Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-10 / 6. szám

Az einsenachi Bach-házban törtéht.

A felső helyiségekben már folyt egy idegenvezetés. Ezért kis csoportunknak először az alsg szobát nyitották ki, ahol a régi hangszergyűjteményt mutatták meg.

Óvatosan haladtunk körbe a helyiségben a falak és az asztalok mentén, és hallgatagon szemléltük a kiállított dolgokat. Csak lépteink halk nesze volt hallható, de nekem mégis úgy tűnt, hogy titokzatos hangok törték meg a csendet. Nem úgy volt-e, mintha láthatalan kezek vették volna fel a fuvolákat és harsonákat? Mintha vonót húznának a gambák és violák húrjain,' mintha megmozdultak volna a régi csembaló billentyűi.

önkéntelenül léptem az egyik csembalóhoz, amelynek világoszöld burkolata ragyogott a napfényben. Egy idősebb, fehér hajú úr állott mellettem. Már belépéskor látszott, hogy ismeri a vezetőt. Köszönéskor barátságosan egymásra mosolyogtak. Most végighúzta ujjait a hangszeren: — „Silbermann alkotása’’ — jegyezte meg —, „egyszer hallania kellene, amikor játszanak rajta.”

Így kezdődött beszélgetésünk, először csak tapogatózva, mint amikor először találkozunk valakivel. De rövid idő múlva nem voltunk többé idegenek egymás számára. Nem tudom elmondani, mi hozott közelebb egymáshoz, hiszen nincsenek-e olyan találkozások, melyek az első perctől hidat vernek embertől emberig? Szavainkat félbeszakította a fenti vezetés. Lármásan jöttek le a lépcsőn, majd eltűntek a folyosón. Fiatalemberek voltak, amilyenek egykor Bach apjának tanítványai lehettek ebben a házban.

„Itt született ő” — mondták, és lefényképezték az öreg házat. Ö: Johann Sebastian Bach!

„Talán még túl fiatalok, hogy müveinek nagyságát teljesen megértsék” — mondta az öreg úr mellettem. — „És mégis bennük is megzendült egy húr, ami majd tovább rezed ■ ■ •”

Kissé később mi is felmentünk a lépcsőn és megtekintettük szerény kis szobákat, m&ljiekb.t\n Sebastian Bach első gyermek- hagjai felcsendültek. Lábaink alatt recsegett a padló, mely hallotta első botladozó lépteit. Benéztünk a konyhába, ahol a kő- sparhelt állott a széles füstfogóval, üstökkel, tálakkal és tányéTALÁLKOZÁS

ANN-CHARLETT STETTGAST NOVELLÁJÁT NÉMETBŐL FORDÍTOTTA: GÁNCS ALADAR

rokkal a párkányon. Átmentünk a szobákon, amelyekben Johann Amresius Bach udvari és városi muzsikus és felesége Elisabeth Lämmerhirt laktak. A magas lábú szófa felett a falakon rézmetszetek függtek. Az ablakpárkányon a szék és a rokka között felütve, egy nagy öreg Biblia. A kis táblájú ablakok előtt passióvirágok és futórózsák kapaszkodtak, melyeknek levelein keresztül a kert volt látható gyümölcsfákkal, zöldséggel és virággal.

Mikor újra a Frauen-planon voltunk, mégegyszer hozzámfordult az öreg úr: „Ha van még egy kis ideje, tudnék még egykét dolgot mutatni a városban ...” Szívesen igent mondtam.

Hát ez volt ismeretségünk kezdete.

Azóta sok év telt -el. Emanuel

Burkhardt — így hívták az öreg urat — már régen a célhoz ért, melynél valamennyiünk élete végződik. Történet mégis tovább el bennem. Szeretném feljegyezni úgy, ahogy nekem elmondta, mikor együtt ültünk a Karthaus- kertben és a fák őszi tarkaságú lombjai felett Wartburg felé néztünk.

* * *

Valahányszor Eisenachon megyek keresztül, felkeresem azt a helyet, ahol az ő élete kezdődött. Ennek oka az, hogy életem szorosan összeszövődött Bach munkásságával. Már korán megismertem muzsikáját, hiszen apám kántor volt egy kis faluban. Gyermekkoromban a fújtatót kellett taposnom, amikor orgonáit. Eleinte csak a hangok áradatát fogtam fel, melyek csaknem megfélemlítettek. Bach zenéje túl nagy volt, túl hatalmas, nem értettem meg. Később felismertem a szólamok sokaságából a korái dallamát, melyet apám játszott. Ragyogó tisztaságban és szilárdan állt a koráldallam a kísérő szólamok közepette és bensőmet is eltöltötte. Kivált egy korái felejthetetlen nekem, melyet apám — akkor nem tudtam megérteni miért — Lujza testvérem temetésekor játszott: „Mit Isten tesz, mind jó nekem . . .” Akkor még nem tudtam, hogy Bach ezzel a korállal fejezte be a „Weinen Klagen” című kantátáját. Akkor azt mondták nekem, hogy Isten a mennyországba hívta Lujzát, aki oly korán itthagyott bennünket.

Tesfwé^i lát^gc^fás

A közmondás úgy tartja, hogy jobb későn megtenni valamit, mint soha. Ennek megfelelőén néhány mondatban beszámolok, arról a testvéri találkozóról, amely a múlt év november 4-én jött létre a szügyi és az ikladi gyülekezet között.

Ez a találkozó viszonzása volt annak a találkozónak, amely egy évvel korábban történt, amikor is az ikladiak jártak Szűgyben. Most a. szügyiek jöttek el Ik- ladra.

Az ikladiaknak nagy élmény volt látni a szügyi gyülekezet szépen felújított, impozáns templomát és a közös istentiszteleti alkalmakon túl élvezni a gyülekezet tagjainak vendégszeretetét.

Most erre Ikladon nyílt lehetőség. A szügyiek láthatták a megújult ikladi templomot és a már korábban megismerkedett gyülekezeti tagok megkereshették egymást és folytathatták „a barátság szálainak további erősítését.

A délelőtti istentiszteleten a vendéglelkész. Záborszky Csaba szolgált és készült fel a gyülekezet a közös úrvacsoravételre.

Délután a gyülekezet lelkésze, Völgyes Pál szolgált, majd egy emlékezetes összejövetelre került sor a gyülekezeti teremben a gyermekbibliaóra után. amelyet a vendéglelkész felesége tartott, meg. Az énekkarok mindkét gyülekezet részéről többször is megszólaltak, de ezen az összejövetelen valósággal a gerincét alkották a szügyiek szolgálatának. Ismét a vendéglelkészé volt a szó, a presbiterek feladatait taglalván, de bekapcsolódott nagy örömünkre a felesége is és a kislányokból álló énekkar is.

Érdekes és érdemes volt figyelni egymásra, a felügyelők megszólalására és a spontán kialakuló beszélgetésre. Amikor este felé a vendégek elutaztak, abban összegeztük a nap eseményeit, hogy érdemes a gyülekezeteknek testvéri találkozóra ösz- szejönni, az igére közösen hallgatni és egymástól tanulni.

Völgyes Pál

TV-SOROZAT A JUGOSZLÁV PROTESTÁNSOKRÓL

A jugoszláv állami televízió az ország történetében első ízben sugárzott januárban sorozatot a protestáns egyházakról. A forgató- könyv megírásában részt vettek az érintett egyházak képviselői is. (IDL, — szp)

KÉPES BIBLIA AZ NDK-BAN

Az NDK-beli egyházak és bibliatársulat kiadásában a közelmúltban válogatás jelent meg bibliai szövegekből, az NDK kortárs festőinek és grafikusainak illusztrációival. A 207 oldalas könyvet tízezer példányban nyomtatták ki. (IDL — szp)

— Meiszinger Ádámné sz. Kerti Erzsébet életének 64. évében elhunyt a dombóvári kórházban. Nagyszámú gyülekezet részvétele kísérte sírjához a csikóstöttösi temetőben 1984. december 16-án. Koporsója mellett szívének és életének kedves igéjével vigasztalódtunk: „Üj parancsolatot

adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.”

Ott van ö, Megváltónk közelében, és azt kívántam, hogy én is oda siethessek, ahol az üdvözül- tek kertjeiben nincs többé szenvedés, fájdalom és gond.

A szenvedést és kiábrándulást már ismertem. A dacos gyermekszív be nem teljesedett kívánságai voltak bennem: gyakran lázadtam a szülők parancsai ellen, és megkíséreltem kierőltetni saját balga vágyaimat. A fújtató taposása közben gondolataim messze előre szálltak. Kiemeltek kis falum szűk köréből, a házak és udvarok szűk sorából, és ahogy akkor véltem: a szülői ház „szűk” köréből is.

Almaim beteljesedtek. Pár év múlva idegen városban jártam iskolába. Később egyetemen tanultam. Közben elfelejtettem Johann Sebastian Bachot, csak mosolyogtam, amikor valaki a nevét emlegette. Minden szabad órát könnyelmű barátaimmal töltöttem, és úgy képzeltem, hogy így vagyok boldog diák. Mikor szüleim levelét elolvastam, ósdinak találtam őket. Intelmeiken mosolyogtam, és azt hittem, hogy minden a kezemben van, amit a világ nyújthat. De egyszer csak azt éreztem, hogy szívem hideg és üres lett. Bevalljam ezt? Nem. Ezt semmi esetre sem akartam! És inkább új szórakozásokba merültem bele, hogy felejtsek ...

Egy napon váratlanul kézhez kaptam apám halálhírét. Megdöbbentem. Újra magam előtt láttam az öregurat orgonapadján ülve „Mit Isten tesz, mind jó nekem... Gondolatban láttam kis falusi temetőnket, ahol már Lujza nyugodott. Ö, szentimenta- lizmus! Nem méltó egy diákhoz!

Persze hazautaztam. Amikor az orgona megszólalt, egy idegen ült a kopott orgonapadon, és nekem nem kellett többé fújtatnom. Már nem tudom mit játszott. Láttam anyámat fekete ruhában, tekintetében fájdalommal. Én is gyászoltam apámat, de nem sokáig. A világ csalogatott és visszautaztam, vissza abba, amit „élet”-nek neveztek.

Apám halott volt. Orgonáján idegen játszott, és mégis bármi különösen hangzik: játéka nem neműit el számomra. Hívott engem. Olykor éjszaka álmomban hallottam az ő orgonáját. Ö hívott engem. De amikor jött a reggel, megkíséreltem mindent lerázni magamról.

(Folytatjuk)

SÖTÉT VOLT-E VILÁGOS UTÁN?

v Töprengések egy filmről

A SÍRT négyen állják körül: az özvegy, két spgor, a nagybácsi. Mindegyük felelős — többé vagy kevésbé — e halálért. Felelősségük mértékét jelképezi talán a jeltelen sírra helyezett virágok, csokrok, koszorú színe és mérete. A gyászolók közül senki sem néz a másikra. S a halál tanulságát csak egyikük vonja le.

Ez a jelenet az utolsó előtti kép Lu- gossy László szép és igaz filmjében, amelynek címe: Szirmok, virágok, koszorúk. A kezdet: 1849. augusztus 13. — Világos. A fegyverletétel. A honvédtisztek még egyszer eléneklik a Kossuth-nótát és aztán halomba rakják kardjukat. Másnap besorozzák őket az osztrák hadseregbe közlegényként. Csak egyikük, az Ezredes-— ezt később tudja meg a néző — szökik Kossuth után, Törökországba. Fontos szerepe lesz majd az elbeszélésben az Ezredesnek (Öze Lajos búcsúja ez a kitűnő alakítás), de nem ő a főhős. A főhős Ferenc, a forradalom politikusa, a trónfosztó országgyűlés képviselője, a honvédfőhadnagy; vagyis volt főhadnagy. A bevezető képsorok, 49 augusztusa után az elbeszélés másfél évet átlép, 1851-ben folytatódik, amikor Ferencet leszerelik, s hazatér családjához. (Ferenc: Cserhalmi György.)

ARA VAN a hazatérésnek. Előbb csak annyit tud meg a néző: a nagybácsi eszközölte ki, lpogy szabadon bocsássák a rebellis rokont. Á nagybácsi (Jiri Adamira) a birodalom híve, a forradalom leverésében is résztvett, a belügyminisztérium ezredese. S att a korszakot, a Világos utáni éveket, az önkényuralom idéjét arról a belügyminiszterről nevezték el, s máig így tanítják a történelemórádon: Bach- korszak. Ez a szabadulás tehát fölér egy rabsággal: Ferenc sötét szobában, magányban, búskomoran tölti szabadságának első napjait.

Aztán megtudjuk, hogy még más ára is volt ennek a felemás szabadságnak. Kötelezvényt írattak vele alá, hogy nem politizál többé, s elfelejti, amit el kell felejtenie. Gondoljuk csak el, mit tehetett volna? Megtagadja az aláírást? Hiszen családja, gyermekei várják! Aláírja? Élete tartalmát vesztené el, ha megtartja, amire kötelezte magát. Csoda, hogy búskomor? A családjáért még azt is megteszi, hogy előbúvik önkéntes börtönéből, föladja magányát: sógora gyermekének ő a keresztapja (az anya, Ferenc feleségének húga, belehalt a szülésbe). S a keresztelő után még a nagybácsi házába is be kell költöznie.

Ott keresi föl az Ezredes (a történetben az egyetlen névtelen). Kossuthtól jön, mondja, hogy a láthatatlan hadsereget megszervezze. Lángoló szavakat mond, Ferenc másik sógorát, az asszony öccsét, Miklóst fölesketi a jövendő harcra. A fiú lelkes, Ferenc józanabb. „Kívülről, papri- ros-rendeletekkel irányítani egy felkelést? Ez az ország retteg, az emberek fásultak” — mondja. És a láthatatlan hadsereg helyett, hajnalban berobbannak a kastélyba Bach rendőrei. Elviszik Miklóst, el Ferencet, Máriát (a feleséget; Grazyna Szapolowska alakítja), sőt a bánatában is boldog apát, Kornélt is (Bo- guslav Linda) — pedig ő tiltakozik: maga is a belügyminisztérium tisztviselője („... ha bele mernél gondolni, hogyan lettél a forradalom szabadelvű újságírójából birodalmi cenzor, lenne miért lehajtanod a fejed” — mondja neki Ferenc). A tiltakozás meddő: „Akkor annál inkább fogja be a pofáját, kérem” — utasítja el udvariasan a házkutatást vezénylő rendőrtiszt.

ŰJRA KÖZBELÉP a nagybácsi. Csupán csak a családjáért teszi? Nem, egy icipicit ő is tudja, vagy csak érzi, hogy a zsarnokság, a Bach-korszak elnyomása több a menthetőnél: a Birodalomnak híve ő, de a túlkapásoknak nem. Hatalma azonban korlátozott: a család kiszabadul, a rebellis Ferenc marad. A börtönben egyszercsak meglátogathatja a felesége, de ez valójában nem jó jel („Ha mát ezek üzennek, akkor komoly baj lehet” — aggályoskodik a nagybácsi). Ferenc depresszióba esett. Eshetett, minden oka-joga megvan rá; de az is lehet, hogy csak színleli. Vagy, mai szóval élve: rájátszik a valóságra, így kényszeríti ki, hogy meglátogathassa a felesége, s így védi ki a vallatást.

De a rendőröket nem lehet kijátszani. Akit rémes képek gyötörnek, aki fél, aki nem hisz nekik, aki együttműködés helyett akadályozza a munkájukat, nem ismeri be a bűnösségét, az — bolond. Elmegyógyintézetbe vele. „De hisz nem is bolond” — mondja otthon az ifjabb sógora, aki most kezd tisztán látni, s a má-. sik sógor, a birodalmi cenzor, aggályosán kérdezi: „Nem volt, más megoldás?”

NEM. NEM VOLT más megoldás. De- hát meséljem el az egész történetet? Inkább azt szeretném, hogy aki teheti, nézze meg a filmet. Jó film, szép élményt ad. És meggondolkoztat. Mi történt valójában Világosnál? És Világos után? Ezt mind tudni kell ahhoz, hogy jobban tudhassuk, mi történt Világos előtt. A történelemkönyvekből sokmindent megtanulhattunk, de nem mindent. Kivált arról, mi következett Világos után. A Bach-korszak. ezt tudjuk. De tudjuk-e, hogy akkor is voltak eszmélő emberek? Voltak eszméikben bizonytalanok is. Voltak, akiknek rendőr járt a nyomában (nem derül ki egyértelműen a filmből, hogy az Ezredes óvatlan volt-e, itlken- dezésében az ellenfelet lebecsülő — vagy talán provokátor? Csak azt tudjuk, hogy látogatása után nyomtalanul, búcsú nélkül tűnt el Ferenc otthonából, s hajnalban jöttek a rendőrök). De voltak olyanok is, akik küzdöttek. Harcoltak, ahogy harco’haítak. Miklós, az ifjú sógor úgy, hogy elment hazulról, vagyis inkább hazament: bevette magát abba a sötét szobába, ahol csalóka szabadulása után Ferenc is rejtőzködött; rejtőzködött önmaga? a megoldhatatlan problémák? a tehetetlenség beismerése elől. Miklósról is csak sejtjük egyébként, hogy a szoba magányából kimozdult, s talán kapcsolatot talált ha nem is a láthatatlan hadsereggel, de a maguk módján küzdő másokkal.

Meséljem tovább a filmet? Nem teszem, hiszen azt szeretném, ha, aki csak teheti, megnézné. Kedvet ébreszteni erre, ezt szeretném. S egy kicsit a film gondolataiból fölidézni! A jelképek »megértéséhez segítséget adni. Hozzájárulni, hogy a történelemnek ezen az emlékezetes, döbbenetes, súlyos korszakán őszintén, nyíltan és mélyen eltöprengjünk. Föltegyük a kérdést: sötét volt-e Világos után? Sötét, igen. Az elnyomás mindig sötét. De a sötétben fények Is voltak. Lángok. Gyertyalángok: gyenge lángok. Emésztő tüzek: hősi halottak. Voltak, akik életüket adták, mert mást már nem adhattak. Akik hazudni nem akartak, igazat tenni nem tudtak, csak jelt adni. A nemzet jövőjéért a saját elmúlásukat.

IGEN. Negyvennyolcért lelkesedünk, Világosért bánkódunk. A kiegyezéssel is vannak gondjaink: csóváljuk a fejünket, de Deákot büszkén valljuk a haza bölcsének. A Világost és a kiegvezést ösz- szekötő hétköznani hősiességről keleset tudunk. Aranv vívódásait. Teleki Lász’ó és Széchenyi István tragédiáját. „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, / Egy röpke szóban annyi fájdalom ...” A legnagyobb magyar sírját — jelképesen —, az egész nemzet állta körül. A filmbeli sírt négyen. Meg a nézők. „.. . a fájdalom vigasztal: / Egy nemzet gvásza nemcsak leverő: / Nép. mely dicsőt, magasztost így magasztal. /. Vah élni abban hit. jog és erő!” Emlékezni régiekre: nemcsak tiszteletadás. Erőforrás is.

2ay László