Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-24 / 8. szám

Találkozás (3.) És még egy harmadik élmény. A második világháború vé­gétért. Nem voltam már fiatal, mégis katonáskodnom kellett — akárcsak 19 éves fiamnak Jo­hannák, aki még tanult. Ami­kor végül a hadifogságból haza­kerültem, nem volt többé ott­honom. Fiam elesett. Lindát be­temették a romok. Tanácstalanul álltam kopott uniformisomban. „Tovább élni” — mondták ne­kem. „Újra építeni ami elpusz­tult.” Tovább élni asszony, gyermek, otthon nélkül? Nem lett értel­metlenné számomra az élet? v— Próbáltak segíteni rajtam, de nem akartam elfogadni a segít­séget. Nem azokra gondoltam akik hozzám hasonlóan üres kéz­zel álltak ott, hanem csak a töb­bieket láttam, aki feleségét rheg- találta, akinek fia hazajött. Az én szívemet mardosta a fáj­dalom. Ügy hittem, hogy Isten elhagyott. A háború utáni első évékben mindenki az élet újrakezdésének lehetőségét kereste. Egyesek a „feketepiacon?, mások őszintén és becsületesen arra törekedtek, hogy újra jót tegyenek és hasz­nosítsák magukat. És lehetősé­get csak abban láttam, hogy mi­hamarabb távozzam ebből a vi­lágból. Mindaddig míg Karácsony tá­ján Bach Karácsonyi oratóriu­mát nem hallottam. Egyáltalán nem akartam templomba men­ni. Épp oly kevéssé; mint fiatal koromban, amikor valaki ki­nyitotta a templomkaput és anyám kedves kantátája titok­zatos erővel oda vonzott... Ez alkalommal nem hallat­szott ki^zene. Ott álltam szaka­dozott köpenyemben, amelybe hefiíit a hides cinőm Ivukas volt. kékre fagyott ujjaim gör­csösen meggémberedtek. Hava­zott. Oly erővel esett, hogy nagy pelyhek ültek kabátomon és le­folytak az arcomon. A cseppek gallérom alá csorogtak és a hi­degtől megborzongtam. Külsőleg és belsőleg fázva az ember csak a szürke eget fátta és a, táncoló hópelyheken 'keresztül'5’ ^iz^1 em­bereket mint, fövaíüíiő'^áfbyalcat. De itt volt a templom. Abban sem lehet valami meleg, de a tetőzet megóv a hótól. Ezért be­léptem. Bach Karácsonyi orató­riumát játszották: „Oh miként fogadjalak. . .” Világosan csen­gett a szoprán a templomhajó­ban. Felmentem a karzatra, nem törődve* a recsegő lépcsőkkel. Majd földbegyökerezett a lábam. Egy pillér árnyékában megáll­tam, én, az ismeretlen, rongyos hazatérő. A karzaton állt az énekesnő ragyogó alakja: ,,Ó Jé­zus, Jézus add nekem a fák­lyát .. Egy 17. századi régi egyházi ének volt, de Bach zenéje! Az ő orgonája volt, amely idegen kéz alatt is az ő lényegét hir­dette: hitét, bizodalmát, mely a nyomorúság idején sem ingado­zott. Nyomorúsággal teli volt az ő élete is: apját, anyját korán elvesztette, és el kellett hagynia az eisenachi szülői házat. Ott állt Barbara asszony sírjánál, átélte gyermekei betegségét, ha­lálát, csalódások érték a hivatá­sában — de nem csüggedt el, Isten oltalmában tudta magát. Én pedig csüggedten és kételkedve állok a hideg templomban egy pillér mögött. „O, miként fogad­jalak ...” Nem láttam az idegen orgo­nistát. Apámra és anyámra gon­doltam. Apámat láttam az or­gonapadján ülni és Lindát a zongora előtt — égtek a ’kará- esonyfagvertyák. Johann, a fiam örült az ajándékoknak..: Johann Sebastian Bach zenéje megfogott. Minden benne volt: bizalom. Isten-hit. de én nem fogadhatom el sem az Istent, sem a Megváltót, ha úgy mara­dok, ahogy vagyok: egy igazság­talan háború rongyos katonája, aki idegen országban fogságba estem, aki gyilkoltam. Összekulcsoltam a kezem, a nyomasztó jelen eltűnt. Elsülv- lyedt attól a fénytől, amely mindent megújított. Még akkor is ott álltam, ami­kor az orgona már elhallgatott. Tudtam, hogy Johann Sebastian Bach visszavezet Istenhez. Az ő zenéje, amely az Örökkévalóval való kapcsolatot hirdeti, mutat­ta nekem az utat. lementem a lépcsőn. A ha­lált többé nem kerestem. Jézus nekem adta a fáklyát, mely világított előttem. Kész voltam Istent elfogadni. Ennek már sok éve van. Bo­csássa meg egy öregember fe­csegését. De mindig valahány­szor Eisenachba jövök,, valami ellenállhatatlan erővel vonz a mester szülőházához .. . Ez Fmanuel Burkhardt törté­nete. Ha Bach valamelyik mű­vét hallóm, minden elevenen él emlékezetemben és látom az öreg urat. amint találkoztam ve­le az eisenachi Bach-házban. (Ann-Chariott Seltgast novel­láját németből fordította: Gáncs Aladár.) Állj mellénk a végső órán... Az Alberti Evangélikus Szeretetotthon kedves lakója, szeretett Marcsi nénink halálos ágyánál átéltük, miképpen hallgatta meg Jézus hűséges gyermekének ezt a kérését. Marcsi néni számára az ige, ének és imádság az életet jelentette. Nem volt egy ismeretlen, járatlan út az úrvacsora vétele sem, és igy érkezett el az utolsóhoz is. A gyengeségtől, betegségtől elcsigázott test minden fájdalmát, szorongását feloldotta a lélek öröme. Mint, aki már otthonos idelent a mennyek országában, leste tekin­tetével a lelkész ajkát, suttogta vele az ismerős igéket és arcára ki­rajzolódó belső békességgel fejezte be a zsoltár szavait: „... mert Te váltasz mea engemet. hűséges isten.” Felcsillanó tekintete teljesen kifejezte Megváltójával való találkozása örömét. íme igaz; a juhok ismerik a pásztor hangiát. Elhaló hangon velünk együtt énekelte kedves énekeit, és mi könnyes szemmel álltuk körül ágyát, és arra gondoltam. Uram. ilyen véget kérek én is Tőled. Ismerős szavad biztató üzenetét, kedves énekeket, szerető embereket. Még másnap találkoztunk. Elmondtam neki. milyen sokat jelentett nekem hite. éneklése. Már alig beszélt, szinte a szájáról kellett le­olvasnom szavait. Elismételtem, hogy vajon jól értettem-e? Szemé­vel intett. ..fenn örök himnuszt énekel”. Dobszai Károlyné Hutka Mária négy és fél évig élt otthonunkban. Nagyon betegen került hozzánk, alig volt remény felépülésére, isten megáldotta a hűséges gondozást, az orvos fáradozását, és még meg­ajándékozta hátas szeretetével életünket, hitével erősítette hitünket. Áldozatkészségével igen nagy segítséget nyújtott az otthonnak. Vagyonát arra hagyta, aki felvette élete gondját. Az ő szívből jövő hálaáldozata is beleépült kibővült szeretetotthonunkba. Roszik Mihályné Böjti szótár: Böjt (Folytatás az 1. oldalról) Jézus, korában a böjt szorosan hozzátartozott a kegyes élethez. A pogányoknál is, de különösképpen a zsidóság esetében. Minden zsidó embernek teljes böjtöt kellett tartania a nagy engesztelési ünnepen és nemzeti csapások idején. De a buzgó kegyes ezen felül hetente legalább egyszer, de igen gyakran kétszer is böjtölt (Mt 9.14; Lk 18,12). Ilyenkor a böjt szigorával fordult szembe bűnös önmagá­val, és igyekezett a bűnei miatt haragvó Istent kiengesztelni. Aki hetente kétszer böjtölt, másokért, a vallásos kötelességüket ellianya- golókért akart helytállni böjttel szerzett érdemeivel Isten előtt. Egé­szen más indítékok táplálták a későbbi keresztyén nemzedékekben is fellelhető aszketikus, önsanyargató mozgalmakat. A testnek, az anyagnak, mint minden bűn és nyomorúság forrásának megvetése és leigázásának vágya hajtotta őket. AZ ÚJSZÖVETSÉGBŐL KIVILÁGLIK, hogy a böjt gyakorlatát nem vetette el sem Jézus, sem az első keresztyének. Ellenben új tartalommal töltötték meg. Nincsen szükség többé ugyanis olyan cselekedetre, amelyekkel Isten jóindulatát igyekezünk elnyerni, hi­szen Isten maga fordul felénk kegyelmével és szeretetével Jézus Krisztusban. Amikor a vőlegény egybekel a menyasszonyával, ami­kor Isten tartós frigyre lép velünk, elmúlt a keserves böjt, a lemon­dás ideje (lásd: Mt 9,14—17!). Viszont továbbra sem nélkülözhetjük a böjt gyakorlatából fakadó fegyelmező erőt, amely nélkül sem Istent, sem felebarátunkat nem tudjuk igazán szeretni. Pál például azt ta­nácsolja a keresztyén házastársaknak, hogy ha közös megegyezéssel egy időre megfosztják magukat egymástól, akkor ezt azzal a céllal tegyék, hogy szabaddá legyenek az imádkozásra. A felebarát szolgá­latát vállalóknak pedig az önmagát keményen megtartóztató spor­tolót állitja példaképül, mert a renyhe lélek és a renyhe test nem­csak a sportpályán, hanem a szolgálat terén sem arathat sikert (1 Kor 9.24—27). EZÉRT CSAK SAJNÁLHATJUK, hogy egyházunk életéből szép lassan kiveszett a böjt gyakorlata. Gyermekkoromban nagypénteken még hústalan napot tartottunk. De ebben a szokásban is már eay hathetes böiti időszak zsugorodott össze. Aliaha tévedünk, ha a bojt, kiveszésének az okát nem az evangéliumi öröm térhódításában, mint inkábba korszellemnek való behódolásban keressük.. Az a fognnsztőí szemlélet Vált ugyanis uralkodóvá, amely az igények maximális ki­elégítésére törekszik. Egy ilyen szemléletben önmagunk önkéntes korlátozásának nemigen jut hely. Ehhez társul, az a hit. hoav a tel- 'fes élet, önmagunk megvalósítása a vágyott javak birtoklásában rejlik, nem pedig azoknak megosztásában. Holptt mi. mai emberek is tudunk bői tolni, ha értelmét, láttuk. Az öntőért, a családi házért, nagyobb külföldi, utazásért képesek vagyunk évekig lemondani kedvteléseinkről. Ha ilyen célokért képesek va­gyunk önmagunkat megtartóztatni, honimé kellene megtennünk ezt a jó közérzet, a komfortérzés keresésénél sokkal gazdagabb és tar­talmasabb életprogram, a másoknak szolgáló szeretet érdekébenl Ezért a keresztyén ember — ha nem is kell megiosztania önmagát semmitől, amiért hálát tud adni Istennek (Rm 14fi) — szívesen gya­korolja magát a lemondásban — ez sokféle formában történhet! —. mert tudia. hogy a leoiohb szándék is megbukhat a gyenge, magán*': parancsolni nem. tudó akaraton, és az önmegtartóztatásra képtelen Unkáraéteten. Különösen akkor kell ezt megszívlelnünk, amikor az emberiségnek egy jókora hányada az éhhalál szélén fán,toron! Cserháti Sándor GUSTAV ADOLF EGYESÜLET 1985-ös Naptára, amely a Német Szövetségi Köztársaságban je­lent meg. dr. Karndr Ágoston országos főtitkár egyik novelláját közölte. ÜJ ÉNEKESKÖNYVEK FINNORSZÁGBAN A Finn Evangélikus Egyház, terv szerint 1986 ádventjére két új énekeskönyvet szeretne megjelentetni, egyiket finnül, a másikat pedig svédül. Az énekeskönyvek revíziója több mint 10 évig tar­tott. A svéd nyelvű énekeskönyv a 6 százalékot kitevő svéd lakos­ság számára készül. (News from the Church of Finland — szp) Georg Friedrich Handel születésének 300. évfordulójára „MINDEN ALKOTÓMŰVÉSZ magá­ban álló tünemény, vissza nem térő csoda, mint ahogy alapjában minden ember az...” — írja Szabolcsi Bence a „Zene története” c. művének Bachról és Händelröl szóló fejezetében. Azután rámutat arra a legfőbb különbségre, amely kettejük életművében jelentkezik: „Bach havasai mellett ott virul Händel őserdeje, s ez az erdő a. maga módján épp oly teljes és lebirhatatlan, mint a havasok.” De életkörülményeikben is lényeges eltérések mutatkoznak. Bach úgyszól­ván ki sem mozdul szűkebb pátriájából, Händel pedig világjáró művész. De kü­lönbség mutatkozik művészetükben is. Míg Bach alkotásai a népiét barokkot képviselik, Händel művészetére az olasz barokk a jellemző. A kettő közti kü­lönbséget — képzőművészet terén — pl. a sárvári Nádasdi-kastély dísztermének freskóin is jól érzékelhetjük. Itt a mennyezeten egy ismeretlen olasz festő alkotásai láthatók, az oldalfalakon pe­dig Dorfmeister osztrák mester freskóit találjuk. A mennyezet csupa napfény, ragyogás. A kék égen parányi bárány­felhők. úsznak. Ebből a környezetből né­hány légiesen könnyed figura emelkedik ki. Az oldalfalak képei sötétebb tónu­snak. Sok figura ‘mozog rajtuk. Nem annyira a szabad természetet, mint in­kább a szobák belsejét ábrázolják, aho­vá csak ajtókon, ablakokon keresztül szüremkedik be a fény. Händel művészete ezt a fényt, ünne­pélyességet sugározza. De hogyan is bontakozott ki ez a gazdag életmű? Händel minden zenei előzmény nélkül robbant bele a világba. Míg a Bach családban generációkon keresztül igen sok muzsikust találunk, addig Händel ősei közt nincs muzsikus. Atyja a hal­lei udvarban borbély és felcser. Az az álma, hogy fiából ügyvédet nevel­jen. Ezt a vágyát az ifjú Händel zenei képességeinek feltűnően gyors kibon­takozása hamarosan szertef oszlatja. Már gimnazista korában a haliéi evan­gélikus nagytemplom virtuóz orgonistá­ja. A gimnáziumi tanulmányok végezté­vel ellenállhatatlan erők sodorják az akkor zeneileg igen fejlett Hamburgba. Az opera zenekarában talál magának állást. Itt komponálja első, már jelentős műveit, a „János passió”-t és az „Al­mira” c. operát. HÄNDEL HAMAROSAN FÖLIBE NÖ zenei környezetének. Érzi, ha fej­lődni akar, Itáliába kell mennie. Ekkor ott virágzott leginkább a zenei élet. Itáliában sikert sikerre halmoz orgona­játékával és müveivel. Csak úgy emle­getik, hogy „a kedves szász óriás”. (Händel hatalmas termetű ember volt.) Egyik művének bemutatóján jelen van a hannoveri herceg, aki nyomban ud­vari muzsikusának szerződteti. Hire in­nét Londonba is eljut. Egy meghívásnak eleget téve oda is eljut. Itt ismét olyan sikeréket arat, hogy „elfelejt” vissza­térni Hannoverbe. Ebből később bonyo­dalom is származik, mert a hannoveri herceg 1714-ben, I. György néven Ang­lia királya lesz. Egy ideig neheztel is Händel re. hogy hannoveri udvarát el­hagyta, de később megbékél vele. Hän­del az 1714-ben megkötött utrechti bé­kére komponált „Te Deumával” szilár­dítja meg helyzetét. Londonban sok siker mellett sok ku­darc is éri. Itáliában szerzett tapaszta­latai, ottani tanulmányai arra serken­tik, hogy operákat írjon. Ezzel szembe­kerül a Londonban működő olasz ope­ratársulattal. A villongásból Händel kerül ki vesztes gyanánt. Anyagilag is tönkremegy. A drámai műfajrőt azon­ban nem tud lemondani. Így jut el az ugyancsak drámai műfajhoz, az orató­riumhoz. Főként ótestamentumi törté­neteket kelt azokban életre. Ilyenek: Saul, Izrael Egyiptomban, Júdás Makkabeus, Józsua. Salamon, Jefta. De van szava a görög történelemről is. Ilyen tárgyú oratóriuma a Sándor ün­nep, vagy a Heraklesről szóló történet. Művészete legmagasabb csúcsára eb­ben a műfajban a Messiás c. oratórium megírásával jutott. Elsöprő sikert arat ezekkel az alko­tásokkal. Händel oratóriumainak bemu­tatására hatalmas tömeg vonul fel. Az angolok „nemzeti zeneszerző”-jükként tisztelik. Ebbe a nagy sikerbe — a mű­vek vitathatatlan értéke mellett — bele­játszik az is, hogy „Anglia önmagát látja az Ótestamentum választott népé­ben”. (Szabolcsi Bence: A zene történe­te) Anglia, ekkor válik világhatalommá. Az ezért való küzdelemhez Händel ora­tóriumaiból merítettek erőt. Händel zenéjének óriási hatását mu­tatja többek között az is, hogy a Mes­siás c. oratórium „Halleluja” kórusát mai napig fennállna hallgatják mind az angolok, mind a németek. EMLÍTETT MŰVEIN KÍVÜL számos kamarazenei kompozíciót, orgonára és más hangszerekre való versenymüvet, zenekari alkotást (concertók) ír. Zene­kari alkotásai közül a Vízi játék-zene és a Tűzijáték-zene vált legismertebbé. Az elsőhöz az a történet fűződik, hogy I. György királyt akarta vele megbékí­teni, oly módon, hogy a Themsén séta­hajózó király bárkájához lopózott zené­szeivel együtt egy másik bárkán és ezt a behízelgően szép zenét szólaltatta meg. Igyekezete sikerrel járt. Az utób­bit az acheni béke megkötésének örö­mére kérték Hónáéitól. A hatalmas, sza­badtéren rendezett ünnepségre Handel­től kértek zenét. Ezen az ünnepségen (1749. ápr. 27.) tűzijátékot, örömtüzeket gyújtottak és óriási zenekarral szólal­tatták meg Händel zenéjét. Erre mutat a kompizíció címe. E kifogyhatatlan termésnek az vet véget, hogy Händel 1753-ban elveszti szemevilágát. Életének utolsó hat esz­tendeje már csak fájdalmas vergődés. Orgonajátékát még igy is megcsodálják, de alkotóképessége már leáldozóban van. Szinte elsiratásnak is vehetjük Sza­bolcsi Bence szép szavait, ahogy Hän­del e tragédiájáról ir: ,.S ez a sokféle­képpen megpróbált ember, ez a minden oldalán megfaragott szikla a boldog bő­ségnek olyan forrását fakasztotta rr y- gából, mely példa nélkül való. .. Nincs boldogabb zene az övénél, nincs áradóbb, lelkesültebb. ünnepibb ragyo­gás Händel ragyogásánál. Talán még soha senki sem, volt olyan szerelmes a fénybe, mint Händel, aki elvesztette szemevilágát.” (Szabolcsi: A zene törté­nete) Fasang Árpád 4 i 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents