Evangélikus Élet, 1985 (50. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-12 / 19. szám
Evangélikus Élet 1985. MÁJUS 12. J3 •*- Cp * GYERMEKEKNEK • programokat, hogy a legkisebbek is jól érezzék magukat. Presbitereink között vannak olyanok, akik foglalkozásuk miatt közeli ismeretségben vannak a számokkal. Ök intézik a gyülekezet pénzügyeit. Könyvelnek, számolnak, fillérre stimmel minden. Egyik presbiter buzgón jegyzetel minden gyűlésünkön. Szüksége is van rá, mert ő a jegyzőkönyvek vezetését vállalta. Van, aki begyűjti az egyházfenntartói járulékot. Van, aki díszíti az oltárt. Más a templom körüli rendre ügyel. Megint más a perse- lyezés szolgálatát látja el. Közülük kerül ki a szeretetvendégségek főfő háziasszonya, ök gondoskodnak arról, hogy két fehér botos, vak néni minden vasárnap eljusson az istentiszteletre. Ók szedik rendbe a templom rakoncátlankodó mikrofonjait. Soroljuk még? Ezer és ezer apró feladatot végeznek el templomban és gyülekezetben. És aki úgy érzi, ilyen dolgokhoz ő nem ért? Épp egy presbiter került kórházba az elmúlt hetekben. Múltak a napok, s én nem jutottam be hozzá. Amikor végre az ágya mellett ültem, csak úgy sorolta a neveket, ó is meglátogatott, a másik is, a harmadik is. Presbiterek, akik nem tudnak orgonáim, nem értenek a bibliakör vezetéséhez, sőt villanyt szerelni sem tanultak meg. Munkatársak ők a szó szoros értelmében. Munkát találnak, amellyel hiányt pótolnak, örömet szereznek, békét és nyugalmat sugároznak. Egy fénykép, öt férfi látható rajta. Milyen sokan állnak még ott, ha nem is látszanak! Jézus, aki minden gyülekezet igazi gazdája, adjon nekik hűséget, energiát, felele- lős szeretetet. Mi pedig tegyük fel a kérdést önmagunknak: megbecsüljük-e őket? Apánkat, nagyapánkat s a többieket, akik nemcsak tagjai, hanem tisztségviselői is gyülekezetünknek. És főképpen, mi magunk ott átlunk-e, felnőttként ott fogunk-e állni azon a láthatatlan fényképen, amelyen munkatársai veszik körül a gyülekezet lelkészét? M. Paris Noémi fasori gyermekbibliakörös rajza f A \ VASÁRNAP 1 ' IGÉJE Zsolt 130. KIÁLTÁS A MÉLYBŐL A mélység... Kirándulóknak hátborzongatóan szép. Meg- fogózva egy biztos sziklában - alátekinteni fentről a szakadékba. .. De aki benne fekszik törött lábbal, félájultan, nyöszörögve annak minden pillanat kétségbeejtő. Szegény! - gondoljuk milyen jó volt neki akkor, amikor még „fent” volt- vidáman, biztonságban. Mi imádjuk a „fent”-et. Versenyeken a dobogót, karrierben a magasabbat, anyagiakban az előnyösebbet, nagyobbat. Vagy ha nem tudjuk elérni a „fent”-et, - legalább a „felszínen” fusson az életünk, simán. Irtózunk a lecsúszás gondolatától is. Ezért nem tudunk imádkozni! Szívből kiáltani, nyöszörögni csak a mélységben tanul meg az ember. »Fent” és a „felszínen” csak fennkölt, hideg szavakat tudunk „előadni”. Persze, nem keressük a mélységet. De ha kapjuk, ajándékká lehet, lelki növekedésünket szolgálhatja. Egy sokat szenvedett, megrugdosott ember mondotta: „Életemben sok napfény volt, de sok megpróbáltatás is. Ha megkérdezné valaki, melyikben kaptam a legtöbbet - gondolkodás nélkül a szenvedés idejét választanám.” Testvér, aki e sorokat olvasod, csak te tudod igazán, emberlétedben milyen mélységeket jársz mostanában. Betegség gyötör, vagy tán a halálfélelem? Sokan a magányosság mélységét élik át. Nincs senkijük, nincs, akivel egy hullámhosszon vannak. Eszembe jut Csehov egyik novellája. A fuvarozónak meghalt a fia. Szeretné fájdalmát elmondani valakinek. Ezért valahányszor egy utas száll fel a kocsijára, belekezd a fájó témába. De mindig a szavába vágnak, senkit sem érdekel az ő nagy fájdalma. Végül - mikor egyszer egyedül marad -, leszáll az ülésről és odahajtja fejét a ló fejére és neki sírja el szomorúságát. Néha, mikor a temetési szertartás előtt sétálgatok a sirok között, döbbenve hallom, hogy elő-előtör egy-egy hangfoszlány, amint a sírdomb mellett ömlik ki a panasz: „Látod, a fiúnk se... Hiányzol... Egyedül vagyok.” És én mégis dicsérem a mélységet! Bármennyire különös: a mélységben, a magaslatról leszállva, a felszínesség alá ereszkedve találkozunk igazán személyesen az Istennel. Lépteket hallunk, szelíd hangot. A legnagyobb csoda történik meg ezzel a zsoltárossal: hall Valakit. Nem szemrehányást: miért nem vigyáztál jobban, ez a büntetés! Hanem ez a kedves hang beszél arról, hogy „igen, belekalkuláltam az emberlétbe a mélységeket, de csak így érhet az ember tovább az emberségében.” A mélységben lehet igazán „hallani”. És megindulhat a „beszélgetés”. A mélységben találkoztunk igazán önmagunkkal. Ott látjuk meg, milyen féfsHnes, üres'volt'az életünk, milyen kevés a szeretetünk, milyen nagyra nőtt bennünk az Én. Meglátjuk azt, hogy nemcsak azt lehet rólunk elmondani, hogy bűnösök vagyunk, hanem azt is, hogy tragikus lény az ember, mert akaijuk á jót, de nem tudjuk véghez vinni. Itt lehet hallani aztán a szelíd hangot: „Én úgy, ahogy vagy, elfogadlak!” A mélységben találkozunk igazán embertársunkkal. Jobban megértem azt az embert, aki mogorva, mert annyian bántották. A szenvedő ember érti meg igazán a másik szenvedő embert. Amikor isteni érintést kapok, eljutok oda, hogy azt mondom: „Istenem, de gazdag az élet! Istenem, milyen irgalmas vagy! Milyen jó embernek lenni még az én nyomorúságaimmal is!” A teljes emberiét útja a mélységen vezet át, s ott várom az Urat és kapom az isteni érintéseket. Görög Tibor IMÁDKOZZUNK Istenem, köszönöm, hogy ezen az úton vezettél. Vezess csak tovább! Reád nézünk, Jézus, aki mélységeket járva, csendes éjszakai órákon imádkoztál Péterekért, Tamásokért, ellenségeidért. Köszönöm, hogy fénysugarad áttöri a felhőket. Ámen Édesapám presbiter A fényképalbumomban őrzök egy számomra nagyon kedves képet. Egy lelkésziktatáson készült. Azon az ünnepélyes istentiszteleten, amelyen az új lelkész elfoglalja szolgálati helyét, átveszi egy gyülekezet gondozásának feladatát. Öt férfi látható ezen a fényképen. Az oltár előtt a püspök áll, aki igét hirdetett azon az istentiszteleten. Mellette az esperes. Ö a szolgálatba iktatás szertartását végezte. Szemben velük az új lelkész, a pillanathoz illő ünnepélyes, kicsit el- fogódott arccal. Mögötte két komoly férfi áll. A gyülekezet felügyelője és gondnoka. Egyikük, a felügyelő az édesapám. Miért állnak ők ketten a lelkész mögött? Mit jelképez ez a fotó? A felállás önmagáért beszél. Nincs gyülekezet, amelyet egyetlen személy, a lelkész gondjaira bíznának. Munkatársakkal van körülvéve. Mögötte állnak, hogy jelenlétükkel is kifejezzék: veled együtt hordozzuk ennek a gyülekezetnek a terheit. Mi is vállaljuk a gondjait. Örömeiben osztozni szeretnénk veled. Lelkész, felügyelő, gondnok, presbiterek. Ök alkotják azt a csoportot, amely nemcsak akkor dolgozik a gyülekezetben, ha valami nagy munka akad. Ök a mindennapi teendőket végzik. Hol többet, hol kevesebbet, ahogy a szükség hozza. Ki ilyen, ki amolyan munkaágban, ahogy a lehetőségek kínálják. A mi gyülekezetünknek 32 presbitere van. Egy közülük minden vasárnap az orgonánál ül. Ö a kántor. A másik levelező teológiai tanfolymot végzett. A gyermekbibliakör vezetését vállalta. Ez pedig nemcsak a gyermekekkel való foglalkozást jelenti. Számon is kell tartani őket! Utánanézni a hiányzóknak, meglátogatni a betegeket, jutalmazni a legszorgalmasabbakat, kitalálni új meg új Találkozás Felejthetetlen pillanata az életünknek. Valaki elénk állt és megkérdezte: hová mégy? Ebben a nagyon rövid kérdésben sok minden rejlik. A képen a csónak neve ez a kérdés. A két fiatal arc között áll mint felirat. Valójában nem is könnyű kimondani ezt a kérdést. Nem könnyű az igazi társat megtalálni. Pedig egyedül járni nagyon félelmetesnek tűnik. Kell valaki, aki megkérdezi tőlem, akitől én is megkérdezhetem: hová mégy? Merre tart az életünk? Milyen irányban halad velünk a csónak? Borzalmas befejezése a napnak, ha senki sem akad, aki feltenné a kérdéseket: elfáradtál? Nehéz volt? Boldog vagy?. Jól érzed magad? Ugyanígy nehéz az első reggeli lépés, ha nincs, aki ébresztene? ha nincs, aki indítana, ha nincs, aki azt mondaná: kezdjük együtt az új napot! Hallottuk már a panaszt: ebednél nem megy le egyetlen falat sem a torkomon. Nem azért, mert beteg vagyok, nem azért, mert nincs étvágyam, hanem azért, mert egyedül ülök az asztalnál. Hiányzik valaki, hiányoznak valakik, akiknek bőven lenne helyük az életem asztalánál. Juthatna a szerete- temböl, az erőmből nekik. Ők tennék egésszé az én csónakom útját. Új fordítású Bibliánk hetedik lápján milyen egyszerűen hangzik ez felénk: „Nem jó az embernek egyedül lennie, alkotok hozzá illő segítőtársat.” (1 Móz 2, 18). Keményebben így is hangozhatna: nem vagy magányra kárhoztatva! Finomabban pedig ezt súgja a fülünkbe: szabad elindulnod és szabad úgy odakönyökölnöd, azzal a vonzó, meleg tekintettel, ahogy a lány és a fiú a képen egy közös csónakra támaszkodik. Tekintetük elárulja, ők valóban találkoztak. Nem tudjuk, hogy egymáshoz kötötték-e az életüket vagy csak néhány éltető mondatot adtak át egymásnak. De az biztos, hogy közük van egymáshoz. Az biztos, hogy tudnak beszélni egymással. Az is biztos, hogy nem ellenségek, hanem közeledők. Egymás fele indulók. Készülünk-e életünknek erre a nagyon izgalmas pillanatára? Van-e vágyunk a társ után? Gondolunk-e naponként imádságban Isten előtt arra, hogy a hozzánk illőt találjuk meg? Vagy csak úgy maguktól rohannak a napok és mi kapkodunk erre-arra? Rábízzuk egy füstös disco félhomályára? Azt mondjuk, nem lényeges a látás és a tiszta hallás? Vagy élünk-halunk a napfényért, hogy kirajzolódjon rajtunk Isten teremtő munkájának a szépsége már a találkozás pillanatában is? Az igazi találkozás mindig szeretetet ébreszt. Fiú-lány, társtalan— társ, rokkant-gondozó, gyógyító-beteg, elesett-fölsegítő, erot- len-erős, kiábrándult-megmeptő. Drága és értékes az ellentétek találkozása. Mert ha itt megszólal a kérdés: „hová mégy?”, benne mindig törődés, segítő szándék fejeződik ki. Jézustól gyakran kérdezték követői: hová mégy? A kérdésre mindig türelmesen, szívesen, de küldetésének lényegével válaszolt. És ő is odaállt bűnös asszony elé, Zá- keus elé, Lévi elé, Pilátus elé em- mausi tanátványok közé. Ő is kérdezett: tudjátok, hogy hová mentek? Tudjátok, hova visz benneteket „életetek csónakja”? Akit ő kérdezett, annak megmutatta azt is: jöhetsz velem! Űtitársad lehetek mindvégig. A célig. A találkozás önmagában csak egy villanás. Egy pillanat. A neheze utána következik. Az együttjá- rás bonyolult, gyakran nehéz terhet jelentő útja. Talán ezen a ponton eszünkbe jut az „egymás terhét hordozzátok” figyelmeztetése. Jobb lenne, ha a mondat második fele lenne előttünk: „igy töltitek be a Krisztus törvényét”. Ez pedig éppen nem a másik terhének nagyságát mérlegeli hanem a szeretetünk nagyságát méri. Egész hitünk egy nagy találkozás ígéretében áll. „Hová mégy?” - kérdezték Jézustól. Végső válasza így hangzott: „Bizony hamar eljövök”. A találkozás utáni vágyunk legszebb imádsága a Biblia utolsó mondata lehet: Jöjj, Uram Jézus! Sz. L. Selma Lagerlöf: A SZÁRAZSÁG (Részlet a szerző GÖSTA BERLING c. regényéből) I. Ha az élettelen dolgok tudnának szeretni, ha föld és víz njeg tudnának különböztetni barátot és ellenséget; szeretném megnyerni a szerelmüket. Szeretném, ha a föld nem érezné súlyos tehernek a lépéseimet. Szeretném, ha megbocsátaná nekem, mikor a kedvemért ekével és boronával sebzik meg; ha valamikor szívesen fogadná magába holttestemet. És szeretném, ha a hullám, melynek sima tükrét széttöri az evezőm, ugyanolyan türelmes volna, mint egy anya élénk, mozgékony gyermekével, aki az ölébe mászik, ügyet sem vetve arra, hogy összegyűri selyem ünneplő ruháját. Szeretnék jó barátságban lenni a kék hegyek fölött lebegő tiszta levegővel, a ragyogó nappal és a szép csillagokkal. Mert gyakran úgy tetszik nekem, mintha az élettelen dolgok együtt éreznének, együtt szenvednének az élő lényekkel. Nincs olyan nagy távolság közöttük, mint mi, emberek, gondoljuk. Hol az a része a földi pornak, amely nem mozog az élet forgatatában? Vajon az országút fölkavarodó porát nem simogatták egyszer, mint lágy hajat, nem szerették, mint jótevő kezet? Vajon a keréknyomokban meggyülemlett zavaros víz nem áramlott valamikor, mint vér a mi dobogó szívünkön keresztül? Az élet szelleme ott lakik még az élettelen dolgokban. Vajon mit érez, mialatt álomtalan alvásba merül? Isten hangját meghallja, - de figyel-e vajon az emberek szavára? Ó, ti mai kor gyermekei! Nem láttátok? Ha békétlenség, gyűlölet uralkodik a földön, sokat kell szenvedniök az élettelen dolgoknak is. Vad és zsákmányra vágyó lesz a hullám, mint egy rabló; szűkkeblű lesz a szántóföld, mint egy zsugori. De jaj annak, aki miatt sóhajt az erdő és sírnak a hegyek. Különös esztendő volt az, mikor a gavallérok uralkodtak. És szinte azt hiszem, hogy az emberek nyughatatlansága zavarta meg akkor az élettelen dolgok nyugalmát. Minek nevezzem azt a fertőző anyagot, mely akkor az egész vidéken elterjedt? Azt hihette volna az ember, ha a gavallérok a vidék istenei s az ő szellemük tölt be mindent. A kalandvágy, a gondtalanság, a vadság szelleme. Bámulna a világ, ha mindent el lehetne beszélni, ami ebben az esztendőben történt a Löfven partján lakó emberek között. Régi szerelmek ébredtek fel akkor és újak lobbantak lángra. Régi gyűlölségek kezdtek újra izzani és régóta tervezett bosszú vetette magát áldozatára. Mohón hajszolta mindenki az élet hiú élvezeteit; táncra, gyönyörűségre, italra, játékra áhítoztak az emberek. Napfényre került minden, ami máskor a szív mélyén rejtőzködik. Ekebyböl indult ki a ragály. Onnan terjedt a lázas nyugtalanság a hámorokra és a nagybirtokokra, jogtalanságokra, bűnre ösztökélve az embereket. Idáig még lehetett valamennyire követni a ragály útjait, mert egyik-másik nagybirtokon megmaradtak az öregek emlékezetében az akkori események; de hogy aztán miként terjedt tovább a nép között is ez a veszedelem, arról keveset lehet tudni. Annyi azonban bizonyos, hogy annak az időnek nyughatatlansága faluról-falura, kunyhóról-kunyhóra terjedt. Ahol egy bűn el volt nyomva, felébredt, ahol szakadás volt félj és feleség között, az szakadékká változott, ahol nagy erény vagy hatalmas akaraterő csöndben munkálkodott addig, most előlépett - igen, az is előlépett. Mert nem volt rossz minden, ami történt, de olyan idő volt az, hogy a jó gyakran éppen olyan veszélyessé vált, mit a rossz. Mint mikor nagy vihar zúg az erdőn, egyik is a másikra dől, egyik fenyőszál magával rántja a másikat s még a fiatal saijadzást is magukkal rántják a lezuhanó faóriások. Igen, - mert ne higyjék, hogy a parasztokat, a cselédeket nem ragadta magával az őrültség. Mindenütt elvadultak a szívek, megzavarodtak a fejek. Sohasem táncoltak még olyan vígan a keresztutakon, sohasem ürültek olyan gyorsan a sörös hordók, sohasem öntöttek annyi rozsot a pálinkafőző üstbe. Sohasem rendeztek annyi lakomát és sohasem követték egymást olyan gyorsan haragos szavak és késszúrások. De a nyugtalanság nem szorítkozott az emberekre, elfogott mindent, amiben csak élet volt. Sohasem volt gyakoribb a medvék és farkasok látogatása, róka és bagoly sohasem kiáltozott félelmetesebben és sohasem rabolt szemtelenebből, a juhok soha ilyen gyakran el nem tévedtek az erdőben, a drága marhák között sohasem dühöngött ennyire a betegség. Aki világosan akaija látni a dolgok összefüggését, annak el kell hagyni a városok táját és magányos erdőszéli kunyhókban éldegélni. Virrasszon át egész éjszakát az erdőben a szénégető kemencék mellett, vagy lakjék egy egész, világos nyári hónapon át egy tutajon, mely lassan úszik le a tavon a Venem felé; akkor majd megtanul ügyeim a természetadta jelekre és megérti, mennyire függenek az élettelen dolgok az élőtől. Meglátja, hogy az élettelen dolgok békessége megzavarodik, mihelyt nyugtalanság uralkodik a földön. A köznép tudja ezt, ilyen időkben oltja ki az erdei boszorkány a szénégető kemence tüzét, rombolja szét a vizitündér a csónakot; ilyenkor küld betegséget a gonosz manó, ilyenkor fújja föld a kobold a tehenek hasát. És így volt ez abban az évben. Még sohasem áradtak ki tavasszal annyira a folyók. Az ekeby-i malom és a kovácsműhely nem egyedül estek áldozatul az elemeknek. Kis patakok, melyek máskor, ha a tavasz erőt adott nekik, legfönnebb egy üres csűrt tudtak elsodorni, most egész tanyákat rohantak meg és ragadtak magukkal. Sohasem hallottak még Szent Iván napja előtt ilyen sok viharokozta kárról - Szent Iván napja után nem volt aztán több vihar; jött a szárazság. (Folytatjuk) Búcsú Almásy Páltól Katonai díszpompával búcsúztatták április 18-án Almásy Pál nyugállományú altábornagyot, aki gépkocsibaleset következtében 1985. március 17-én elhunyt. A ravatalnál Kéry Kálmán a Bacsy- Zsilinszky baráti kör és egykori bajtársai nevében többek között ezeket mondta: „Fájdalmas ez a veszteség az egyre ritkuló baráti kör számára, mert Almásy Pál személyében Bajcsy-Zsilinszky eszméinek a nehéz években is hűséges és tántoríthatatlan harcosát veszítettük el, aki nagy sikert aratott Naplójában is hitet tett politikai eszményképe, Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett. Köszönjük hűségét és úgy érezzük, halálával bennünket is pótolhatatlan veszteség ért.” Almásy Pálról lapunk is többször megemlékezett. Évekkel ezelőtt egy portréban részletesen ismertettük Bajcsy-Zsilinszky Endrével való kapcsolatát, utoljára pedig nagy sikert aratott, Simonffy Andrással közösen írt könyvét mutattuk be. Almásy Pál altábornagy különös szeretettel viseltetett egyházunk iránt, tudva azt, hogy Bajcsy- Zsilinszky Endre, példaképe is evangélikus volt. Bensőséges kapcsolat fűzte a soproni öregdiákokhoz, akiknek fájdalmát és gyászát tragikus elhunyta alkalmából ezúton fejezzük ki. Almásy Pál hűséges és rendíthetetlen hazaszeretetet hagyott ránk. Emberi értékei, szerénysége, tiszta- szívüsége, nyílt és őszinte magatartása, puritán becsületessége, ragaszkodó hűsége, műveltsége a legszebb példaképek közé emelik. Csak megrendült és a fájdalomtól elfogult hangon tudunk megemlékezni róla és búcsút venni tőle. Rédey Pál
