Evangélikus Élet, 1986 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1986-08-31 / 35. szám

Evangélikus Élet 1986. augusztus 31. Gondolatok Gunnar Stálsett főtitkári jelentéséből A keresztyén békezsinatról Nem először szerepelt ez a cérdés a Lutheránus Világszö­vetség végrehajtó bizottságának íapirendjén Münchenben. A fő- itkári jelentés áttekintette az nldigi fejleményeket, a tenniva- ókat és a kilátásokat: Carl Friedrich von Weiz­säcker professzor volt az, aki 1985-ben a düsseldorfi német ;gyházi napokon javasolta egy alyan békezsinat összehívását, melyen a világ egyházai, közös felelősségük tudatában, olyan nyilatkozatot tesznek, melyet áz emberiség nem hagyhat meghallgatatlanul. Felhívása kisebb és nagyobb közössé­gekben csakúgy, mint egyházi vezetőknél és vezetőségeknél kedvező visszhangra talált, no­ha a részletek dolgában sok tisztázandó kérdés is felvető­dött. Érdekes, hogy Dietrich Bon- hoeffer már 1934-ben tett ha­sonló javaslatot. 1983-ben pe­dig az Egyházak Világtanácsa vancouveri nagygyűlésén az NDK egyházai újították meg ezt. Ennek eredménye, hogy az EVT 1990-re világkonferenciát szervez az „Igazságosság, béke és a teremtett világ megőrzése” témával. Az LVSZ végrehajtó bizottságának 1985-ös ülése is támogatta ezt a tervet. A béke­zsinat azonban a békére össz­pontosítana és elkötelezőbb szót szólna. A főtitkár széles körű gondolatcserében és leve­lezésben állt csaknem vala­mennyi felekezet képviselőivel. Izgalmas és teljesen új voná­sa a megbeszéléseknek, hogy a békezsinat mindenfelé téma lett, anélkül azonban, hogy va­lamelyik egyház vagy egyházi világszervezet lenne tulajdon­képpeni „gazdája”. Mindefelé tárgyalnak róla, de nincsenek szervezői. Spontán kezdemé­nyezésről van szó, mely sokfelé nyitott szívekre talált, s mellyel érdeklődő emberek és elhívott vezetők egyaránt foglalkoznak. Ezt az ügyet az LVSZ-nek is támogatnia kell. A „zsinat” szó több egyház számára nem megfelelő, ezért helyes lenne más elnevezést ta­lálni, de a elnevezésben kifeje­zésre kell jutnia, hogy itt a ke- resztyénség egésze nevében szólnak a béke kérdéséről. A várakozás az, hogy a nukleá­ris kor békéjével kapcsolatban a keresztyénség olyan iránymu- tatóan szóljon, ahogyan Augustinus egyházatya tette - sok évszázadon át tartó hatás­sal - az igazságos háború kér­désében. Most arra van szük­ség, hogy a keresztyének tudja­nak igent vagy nemet mondani keresztyén hitük alapján a nuk­leáris fegyverek kérdésében. Sokan 'kifejtették már állás­pontjukat, sok keresztyén egy­házi szervezet fogalmazott meg és fogadott el nyilatkozatot minderről, a keresztyén béke­zsinattól azonban azt várják, hogy a keresztyén tanítás érvé­nyével és tekintélyével szóljon. Amit egy békezsinat monda­ni tud, csak úgy lehet igazán az egész keresztyénség közös hite és meggyőződése, etikai vezér­fonala és tanításának része, ha a zsinathoz vezető úton, az elő­készületekben is mindenki kész résztvenni és valósággal részt is vehet. Az egyházi világszerve­zeteknek ezért fel kell erősíte­niük és tovább kell adniuk a helyi keresztyén csoportok vé­leményét és hangját. Nélkülöz­hetetlen a római katolikus egy­ház teljes és elkötelezett részvé­tele, de azoké az evangéliumi egyházaké is, melyek ma még - a legkülönbözőbb okokból - nem vesznek részt a szervezet ökumenikus mozgalomban. Mikor jön el az a nap, ami­kor Krisztus egyháza képes lesz erre a bátor hitvallásra? Bizo­nyára nem két év múlva. Nem lehet határidőt szabni. Olyan folyamatról beszélünk, mely­ben a Szentlélek vezérli az egy­házakat az istenadta idő (kai- rosz) felé, amikor majd mind­nyájan bizonyságot tesznek. Már most számos jele van an­nak, hogy ez a reménység nem megalapozatlan. R. A. Muraközy Gyula Az erő LELKÉSZAVATÁS KAJARPECEN Szolgálatunk alázata és dicsősége- Ugye, édesapám, amikor a sziklát véres zivatarban villámok hasítják, viharok rárontnak, habok ráopnolnak, s magas szikla volt ma, s kőszírt marad holnap; ha a századok nem tudták porrá tenni, sziklánál erősebb nincsen is tán semmi?- Nem, fiam. Ott nem lelsz sem érzést, sem eszmét, csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.- Akkor, édesapám, az a hősi ember, aki egymaga vív gyilkoló sereggel, s küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb, ugye, a világon az a legerősebb?- Nem, fiam. Nézd a föld valamennyi hősét, mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.- Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le, s előtte mindenki csak térdelő törpe, és amerre halad, hervadás a lábnyom, ő a legerősebb ezen a világon?- Fiam. Bár ha a föld mind neki teremne, a zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.- Édesapám! Akkor nincs is erős ember?- Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel- kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró, gyenge ­az édesanyádat temettük el csendben. Szép, sápadt arcával, fekete szemével betegágyad mellett lelte minden éjjel. Kétes hajnalórán lázas álmod leste, fáradt volt szegénynek gyönge, kicsi teste. Téged sötét árnyak hallgatózva vártak, ám ő elébe állt a rideg halálnak. Virrasztva, ápolva,, ringatva becézett, s halovány arcodra visszatért az élet. Őszi napsugárnál már te ránevettél, betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél. S őszes sötét felhő könnyét hogy kisírta, szegény édesanyád leroskadt a sírba. Nem volt erős szikla, nem is termett harcra Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca. Magahunyó napfény, kettétörött nádszál, s mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál. Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?- Tudom, édesapám; aki nagyon szeret. Augusztus 2. délelőttjén ünnepi is­tentisztelet volt a Kajárpéci gyüleke­zetben, ahol dr. Nagy Gyula, az Észa­ki Egyházkerület püspöke avatta lel­késszé Mitykó Andrást. Ez a mai ünnep az egész evangéli­kus egyház ünnepe. Az egyház cse­lekszik, ad áldást, hív és küld szolgá- . latra - kezdte dr. Nagy Gyula püs­pök lelkészavató igehirdetését, melynek alapigéje Jn 13, 16. és 20. versek voltak. Igehirdetése első felé­ben a szolgálat alázatosságáról, tér­tiéről, második részében pedig en- I ! nek a szolgálatnak a nagyságáról, méltóságáról és dicsőségéről beszélt. „Bizony, bizony mondom nék- tek: a szolga nem nagyobb az urá­nál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte.” Két kifejezés; a szolga és a küldött, amely megvilá­gítja a lelkész! szolgálat lényegét. Te is szolga leszel: Isten, Krisztus és az emberek szolgája. Kettős ez a szol­gálat: szolgálat igével és szolgálat • szere tét ben. Feladatod egy életen keresztül - követve édesapád nyom­dokát -, hogy hirdesd Isten igéjét, törvényét és evangéliumát, alkalmas és alkalmatlan időben, mindenki­nek, aki rád van bízva. A kegyelem és bűnbocsánat igéjét. Nincs na­gyobb feladat, mint embereknek éle­tük megújulását és az örökélet evan­géliumát hirdetni. Ebben légy hűsé­ges halálig. Ugyanakkor a lelkész a szeretet­nek is követe. Nemcsak szóban, ha­nem cselekedetekben is. Szeretet munkahelyen, családban, gyüleke­zetben és társadalomban. Ebben a kettősségben Krisztust kell követned, aki úgy szerette az embereket és úgy hirdette az evangé­liumot, hogy az életét adta értünk. Neked is az életed kell szétosztani. Ez a norma, útmutatás számodra. A lelkész küldött is, nemcsak szol­ga. Ez azt jelenti, hogy nem te válasz­tottad, te is küldettél. Azért állhatsz itt, mert Isten úgy döntött, hogy elhív téged. Küldetés azt jelenti, felelősséggel tartozunk a küldöttnek. Az egyház­nak is. De az igazi nagy felelősség mégis az, hogy Jézusnak vagy fele­lős, küldődnek. Minden nap és min­den órában azért, amit mondasz, teszel. A másik ige a hivatás nagyságáról és méltóságáról beszél. „Bizony, bi­zony mondom néktek: aki befogad­ja azt, akit elküldök, az engem fogad be; aki pedig engem befogad, az azt fogadja be, aki engem elküldött.” A lelkész Jézus Krisztus küldötte és képviselője. Valahányszor igazán végzi szolgálatát, szaván keresztül Krisztus szólít meg, bűneiteket meg­bocsáthatja, tanácsol titeket. Te­kintsetek rá úgy, mint akin keresztül Jézus szól, és rajta keresztül Isten van jelen. Ezért nagy a méltósága. Legyen ez a bátorításod és erősí­tésed, hogy az az út, amelyen elin­dulsz, nem olyan út, ahol egyedül kell küszködni, ahol szolgatársak segítenek és hívek imádsága hordoz. Az erősítés az, hogy aki téged elküld, az vezet és hordoz. Amikor hited erőtelen, mikor szereteted lankad, Jézus újból erőt ad az aznapi szolgá­lathoz. Ő végig melletted lesz, előt­ted jár, kézen fogva vezet. Ne rettenj meg, mert Krisztus az, aki neked szolgál és rajtad keresztül végzi szolgálatát. Indulj hittel, re­ménységgel, imádsággal. Ezekkel a gondolatokkal és a je­lenlevő lelkészek áldásával indítot­ták útnak lelkésztársukat szolgála­tába. Az istentiszteletet a malomsoki énekkar szolgálata tette színesebbé. Az új lelkész első szolgálata az istentisztelethez kapcsolódó úrva­csoraosztás volt, ahol megtapasztal­hattuk a Krisztussal és egymással való közösséget. Az istentiszteletet követően kö­szöntések hangzottak el, majd fehér asztal mellett találkoztak és beszél­gettek a megjelentek. Miért járok templomba? Olvasóink leveleiből „...Kegyelemből el kell jutnom oda, hogy túl a liturgia szépségén, tartalmán, a templomba járásra a lelki-szellemi éhség késztessen. Kiteljesedettebben, az egyéni éle­temben tapasztalton túl elmélyül­tebben találkozzam és társaságában lehessek élő Istenemnek, »Krisztu­somnak, s Szentlelke kisugárzásá­ban részt vegyek. Mennyiben? Annyiban (is), amennyiben a prédikáló lelkésznek élő kapcsolata van szintén Istenünk­kel, Krisztusunkkal... Boldog izga­lommal olvastam a cikkben ».. .nem lehetne-e hétköznap is nyitva tartani templomainkat...«. Városon kevés nem katolikus em- ber-Urunkat kereső vagy már meg­találó mondhatja el magáról, hogy Ő még nem tért be gyakran vagy ritkábban a katolikus temp­lomba elcsendesedésre. Nagy örö­münkre szolgálna, ha a sajátunkba térhetnénk be. A közbiztonsági problémák nem zárhatják ki a meg­valósítást. Hisz kovácsmesteri mun­kával én azt hiszem, minden temp­lomban megoldható, hogy kiképez­zünk egy előteret és. abba térdeplő vagy ülő alkalmatosságot elhelyez­zünk, melyről szemünk elé tárulna az ugyan lezárt, de látható templom- belső tér. Pénzkérdés inkább. Hiszem azonban azt, hogy a gyü­lekezeti tagok erre örömmel ada­koznának, ha ez országos szinten megindulhatna. Urunk adja áldását a felvetett gondolatra!” Szné V. P., Miskolc Buda felszabadítása és a magyarok Az a gondolat, hogy Budát 14S évi megszállás után fel lehet szabadítani, lényegében az 1683-as bécsi győzelem eredményeképpen fogant meg. Szep­tember 12-én az ún. Kahlenberg-Bécs-i csatában Kara Musztafa döntő veresé­get szenvedett s a szövetségesek a me­nekülő seregre egy hónap múlva Pár­kánynál még olyan csapást mértek, hogy a 100 ezer főt számláló sereg telje­sen megsemmisült. Ezek a csaták meg­rendítették a török birodalom hatal­mát, de azt a hitet is, hogy a törökök legyőzhetetlenek. Az osztrák udvar ezek után már kidolgozhatta új „keleti politikáját”. Ebben a politikában sze­repelt Buda és az ország felszabadítása egyfelől, másfelől a Felvidék és Erdély megtisztítása a rebellis kurucoktól, de legfőképpen Thökölynek térdre kény­szerítése. Bécsnek ez utóbbiak katonai­politikai húzását nem szokták kidom­borítani, a figyelmet általában a török elleni hadjáratra terelték. A Bécs melletti török vereség termé­szetszerűleg vonta maga után a kuruc- politika változását. Már Kara Muszta­fa Bécs alá rendelte a kuruc fejedelmet seregeivel együtt, de Thököly ennek a felhívásnak nem tett eleget. A protes­táns fejedelem egy később előkerült és a pápához intézett levelében arra hivat­kozott, hogy 1683-ban már kész volt véget vetni a Bécs elleni küzdelemnek, de a császár olyan megalázó feltétele­ket diktált, amelyet nem tudott elfo­gadni. A szövetségesek győzelmei elbi- zakodottá tették az udvart úgyannyira, hogy a diadalban nem kis szerepet ját­szó lengyel királyt, Sobieskit sem hálá­ban, hanem a „keleti testvérnek” kijáró hűvös tiszteletben részesítették. Sobies­ki sértődötten vonult haza. Hogyan lett volna várható ezek után egy rebellis fejedelemmel való szóbaállás? Pedig egyértelmű a történelmi vizsgálódás tükrében, ha a törökkel szemben bizal­matlanná vált Thökölyt beveszik a szö­vetségbe, óriási lökést adott volna a török elleni harcnak, s évekkel rövidí­tette volna meg a háború időtartamát. Ehelyett „kétfrontos háborúba” bo­nyolódott Bécs, amelynek egyik ága, a felvidéki, ill. az erdélyi különösen gyá­szos emlékeket hagyott maga mögött. Ennek ellenére a kurucság egyre in­kább érezte azt, hogy helye a „keresz­tyének táborában” van. Az a bécsi vád, hogy a „magyarok saját hazájuk felsza­badításából alig, vagy egyáltalában nem vették ki részüket”, sőt a császár seregeinek jelentős részét lekötötték a Felvidéken és Erdélyben, jól pontosít­ható adatok és a korabeli leírások alap­ján rendre összeomlik. A felszabadító sereg fővezére, a „csendes herceg”, Lotharíngiai Károly naplójának szá­mos adatával tudnánk cáfolni. Ester­házy Pál nádor jelentéseiből viszont ki­derül, hogy az 1684-85-ös hadjárat ide­jén óriási véráldozat mellett mintegy 25 ezer fős magyar sereg képviseltette ma­gát. Ez a létszám a török ellen küzdő hadak egynegyedét tették ki. Sőt a ma­gyar katonai részvétel a felsőmagyar­országi kuruc fejedelemség összeomlá­sával egyre növekedett. Külön gondot képezett a nagy csapatokban jelentke­ző huszárok, hajdúk és talpasok ellát­mányozása és bevetéseiknek összehan­golása más támadásokkal. A pápai nuncius 1686. május 12-én többek kö­zött ezt jelentette: „olyan dolgokat ír­nak a német vezérek a megtért magya­rok hűségéről és bravúrjairól, hogy nyilván látható, mekkora becsületet vívtak ki maguknak.” A döntő kérdés mégiscsak az lesz, hogy a budai hadműveleteknél mikép­pen vették ki részüket őseink. Lotha­ríngiai Károly naplója szerint 11 800 magyar katonával kellett számolni. A herceg többször adott utasítást ma­gyar egységeknek különböző hadmű­veletekre. Pálffy tábornok pl. Ercsi alatt került összeütközésbe hadtestével a törökökkel, a hajdúkkal közlekedő árkokat ásattak a jobb oldali torony ellen intézendő támadáshoz, a Svábhe­gyen Bercsényi huszárok őrködtek az ágyúk mellett, Batthyány Adám külö­nítménye felderítést végzett, Esterházy vicegenerális a középső kaput őrizte, más hajdúk az alsó kapunál teljesítettek szolgálatot. Barkóczyt és Petneházyt ekkor még a pesti oldalon találjuk. Ezt a sort folytatni lehetne mindannak elle­nére, hogy a magyar katonaság ellátmá­nya és zsoldja lényegesen alacsonyabb szinten történt, mint a külföldieké. A fővezér által közölt magyarok szá­ma is egyre növekedett. Ezrével érkez­tek a huszárok, talpasok. De mi is ment végbe itt az ostromnál? Nagy László történész idéz egy feltűnő véleményt, bizonyos Grímani olasz lovag részéről: „Sok talpas, egy magyar gyalogos csa­pat hívatott össze, hogy legelőször köz­belépjenek, hogy ha ott aknák lenné­nek, vagy az ostromlovak erőt fejtené­nek ki, e csekélyebb értékű csapatok pusztuljanak el.” Lám, egy külföldi észrevette, hogy ahol vérezni kell, ahol aknásított a terület, oda magyarokat kell küldeni. Erre volt jó a magyar! A tűzvonalban, a kirohanások első so­rait testükkel fogják fel. Mert ők „cse­kélyebb értékű csapatok”. így is augusztus közepétől Buda alatt a ki­sebb létszámú felkelő nemességen kívül mintegy 15 000 magyar vett részt az ostromban. Emeljük ki néhány hősnek a nevét: Petneházy Dávid, volt kuruc ezredes, akit a németek megmérgeztek, Fiath János, győri gyalogos őrnagy, aki ágyú- és puskagolyó záporban az ostromlott vár közelítő árkaiba nyomult, Ramo- csaházy Endre zászlótartó, aki elsők között jutott a várba. A nevezetesebb kuruc tisztek közül itt harcolt Bagossy. Babocsay, Barkóczy, Kovács András, Ottlyk, Palásthy, a Semsey fivérek, Tu- nyogi Sámuel. Rajtuk kívül a források­ban még legalább négy tucat történelmi család sarjának neve szerepel a tiszti listán. E tisztek egy része végvári kato­náik élén vett részt a harcokban, má­sok szabad hajdú egységek parancsno­kaiként, de voltak olyanok, akik vár­megyei csapatok tisztjeiként harcoltak. Azt hiszem, ez az epilógus fényesen cáfolja az udvar állítását. A tények ma­kacs dolgok, s a felszabadításra alapo­zott osztrák politika végképp hitelét veszti. R. P. IMÁDSÁG A BÉKÉÉRT Mint hírül adtuk elmúlt heti szá­munkban, aug. 9-ről 10-re virradó éj­szaka közös együttlétek, virrasztások voltak országszerte. Képeink a Bocskai úti evangélikus templomban készül­tek erről az együttlétről. « *

Next

/
Thumbnails
Contents