Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-04-15 / 16. szám
Nagy csütörtök igéié llcgi helyett új 2 Móz 24, 1—8 ARRÓL A RÉGI SZÖVETSÉGKÖTÉSRŐL SZÓL EZ AZ IGE, amelyről Bibliám* első vésze a nevét is kapta. Izrael népe az egyiptomi elnyomatás nehéz éveit akkor már maga mögött tudhatta.. Megtapasztalta Isten szabadító csodáját és hazafelé tartva, a pusztai vándorlás próbái között átélte Isten segítő szeretetét is. A Sinai-hegyhez érkezve Mózes a „szövetség könyvében” írta le az Űr minden igéjét és rendelkezései. Amikor felolvasta, a nép ünnepélyesen engedelmességet fogadott, Mózes erre oltárt épített és áldozatot mutatott be. Az áldozati állatok vérére pedig ezt mondta: Annak a szövetségnek vére ez, amelyet az Ür kötött veletek. Nem egyenrangú felek egyessége volt ez, hanem Isten szol-, gálatra kiválasztó szeretetének döntése, amelyet Izrael népe akkor elfogadott, s amit később annyiszor visszautasított. A páska- ünnepek alkalmával mégis büszkén idézték fel ennek a régi szövetségnek emlékét. Aztán eljött az a páska-ünnep is, amit Jézus tanítványaival együtt Jeruzsálemben töltött. Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta: Ez az én testem, amely értetek adatik. Aztán vacsora után kezébe vette a poharat is, és ezt mondta: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely kiontatik bűnök bocsánatára. ŰJ SZÖVETSÉG LÉPETT TEHÁT ÉRVÉNYBE, eltörölve a régit. Ezt az új szövetséget nem Mózes, a törvény embere hirdette ki, hanem Jézus, aki a szegényeknek evangéliumot, örömhírt mondott. Ennél a szövetségnél nem áldozati állatok vére ömlött az oltárra, hanem Jézus vére ontatott ki bűnök bocsánatára, mert ő Istennek az a „báránya”, aki elveszi a világ bűnét. Beteljesedett tehát az, amiről Jeremiás prófétait: Eljön az idő — így szól az Űr —, amikor új szövetséget kötök. De nem olyan szövetséget, amilyent őseikkel kötöttem, akik ezt a szövetséget megszegték. Hanem olyan lesz ez a szövetség, hogy törvényemet belsejükbe helyezem és szívükbe írom be és megbocsátom bűneiket (Jer 31, 31—34). NAGYCSÜTÖRTÖK ESTÉJÉN, AZ ŰRVACSORA SZERZÉSÉNEK ÜNNEPÉN nemcsak emlékezünk erre az új szövetségre, hanem részesedünk is benne. Hiszen az úrvacsorában maga Jézus adja ennek az új szövetségnek elkötelező ajándékait és a vele való közösség csodáját. Az új szövetségnek éppen ez a Jézussal való közösség a nóvuma, újdonsága. Pál így ír erről: az úrv-acsoraí kehely, amelyet megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk, és a kenyér, amelyet megszegünk, a Krisztus testével való közösségünk (1 Kor 16, 10). Ennek a közösségnek még a .halál sem szabhat határt. Maga Jézus mondotta: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon (Jn 6. 54). EZ AZ ŰJ SZÖVETSÉG MAR NEM KEVESEKNEK SZÓL, hanem mindenkire, az egész világra érvényes és benne testvérre találnak mindazok, akik az „Egy kenyérből” részesednek (1 Kor 10, 17). Mert amint a kenyérben eggyé lesznek a búzamagok, és a borban eggyé válnak a szőlőszemek, úgy lesz egy közösséggé az új szövetség új népe is. A régi szövetségkötésnél a nép nem mehetett közel a Sinai- hegyhez, mert a bűnös számára elviselhetetlen a Szent közelsége. Hát akkor hogyan merjünk mi közeledni az úrv-acsoraí oltárhoz, amely szentebb a Sinai-hegy szentségénél, s amely nemcsak többet, de egészen mást is ad, mint a régi szövetség? Megtorpanásunkat Pál apostol is helyén valónak látja, mert aki méltatlanul eszi az Űr kenyerét, vagy issza az Űr poharát, vétkezik az Űr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból, nehogy ítéletet egyék és igyék magának (1 Kor 11, 27—29). DE KICSODA LEHET ERRE MÉLTÓ? Luther így bátorít: Itt az a legméltóbb, aki a legméltatlanabb. Vagyis amikor az ember magát teljességgel kárhozottnak, nyomorultnak és kegyelemre szorulónak érzi, ebben és ezzel válik Isten kegyelmére legfogékonyabbá és legalkalmasabbá. A régi szövetségre csak emlékezni lehet, az újban élni is! Madocsai Miklós IMÁDKOZZUNK! Jézus Krisztus, Istennek Báránya! Köszönjük értünk megtört testedet. értünk ontott, véredet. Köszönjük, hogy asztalod vendégei lehetünk. Kérünk, támassz bennünk Lelked által éhséget és szomjúságot, hogy asztalodhoz hívó szavadat örömmel vegyük és ott a veled való közösségben meggazdagodva életünk megújuljon neved dicsőségére, testvéreink szolgálatára, az üdvösség reménységére. Ámen. Elmentek... elörementek Emlékszem a velünk együtt voltakra és a csak hallomásból ismertekre. Gyakran úgy érzem, adósuk maradtam. Bizonnyal sokan vannak mások is így. Adósok maradtunk egy meg nem adott segítségnyújtással, egy már elmaradt vigasztaló szóval, egy be nem teljesített ígérettel. — Adósok maradtunk, mert életükben nem úgy becsültük meg őket. ahogy megérdemelték volna. Csak a szép búcsúszavunk hullott koporsójukra, de itt maradt a csendes önvád! » Egyik lelkészünkről a megemlékezés így szólt a Lelkipásztor c. folyóiratban: ..47 évi szolgálat után alig egy évig volt nyugdíjban. Vasárnap még szolgált az istentiszteleten, hétfőn rosszul lett, másnap a ... kórházban szív- infarktusban meghalt. Családját, a még nagyobb családját: egyházát és magyar népét oly nagyon szerető szive megállt.” És a nekrológ kiemeli a hűségét, a szeretetét. De vajon ő mennyi szé- retetet kapott azoktól, akiket 47 éven át gondozott, akik után járt, akiket hívott, akik jöttek, és azoktól, akik a hívására nem jöttek. de akikért ő sokszor tett valamit?! Két padsorral előttem ült vasárnaponként a templomban. Tiszta, érett férfihanggal énekelt - hátra felé is lehetett hallani. Szívből jövő énekét most is hallani vélem az orgona hangjai mellett, pedig ő már máshol énekel ... Nagyon jó ember volt, egyházkerületi felügyelő, aki sokakon segített önzetlenül. Egész életében az emberek javán munkálkodott; megadatott neki, hogy polgári munkájában olyan helyen dolgozott — az egészségügy vezetői posztján —. ahonnan mesz- sze látott, és hivatalból is sok emberen, jó ügyön tudott segíteni. Amikor rosszul lett, és az éj közepén a mentőautó indult vele az intenzív osztályra a kórházba, akkor is másokra gondolt, és feleségét még visszaküldte a lakásba, hogy a hivatalos dossziéját hozza, mert a betegágyon is dolgozni akart. — Kitüntető szépen temettük el... de életében mit kapott azoktól, gkikért dolgozott, akiket gyámolított, segített, akikért égett? Megbecsült, kiváló presb: terünk, bűtorasztalos szakmájának elismert mestere, családjának haláláig hűséges támasza. Egyik nagy gondja volt: a gyerekeinek, az unokáinak az életét egyengetni, figyelni, tanácsolni; a másik a gyülekezetének a gondjait vállalni, és ott segíteni a jót. ahol csak tudta. Utolsó kórházi találkozásunkkor is erről a kettőről beszélt: magáról alig, pedig akkor már beépített kis szívmotorjával élt! — Ma már üres a helye: és nemcsak a nagy családjában, hanem a gyülekezetben is. És ott a kérdés: mit tudtunk neki adni mi az élete során? Ez az eszméitető, fájó érzés itt lebeg utána. A gyülekezet „anyukája” volt a szó pontos értelmében: 80 (nyolcvan!) családot látogatott rendszeresen. Különösen a gyerekek és a gyerekes családok álltak köze! a szívéhez. Hogy maga is beteg, azt soha nem mondta, önmagával nem törődve — mindig csak a mások kis és nagy gondjaiban igyekezett segítségre lenni. — Az egyik ádventi vasárnap a templomban lett rosz- szul, színét vesztetten kísérték otthonába: betegeskedés, majd kórháéi nehéz napok, műtét következett. sók szenvedés — végül kínos napok élet és halál mezsgyéjén. majd átadta magát Te- remtőjének. Ma is egyre keresik őt a gondozott családok: ő már nincs velünk, de drága emléke maradandó lett. Szinte pótolhatatlan a hű szívével, fáradhatatlanságával, gondokat átvállaló krisztusi szeretetével. De mit vitt ő magával tőlünk ugyanezekből? „ ... -ra úgy emlékeznek egyházunkban, mint aki szíve utolsó dobbanásáig érte élő és égő ember volt” — így kezdődik a róla szóló beszámoló. Pedig ő sincs köztünk, aki magas jogi képzettségével, nemes emberszeretetével felelős egyházi-világi funkciókat teljesített. Látása egyre romlott, de „belső” látása egyre inkább kinyílt: örülni tudott minden kis kapott szeretetnek, és fájt neki minden, ami másnak bánatot okozott. Megérzett-e élete utolsó napjaiban legalább valamit is a' - bői a szeretetböl, amit ő oly tékozlóan szóit maga köré, embertársai felé? Híradás az Evangélikus Életben: „ ... templomba indult, rosz- szul lett, mentő kórházba vitte, még aznap meghalt.” Egy lelkészünk távozott el 60 éves korában. akinek temetésén a koporsóját a presbiterek „vállukon” vitték. Ez valóban szép tisztelet- adás: akkor és ott már megbecsülték papjukat. Reméljük, még életében .is ... ... és mégis nyugtalanít a kérdés: miért van az, hogy a már elmenteket megbecsüljük (?), utólag ők nagyra nőnek (?). De életünkbe^ oly sokszor érzéketlenek, közömbösek vagy éppen bántóK vagyunk egymás iránt. Pedig Krisztus tanítványait — a megkereszteltek és Benne hívők blind azok vagyunk! — az kell jellemezze, hogy „egymást szeressék”. Ha az életünkben azonban tetteinkkel naponta ezt tagadjuk, akkor az elmentek után bizony már csak a lelkiismeretünk tekint — már akinek van! Neveket itt nem írtunk, hiszen megemlékezhettünk volna sokan másokról: ki-ki saját eltávozottjait — hozzátartozóit, munkatársait — gondolhatja, behelyettesítheti helyettük. De a leírtak igazak, mert az élet írta! És végül: utánunk hogyan tekintenek majd, ha mi is indulunk? ö. I. Bérül Werkström, a Svéd Evangélikus Egyház érseke elrendelte, hogy valamennyi svéd evangélikus templomban a konferencia befejezéséig minden vasárnap imádkozzanak az európai biztonsági konferencia Stockholmban folyó ülésének sikeréért. Werkström érsek e közbenjáró imádságként ezt a szöveget javasolja: ..Könyörgünk a most induló stockholmi biztonsági konferenciáért. Urunk, te jól tudod, mennyire nyugtalanít bennünket a világban folyó fegyverkezési verseny. Jól látod az emberiség fennmaradásáért érzett aggodalmunkat a nukleáris fegyverek fenyegetése miatt. Kérünk, adj bölcsességet és türelmet azoknak, akik kormányaik nevéKét korszak határún A MAGYAR TIZENNYOLCADIK SZÁZADOT kétszer fedezte fel történetírásunk. A két világháború közt — Szekíü Gyula hatására — inkább a katolikus és barokk vonásokat hangsúlyozták, az utóbbi évtizedekben a felvilágosodás térhódítása váltott ki erősebb érdeklődést. F. Csanak Dóra Teleki Józsefről írt fenti című monográfiája ennek az érdeklődésnek a jegyében született. (Akadémia Kiadó 1983). A tudós gróf története azonban a protestáns egyháztörténetnek is része, hiszen Teleki József számára az egyház nem kevésbé volt fontos, mint a haza. Sajnáljuk, hogy a szerzőnek nem állt módjában Teleki egyházpolitikai működését feldolgozni, s ezt nem csupán mint protestánsok sajnáljuk. Hiszen az egyházpolitikai tevékenység a magyar társadalom- történet része, s az értékes monográfia teljesebbé válna, ha Teleki ilyen működését is magábafoglalná. A könyv azonban így is nagy nyereség mind a magyar. mind a magyar protestáns művelődéstörténet számára. Teleki József gróf (1738—1796) múltunk félig elfeledett, noha jelentős alakja. Párizsban írt hitvédő irata Rousseau és az ifjabb Ernesti elismerésével találkozott. E kezdethez nem volt méltatlan itthoni tevékenysége: elsősorban a protestánsok emancipációja és az oktatásügy reformja, tágabb értelemben az egész magyar kultúra fejlesztése foglalkoztatta. Péczeíi József, Cornides Dániel és mások mecénása volt. ' ÉLETMŰVE HATÁRON ÁLL. Két korszak határán — egyfelől. Másrészt a jellege is olyan, hogy egyház- és műve- lödéstörténész egyforma joggal írhat róla. Az utóbbi helyzet összefügg a korszakváltással, de nem következik belőle mechanikusan. Teleki egyházpolitikai szereplése valóban a hazai, elmaradottabb viszonyok függvénye. Hitét azonban nem lehet a múlt csökevényének tekinteni, s a könyv egyik nagy erényé, hogy az ilyen torzítástól tartózkodik. A legszebb főhajtás Teleki emléke előtt, hogy meglátja: talán középszerű, de autonóm gondolkodó volt. A késői, a „nagy” felvilágosodásnak van nimbusza az európai hagyomány- ban. A korainak alig. Voltaire követői századunkban is éltek, a wolffiánusok már a nagy. forradalom előtt is megkésett jelenségnek számítottak. Mégis fontos a korai felvilágosodás időszaka, s ha nem a gondolati teljesítmény, akkor a helyzet és a próbálkozás teszi azzá. Ezekben az évtizedekben a kezdődő elvilágiasodás és a keresztyénség még nem került igazán szembe egymással. Élt egyfajta remény, hogy az új ismeretek és a hit összeütközése nem szükségszerű. Ez a helyzet teszi érdekessé a korai felvilágosodás időszakát minden későbbi kor hívői számára. Először észlelték filozófiai szinten azt a problémát, amivel mi is találkozunk. Hogy válaszaik nem voltak kielégítőek. azt a késői felvilágosodás puszta megléte ép- penúgy bizonyítja, mint a teológia megújuló erőfeszítései — egészen máig. TELEKI JÓZSEF, aki a késői felvilágosodás nagyjainal ís jóval fiatalabb volt, általában ragaszkodott a korai felvilágosodás nagyj.ainál is jóval fiatalabb volt, általában ragaszkodott a korai felvilágosodás érvkészletéhez; de az ő esetében itt sem lehet valami magyar elmaradottságról beszélni. Ennek — F. Csanak Dóra könyvében feltáruló — egész műveltsége, személyisége ellentmond. Jellemző az is, hogy Rousseau erősen hatott rá: az a Rousseau, akinek érvelése több ponton — és éppen a Teleki számára lényeges pontokon — a korai felvilágosodás teizmüsára emlékeztet. így lehetséges, hogy a fiatalkori értekezése kivívta a genfi bölcs elismerését, noha bőven tartalmaz konzervatív elemet. Mert a korai felvilágosodásnak egy korszerűsített, Rousseau- hatását tükröző változatát képviselte Teleki. Nem elmaradottabb a Kant előtti protestáns gondolkodók derékhadánál. S ha igaz, hogy az elmaradottság ellentéte a színvonalas gondolkodás, akkor az ő rangja sem lehet kétséges. Személyében európai műveltségű férfi került a magyar protestantizmus élére a XVIII. század végén. Van abban valami szép, sőt: belső logika, hogy Teleki éppen árva Bethlen Kata környezetében nevelkedett s egyik nevelője Bőd Péter volt. Nem véletlen az, hogy ők akik a korabeli magyar kálvinizmusban a régit, a legszínvonalasabban, az egész magyar kultúra számára a legáldásosabban képviselték, segíthettek egy olyan pálya indulásánál, mint amilyen Telekié volt, aki az újat képviselte. Árva Bethlen Kata talán nem tudhatta, de ma már tudjuk, hogy Isten ajándéka volt ez a lehetőség. S ami Teleki vallásosságában megfigyelhető — hogy felvilágosodottságával együtt sem válik felekezeti szempontból jellegtelenné —, abban .talán nagynéniének hatása is ott van. Az öntudatos református hitet az őszinte türelmi-gondolattal és — ami a felvilágosodás talán legszebb megnyilvánulása — a pedagógia iránti lelkesedéssel senki sem ötvözte Telekinél színvonalasabban a korabeli Magyarországon. (Evangélikus újságban talán nem fölösleges megemlítenem. hogy a két történelmi protestáns egyház, közti különbséget Teleki — ‘mint általában a felvilágosodás és később a liberalizmus — nem a teológia, hanem a művelődéstörténeti hagyomány területén érzékelte.) GAZDAG ÉLETMŰVÉNEK mégoly vázlatos ismertetése is meghaladta volna mostani kereteinket. Érdekesebb talán, amit megpróbáltam: megfogalmazni azt a néhány gondolatot, ami protestáns olvasó számára különösén érdekes lehet, s ami ott van a könyvben is. anélkül, hogy direkt megfogalmazást nyerne. F. Csanak Dóra amilyen sokoldalúan és elmélyülten feltárt egy életművet, olyan tapintattal meg is tisztította a különféle sablonoktól. Műve a történeti monográfiáknak azt a csoportiát gazdag't- ja, amely megkönnyíti a tények reális továbbgondolását. Ez pedig a jó történetírás talán legfontosabb célja. i Manjoki Janos KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG AZ EURÓPAI BIZTONSÁGI KONFERENCIA SIKERÉÉRT gyan lehetne erősíteni országaik biztonságát és az egymás közötti bizalmat. Urunk, te vagy a mi menedékünk és reményünk. Vedd el fáradtságunkat! Add, hogy ne fáradjunk el a békéért való könyörgésben és az érte való cselekvésben ! i A te Fiad, a mi Megváltónk nevében kérünk. Ámen.” A svédországi szabadegyházak körében olyan imaórákat szerveznek, amelyeken szintén az európai biztonsági konferencia sikeréért könyörögnek. A béke kérdéseivel foglalkozó egyházi békeszemináriumokban pedig új lendülettel foglalkoznak a béke megőrzésének lehetőségével. (News from the Church of Sweden)
