Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-03 / 44. szám

Evangélikus Élet 1985, november a J3 QP * GYERMEKEKNEK Isten azt nézi, ami a szívben van 1 Sámuel 16,1-13 Az Isten által kiválasztott és elhí­vott emberek sokszor nem felelnek meg a reájuk bízott feladatnak. Ez történt Isten népe vezetőjével, Saul királlyal is. Kezdetben hallgatott Is­ten szavára és jól vezette népét, később azonban elbízta magát és nem engedelmeskedett Istennek. Isten ezért elhatározta, hogy más királyt hív el helyette. Megparancsolta hát hűséges prófétájának, Sámuelnek: „Ne bánkódj Saul engedetlensége miatt, hanem menj el a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül válasz­tok királyt." Az ősz próféta erre így válaszolt: „Hogyan tudom meg, hogy kit választottál, Uram?” „Ne „Hátra van még a legkisebb - fe­lelte Isai - de ő kint van a mezőn, a juhokat őrzi." „Üzenj érte azon­nal, hozasd ide őt, mert addig nem 'kezdjük el a lakomát, amíg meg nem érkezik” - mondta Sámuel. Nemsokára megérkezett a legki­sebb fiú. Dávid volt a neve. Kedves tekintetű, szép szemű fiú lépett be, még majdnem gyermek. Amikor belépett, a próféta szivében azon­nal megszólalt Isten szava: „Öt vá­lasztottam. Lépj hozzá és kend fel ót királlyá!” Ekkor Sámuel a kis Dávidhoz lépett, elővette az olajos szarut és az egész család szeme láttára fejére öntötte az olajat. Eb­ben az időben az volt a szokás, félj, majd ha ott leszel, tudtodra adom, ki az én választottam” — felelte Isten. Sámuel engedelmesen elment Betlehembe, Isai házába. Isten pa­rancsa szerint először áldozatot» mujtatotf be Istennek, majd.áz ál­dozati lakomára hívta meg az egész családot. Megkérte Isait, hogy a lakomára hívja be fiait is. Jöttek hát sorban Isai fiai. Amikor a legidősebb megérkezett § erős, daliás ember volt - Sámuel azt gondolta, hogy ez lesz Isten vá­lasztotta. De Isten így szólt a prófé­tához: „Ne tekints a megjelenésre, a termetre! Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt- nézi, ami a szeme előtt van, de Isten azt nézi, ami a szívben van.” Isai ezután sorba szólította be fiait Sámuel elé, de a próféta szivében nem szólalt meg Isten szava, hogy ezek közül választ magának ki­rályt. Ekkor a próféta megkérdezte Isaitól: „Minden fiad itt van?” hogy a papokat és a királyokat avatások alkalmával olajjal kenték fel. Az olaj azt jelképezte, hogy el- hivatásukhoz és szolgálatukhoz megkapják a Szentlélek erejét. Isaf és családjffC5aK nézte, hogy mi történik a kis Dáviddal. Dávid sem értett az egészből semmit. Sá­muel azonban tudta, hogy most már megvan- az új király. Dávid ezután Saul király udvarába került és sokszor tüntette ki magát bátor­ságával. Amikor aztán Saul elesett egy csatában, Dávid lett Izrael né­pének királya. Ö volt Isten népének egyik legnagyobb királya. Nem­csak bátorságával tűnt ki, hanem hitével és engedelmességével is. Az ő utódai közül származott Jézus Krisztus, a világ Megváltója. Dávid történetéből megtanulhatjuk, hogy Isten hívásának és a reánk bízott szolgálatnak csak az tud igazán megfelelni, akinek szívében meg­van a hit és engedelmesség Isten iránt. Selmeczi János A VASÁRNAP í IGÉJE Jeremiás 33,8-9 „...MEGBOCSÁTOM MINDEN BŰNÜKET...” „PRO ŰRBE” díjjal tüntetik ki azokat, akik különösen is sokat fáradoznak egy város szebb jövőjéért. Kétségtelenül minden elismerést megérdemel az, aki kötelességen felül tesz lakóhelye műemlékeinek megóvásáért, vagy a város kulturális életét viszi előbbre, esetleg a környezet védelméért fárad áldo­zatokat nem kímélve. Bizonyára vannak olyan ügybuzgó vá­rosatyák is, akiket nemcsak a régi, szép épületek sorsa aggaszt, hanem az is, hogy milyen károk keletkeznek az aluljáróban lebzselő tizenévesek lelkivilágában, vagy az, hogy miért hűlnek ki az őszinte emberi kapcsolatok a panelházak betonfalai között. De vajon tehet-e bárki is, ilyen problémák előtt állva, többet a vészharang kongatásánál? Egy-egy nagyváros forga­tagában rejtetten, de annál veszélyesebben tenyészik sokféle bűn, szervezett bűnözés. Ki lenne képes ezt megfékezni? AMIKOR JEREMIÁS PRÓFÉCIÁI ELHANGZANAK, Jeruzsálemben szinte virágkorát élte a bűnözés. Az egy Isten­től való elszakadás egyben borzalmas pogány kultuszok beve­zetését is jelentette: a Hinnom völgyben mindennapos a gyer­mekáldozat! (Jer 9,31) Jeremiás megdöbbentő szavakkal, megjelenítő erővel tálja elénk a megromlott életet: „.. .tele van házuk alattomossággal, így lettek hatalmasok és gazdagok, ...gonosz beszédükben nem ismernek határt... a szegények igazát nem védik... a próféták hazugságot prófétáinak...” (Jer 5,26-31) - hogy csak néhányat említsünk a hosszú bűn-, lajstromból. Jéremiás szenvedélyes haraggal tárja fel ezeket a visszássá­gokat, ugyanakkor féltő szeretettel inti népét a közelgő vesze­delemre: a romlott erkölcsi élet belülről, az északi ellenség kívülről fenyegeti a város létét. Mint tudjuk, Jeremiásnak a városért érzett felelősségét, megtérésre hívó szolgálatát bör­tönnel jutalmazták a város akkori vezetői. Jeremiás azonban nemcsak dörgedelmes próféciákat, terhe­lő ítéleteket harsogott népe fülébe, hanem egy csodálatos fordulatról is beszél: Jeruzsálem, ahogyan nevében is benne van, újra a békesség és öröm városa lesz. A NAGY VÁLTOZÁS ISTEN BŰNBOCSÁTÓ KE­GYELMÉNEK KÖSZÖNHETŐ! De vajon nem gyermeteg naivitás azt gondolni, hogy a megbocsátó szó véget vet a bűn életerős uralmának? Nem, mert ezt a szót Isten mondja ki. Nála egyet jelent a kettő: „megtisztítom” - „megbocsátom”. Az Isten bocsánata a bűn oldószere. Az Újszövetség népe számára még ennél is többet jelent a bűnbocsánat: a szó, az Ige testté és tetté lett azáltal, hogy Krisztus a kereszten mondta ki - „Atyám bocsáss meg né­kik...” Csak egy szó a bűn sokaságával szemben? Igen, csak egy szó, de ennek a szónak annyiszor kell elhangoznia, testté lennie, ahányszor a bűn testet ölt közöttünk. Az adós szolga példázata (az oltári ige) éppen arra tanít, hogy hogyan kell aprópénzre váltani az Isten bocsánatából nyert lelki tőkét. . A bocsánatot nyert Jeruzsálem azonos a Krisztusban bo­csánatot nyert keresztyének közösségével. KÜLDETÉSÜNK A VILÁGBAN hírnevet és tisztességet szerezni Istennek a bűnbocsánat evangéliumának hirdetése által. így szerezhetünk ugyanakkor örömöt és békességet, hűséges szolgálatunkkal a világban, melyben élünk. Győri Gábor IMÁDKOZZUNK Istenünk, taníts minket bünbocsánatból és megbocsátásban élni! Add nékünk Szentlelked hatalmát, hogy készek és képesek legyünk a bűn mérgét ártalmatlanná tenni! Szolgálatunk által hadd szerezzünk neved­nek tisztességet és a világnak békességet! Ámen. ^ A KERESZTYÉN HIT FŐ TÉTELEI ^ KI AZ EGYHÁZ FEJE? Luther vélekedése a pápaságról Az ismert latin közmondás sze­rint: „Roma locuta causa finita est.” - Róma szólt s az ügy le van zárva - évszázadokon keresztül megmásíthatatlanul kinyilatkozta­tott, rendelkezett, ítélkezett a ró­mai pápa. A Schmalkaldeni cik­kek keletkezésének idején igen éles vita alakult ki a reformáció követői és a „régi egyház rendhí­vei” között nem utolsósorban a pápaság hatalmának jogossága miatt. Az érvek és ellenérvek azon a zsinaton csaptak volna össze hi­vatalosan, amelyet III. Pál pápa mégsem hívott össze. Az előter­jesztésre elkészített iratban két he­lyen is szólt a pápaságról és hang­súlyozta, hogy ezek azok a téte­lek, amelyekből az evangélikusok semmiképpen sem engedhetnek. A reformáció atyja megkereste a tiszta forrást, a mélyre temetett Szentirást, amikor az egyház hiva­talos tanításához hozzányúlt. Ezt mondja az egyház mellett mindig megkérdezte mit mond arról az Isten igéje. Ebben a keresésben döbbent rá arra a kérdésre, hogy hogyan jött létre a pápaság? ha Krisztus nem rendelte. A Ró­mában élő gyülekezet csaknem alapítása óta nagy tekintéllyel bírt. Részben, mert a nagy po­gány birodalom fővárosában sok viszontagság és megpróbáltatás közt élő keresztyén gyülekezet volt. Másrészt pedig azért, mert a sok üldözés apostol-életekbe is került. A Péter és Pál mártiromsá- gát elevenen őrző gyülekezet többnék érezte magát á többinél. Püspökei: is különleges jogokat és a többi püspök feletti hatalmat igényeltek maguknak. A 3. szá­zadban élt I. István püspök nyi­latkozatának azzal kívánt súlyt adni, hogy Péter szószéke örökö­sének mondta magát. Egy évszá­zaddal később a császár nyit lehe­tőséget, amikor felhatalmazza a római püspököt, hogy vegye igénybe világi hatóság támogatá­sát is, hogy leveijen szakadár püs­pököket. Az 5. század legelején I. Ince azt követelte magának, hogy „a római apostoli széket illesse a vég­ső döntés”. A pápa (papas, papa) kifejezés eredetileg a püspökök megtisztelő neve volt, az egyházi elöljárók tiszteletteljes megszólítása. Az 5. század derekán I. Leó követeli magának a „vicarius Christi” Krisztus helyettese címet, illetve a későbbi értelemben vett pápai rangot. A reformáció megindulásáig 1000 esztendő változátos fordula­tait élte meg a pápaság. Hol a ha­talmát próbálta bizonyítani és gyakorolni a világi uralom felett, hol meg alulmaradt ebben a küz­delemben. Emellett teljes hatalmat gyakorolt az egyház felett és alá­rendeltséget követelt papjaitól. Igaz, hogy a pápa szavának té­vedhetetlensége csak a 19. század­ban válik hivatalossá, de ereje a korábbi ezer évben uralja az egy­házat. „Az egyház feje Krisztus, nem fér el mellette még egy fej.” Akkor miért jött létre? A keresztyénség első ötszáz évé­ben nem volt, a Szentirásban se­hol nem találunk rá utalást, Jézus nem rendelkezett ilyen intézmény­ről. Jézus a tanítványi rangot nem a hierarchia magasában, hanem az alázatosan végzett szolgálat mélységében jelölte meg. Ezért is ragaszkodott ahhoz keményen Luther, hogy ez a tétel szerepeljen a zsinat nyilvános vitájában, mert a tradíció önmagában nem lehet érv a pápaság hivatalos létére. Rágaszkodott ahhoz is, hogy min­den evangélikus megismerje és vi­lágosan lássa a pápaság intézmé­nyének eredetét, s hogy a sorrend ebben az intézményben megfor­dult; aminek mindenek fölött ^va­lónak kellene lenni, Isten szavá­nak, az Igének, az a háttérbe szo­rult. Az evangélikus egyház hitvallá­si iratainak zsinórmértéke évszá­zadokra visszamenően és ma is az Isten igéje, amely egy Úrról, egy Szabadítóról beszél, egy kereszt­ről, amelyen feltételek és emberi rendelkezések nélkül bűneink adóslevele szétszakíttatott. Rá kell figyelnünk, egy percre sem szem elől tévesztve, mert egyedül Ő teremthet új életet bennünk, új közösséget az egy vérből szárma­zókkal. Bálint Lászlóné Varsányi Vilma Minden elválás közelebb vitt hozzá Emlékezés Nagy Elemér Ybl-díjas építőművészre Sokszor váltunk el egymás­tól, mert sokszor találkoztunk életünkben. „Legyünk jók, Ka­ramazov!” — mondotta egy-egy kiadós beszélgetés után diákko­rában. Voltak időszakok, ami­kor Zoszima atya szerepét is be kellett töltenem baráti kapcso­latunkban, de általában mind­ketten Aljosáért, Dosztojevszkij gyönyörű költői álmáért lelke­sedtünk. Nem közömbös, miről álmodik az ember ifjúkorá­ban. .. „ Van-e olvasó-kapacitásod?" Az utóbbi években ezzel a kér­désselfordult hozzám többnyire, amikor elváltunk. Egy-egy könyvet, vagy éppen megjelent cikkének fénymásolatát adta át. Mindig bőséges, de záros határ­időre. Szerette a pontosságot. Nem szívlelte a parttalan szét- ömlést. Nagyvonalúság és az apró részletekre ügyelő igényes­ség jellemezte. Ilyennek ismer­ték tanítványai is, amikor okle­vele elnyerése után tanársegéd­ként végzett munkát a műegye­temen. Szakmai-atyai barátság fűzte Kós Károlyhoz, aki építész, író, tipográfus, kutató, nevelő s mint az erdélyi reformátusság fő­gondnoka, a magyar kisebbség mindenese volt. Nem véletlenül kezdte Zay László a Magyar Nemzetben volt osztálytársáról írt meleg hangú, szép megemlé­kezését Kós Károlyra utalással. Könyvet írt róla, ösztönzésére létesült az Építőművészek Szö­vetségének Kós Károly Köre. Kalotaszeg - e „magyar Karja- la" - szerelmesének népe köré­ben betöltött szolgálata mélyen hatott rá. Fiatalon, 57. életévében ra­gadta el a gyors lefolyású, alattomos betegség 1985. szep­tember 3-án. A sok szeretettel készült míves gyászjelentés sze­rint Ybl-díjas építészmérnök, a Középülettervező Vállalat fő­építésze, a nemeskéri evangéli­kus egyházközség felügyelője volt. Akik Gyenesdiáson jártak (mennyi szál fűzte őt ide!) lát­hatták barátja, Jánosy István költő és a maga számára terve­zett balatonvidéki hagyományo­kat őrző, egymás mellett álló nyaralójukat; az övét szaunával is felszerelte. Az ö alkotása, többek között, a budai IN- TRANSZMAS székház abla­kokkal szépen tagólt impozáns tömbje, az EMKE szálló, a Mű­egyetem Duna-parti tanszéki épülete, a szombathelyi két diákkollégium és fedett uszoda. Folytatni lehetne a felsorolást. Hazai és külföldi tervpályázatai közül legalább a megvalósításra nem került, de harmadik díjat nyert, egy kissé a bibliai „szö­vetségsátra” hangulatát idéző Nemzeti Színház tervét kell megemlítenünk. Mindenekelőtt és elsősorban építőművész volt. Azért volt ki­tűnő építőművész, mert nem­csak az volt. Tervezőasztalán könyvek is születtek. A modern építészet általa annyira kedvelt nagy művészéről, Le Corbusier- ről írt könyve német és lengyel nyelven is megjelent. Irt a mo­dern finn építészetről és Dánia építészetéről. Több mint 60 ta­nulmánya, cikke jelent meg - főleg az általa 1960-1982 kö­zött szerkesztett nívós folyóirat­ban, a „Magyar Epítőművé- szet"-ben. Lelkesedett a tipográfiáért. Ez irányította figyelmét a tudós humanista-reformátor Sylvester János sárvári nyomdájára. Ná­lunk szerencsésebb országokban fennmaradt minták nyomán el­készítette sajtójának elvi re­konstrukcióját. A sárvári mú­zeum keretében kiemelt helyet biztosított a hazai nyomdászat kezdetei számára. Hazája történelmének távla­taiban gondolkodott. „Történel­mi kórbonctan” végzésével dol­gozott ki gyógyító eljárásokat az építőművészeiben. így vont ki „erkölcsi energiákat a jövő szá­mára”. Tanulmányúton, hivatalos küldöttként bejárta a világot Párizstól Stockholmig, Moszk­vától Mexikóig és Kubáig. A szinte egész lényét meghatá­rozó művészi és emberi megren­dülés mégis akkor érte, amikor 1968-ban először lépett be az akkor még omlatag állapotú ne­meskéri artikuláris templomba. A Diakonia 1982/1. számában sejtelmes szavakkal jelezte ezt a megrendülést: „Nemeskér zö­mök tornyú, fehér falú ősi luthe­ránus templomának fakazettás belső tere jelenti számomra az utolsó nagy építészeti találko­zást, kinyilatkoztatást - a haza­találást.” Ott állították fel a ravatalát. Az oltár előtt, a keresztelő me­dence közelében, ahol 16 évvel ezelőttyü nemeskéri gyülekezet azóta elhunyt, múltat kutató tu­dós lelkipásztora, Novák Elek keresztelte magyar-finn házas­ságból született Dániel fiát. On­nan kísértük hosszú autósorral a három kilométerre fekvő alsó- szopori temetőbe. Földi marad­ványai szépapjának, Nagy Já­nosnak egyszerű, késő-barokk sírkővel jelzett sírja mellett pi­hennek. Nagy János tízeszten­dős volt, amikor a nemeskéri templom 1734 karácsonyára a gyülekezet félévi (!) közös mun­kájával elkészült. Nemeskér mostani és közel­múltbeli pásztoraivali Sztehlo Mátyással és Foltin Brúnóval közös szolgálatban nekem kel­lett az evangélium fényében Nagy Elemértől búcsúznom: „Hasonlatos a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincs­hez...” Sokat s erőteljesen éne­keltünk a templomban is, sírja hantolásakor is. Feleségével, Ullával együtt választottuk ki a sokszorosítva kézbeadott éne­keket. Ez az elválás is közelebb vitt hozzá, s gondolom nemcsak en­gem. Nemcsak emléke, munkás­ságának továbbsugárzása kísér ezután is, hanem az apostoli szó is, amely gyászjelentésének homlokán állt, amelyet budavári konfirmációja alkalmával Dan­hauser László lelkésztől kapott útravalóul és amely végigkísérte Isten szeretetétől nyugtalanított és megáldott egész életét: „ Vi­gyázzatok, álljatok meg a hit­ben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” Benczúr László ♦ i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents