Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-24 / 8. szám

GYERMEKEKNEK.

Megkereszteltek

„írok nektek, ifjak.

A hit hétköznapjai

Meg vagy keresztelve? Nagy a valószínűsége, hogy mindannyian igennel válaszolunk erre a kérdésre. Mikor kereszteltek meg? Egész pontosan kevesen tudják. Ki tudja, miért, nem tartjuk számon, keresztelésünk időpontját nem tartjuk számon életünk jeles napjainak sorában. Nem is szoktuk megünnepelni. Kis fiók- húzogatás, hivatalos papírok közötti keresgélés után néhányan megtalálnánk azt az emléklapot, amelyet keresztelésünk alkalmával a lelkész nyújtott át szüléinknek. Némi utánajárással tehát könnyen megtudhatnánk azt a dátumot, amelyen a megkeresztelték sorába léptünk. Hogyan zajlott le a keresztelőd? Most aztán mennünk kellene édesanyánkhoz, keresztszüleinkhez, hogy elmeséljék, mert legtöbben csecsemők voltunk, amikor megkereszteltek minket. Nem tudhatjuk hát pontosan, hogyan történt.

De hogy mi történt keresztsé- günk pillanatában, azt tudnunk kell, mint minden döntő eseményt, amely velünk történt. Ezért szeretném elmesélni, hogyan fejeződött be nálunk vasárnap az istentisztelet.

Zoltán és Géza ikrek. Szüleik és keresztszüleik hozták őket vasárnap a templomba. Ezen az istentiszteleten volt a keresztelőjük. Amikor a két keresztmama az ikrekkel megállt a keresztelőmedence előtt, akkor Jézus életének egy nagyon kedves eseményét olvastam fel nekik. Ebben a történetben Jézus ölébe veszi a kisgyerekeket és megáldja őket. Nemcsak azért fontos szamunkra ez az epizód, mert szép és kedves, hanem azért is. mert megmutatja nekünk, hogy Jézus előbb szeret minket, mint ahogy mi őt szeretni tudnánk vagy egyáltalán ismernénk. A keresztségben megelőz minket Jézus szeretető. Nem mi teszünk érte valamit, nem is tudnánk még. Ö fogaik rflihket szeretetébe. Nem mi 1 döntünk mellette, nem is tudnánk még, hanem ő választ minket.

Jézus búcsúmondatainak felidézésével folytatódott az ikrek keresztelője. Mielőtt visszatért volna az Atyához, fontos feladatot bízott tanítványaira búcsúzóul. A keresztelés parancsát. Ha Máté evangéliumának utolsó sorait

megkeresitek Bibliátokban, elolvashatjátok ezeket a búcsúszavakat. Zoltán és Géza szülei Jézus parancsát teljesítették, amikor elhozták kisfiáikat a templomba. Én/ is azt teljesítettem, amikor a keresztelőkancsóból egy kevés vizet öntöttem a fejükre és megkereszteltem őket. Nem nevet kaptak ezek a kisfiúk, hiszen azt már régen megkapták. Még meg sem születtek, szüleik már eltervezték, hogyan fogják hívni őket. Valami mást kaptak. Isten gyermekei és gyülekezetünk tagjai lettek. Szüleik Isten oltalmazó szeretetében tudhatják, rábízták őket.

Imádsággal fejeztük be a keresztelőt. Azt kértük Istentől, hogy amikor ez a két kisfiú felnő, és hallani, tudni fog Jézusról, akkor szeresse őt és higgyen benne. Hiszen Istennek ez a minket megelőző szeretete akkor válik teljessé, amikor tudatosan, hittel és szeretettel válaszolunk rá.

Ugyanígy kereszteltek meg annak idején mindnyájunkat, őrizzen meg minket Isten attól, hogy ez a régi esemény szárnyaszegett próbálkozás, folytatás nélküli kezdet legyen az életünkben! Ajándékozzon meg mindannyiunkat annak az ünnepi pillanatnak méltó folytatásával: tudatos hittel és Jézushoz ragaszkodó szeretettel!

.. .A nehéz levegőjű, füstös sörözőben csak az öreg borostásképű, rongyoltzakós asztalánál volt még hely.

— Szabad? — kérdezte a fázósan érkezett három fiatal, s a helyet kínáló mozdulatra leült.

— Maga hisz? — szólította meg az egyik a korsója fenekén összeeső habot bámulót.

— Hát! — mordult az.

— Istenben?

— Akár Istennek nevezik, akár ilyen szék legyen az, de mindenkinek valamiben hinni köll! — lökte félre az egyik nyűtt széket az öreg. — A hit úgy tartozik az élethöz, mint a levegő, vagy nekem e pohár sör — tette még hozzá, s kihörpint- ve az utolsó kortyot, ujjhegyével megbökte sapkája szélét.

Mint a nehezen kigomolygó füst és pára, úgy foszlott szét az ajtón kilépő távolodó alakja. Amazok fizettek, indultak, de ott visszhangzott bennük a borostásképű rekedt hangja: „hinni köll”, meg hogy „az élethöz tartozik”. Valóban, ahhoz, hogy ’’eegel felkeljek, tovább tanuljak, hinni kell. Azt, hogy érdemes. Ugyan hogyan születnének új eredmények, felfedezések, ha a kutatók nem hinnének abban, amit elérni remélnek? „Hinni köll! Az élethez tartozik!...”

EZ A HIT KEVESEKBEN TUDATOS. Csak akkor érezzük létét., mikor valamiféle megfoghatatlan unalomban, levertségben

jelentkezik a hétköznapok e lélegzetvételének adakozásása.

Am hasonlóan megfoghatatlan- nak érezzük sokszor a keresztyén hitünket is. Tartalmát jól ismerjük, hiszen minden vasárnap elmondjuk az istentiszteleten az Apostoli Hitvallásban. Talán többeknek a lényegéről ijs van némi benyomása egy-egy nagyszerű, úgynevezett „hitélmény” kapcsán. De hogyan értsük a Luther által újrafelfedezett, majd nyomában az egyházunk egyik leglényegesebb tanítását hordozó igét: „Az igaz ember pedig hitből fog élni” (Rm 1,17)? Egy-egy hitélmény ad lendületet „túlélni” a hitetlenség időszakait a következő hitélményig? Vagy egy-egy hitélmény lángja táplálható, állandóan fönntartható? Mi módon?

Keresztyén hitünk nem csupán Isten létének az elfogadása. Még csak hitünk összefoglalását jelentő Apostoli Hitvallás ismételgetése, újramondása sem. Hitünk eleven kapcsolat az élő Istennel. Olyan kapcsolat, mely nemcsak csúcspontjaiban él és valósul meg időnként, hanem állandóan, folyamatosan. Olyan együttlét Jézus Krisztussal, melyet a maga oldaláról ő így ígért: „En veletek leszek minden napon a világ végezetéig” (Mt 28.20). Ennek a kapcsolatnak pedig vannak ünnepnapjai és hétköznapjai, életritmusa, életrendje. Hogy „hitből élünk”, annyit jelent: ebben élünk.

A HIT KIMAGASLÓ ÜNNEPNAPJA egy-egy hitélmény, kétségtelen és nyilvánvaló találkozás Isten szeretetével, erejével. Sokaknak csöndes boldogsága életünknek egy vagy több ilyen pillanata. Nagy dolog, mindenkinek adathat ilyen. Köszönje meg Istennek. De ahogy az élet. úgy a hit is elsősorban a hétköznapjaiban valósul meg', melyek közt az ünnep lehet támpont, de semmiképpen sem egyedüli cél, elvakító bűvölet.. Szép a lángoló tűz, dé igazi meleget a parázs ad. melyhez mások is szívesen odahúzódnak. Csak Istennel, Jézussal való állandó kapcsolat ,az ilyen hit járja, melegíti át igazán és naponként a sokszor unalmasnak tűnő,- egyhangú munkát, a családi, ismerősi, baráti kapcsolatokat; ez teszi acélossá az akaratot a jóra,

szilárddá, egyenessé a becsületet, ez növeli a békéért, haladásért, boldogságért való küzdelem állóképességét. Meggyőződésem, hogy ez az a hit, melye* önmaga továbbplántálódik „hitből hitbe”, s mely a „nem szégyellt evangéliumból” fakad. (Rm 1,16)

E HIT — MERT LÉNYÉGÉT TEKINTVE KAPCSOLAT — csak úgy áll meg, ha ápolják. Isten a hirdetett igéjén, szentségein keresztül újra és újra ezt teszi. De a hit hétköznapi ápolásának életrendjéhez tartozik a gyülekezeti közösség feltöltő melege, az éneklés felvillanyozó ereje, a naponkénti imádkozás meghitt csendje. Mindez pedig azért, hogy naponta föloldódjék az így kapott erő szerető figyelmességben, jól végzett munkában, bátorító szóban, feszültségoldó jó humorban ízt adva az életnek, szolgálva az életet. — Mert a megújult és megújuló keresztyén életre mindig igaz az öreg rongyoltzakós, borostásképű igazsága: „Hinni köll! Az élethez tartozik!” — De így.

Ifj. Foltin Brúnó

PESTÚJHELY. — Február 24-én, du. 5 órakor szeretetven- dégség lesz a gyülekezet templomában . (XV., Makszim Gorkij tér). Ezen Vető Béla lelkész, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője tart vetítettképes előadást a Luther-városokról. Erre az alkalomra mindenkit szeretettel hív és vár a gyülekezet vezetősége.

HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ.

Fischl György, a szepetneki gyülekezet jegvzője és felesége: Keppel Anna február 2-án szerető családi körben ünnepelte házasságkötésük 50. éves jubileumát. Házasságukat február 3-án újra msgáldatták, majd a gyülekezet lelkésze meleg szavakkal köszöntötte őket... a legnagyobb a szeretet. (I. Kor. 13:13.)

— Varga Lajos, a yadosfai egyházközség gyórói léánygyülekeze- tének hosszú éveken át hűséges gondnoka. Jézus szelídlelkű tanítványa 72 éves korában meghalt. Sírjához az egész falu elkísérte. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé az élet világossága. (János 8,12)

Hol a helye az egyházi humornak?

ÉRDEMES ELGONDOLKODNUNK EZEN A KÉRDÉSEN. Egyáltalában van-e egyházi humor? És mi teszi történetesen egyházivá ezt a fajta humort? Szabad-e erről egyáltalában meditálni? Nem kelt-e megbotránkozást, ha éppen böjt idején vetünk fel ilyen kérdéseket? Mert ugyebár böjt idején hosszabbra nyúlik a képünk, erőltetetten mélyebbre hajtjuk fejünket, a szokásosnál halkabban járunk, megadjuk a módját a protestáns böjtnek is. Már aki megadja! Mert az igaz, hogy régi hagyományok alapján hamvazó szerdától — ez a hamvazó szerda nekünk csak annyiban emlékeztető, hogy kezdődik a böjt — nincsenek esküvők, nem rendezünk a farsangihoz hasonló bálokat, igényesebb keresztyén családoknál táncos összejövetelt, („házi bulk”) mégsem szigorodik meg életünk olyan mértékben, hogy arra valamiképpen rá lehetne fogni: böjtölnek a protestánsok, azaz az evangélikusok.

Akkor pedig jogos a kérdés, hol a helye az egyházi humornak? Szabad-e böjtben mosolyognunk, netán nevetnünk?

TÖBB TÖRTÉNET KŐÉÜL EGYET EMELNÉK KI Máté evangéliumából eligazodásunk céljából. „Akkor a János tanítványai Jézushoz mentek és ezt mondták: miért, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek. És Jézus így felelt nékik: vájjon szomorkodhatik-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mt. 9.14—15.) Jézus .szavai szerint a „násznép”, vagyis a

gyülekezet nem szomorkodhatik, amíg ővele van. Pozitívan kife- fejve Jézus igényét, a násznépnek örülnie, örvendeznie kell. Érdemes lenne mérlegre tennünk Jézus szavait, vagy bemérnünk vele igehirdetéseinket, újságunk lapjain megjelent írásokat, vagy keresztyén életformánkat, menynyiben térünk el a jézusi igénytől. Azt hiszem, egyfelől túlságosan lesújtó, szomorúságba hajló az evangéliumról tett bizonyságunk, másfelől az a felfogás uralkodik el egyre inkább közöttünk, hogy Isten népének „lógó orral”, egyhangú komolysággal illik járnia, és jaj, csak mosolyra ne húzódjék ajkunk!

Márpedig halva született az a humor, amely nem vált ki mosolyt, ill. derűt, amely utóbbihoz reformátorunknak is volt egy-két szava. Ne tévesszük össze tehát a komolyságot a komorsággal, a méltóságot a méltatlansággal, a a humort netán Isten megcsúfolásával, a derűt merev feszélye- zettséggel.

ÉN EMLÉKSZEM MÉG ILYEN KARCOLATOKRA egyházi újságunkban, hogy „az eklézsia humora”. Nem bántott az semmiféle kegyes érzületet, nem csúfolta meg a vallást,„a hit mélységét, mint ahogyan Jókai egyházi adomái sohasem sértették a református egyházat, vagy a Mikszáth által pellengérre tett vallásosság nem bántotta evangélikus egyházunk hivő rétegét. Én nevetni tudtam jóízűen azon az egykori

jámbor hivőn, aki a templomból hazajövet harsányan újságolta, hogy „milyen gyönyörűen prédikált a tisztelendő úr! Aztán mit mondott? Hát, aztat én pontosan nem tudom, de olyan szépen mondta, hogy én Sáronnak rózsája vagyok!”

Nem bántotta ez sem hitemet, sem vallásosságomat, sem elmélyülésemet. Mint ahogyan lelké- szi gyakorlatom során nem bot- ránkoztatott meg egy-két olyan eset, amely, ha eszembe jut, ma is elnevetem magam. Szerettem is nevetni és sohasem mentem a szomszédba érte. És noha böjtben vagyunk, egy-két szilánkot papírra vetek, kezelje úgy a kedves olvasó, mint az „eklézsia humorát”.

ESKETTEM EGY ALKALOMMAL kezdő káplán koromban. Oltár előtt állt a fiatal pár. Fehér ruhában, uszállyal a menyasszony, seregnyi násznép körű-, lőtte. Amint az igehirdetésre sor került, észreveszem, a menyasz- szony lábán nincs cipő. Keresem tekintetemmel, majd megpillantom néhány centire odébb. Szememet ettől kezdve úgy vonzotta az árván maradt cipellő, mint mágnes a vasreszeléket. Talán ez zavarta meg a menyasszonyt is, mert körözni kezdett lábával, hogy belebújtassa cipőjébe. Igen ám, de a cipő egyre távolodott. Ezt már mosoly nélkül alig tudtam szemlélni. Szertartás után egyszerűen kezébe vette. Szorított a vadonatúj menyasszonyi cipő.

Ugyancsak esküvőn történt. A régi ágendánkban az eskütétel szövegében ez állt: „Én, (nevet) esküszöm...” Mint fiatal lelkész, szóról-szóra olvastam elő a szöveget. „Én, nevet. ..” Itt a vőlegénynek a nevét kellett volna mondania. Ő azonban sértésnek vette a „nevet” szócskát és hangosan így válaszolt: „nem nevetek”. Ekkor megismételtem: ,.a nevét mondja be”. Igazán hajszálon múlott, hogy a komolyságunkat meg tudtuk őrizni.

Vidéken voltam káplán, ahol az a szokás uralkodott, hogy az idősebbek egy órával hamarabb jöttek templomba és ezalatt énekeltek. Miska bácsi volt a hangadó. Rendszerint az istentisztelet kezdete előtt a kántor is bekapcsolódott orgonakísérettel az éneklésbe. Amikor a papi pad- ban helyet foglaltam, a kántor halk prelúdiumba kezdett. Ez így ment rendszeresen. Történt azonban, hogy Miska bácsi teljesen belefeledkezett az éneklésbe, s amikor a kántor halk játékával felezte az istentisztelet kezdetét, ő felkiáltott a kórusra: „kántor úr! na mégegyet!” Sem a gyülekezet, sem én nem állhattuk meg nevetés nélkül.

A sok közül egyik legutóbbit jmondiam el. Sopronkőhidán a fegyházban jártam riport ügyében. Jövetelemet úgy előkészítették, hogy maga a fegyintézet igazgatója — barátságos, tudományos érdeklődésű ember — kalauzolt, a legkényesebb kérdésekre válaszolt és nem tudtam olyan kérést előterjeszteni, amelyet nem teljesített. Munkám végeztével a program szerint Sopronban kávéztunk.

Alig ültünk azonban a kávéhoz, szólt a telefon. A fegyintézet igazgatója keresett. Eltűnt a sapkája, nem hoztam-e el véletlenül magammal. Kimentem az előszobába, baszk sapkám a fogason. Kellemetlen, kínos érzés lett úrrá rajtam. Éppen rajtam keresik a fegyintézet igazgatójának sapkáját! S ekkor belém nyilallt a gondolat. Valóban táskámba tettem sapkámat, hátha ott lesz. Ott is volt.

Barátaim igazán nagy teljesítménynek tartották, hogy sikerült a fegyházból, még hozzá a fegyintézet igazgatójától észrevétlenül elhozni sapkáját. Elképzelhető derültség mellett hozták ezt tudomásomra.

ILYEN APRÓBB S NAGYOÍ5B HUMOROS TÖRTÉNETEK tarkítják életünket, s nem hinném, hogy a helyzetek komikuma bárkinek a hitét' bántaná, s meg- botránkozna az esetek kacagni való voltán. A gyakran kiszikkadt, únott, fáradt életünkbe mosolyt, derűt hoz egy-egy groteszk mozdulat, fintor, félreértés. Szabad-e rajtuk önfeledten nevet- niinük? Hol van a helye az egyházi humornak? Az az érzésem, sok álkötöttségtől kellene szabadulnunk, sokkal természetesebben kellene viszonyulnunk az élet napos oldalához. Mert, és ezt jól jegyezzük meg, a nevetést, mosolyt, derűt Is az Isten teremtette.

Rédey Fái