtt... zokogó, bús miértek. Húsvét előtt... ajtók, kemények, zártak. Húsvét előtt... arcok, fakóra-váltak. Húsvét előtt... szívek, üres-szegények. Úúsvét éíótt... kihamvadott rernények. 1 1 Húsvét előtt... egy nagy: Minden hiába! Bús eltemetkezés az éjszakába. De húsvét lett! Feltámadott a Mester! Húsvét után el a gyásszal, könnyekkel! Húsvét után futni a hírrel frissen. Húsvét után már nem kérdezni mit sem! Húsvét után új cél és új sietség! Jézus él! Nincs út, amely messze esnék. Húsvét után... erő, diadal, élet! Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet, akik még mindig húsvét előtt élnek. (Megjelent a költőnő Így leszel áldás c. kötetében 1970-ben.) v __________________:_________J Bib liai vetélkedő Foton Egy könnycsepp Oradourért tek. Igaz, hogy a felszabadulás után az első tanfolyamok még Budapesten voltak, ez a munkaág azonban elég hamar Fótra került a „Mandák Otthonba”. Ezt az épületet „örökölte” egyházunk. A szép, nagy ház a körülötte lévő kerttel és udvarral hamar felhívja az arra járók figyelmét, de az Otthont az teszi igazán széppé, ha tele van fiatalokkal, s ha az orgonák és harmóniumok mind szólnak. Olyan ez, mint amikor az ember egy zümmögő méhkas felé közeledik, messziről hallatszik, hogy itt komoly munka folyik. Tulajdonképpen a két nyári hónap három tanfolyama adja a munka zömét. Úgy alakult évek óta, hogy van egy három hetes, „intenzív” tanfolyam, erre mostanában meghívunk olyan fiatalokat, akik szorgalmasak, jól haladnak és közelednek a kántori oklevél megszerzéséhez. A másik két tanfolyam részvevői - ezek két hétig tartanak - önként jelentkezőkben állnak össze, közöttük vannak egészen kezdők és haladók is. A képzés és oktátás munkájában általában olyanok vesznek részt, akik már elnyerték a kántori oklevelet, készek az országos zene- igazgató vezetésével a továbbtanulásra és tudásuk továbbadására is. Szolgálatunknak nemcsak az a célja, hogy minden orgona mellett legyen kántor, hanem szeretnénk az orgonamuzsika színvonalát emelni evangélikus egyházunkban is. Azok kapnak oklevelet, akik nemcsak a korátokat tudják jól eljátszani, hanem előjátékokat, sőt nehezebb orgonadarabokat is. De fontos az is, hogy leendő kántora(Archív fotó) tálában tanácsos több nyári tanfolyam után egy-két télin is részt venni az oklevél megszerzéséhez. Természetesen a kántorképzés is egyházi munka. Ezért a tanfolyamokhoz szorosan hozzátartozik a reggeli és esti áhitatok hallgatása is, ezeket lelkészek, vagy teológusok végzik. Ezenkívül pedig - mivel a kántor voltaképpen a lelkész gyülekezeti munkatársa is - jó, ha ismeri egyházunk tanítását, történetét és eletét is. Ezért a résztvevők ilyen jellegű előadásokat is hallgatnak rendszeresen, és egyre többet. Nem titkoljuk, örömünk, ha egy- egy fiatal ilyen hatásra nemcsak kántori, hanem lelkészi szolgálatra is jelentkezik, amint erre volt már példa is. Az alapvető kérdés azonban a kántorképzés ügye és színvonalának emelése. Magáról az épületről is írni keli valamit. A legalsó, süllyesztett szinten van a ma már modernizált konyha, itt vannak az étkező termek is ugyancsak itt vannak a fürdőszobáié, illetve tusolok is. A magas földszint egyik részében van a gondnoki lakás, ez is az utóbbi evek munkájának eredményeként. Itt van a mindig forgalmas iroda is. A folyosóról egy nagy „előszobába” lépünk, amelyet a mennyezet szinte kupolaszerűén fed. Énnek a szobának oldalán fut fel a falépcső az emeleti szobákba. Az előszobából nyílik a nagyterem, a sok gyakorlás, az áhítatok és az ünnepélyes vizsgák színtere. Itt vannak aztán a nagyszobák is, ahol - igaz, ma meg emeletes ágyakban - a legtöbb fiatal elhelyezést nyer. Gondunk éppen az, hogy az egy-egy tanfolyamra mintA nagy számok súlya alatt szétmorzsolódnak a kisebb számok. Márpedig világunk alá van vetve a nagy számok bűvöletének. Milliárdnyi az alultápláltak száma, milliók halnak éhen, százez- rek esnek áldozatul évente a közlekedésnek s a mexikói földrengés áldozatainak számához képest egy látszólag egyszerű ipari baleset, amely Indiában kétezer ember életébe került, eltörpül. Ezekhez a roppant számokhoz hozzáedződtünk, nem bűvölnek, de nem is sokkolnak. Lelkiismeretünk csendes vizét alig borzolják a tömegkatasztrófák, némán és érzéketlenül térünk napirendre felettük. Pedig a szenzációt hajhászó tömegkommunikációs gépezet szüntelenül ostromolja el-elszunnyadó tudatunkat. És én mégis egy könnycseppet kérek Oradourért, ahol csak 648 embert öltek meg. Igaz, békés polgárokat és az is igaz, hogy háborúban. De ennek a háborúnak a számláját 50 millió emberi élet vérével írták alá. Az aláírás tehát pontosan 76 923 Oradourt tesz ki. Ennek a néhai francia városkának hatalmas irodalma van. Utolsóként - nálunk fordításban - Max Hastings, fiatal angol írónak a müve jelent meg: „Út Oradourba” címen. Hastings azonban adatait 1980-ban szedte össze, s azóta váratlan fordulat állt be az Ora- dour-ügyben. 1983-ban ugyanis véletlenül felismertek, majd a berlini bíróság elé állítottak egy volt SS tisztet, bizonyos Hans Barth-ot - nevét jól jegyezzük meg -, aki Oradourban a kivégzőosztag parancsnoka volt. Hastings adatai tehát Barth vallomásai alapján kiegészítésre szorulnak. De pillantsunk ebbe a történelmileg szomorú módon híressé lett városkába! Magam is kissé zavarban vagyok, amikor kalauzolásra vállalkozom: vajon 1944. június 10-én, a déli órákban tegyünk látogatást, vagy ma, amikor hátborzongató emlékként a romvárost ugyanabban az állapotban láthatjuk, miként a vérengzés és tűzvész után elhagyták a németek. Oradourban nem kell ásatásokat végezni, mint Rómában, nem öntötte el a láva, mint Pompeit és nem rakódott rá évszázadok törmeléke. Lakóházainak falai és szikár kéményei az ég felé merednek, az egykori ablakok és ajtók riasztó üregein keresztül sivít a szél. A dudva, a gaz felverte már a szobák, konyhák padozatait, a vegetáció nem tiszteli az emlékeket, szívósan és türelmesen végzi romboló tevékenységét. Úgy maradt a templom is, amely tökéletesen kiégett, mint az egész falu, ahogy elhagyták a németek. Néhai oltára előtt még ott áll egy nehezen felismerhető gyerekkocsi, azaz annak fémváza. A torony lábánál a lezuhant harang, félig-meddig megolvadva. A főutcában, amely a Glane folyócskától vezet enyhe kanyart leírva a községen át, még láthatjuk az egyetlen sínpárt, az ember szinte várja a csilingelő villamost. De a váltók és sínek teljesen berozsdásodtak. Mint a városka egyetlen kovácsának műhelyében az üllő és a vasszerszámok. . Csipkerózsika álmát alussza Ora- dour. Csakhogy ebből az álomból sem az emberek, sem a település többé már felébredni nem fog. Mert azon a bizonyos szombati napon, a déli órákban rászakadt a városkára a borzalom és a megsemmisülés. Hastings leírja, Barth és néhány életben maradt tanú elmondta, hogy azokban az órákban Oradour élte a maga csendes háborúvégi életét. Iskolájában várták a gyermekek a tanítás végét, a Café du Chéne, egyetlen vendéglőjének teraszán ebédhez terítettek, pontosan úgy, ahogy odahaza a háziasszonyok, akik a mezőről várták haza a dolgos férfilakosságot. Mert Oradour parasztvároska volt. A pék kemencéjében majdnem megsült a búrkifli, álmosan döcögött a helyi villamos, néhány utast hozott a szomszéd városkából. Az élő Oradourt szinte ma is rá lehet kopírozni a halott városra. Az emlékezők előtt is értetlenül áll minden. Egy asszony a túlélők közül arra emlékezett, hogy a konyhaajtóban állt, amikor a németek jöttek, egy másik, hogy a pékmester lisztes köténnyel jött az utcára s kérte, engedjék kivenni a kifliket a kemencéből, mért bennégnek. Legtöbben arra, hogy a szokásos razziát fogják tartani és irataikat kapkodták össze. Hastings egy nagyszabású felvonulás drámai epizódjaként tünteti fel az Oradour-i vérengzést. Szerinte a francia ellenállást, partizán tevékenységet akarták megleckéztetni. Barth vallomásából azonban megtudjuk, hogy személyes túlbuzgóságának esett áldozatul a 648 ember és a falu. Június 10-én délben tehát rászakadt Oradourra a pokol. A parancs egyszerűnek látszott: „Mindenki hagyja el hajtanulnia a „Kyrie eleison”-t is, ahogy ezt mindhárom versszak végén tesszük: „Jézus, irgalmazz né- künk!” A békének ára van! így énekeljük: „Békénknek ára ártatlan, szent halála...” Istennel való békességünknek ilyen nagy volt az ára: „...nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével. . ” Bizony a békének ára van,- nincs áldozat nélkül. A családi békességért sokszor le kell mondanunk az „én akaratom” teljesedéséről. A társadalom békességéhez kell a türelem, a tolerancia. A világ békéje pedig nem születik meg csak megértés, tárgyalás és kompromisszumok árán. Közösen kell meghoznunk az áldozatot érte. Különben visszavonhatatlan, önpusztító „láncreakciók” hoznak pusztulást támadóra és megtámadottra. Kell a béke Isten és ember között, hogy életünk visszajusson rendeltetésének vágányára, Isten akaratának önkéntes, boldog cselekvésére. Kell a béke ember és ember között, hogy ne változtassuk ellenkezőjére Isten teremtéskor adott igéjét: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.” Jézus áldozata meghozta Istennel való békességünket. Vajon mi képesek vagyunk-e áldozatra földi békénk érdekében? Karácsonykor hangzott az üzenet: „...e földön békesség. ..”, húsvétkor beteljesült: „békénknek ára ártatlan, szent halála.” De a beteljesüléshez Jézus életének odaáldozása kellett! Élet, halál Ura 6 már... A feltámadott Jézus az ÚR! Isten felmagasztalta őt, és „azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb... Jézus Krisztus ÚR, az Atya Isten dicsőségére.” (Fii 2,9-11) Az első keresztyén gyülekezet hitvallásának forrása a húsvét. Jézus uraságát hirdeti az „Úr napjának”, a vasárnapnak megünneplése. Olyan Úr, akinek hatalma van és aki hatalmát erőforrásként adja Pékünk. Húsvétból támad az erőnk arra, hogy már itt, most, e földi életben új életben járjunk. Az Úr jár előttünk, hogy tovább végezze szolgálatát az egyházban követei, mai tanítványai által. Olyan Urunk van, aki maga segíti, erősíti az evangélium bizonyságtételét, hogy terjedjen és izmosodjon hitünk. Olyan Urunk van, aki erkölcsi életünk tisztaságához ad erőt, becsületes munkára, példamutató családi életre, mindenek szeretetére. Olyan Urunk van, akivel már előre ízlelhetjük az örök élet békéjének, boldogságának, rendjének és közösségének előízét. Az ünneplő gyülekezet ajkáról méltán „száll örömének: Miénk az örök élet!” Tóth-SzöUAs Mihály lékát, gyülekezzék a Champ de Foiren”, a vendéglő előtti kis téren. Riasztó lövések kíséretében gyülekezett a község apraja-nagyja a térre. Az iskolából „alle raus!" kiáltásokkal kergették ki a gyermekeket, akiket azután az asszonyokkal együtt a templomba tereltek. A téren kétoldalt felsorakoztatták a férfiakat és kezdődött a mészárlás. Amikor a férfiakkal végeztek, a mintegy 400 főre tehető asszonyokra és gyermekekre került sor. Nehéz ládákat cipeltek a templomba és meggyújtották a kanócokat. Eközben SS-katonák rohanták végig a falut, vadászva a betegekre és rejtőzködőkre, majd felgyújtották a házakat. Recsegett-ropogott minden. Délután negyed háromkor robbantak a ládák. Akik még mozogni tudtak, azokra géppisztolytűz várt. A lángok az egeket nyaldosták, élők és holtak szenesedtek az iszonyú tűzben. Június 10-ének, a déli óráknak ez a borzalmas képe belefagyott a történelembe. Pórig égett Oradour, a halottak száma 648 volt. Csecsemők, gyerekek, asszonyok, férfiak, öregek, fiatalok. Szinte az egész falu. Bartha a berlini bíróságon azt vallotta, nem kapott parancsot a falu kürtá- sára. Ez tehát „magánakciója” volt. Hastings ugyanis rábukkant az ora- douri jelentésre, amelyben Dickman Sturmbahnführer azt írta, hogy a faluban „rengeteg lőszert és fegyvert rejtegettek”, ezért akart „leckét adni a partizánoknak”. A Barth-féle „túlkapás” azonban fényt vet a háború kitermelte lelkületre. Ahogy Radnóti írta: az ember önként és nem parancsra ölt már. A feltámadás napján ejtsünk egy könnycseppet Oradourért és azért, hogy emberségesebb emberek maradhassunk. R. P.
