Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-04-01 / 14. szám

„Ne engem sirassatok!”

Lk 23,26—31

A KERESZT FELÉ VEZETŐ ÚTON, amely a kor szokása szerint a legforgalmasabb utakon és időben történt, két eseményt kell átélnie Jézusnak: az első az, hogy a kínoztatásoktól legyengülve nem bírja egyedül vinni a súlyos keresztet és ezért egy éppen arra járó idegennek a vállára teszik. A másik pedig az utak mentén gyülekező asszonyok egyhangú sírásának és jajveszékelésének hallása. Cirénei Simon kényszerű kereszthordozásakor nem szólal meg Jézus, de korábban már többször hirdette: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét...” (Lk 9,23) Simon látszólag nem a maga keresztjét, hanem Jézusét veszi magára, de mégis ő lett a példája a Krisztus-követő és kereszthordozó embereknek. — Az asszonyokhoz pedig kijózanító szavakkal szól Jézus, hogy soha el ne felejtsék: nem megszokott temetési szertartás részesei, hanem Isten bűnbánatra és megtérésre hívó szeretetének lehetnek tanúi és befogadói.

A KERESZTHORDOZAS SOHA NEM MAGÁNÜGY! Nem is valamiféle mártíromság, kényszerű áldozatvállalás, hanem szolgálat! Nem a saját vétkeink és mulasztásaink, hibáink és rossz természetünk következményei az így elhordozandó keresztek, hanem az, amikor valóban valakinek a válláról veszünk le terheket, szívének szorongásaiból veszünk át és adunk helyébe vigasztalást, megköny- nyebbülést, tanácsot. Kereszthordozás az is, ha nem terhelünk másokat azzal, amit mi magunk is elhordozhatunk, ha nem fokozzuk a körülöttünk élők gondjait, békétlenségeit, feszültségeit, hanem életünkkel teszünk bizonyságot arról a Jézusról, Aki az értünk elszenvedett kínok miatt és csak egyetlenegyszer szorult rá más segítő erejére, de azóta mindenkinek, aki kéri tőle, segít, erőt ad a kereszthordozáshoz is!

A TÁLÁN CSAK MEGSZOKÁSBÓL StRÖ ÉS JAJVESZÉKELO ASSZONYOK siratását Jézus éppenúgy nem fogadja el, amint korábban a felületes hódolatot is elutasította. Neki nem részvétre és sajnálkozásra van szüksége, hanem arra, hogy akikért a kereszthalált vállalja, azok számot vessenek saját életükkel, megtérjenek, új életet kezdjenek. Jeruzsálem közeli pusztulására utalnak szavai és Isten ítéletének közelségére. Száraz ágakhoz hasonlítja a csak panaszkodni és siránkozni tudó embereket, amelyekbe könnyen belekap a tűz lángja és megemészti. A hittel, reménységgel és szeretettel élő „zöldellő fával” csak egyszer történt meg, hogy a láng belekapott, azért, mert Isten is így akarta. De meg nem emészthette, fel nem perzselhette, hiszen harmadnapon feltámadott és a halál sem tudott erőt venni rajta.

Jézus első hallásra keménynek látszó szavai szeretettel vannak átitatva: az életre akarja őket felkészíteni, arra, hogy soha ne elégedjenek meg a sírással és panaszkodással, hogy a nehéz napok során se essenek kétségbe, hogy bűnbánatukkal odataláljanak az irgalmas Istenhez. Húsvét után az első keresztyén gyülekezetekre nehéz évek, évtizedek vártak. Belső erőforrásaik azonban soha nem apadtak el és sokan éppen azért csatlakoztak hozzájuk, mert látták hitük erejét, Isten iránti bizalmuk rendíthetetlenségét.

„NE ENGEM SIRASSATOK!" — hangzik ma is Jézus kiáltása. Ne legyetek kishitűek és elgyengülök, hanem tegyetek meg mindent azért, hogy mindig kevesebb legyen az ok a sírásra és kétség- beesésre az emberek között. Tegyetek meg mindent az erőszakosság, igazságtalanság, embertelenség ellen, háborúk és az élet mindenféle veszélyeztetettsége ellen. Segítsétek az embereket, hogy ne elhidegüljenek egymástól, hanem egymásra találjanak újra. Ne a közönyösség torz érzései, hanem az élet értelmébe vetett hit erősödjék. Félre a kétségekkel és siránkozással: a fáknak zöldellniük kell, mert van elég napfény, eső, táperö a talajban. Ha pedig valakinek rosszak a tapasztalatai, próbálja meg: Jézvus erejével mindig lehet újat kezdeni, újra kezdeni! Szirmai Zoltán

Trajtler Gábor orgonaestje

TISZTELETRE MÉLTÓ AZ A MUNKÁSSÁG, melyet egyházunk zeneigazgatója, Trajtler Gábor végez. Ha csak az elmúlt évtized eredményeit nézzük, akkor is szép csokor kerekedik belőlük.

Mint Zalánfy Aladár utóda, ellátja a Deák térd templom orgonista-szolgálatát; a Lutherá- niával és Dr. Weltler Jenővel példás egyetértésben tervezi és szervezi a templom egyházzenei programját, mely nem adja alább a Bach-passióknál és a h-moll misénél. Ez a mi viszonyaink között csúcsteljesítmény; ellátja a Petőfi-rádió vallásos félóráinak zenei szolgálatát; irányítja és aktív oktatómunkájával is segíti a fóti kántorképzést; összefogta és irányította az új Evangélikus Énekeskönyv és Korálkönyv (1982.) szöveg! és zenei bizottságainak munkáját; előkészíti a LVSZ budapesti nagygyűlésének zenei programját.

Mindezeken felül arra is szakít időt, hogy mint koncertező orgonaművész magas színvonalú hangversenyeket adjon itthon és

külföldön.

LEGUTÓBB 1984. MÁRCIUS 1-ÉN hallgathattuk hangversenyét a Zeneművészeti Főiskola Nagytermében. Műsorát ezúttal francia szerzők műveiből állította össze úgy, hogy a francia barokkból kiindulva, majd három évszázad orgonazenéjéből adott átfogó képet.

Színes bevezetőként hatott Clérambault L. N. (1676—1749) Dór szvitje, mely szemléletesen mutatta be a Bach-kortárs francia orgonista-zeneszerzők (Couperin Fr., Dandrieu J. Fr., és Daquin L. Cl.), stílusát. A sokszor erősen kolorált dallamok, (Fugue) barokk pompát mutattak. A hét kisebb tételből álló sorozatot hatásos „Dialogue" fejezte be.

AZ EST KÖZREMŰKÖDŐJE: Pröhle Henrik fuvolaművész Loillet: c-moll fuvolaszo- nátáját adta elő Trajtler Gábor orgonakíséretével. A műsort hallgató orgonisták nyilván elgondolkozhattak: milyen nagy

a különbség az orgona Fuvolaregiszterének hangja-színe és Pröhle Henrik csodálatosan szép, élő fuvola-hangja között. A szonáta záró részének egyik témája Weiner L. Rókatáncának népi témájára emlékeztetett.

Widor: II. orgonasziimfóniájá- nak négy tétele került sorra. Widor Ch. M. (1844—1937) kiváló francia orgonista és zeneszerző (ősei Magyarországról származtak), Bach műveinek előadója és Schweitzer Alberttel sajtó alá rendezője. Művei nagyvonalú romantikus alkotások. Gyakran dolgoz föl gregorián dallamokat. (Zalánfy A. csak a művészképzés során tanította Widor műveit.)

Elsőként a Praeludium Circulare szólalt meg, mely a kvintkör hangnemeit fantáziálja végig. (Hasonló művet több barokk szerző komponált, sőt később még Beethoven is.) Az Adagio az orgona fuvola-szólóját mutatta be. Hatásos, tokkátaszerű Finale zárta a sort.

Szünet után Dupre M (1886— 1971) Cortege et litanie (Körmenet és litánia) c. művét hallottuk. Dupre Guilmant majd Widor tanítványa, híres orgonaimprovizá- tor, 1926-tól a párizsi Conserva- toár orgonatanára. A mű első részében a körmenet részvevőinek éneke erősödik, majd halkul, a másodikban a litánia monoton ritmusú dallamát halljuk, a mű záró részében a két téma együtt szól.

Messiaen O. (szül. 1908-ban) francia zeneszerző és zenetudós. Dukas és Dupre tanítványa. 1931- től a Ste Trinite templom orgonistája, 1942 óta a Conservatoár összhangzattan- és esztétikatanára. 1947-ben Budapesten is tartott előadássorozatot. Műve a Felszentelés ünnepére írt verzettó dodekafón fogantatású. 1951-ben jelent meg a Livre d'Orgue c. sorozatban. Világos, szép előadásban hallhattuk a művet.

Martin Fr: Templomi szonátája mély zenei tartalmakat hordozó alkotás. Ismét Pröhle H. és Trajtler G. ragyogó kamaramuzsikálásában gyönyörködhettünk.

A műsor zárószáma Franck C: á-moll korálfantáziája volt. 1890- ben jelent meg. Tény, hogy míg Bach lutheránus koráltémák'ra írta fantáziáit, addig a franciák saiát témájú korátokra fantáziál- tak.

A szerző belga származású (1822—1890), de franciának vallotta magát. Élete végéig a Ste

Clotilde templom orgonistája. 1872-ben a Conservatoár tanárává nevezik ki. flallgatói „francia Bach”-ként tisztelték. Egyéni, új stílust képviselt, mely Bach polifóniáját az újromantikus harmóniavilággal egyesíti.

Az á-moll korálfantázia tokká- tás résszel indul, majd kétszer is felhangzik a meleg hangulatú ko- ráldallam; a középső rész lírikus Adagia, a virtuóz befejezésben a tokkátás akkordfelbontások fonják körül a most már erőteljesen szóló koráldallamot.

TRAJTLER GÄBOR MŰVÉSZI ORGONA JÁTÉKÁT vastapssal

köszönte meg a hálás közönség. Ráadásként Franck C: Priére-je hangzott el. Ez a kis mű sem volt ötletszerű választás, mert így a szerző két arcát is láthattuk: a korálfantáziában a fölényes tudású szimfonétáét, a ráadásban pedig az alázatosan imádkozó emberét. (A L’Organisete kis darabjai a mi templomainkban is jól használhatók.)

A lutheránus orgonistához természetesen közelebb állnak Bach, Buxtehude. Pachelbel művei. Az ő művészetük a lutheri tőről fakadt. Trajtler Gábor megmutatta műsorával, hogy a más fogantatású francia orgonazenét is magas művészi színvonalon képes megszólaltatni.

Rezessy László

ZENÉS ÁHÍTAT lesz április 8-án, vasárnap délután 6 órakor a fasori evangélikus templomban (VII., Gorkij fasor 17.)

Műsoron:

Sweelinck, Bruhns, Bach orgonaművek

Orgonái:

Gáncs Aladár Közreműködik a rákospalotai gyülekezet énekkara, vezényel: ifj. Blázy Lajos és a Rákospalotai ökumenikus Kamaraegyüttes

Igét hirdet:

BOLLA ÁRPÁD

Az olvasó népért

GYERMEKKOROM EGYIK LEGELSŐ, EMLÉKEZETBE VÉSŐDŐ LÁTVÁNYA: a Luther-kép nagyapám parókiáján. A reformátor erőteljes mozdulattal szorítja magához Bibliáját. Később egy Illyés Gyula sor kapcsolódott a tudatomba jól megőrzött képhez: „Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre . ..” (Haza a magasban). Több mint négyszáz esztendeje — nem utánzás, hanem azonosulás folytán — ezzel a mozdulattal lépnek szószékre a lutheránus lelkészek.

A „könyv egyháza” vagyunk, köztudott, hogy a bibliaolvasás követelménye magával hozta az írás-olvasás tanítását, az iskola-állítás, a könyvnyomtatás sodró lendületét mndenütt, ahol terjed a reformáció, hazánkban pedig a nemzeti kultúra bölcsőjét ringatta ez a lendület, noha a zord idők, a török háborúk és nemzeti szabadságharcok másfél százada éppen nem kedvezett a művelődésnek. A hagyomány azóta is eleven, s nem véletlen, hogy az evangélikus egyház számarányát meghaladó mértékben oly sok kiművelt emberfőt és annyi kimagasló szellemet adott a hazának.

HÍVEINK BIZONYÁRA NAPJAINKBAN IS sokfelé és sokféleképpen jelen vannak az Olvasó népért mozgalom tevékenységében. Hogy ez a jelenlét tudatosabb legyen, ideje beszámolnunk, most a mozgalom harmadik országos konferenciája után az elmúlt 15 évről, a célokról, az erőfeszítésekről, az eredményekről.

A mozgalom 1969-ben sajátos történelmi pillanatban született: a hajdani olvasókörök rég megszűntek; a népi kultúra már csak nyomokban volt fellelhető, hasonlított az elröppenőben lévő tarka madárhoz, mely az elhagyott fészek felett körözve várja, hogy visszafogják; maga a nép is mozgásban, folyton újabb hullámokat bocsátva a városba, némelyeket megtelepedésre, másokat ingázásra. A kiválóan megszervezet, közművelődési könyvtár-hálózat már megvolt, de a remény, mely szerint az általánosan magasabb iskolázás magától is megtermi az olvasó, művelődő embert, csalókának bizonyult; hatalmas tömeg élt könyv, betű nélkül; a

látóhatár peremét pedig már besugározta a televízió, mely ugyan több műsorával kultúra-terjesztő, de korántsem hagy olyan maradandó nyomot, mint a könyvből szerzett műveltség, túlzott igénybevétele pedig nemcsak időt rabol, de álomszerű, képi gondolkodásra szoktat, visszafejlesztvén az elvont, fogalmi gondolkodás képességét. Az iskolai oktatásban egyébként is csökkent a nyelv és irodalomórák száma és aránya, a szép szabatos beszéd, a választékos stílus kialakítását akadályozzák a felel- tetést pótló tesztlapok; a dsaládokban mind kevesebb idő jut a könyv-élmények megbeszélésére, noha a tudományok gyors fejlődése mindinkább megkívánná, hogy az iskola ne lezárt tudást adjon, hanem folyamatos önművelésre készítsen elő. A különféle ellentmondások azzal fenyegetnek, hogy csak szűk réteg jut magasabb műveltséghez, a lakosság többsége pedig megreked az alacsonyabb igények szintjén.

A „MŰVELT NÉP”, A GONDOLKODÓ EMBERFŐK „okos gyülekezetét” megvalósítani vágyó írók, Veres Péter, Erdei Ferenc, Lengyel József, Illyés Gyula, a szervezésben oly tevékeny Fábián Zoltán — hogy csak a már eltávozottakat említsük —, és még sokan mások indították útjára fél esztendős előkészítés után, 1969 áprilisában az Olvasó népért mozgalmat, melyhez rögtön, lelkesen csatlakoztak a társadalmi munkások ezrei, könyvtárosok, pedagógusok, művészek és más értelmiségiek, olvasni szerető, esetleg régi olvasókörök munkájában már tapasztalatokat szerzett emberek.

Az első időszakban sok helyi kezdemény jött létre, valóságos szellemi pezsgés kísérte az írók kiáltványát,, s nem egy, ma már természetesen létezőnek vélt jelenség vette kezdetét ekkor. Ilyen például az évente összesereglő, időszerű társadalmi gondokat megvitató tokaji írótábor; a győri versmondó biennálé; a szegedi Tanárképző Főiskola is ekkor indította útjára irodalmi gyermekújságját, a Kincskeresőt kétezer példányai (azóta százezer példányos folyóirattá nőtt); s a csupán szerény kísérletként, hátrányos helyzetű tanulók számára helyenként létrehozott, fiatal írók és művészek által vezetett nyári olvasótábbrok is tömeges méretűvé terebélyesedtek. Megerősödött, kiszélesedett az iskolai könyvtárak szervezete, lelkes pedagógusok korrepetálnak az írást-olvasást nehezebben elsajátító gyermekekkel (a dislexia. disgráfia tünetei pszichológiai eredétűek, és függetlenek az értelmi képességektől, olykor útját állhatják jeles tehetségek kibontakozásának is); a jászberényi tanítóképzőben kidolgozták az olvasás-tanítás 140 féle módszerét; szerény keretek között létrejöttek a kórházi könyvtárak és ma már nem egészen ismeretlen a „biblioterápia” fogalma; igen sok helyen megszervezték a könyveket (betegeknek, időseknek, kismamáknak) házhoz szállító „könyvtári segédek” brigádjait; helyenként művelődési közösségek alakultak a könyvtárak, művelődési házak égisze alatt, amelyekben mód nyílik a könyvélmények megvitatására, ismeretterjesztő előadások, irodalmi estek, előadóművészek meghallgatására; gyakran tevékeny együttlétek- re is (pl. énekkarok, Páva-körök tartoznak bele az ilyen közösségekbe vagy népi hímzéseket készítők tömörülnek könyvtári klubba, művelődvén munka közben stb.) ily módon is hangsúlyozva az olvasó népnek a népi kultúra tiszta forrását őrző szándékát.

A MOZGALOM HAMAROSAN KINŐTTE az írószövetség kereteit (valójában eleve nagyobb méretűnek indult, hiszen célja nemcsak a szépirodalom olvastatása és az ízlés finomítása volt, hanem a művelődés teljessége iránti igény ébresztése is), és a Hazafias Népfront irányítása alá került. Első eredményeit már a HNF védőszárnyai alatt érte el, később aztán hivatalos szervezetek, intézmények is támogatták, 1979- ben pedig negyedévenként megjelenő, gyönyörű külsejű folyóiratot is kapott.

A Tóbiás Áron szerkesztésében megjelenő, 160 oldal terjedelmű, kiváló papírjával, művészi grafikáival a pillantást magához vonzó folyóiratnak legjellemzőbb erénye, hogy érdekes. Akár a közeli és távoli múlt, akár a jelen olvasási, művelődési szokásairól, formáiról, közösségeiről szól, akár a mozgalom híreiről, versmondásról, olvasmányok hatásáról, a népi hagyományok ápolásáról számol be; akár írókat, előadóművészeket, grafikusokat, könyvtárosokat vagy terjesztőket mutat be, mindig vonzó, érdeklődést keltő formában teszi, fontos értesülések áradásával. Jóllehet, a nagy írókkal készített interjúk a legizgalmasabbak (pl. Illyés Gyula, Cs. Szabó László), szinte ugyanolyan lebilin- cselők a tudósok, művészek vagy éppen az egyszerű emberek önvallomásai is.

A Molnár Aurél megszólaltatta népdalénekes, Marosi Júlia például igen figyelemreméltó jelenséget fogalmaz meg: „A művészet napjainkban nehéz helyzetbe került. A világot az ellen-zene, az ellen-kultúra uralja, s a silány kultúra mindig erőszakos. Korunk szomorú ellentmondása, hogy éppen a sok technikai lehetőség akadályozza a jó minőség felülkerekedését. Mennyi alkalmas eszközünk van már: tv, rádió, magnetofon, könyvtárak, lemezek, képtárak, utazások .. . s mégis, korunk kórtünete a szellemi alultápláltság. A diszkózene harsogása közben nem lehet odafigyelni a saját bensőnk hangjaira, a krirnik közepette vagy az igénytelen nótaműsorok társaságában sem.”

AZ OLVASÖ NÉPÉRT MOZGALOM azért küzd másfél évtizede szakadatlanul, hogy a „szellemi alultápláltság” megszűnjék. A körülmények változtak közben, a szabad idő növekedett ugyan, de sokat elvisz belőle a „második gazdaság”, szép könyvtárak épültek, a meglevők gazdagodtak, de a körzetesítés következtében sok kisközség elvesztette szellemi irányítóit, a távolba ingázó gyerekek pedig autóbuszon töltik a könyvtárra szánható drága órákat; a gazdasági nehézségek önhajszolásra késztetik azokat is, akik inkább művelődnének; ám a mozgalom él, s ha eredményeit értékeljük, azt is hozzá kell tennünk méricskélő gondolatainkhoz: ugyan hol tartanánk nélküle?!

Bozóky Éva