Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-03-03 / 9. szám

Egyházunk 40 éve

Egyházi gyűjteményeink — 40 év mérlegén

Evangélikus egyházunknak a II. világháború végén tudvalevőleg két gyűjteményi ága működött. Ezek közül a régebbi az Egyetemes Levéltár volt, amelynek alapjait több mint másfél évszázaddal ezelőtt Mária Dorottya nádorné adománya és tudatos egyháztörténeti érdekű gyűjtése vetette meg. Nem sokkal a háború befejezése után e rendkívül értékes levéltár vezetését nem kisebb egyéniség, mint Mályusz Elemér professzor vette át. Az ő idején került a levéltár kezelésébe az egyetemes egyházi iroda irattára, valamint testületek, intézmények és egyházmegyék régi iratanyaga.

E folyamattal párhuzamosan kellett ugyancsak hatalmas gyűjtő és’ központosító feladatot ellátnia a levéltárral addig szinte összekapcsolt egyházi könyvtárunknak is. Ez több összetevőből állt: az 1929-ben ránk hagyományozott Podmaniczky—Degenfeld — 25 000 kötetes — védett

könyvtáranyagból, a Kovács Sándor püspök által gyűjtött Luther Könyvtár és Múzeum könyveiből, valamint a soproni Hittudományi Kar gyűjteményéből. Mivel 1952-ben zsinati törvény- hozásunk területi rendezése folytán új szempontú levéltári kataszter kialakítása vált szükségessé,, a könyvtár — előbb Virág Jenő, Majd Papp Ivánná vezetésével — Evangélikus Országos Könyvtár néven különvált a levéltártól. Ez utóbbi vezetésére Evangélikus Országos Levéltár néven előbb Mályusz Elemér, majd Sólyom Jenő professzor, végül pedig Vető Béla volt veszprémi lelkész kapott megbízást.

Ma mindkét gyűjteményi ág szakértelemmel és nagy felelősséggel látja el fontos kulturális hivatását: felbecsülhetetlen értékek őrizését, feldolgozását és az egyre szélesebb körű kutatógárda kiszolgálását. A levéltárban e munkába nagy tudományos felkészültséggel dr. Bodrog Miklós lelkész is bekapcsolódott. Az Országos Könyvtár — amelyet a Művelődési Minisztérium 1982-. ben tudományos könyvtárrá minősített — az 1950 után vásárolt vagy ajándékba kapott könyv- anyagot a Teológiai Akadémia könwtáraként külön is kezeli,. A néhánv éve miniszteri dicséretben részesült Papp Ivánnénak az Ü'!m úH központi épületben dr. M '.--oki János, a Teológiai Akadémián pedig Bakáné Maurer M ’"'•'t és Naavné Lókodi Eszter a hűséges segítője.

1373-ban, hazai evangélikus egyházunk 450-ik jubileuma alkalmából alakult meg harmadik, legifjabb gyűjteményi águnk: az Evangélikus Országos Múzeum. Megszervezésére és irányítására az egyházi vezetőségtől én kaptam megbízást. Több éven át tartott. amíg országos felmérés alapján összeállítottam a részben központi kezelésben, legnagyobbrészt ázonban gyülekezeti tulajdonban levő műtárgyaink pontos jegyzékét. Kiderült, hogy egyházunk korábban még soha nem vette számba műkincseit, csupán néhány kiemelt értékéről volt tudomása. Az is nyilvánvaló lett, hogy leginkább kicsiny gyülekezetekben vannak ismeretlen, de művészeti vagy kulturális szempontból annál fontosabb objektumQk. Különösen azok a

tájak szolgáltak örömteli meglepetéssel, amelyeket annak idején megkímélt a 150 éves török megszállás.

Miután a Művelődési Minisztérium Közgyűjteményi Főosztálya és Múzeumi Osztálya megadta számunkra a szükséges működési engedélyt, s miután egyházi és állami vezetőink hozzájárultak ahhoz, hogy fővárosunk szívében, a Deák téri egyházi épületben nyíljék meg a Múzeum, 1979. július 27-én Káldy Zoltán püspök-elnök ünnepélyes keretek között megnyitotta „Evan- gélikusság a magyar kultúrában” című első állandó kiállításunkat. Ezt eddig mintegy 70.000 látogató tekintette meg. ■

A szakértelemmel és kitűnő összhangban működő múzeumi munkatársi gárda segítségével az elmúlt években több időszaki

kiállítást is rendeztünk. Ugyanakkor mindhárom gyűjteményi ág bevonásával sikerült „Luther Márton emlékezete” címmel 1983/ 84 fordulóján 3 hónapos nagyszabású kiállításon a Szépművészeti Múzeum márványtermében bemutatnunk a XVI—XVII. századi hazai, reformációval kapcsolatos tárgyi, írásos és nyomtatott emlékeknek akár egyházi, akár

hoztunk egy állandó bemutató- helyet a középkori parókiális ház patinás boltívei alatt. Itt az elmúlt években négy jelentős jubileumi kiállítást rendeztünk. A soproni gyűjtemény irányítására és kezelésére 1984-ben Vekerdy Lilla bölcsésztanár kapott megbízást.

Örömünkre szolgál, hogy gyűjteményeink néhány értékes daMúzcumunk bejárata

állami tulajdonban levő eredeti

példányait.

Mivel múzeumunk országos jellegű, az elmúlt fél évtizedben Nemeskéren és Sopronban is kialakítottuk hálózatunk egyik jelentős bázisát. Az Országos Műemléki Felügyelőség által 1978-ban restaurált ritka szépségű nemeskéri artikuláris templomot és a hozzá kapcsolódó helytörténeti kiállítást bel- és külföldiek ezrei csodálták meg. Mivel pedig egyházi műtárgyaink leggazdagabb anyaga Sopronban található, ott is létrerabját az elmúlt néhány évben

több külföldi kiállításra (pl. Nürnbergbe, Berlinbe, Felsőlövőre) és több hazai bemutatóra (Kőszeg, Siófok, Munkásmozgalmi Múzeum stb.) .kölcsönözhettük ki.

Negyven évvel ezelőtt alig mertük hinni, hogy sérült, lappangó vagy szétszórtan kallódó történeti — művészeti emlékeink összegyűjtve, megújulva és rendszerezve sokak örömére ismét íiirdehetik az egyházi kultúra irtékteremtő erejét.

Fabiny Tibor

Gyümölcsöző eszmecsere közös dolgainkról

RÉGI HAGYOMÁNY, hogy a Hazafias Népfront Országos Tanácsa ilyenkor, esztendő kezdetén beszélgetésre hívja meg az egyházak és vallásfelekezetek képviselőit, hogy őszinte eszmecserében elemezzék társadalmunk és népünk helyzetét, és körvonalazzák azokat a legsürgősebb feladatokat, amelyekben az egyházak és vallási közösségek segítséget tudnak nyújtani a felmerülő problémák megoldásában.

Erre a találkozásra ebben az évben január 31-én került sor, amikor több, mintegy százhúsz lelkész, esperes és professzor — egy egyházak és vallásfelekezetek úgynevezett „középkádere” — gyűlt össze a Hazafias Népfront Tanácsának székházában. Az eszmecserét dr. Molnár Béla, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkára r,v;totta meg és vezette. A megbeszélésen az Állami Egyházügyi Hivatal részéről részt vett Sarkadi Nagy Barna általános elnökhelyettes és Bai László főosztályvezető.

A TÁJÉKOZTATÓ ELŐADÁST dr. Boros Sándor, az MSZMP

Központ) Bizottsága osztályvezető-helyettese tartotta. Az előadó mindenek előtt azt hangsúlyozta, hogy közös vállalkozásunk alfája és ómegája a béke. azért bevezetőként azt részletezte, milyen közös feladataink vannak a béke megőrzésével kapcsolatban. Ezután részletesen elemezte államunk gazdasági helyzetét és népünk társadalmi helyzetének alakulását. Hangsúlyozta, hogy legfőbb feladatunk társadalmi és gazdasági helyzetünk stabilitásának megőrzése. Szólt azokról a feladatokról is, amelyek a nemzetiségek helyzetével és a szocialista demokratizmus fejlesztésével kapcsolatban, valamint a hívők és nem hívők közös együtt munkálkodása területén állnak előttünk. Előadásának végén azt elemezte, hogy mit jelentett népünk számára a felszabadulás, és hogyan ünnepelhetjük méltóan hazánk felszabadulásának 40. évfordulóját.

A jelenlevők nagy érdeklődéssel hallgatták az izgalmas elemzést. A szünet után felszólalásában tíz egyházi személy fejtette ki, hogyan tudnak az egyházak és a hívők egyházi módon részt venni az előadásban körvonalazott társadalmi, gazdasági és nemzeti feladataink megoldásában. Evangélikus egyházunk részéről dr. Nagy István teológiai tanár és Táborszky László esperes szólalt fel és fejtette ki, hogy egyházunk és híveink is készek részt venni ebben a nemes munkában. A munkaértekezletről a küldöttek azzal a meggyőződéssel tértek haza, hogy közös összefogással és kitartó munkával meg tudjuk oldani azokat a feladatokat, amelyek népünk előtt állnak.

S. .1.

— Ihász Jenőné Cseledi Lenke, a szombathelyi gyülekezet buzgó tagja, kórházi ápolónő 27 évi hűséges szolgálata után 55 éves korában váratlanul elhunyt. Kívánsága szerint temetése szülőfalujában, Kemenesmihályfán történt február 1-én Mesterházy Sándor ny. lelkész és Fehér Károly esperes szolgálatával nagy részvét mellett.

— Az Ostffyasszonyfai Evangélikus Gyülekezetben fontos szerepet játszó, templomot, paplakot építő Ostffy család tagja, ostffy- asszonyfalvi Ostffy Lajosné született koltai Vidos Katalin 1935. január 11-én életének 90. évében elhunyt. Temetése, nagy részvét mellett, 1985. január 17-én volt az ostffyasszonyfai evangélikus templomból.

•légi Sírok

Már második hónapja kommunikációink főtémája a tél. Első oldalas tudósítások adják hírül, amit saját bőrünkön is érzünk, hogy szokatlanul kemény, rendkívüli és próbára tevő. Mintha egyenesen a sajtó, rádió, tv számára produkálná magát az időjárás. Ez a szibériainak számító hideg zavarba hozott bennünket. Pedig a mínusz 15—20 fok, vagy ha feljepb 25 fok még óvodába mehetne Sizbériába, mégis gazdaságunkban komoly nehézségeket idézett elő. Félárbócra kellett engednünk az elektromoss-, gáz-, olaj-, szénellátásunkat, a takarékosságot olyan erőitetten kellett emlegetnünk, mintha ezekkel az intézkedésekkel visszaszoríthatnánk a hideget származási helyére, a sarkvidékre. Január és február hónapok ennek ellenére kihívóan és kitartóan ostromolták energia készletünket — és természetesen idegeinket —, o tél megszállva tartotta a Kárpát-medencét, hogy próbára tegye tűrőképességünket.

Ügy vettem azonban észre, az emberek többségét aligha lehetett riadókészültségbe hozni az energiával kapcsolatban. Az évek óta hangoztatott energiaválság eltompította érzékeinket, a realitásokat nem vettük komolyan, sereg tompító jellegű információ elterelte figyelmünket a helyzet súlyosságáról. Ki vette komolyan, hogy körülöttünk — Nyugaton és Keleten egyaránt — nem kizárólag a tél, hanem az energiahordozók apadása került homok a gazdasági élet gépezetébe.

Szemléletünket elsősorban a tévesen értelmezett „összkomfortos” gazdasági helyzetünk torzította. És mert eddig a gazdasági életben mutatkozó repedéseket jószerével egy-egy árrendezéssel, áremeléssel próbáltuk betömni, bosszúságunk a megszokásig tartott.. Bosz- szankodunk, hogy 22 órakor le kell kapcsolnunk tv-t, kisebb a gáznyomás, akadozik a szénelllátás, leállítottak, illetve átállítottak néhány üzemet. De városaink még relatíve fényárban úsznak, az elektromossággal és egyéb energiákkal csak a propaganda takarékoskodik. Lakosságunk nagy része még csak tudomást sem akar venni arról, ami a.z intézkedések mögött van, vagyis, hogy a gondok előbb-utóbb radikálisan fognak kényszeríteni bennünket a szemléletváltozásra. Nem ártana halálosán komolyan venni a figyelmeztetést, amelynek egyik jelzése a mínusz 20 fok is, hogy utolsó tartalékainkat vetjük be és ha nem segítünk közösen magunkon, kellemetlen meglepetésekben lehet részünk.

A Felső-Tiszán 14 km-es jégdugó kelétkezett januárban. Hely- lyel-közzel a feltüremlett jég elérte a három méter vastagságot. Robbantással és jégtörő hajók kitartó csákányozásával kísérleteznek darabokra törni és leúsztatni a hatalmas jégmezőt. Köztudott, ha ez nem sikerül, a dugó felett lévő szakaszt árvíz fenyegeti. A jég már eddig is súlyos károkat okozott. Megrongálta a töltéseket, hajókat ragadott magával, belvizet, beláradást idézett elő.

Szorongva figyelem a jégtörők munkáját. A méterenkénti haladást, a szinte reménytelen, sziszifuszi erőlködést. Alig tudok mást tenni, mint aggodalmamat kifejezni és drukkolni, hogy a tavaszi olvadás előtt még sikerüljön átverekedniük magukat a jégtörőknek a masszív fehér páncélon. A februárban jött mínusz 20 fok segített és ártott egyaránt. Segített, mert késleltette az ár megindulását, ártott, mert „hizlalta” tovább a jeget és még keservesebbé. kilátástalanabbá tette az áttörés lehetőségét.

Semmi pánikhangulatom nincs. Mégsem vagyok nyugodt. Egyszerűbbre fordítva a szót, gazdasági, életünket az utóbbi időben annyi minden terhelte — piacgondok, összeurópai és világgazdasági pangás, energiahiányunk stb., stb. —, hogy igazán túl sok lenne, ha még egy árvíz miatt is félre kellene vernünk a harangokat. Valófában emberfeletti feladat volt népgazdaságunk elleni össztűz kivédése az utóbbi időkben.

Politikai jelrendszerünkből sem hiányoznak a jégtörők. Jégtörők azok, akik a gazdasági problémák felhízott jégpáncélját akarják áttörni. Hogy hány kilométeres jégdugót kell áttörniük, ezt aligha lehetne pontosan megmondani. De nem lehet feladni a reményt. Meg kell kísérelni az áttörést. Meg kell oldani az energiahiányt, a termelést, a szervezést, a fizetőképességet, az adósságtörlesztést stb. És ezt csak közösen lehet. Közmegegyezéssel, közakarattal ,nemzeti összefogással. Senki ne tekintse e kifejezéseket sablonoknak! Politikai, gazdasági életünk vezetői nem maradhatnak magukra! Soha ennyire nem volt szükségünk az ösz- szefogásra.

Nekem eszembe jutnak a régi imádságok. A régiek aszály idején esőért imádkoztak, de találkoztam ilyenekkel is, hogy kérték az Úristent, mentse meg a népet árvíztől, földrengéstől, tűzvésztől, ragálytól. Nem babonákból születtek ezek az imádságok. Az emberek tudták ha egy vidéket aszály, árvíz sújtott, az kihatott az egész közösségre. Őseink hittek abban, hogy Isten meghallgatja imáikat, segítsége nem késik. Én hiszek abban, hogy van ma is meghallgatója az imának és van. akinek a segítségét nem nélkülözhetjük ebben az agyontechnizált, racionális világban sem. Senki ne csodálkozzék azon. ha én imádkozásra hívom a hívőket a jégtörőkért, a közös gondjaink megoldásán fáradozókért. Vannak esetek, amikor már csak az imádság segít.

Jégtörők bukkannak fel a világpolitika jégdugói előtt is. Régen■ rájöttünk arra, hogy a világ egy és (oszthatatlan. Ami szerencsétlen glóbuszunk nyugati felén törtéMik, az kihat a keleti felére,jés fordítva. Ami Északon végbemegy, az meghatározza Délnek ”a helyzetét és fordítva. A politikai élet víztükrén az elmúlt évek során kilométer vastagságú jégdugó keltk^zett/ Már-már azt mondtuk, felesleges is odavezényelni a jégtörőket, ezt áttörni már képtelenség, jöjjön, aminek jönnie kell. Aztán most. hogy megjelentek a jégtörők, kissé melegebb lett a szívünk tájéka. Márciusban asztalhoz ülnek a „nagyok” és most azt fogják csir nálni, amit a Felső-Tiszán a mi jégtörőink. Tőlük sem várunk csodát, miután a jégtörők nem szemfényfesztők. mutatványos bábuk. Ezeknek szívós nekifeszüléssel törniük kell a felhízott jeget, darabokra törni a sok kilométer vastagságú torlaszt, hogy ne kelljen félreverni a harangokat. Amíg a jégtörők dolgoznak, van remény. Én nem firtatom, milyen lobogó alatt futott be az első jégtörő, azt sem. milyen lelki, politikai hozzáállással szálltak hajóba a kapitányok. A döntő számomra az, hogy a huszonnegyedik órában megjelentek és nekiveselkedtek a jégmezőknek. Tudom, hogy lassú, sziszifuszi munka hozhat csak eredményt. De legalább elkezdődött valami.

Az idei tél néhány dologra megtanított bennünket. Nehéz, kiadós leckét kaptunk. Vizsgázni emberiességünk és józan eszünk foo. Bárcsak Isten áldását ne nélkülözné emberi erőfeszítésünk.

Rédey Pál

I

1