Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1986-09-21 / 38. szám
Evangélikus Elet 1986. szeptember 21. GYERMEKEKNEK Lk 10,38-42 Hogyan szolgálhatunk Jézusnak? Mária és Márta Ha vendég érkezik a házhoz, mindenki rakodik, készülődik, felnőttek kitakarítják a lakást, ti gyermekek is összerakjátok addig a játékaitokat. A vendég napjait azzal tesszük kényelmessé, hogy igyekszünk mindenben a segítségére lenni. Szinte lessük gondolatait. Jézus nagyon sok házhoz elment. Sokan hívták meg vendégségbe. Úgy akarták fogadni, mint mi egy kedves vendéget. Jézus azonban, amikor belépett egy házba, nem a vendég helyét foglalta el, hanem a házigazdáét. Számára a legkedvesebb fogadtatás, a legnagyobb megtiszteltetés, ha engedjük, hogy ö legyen a ház ura. Ha engedjük, hogy ö szolgáljon nekünk. Igaz, egészen más kerül az asztalra, mint amit mi terveztünk. Jézus úgy tesz mint Édesanyánk. Ö sem azt nézi, mit kérünk, mit szeretnénk, hanem elsősorban azt, mire van szükségünk. Édesanyád biztosan nagyon örül annak, ha segítesz neki. Ha megleped egy- egy helyette elvégzett munkával, vagy valami ajándékkal. Igazán nagy örömöt azonban úgy tudunk szerezni szüléinknek, ha figyelünk szavukra, bölcs tanácsaikat megfogadjuk. Itt tévedett Márta, ö adni szeretett volna Jézusnak, finom ételeket, kényelmet, s ezért rosszul választott. Mária, aki hallgatott Jézusra, a két lehetqség közül ö választott jól. Amit mi adunk Jézusnak időnkből, tudásunkból, pénzünkből, az mind elvész. De amit Jézus ad a példázatokban a gyermekbibliaórákon, az megmarad. Abból később is útmutatást kapunk. Amikor a vendég elmegy, a kimerült háziak kezdik a takarítást, rakodást. Ezért lesz Jézus házigazda. Mert aki a házhoz tartozik, ha kénytelen is egy-egy időre távol lenni a háztól, valami eltép- hetetlen kapcsolat továbbra is köti az otthoniakhoz. Szüléitek pedig 5mikor elmennek hazulról, azt kérik tőletek, úgy viselkedjetek, mintha otthon lennének, mintha mindent látnának, hallanának. Ezért lesz Jézus házigazda ott, ahova egyszer hívják. Nem Ö vár tőlünk kiszolgálást, hanem ö segít, tanácsol bennünket. Részünkről az a legnagyobb szolgálat, a legnagyobb megtiszteltetés a Mester felé, ha meghallgatjuk. Ha nem csak a fülünkkel hallgatjuk, hanem szívünkbe zárjuk, amit mond. Ha Jézus a házunkba, az életünkbe jön, a legfontosabb, hogy figyeljünk rá. Szavaiból erőt, biztatást kapunk arra, hogy később másokon tudjunk segíteni. A gyengébbeken, a játékban ügyetlenebbeken. Hiszen ö azt mondta, amit a legkisebbel megtesztek, azt velem teszitek meg. De csak akkor tudunk így szolgálni, így segíteni Jézusnak, ha előtte hallgatunk Szavára. Szabóné Piri Zsuzsanna * A vSi VASÁRNAP r IGÉJE Ézs 2,1-5 KRISZTUSBAN LEHETÜNK EGYEK Ki tudná pontosan megmondani, hogy világunk jelenlegi szakaszában az emberiség anyagi javainak hányad részét fordítja fegyverre és katonai gépezet fenntartására. A kormányok napvilágra hozott fegyverkezési kiadásai úgy tükrözik a valóságot, mint a harcoló arabok közölt veszteséglistája. Egy biztos, a felhasznált összegek fedeznék az emberiség jelentős hátrányos helyzetében élő részének élelmezési, egészségügyi, szociális, kulturális stb. kiadásait. Mi, Európában csak a „nukleáris rémről” beszélünk. Alan Boesak, a Református Világszövetség elnöke erről másként vélekedett, amikor az emberiség kétharmad részét gyötrő nyomorról és éhségről beszélt: „Az én falumban az emberek nem értik a nukleáris kifejezést; de mindent tudnak az éhezésről és a szegénységről.” Egyre csak azt látjuk, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek, a szakadék pedig egyre inkább mélyül. Ezen a vasárnapon ebbe a vajúdó korba prédikál bele ez a több mint két és fél ezer éves prófécia. Mégpedig úgy, hogy az ember szívében ősidők óta élő békevággyal a népek buzdítják egymást: „Menjünk az Úr hegyére, mert a Sionról jön a tanítás.” Lehetséges, hogy az emberiség egyszer rádöbben arra, hogy a megoldás Istennél van, éspedig a béke? De nehéz ebben a rádöbbenésben hinni! Nehéz még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a prófécia nem távoli időről beszél, hanem más időről, amely ott kezdődik, ahol a miénk végződik. Ezsaiás és Mikeás olyan próféciáról szólnak, amely - feltehetően - nem tőlük származik, de Izraelben közismert volt. A képies kifejezések érzékeltetik, hogy új teremtésről van szó. Sion, a jelentéktelen jeruzsálemi templom-domb, a halmok és hegyek fölé emelkedik. Ez eszmei és térbeli változásra is utal. Ezt a történelem Ura hozza el. Az ő igazi és végső akarata: a béke! A népek rádöbbennek, hogy az Istentől való eltávolodás következménye a bizalmatlanság, harag és gyűlölet ember és ember, nép és nép között. A fegyverekre nincs többé szükség. Termelő- eszközöket készítenek belőle. így nép népre többé fegyvert nem emel és hadviselést sem gyakorol. Igaz, ez az utolsó idők eseménye. A „teremtett világ sóvárogva várja” kiteljesedését. De a folyamat már Krisztusban elkezdődött. Ő békét hozott a földre és Isten általa a kereszten megbékéltette önmagával a világot. Az Újszövetség békével kapcsolatos görög szava békességet és békét jelent. Számunkra Istennel a „belső” békességet a bűnbocsánat személyes elfogadása, a hitre jutás jelenti. Ez arra késztet minket, hogy az ember és ember, nép és nép közötti „külső” földi békéért és igazságosságért harcoljunk. Jézus Isten fiainak nevezi azokat, akik békét teremtenek. Nem azért kell síkra szállnunk a békéért, mert „belső” békességünk esztétikai érzékét sértik a minket körülvevő világ „lelki és háborús törmelékei”. Világunkat gondviselő szeretetével kormányzó Isten Krisztusban minket munkatársaivá is tett. Csodálatos számunkra az a tény, hogy az emberek, népek és fajok Krisztusban egyek lehetnek. Ezért képviselnünk kell: Krisztus azért jött, hogy benne a teremtett világ és Isten újra egymásra találjon. Kalácska Béla IMÁDKOZZUNK Urunk! Félelem szorongatta világunkban köszönjük a Krisztusban kapott békét és a benne valö egység lehetőségét. Bocsásd meg, hogy nem tettünk meg mindent azért, hogy ne épüljenek falak népek, fajok és vallások között. Reménységgel várjuk az időt, amikor Te leszel minden mindenekben. Ámen. Szarvasi fiatalok között Egy újtemplomi ifjúsági órán körkérdéseket intéztünk fiataljainkhoz. Néhányat a kérdések és válaszok közül: Hogyan kerültél közösségünkbe? Ági (18 éves, gimnazista): - A templom utcájában járva egyszer feltűnt a gyülekezet hirdető- tábláján egy plakát: ifjúsági isten- tiszteletre hívogatott. Féltem egyedül benyitni erre az alkalomra, de felülről kaptam erőt a bátortalanság leküzdésére. Misi (19 éves): - Többen hívtak és elmondták, hogy milyen érdekes dolgokról lehet itt beszélgetni. Kíváncsi lettem Jézusra! Zita (18 éves, gimnazista): - A gyülekezet lelkésznője keresett meg és hívott. Szívesen mentem, mert vágytam Isten közelébe. B. Erika (18 éves, gimnazista): - Barátnőm, aki már régóta jár ifjúsági órára, többször hívott engem is. Két évvel ezelőtt végre elhatároztam magam és azóta is szombat esténként ide járok. A többiek válaszaiból is kitűnt, hogy milyen nagy jelentősége van a személyes hívogatásnak. A legtöbb fiatal barátai által jutott az Úr közelébe. Ennek kapcsán jó feltenni önmagunknak is a kérdést: hívom-e barátaimat ifjúsági órákra, imádkozom-e azért, hogy ők is megismerjék Jézust? Mit vársz az ifjúsági alkalmaktól? Sándor (20 éves, először van közöttünk): - Meg akarom ismerni azokat a dolgokat, amikről itt szó van, esetleg vitatkozni, mert nem valószínű, hogy egyetértek velük. Cs. Erika (21 éves, főiskolás): - Megújulást, épülést és kérdéseimre választ várok. B. Erika: - Hallgathatom az Igét, bizonyságtételeket - ezek által közelebb kerülök Istenhez. Látom a hívő embereket és bizonyossá válik bennem, hogy érdemes Jézus követőjének lenni. Fiataljaink többsége hitben való erősödést, épülést vár közöttünk. Mi arra törekszünk, hogy kérdéseiknek is helyet adva mindig Istei üzenetét továbbítsuk. Mire leltél közöttünk? Péter (18 éves, gimnazista): - Fokozatosan értettem meg azt hogy Isten szeret engem is, egyet len Fiát küldve értem, megválté somra. Nagyon boldog vagyok hogy Isten közelében élhetek. Misi: - Azt, amit máshol nen tapasztaltam, megtaláltam életem értelmét. Cs. Erika: - Itt közöttetek kéz dett komolyabban érdekelni az Úi ■dolga és egy idő után Isten megszó lított. Ekkor fogadtam el személyes megváltómmá Jézus Krisztust. Nagyon fontosnak tartjuk, hogj ne csupán jó társaságot, vidámságot találjanak közöttünk a fiatalok, hanem azért könyörgünk Urunkhoz, hogy mindig Jézus tükröződjék szavainkon, életünkön mert Őt kell befogadniuk. Nagj baj, ha a fiatalok egy-egy személyhez ragaszkodnak, így egy-egy teológiai látásmódhoz és nem az egyház fejéhez, Jézushoz! Mit jelent számodra az Úr Jézus/ Marika (dolgozó): - Vallásos családban nőttem fel, de amikor a bűneim felől kérdeztek, én nyugodt voltam, ugyanis jónak tartottam magam. Ezért Jézus Krisztusra, mint Megváltóra nem volt szükségem. De azóta Isten kegyelméből felismertem teljes bűnösségemet. Ezek után kértem és kaptam is bűnbocsánatot. Azóta Jézus személyes Megváltóm, aki azért halt meg, hogy én éljek. Ez az élet szolgálatra hív a gyülekezetben is Anna (dolgozó): - Bűnbocsánatot és gyógyulást, felelős szolgálatba indít egyházban és világban egyaránt. Ráczné (dolgozó): - Félelmeimből, megkötözöttségeimből szabadulást hozott, teljes bűnbocsánatot, örök életet. Egy maroknyi csapat válaszolt, de tudjuk, sok bízatott ránk: nem kevesebb, mint a jézusi tanítvány- ság. Deme Zoltánné Ifjúsági óra Szarvas-Üjtemplomi gyülekezetben Kálvin — életközelből Az egész magyar ökumené számára nyereség Szénási Sándor református esperes (Bicske) könyve, amely „Kálvin emberi arca" címen jelent meg nemrég a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya kiadásában. E munka jelentős hozzájárulás ahhoz a vállalkozáshoz, amelyet „Az evangéliumi kálvinizmus füzetei” címen népszerű olvasmányos célzattal alapított dr. Bartha Tibor püspök. Ä szerző Zsid 13,7 igéjének szem előtt tartásával arra törekedett, hogy a nagy svájci reformátor ábrázolásával se ne torzítson - ahogy írja: ezt elvégezték ellenségei - se ne szépítsen. Mert a „lakkozott” irodalom (és hozzátehetném: a lakkozott beszéd) nem a Szentírás műfaja. Igaz szót, őszinte írást kap kézbe az olvasó. Sokoldalú kép: gondoktól és kísértésektől barázdált, harcoktól edzett, gondolatoktól sugárzó arc körvonalai rajzolódnak ki Szénási Sándor jól átgondolt, irodalmi utalásokban is gazdag könyvéből. Harcos életpályája és „külső embere” mellett megismerhetjük Kálvin alázatát, humorát, kollegialitását, fájdalmait és emberségét. Csak így, ilyen sokszínű ábrázolással érhette el a szerző, hogy. - Béza Tivadar szavaival - ne akarjunk emberből angyalt kreálni, de ugyanakkor ne lehessen belőle ördögöt se festeni. Teljes kép persze csak akkor bontakozna ki előttünk, ha - ami lehetetlen - Kálvin mind a 4271 fennmaradt levelét elolvasnánk. De így is meggyőződhetünk arról, hogy mennyire igaztalan és elfogult az a vád, hogy „a genfi pápa” száraz és merev szellemű, szívtelen, művészet- és haladásellenes lett volna. Korhoz kötöttsége folytán érthető, hogy hitt a boszorkányok létezésében, hogy „borzadálynak” minősítette a Szentháromság tagadását, és sokszor téves döntéseket hozott, mint egyházkormányzó. A tüdőbajjal és gyomorgörcsökkel küzdő reformátor mindössze 55 évet élt. Élete nagy részében bámulatos lelki erővel hordozta a lelki kínokat is: a két evangéliumi irányzat közötti ellentét keserűségét, a hugenották üldözésének szomorú híreit és a belső ellenség gúnyolódását. így tudott - egy Kál- vin-plakett felirata szerint - „testben megtörtén, lélekben hatalmasan, hitben diadalmasan” az evangélium terjedéséért küzdeni. Bennünket evangélikusokat különösen is érdekelhet, amit e könyvből Kálvin kollegialitásáról, főként Lutherhez és Melanchthon- hoz való viszonyáról megtudhatunk. Többször valósággá vált Kálvin életében Pál apostol szava, hogy „a prófétalelkek engednek a prófétáknak” (lKor 14,32). 1543-ban azt írja Kálvin Lutherról, hogy „őt Isten kiváló apostolának tartjuk, mivel leginkább az ő munkája és szolgálata állította helyre korunkban az evangélium tisztaságát”. Ugyanott írja: „maga az ügy hirdeti, hogy kezdetben nem Luther beszélt, hanem Isten villámlott az ő ajka által”. 1545 elején pedig így fejezte be egy Luthernak írt levelét: „Ami a földön nem lehetséges, hamarosan, remélem, az Isten Országában megvalósul. Élj boldogan, nagyhírű férfiú, Krisztus legjelesebb szolgája, nekem mindig tisztelt Atyám”. Amikor Kálvin Melanchton főművét, a Loci Communes-t elolvasta, majd franciára fordította, a hozzá írt előszóban annak világos stílusára és építő voltára hívta fel az olvasók figyelmét, s előszeretettel terjesztette azt hívei körében. Máskor „igaz barátjának, az egyház fénylő világosságának és legnemesebb tanítójának” mondja Fülöpöt, a Római levélhez írt magyarázatában pedig ezeket írja róla: „Melanchton Fülöp az ő rendkívüli tanultsága révén, amivel a tudományok minden nemében kiválik, sok világosságot hozott azokhoz képest, akik őelőtte a nyilvánosság elé léptek...” Hosszan időzhetnénk a svájci reformátor életközeli jellemzésének részleteinél. Nemcsak egyházaink egykori vezetői igaz barátságának illusztrálására, hanem a Kálvint olykor „kőszívű”, „érzelem nélküli” vagy „rideg” jelzőkkel illető vádak cáfolására álljanak itt befejezésül azok az emléksorok, amelyeket Kálvin a wittenbergi jóbarát halála (1560) után vetett papírra. „Óh, Melanchthon Fülöp! Téged szólítlak tanúul, mivel Te már Krisztussal Istenben élsz, és vársz ránk, míg mi is e boldog nyugalomba felvétetünk. Százszor is elmondtad, amikor a munkától fáradtan vagy inkább sok bosszúságtól leverten fejedet bizalmasan ölembe hajtottad: ’Bárcsak tetszene Istennek, hogy öledben azonnal meghalhatnék!’ Én pedig később ezerszer is kívántam: bárcsak együtt lehetnénk!” Szénási Sándor könyvéből (ára 47,- Ft) valóban Kálvin emberi arcát ismerhetjük meg - életközelből. Fabiny Tibor Miért járok templomba? Olvasóink hozzászólásai Groó Gyula tartalmas, fontos és - nem mindegy egyházi lapban sem - szép írásának egy szavára szeretnék hangsúlyt tenni: „ének”, a cikkíróhoz hasonlóan szintén személyes élményből. Ebben az esztendőben vasárnaponként nem köt le saját gyülekezeti szolgálatom, ezért alkalmam nyílik más-más fővárosi templomunk istentiszteletére elmenni. Az igehirdetéseket mi lelkészek nemcsak - remélhetőleg - hívő módon hallgatjuk, hanem teológiai figyelemmel is. így kettőzött bennünk a visszhangjuk. Fokozottabban kielégítetlenül hagynak, vagy erősebben dobban rájuk a szívünk örömmel. Tapasztalataim az istentiszteletekről, prédikációkról változóak - ezek nem tartoznak most ide. De egy rendkívüli élményemet el kell mondanom: koráljaink, énekeink soha nem engedtek el üresen a templomból. Arra kellett felfigyelnem, amire saját istentiszteleti szolgálatunk végzése közben a magunk feladatára való koncentrálás kevésbé ad lehetőséget, hogy a közénekek tartalmi gazdagsága, igei mondanivalója, lelki hatása szinte „versenyez” a prédikációval. Persze cfeak akkor - de ez az igehirdetés hallgatására is vonatkozik -, ha odafigyelünk a szövegükre és átengedjük magunkat a dallamnak. A jó egyházi énekeink - ha csak az énekeskönyv szerkesztése közben véletlenül nem hágytak ki éppen fontos láncszemet hordozó verset - kerek egészet képeznek, s önmagukban isteni üzenet közvetítőjévé, sajátunkká tevőjévé válhatnak. így most visszájáról is megerősítve érezhettem azt a lelkészi gyakorlatomat, hogy pályám folyamán különös gonddal választottam ki istentiszteleti szolgálataim énekeit. Istentiszteletre járó hittestvéreimnek mondom: Groó Gyula július 27-i cikkében az „ének” szó mögött nagy lelki mélységek rejlenek. Veöreös Imre
