Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-03-18 / 12. szám

f.

r GYERMEKEKNEK.

„En vagyok az '

Ja 18,1—11

ELFOGTAK! — ha ezt a megállapítást halljuk, vagy olvassuk, egy bűntényre gondolunk, amit kinyomoztak, s a tettest elfogták. Ez nem megy mindig simán, mert a gyanúsított bujkál, sokszor a végsőkig küzd, nehogy kézre kerüljön.

Jézust elfogták — tudósít igénkben János evangélista bennünket. Ez az elfogatás azonban egészen másként játszódik le!

JÉZUS NEM REJTŐZIK EL. Az ünnepi vacsora után Jézus tanítványaival abba a kertbe megy, ahol sokszor töltötték már

eddig is az éjszakát. Júdás. az áruló jól ismerte ezt a helyet, biztosra megy, ide vezeti a szolgákat, s a felfegyverzett katonai csapatot. A kert csendjét hirtelen durva lárma, kiáltozás, fegyvercsörgés veri fel, s a fáklyák lobogó fényénél látni már a közeledőket. A katonák, akik ellenállásra, esetleg harcra készültek fel, meglepetve látják, hogy Jézus kilép a sötétségből: semmi nincs nála és senki sincs mellétté. Ott áll előttünk védtelenül.

JÉZUS A HELYZET URA.

Kit kerestek? — teszi fel Jézus a kérdést, ami úgy hangzik, mint egy parancs: felelniük

kell. A Názáreti Jézust — szólnak a katonák. Én vagyok az! hangzik Jézus válasza, s ez a nyílt, határozott felelet megdöbbenti az üldözőket: hátratánto- rödnak és a földre esnek. Az, akit ők el akarnak fogni, nem egy, rettegő, gyenge ember, egy bujkáló, menekülő bűnös, hanem úr, akinek szavából erő árad, mely térdre kényszeríti őket.

JÉZUS MEGŐRZI AZ ÖVÉIT, Jézus megismétli a kérdést, s válasza ismét ez: én vagyok akit kerestek! Ezzel a második válaszával védelmébe veszi tanítványait. Én itt vagyok, fogjatok el, de az enyéimet engedjétek szabadon! — ez a kikötése. A védtelen a felfegyverzett csapattal áll szemben és ő szabja meg a feltételeket.

JÉZUS ÜR ERŐSZAK NÉLKÜL. Ekkor a tanítványok közül, akiket a sötétség takart el, élőugrik Péter. Köpenye alól egy kardot r.ánt elő, amit eddig rejtegetett. Meg kell védenem őt — határozta el kétségbeesetten. A főpap szolgája felé rohan, lesújt rá és levágja annak jobb fülét. Jézus azonban keményen utasítja el azt, amit Péter érte tett: tedd hüvelyébe kardodat — parancsol rá tanítványára. ő nem hátrál meg ellenségei elől, akik karddal jönnek érté, de azt sem engedi, hogy valaki karddal védje meg őt.

Legyőzték Jézust, amikor elfogták? Ellenségei akarata teljesült be? Nem! önként lépett arra az útra, amit nem emberek jelöltek ki neki, hanem a mennyei Atyja: a szenvedés útjára, melynek végén a kereszt állt. Kiitta a poharat, amit az Atya adott neki, mindent vállalt övéiért, értünk, hogy szabaddá váljon utunk az élet, az üdvösség felé. És: elfogatásának története arra is figyelmeztet bennünket, hogy karddal, erőszakkal, gyűlölködéssel mi sem képviselhetjük az Ő ügyét ebben a világban.

Keveháziné Czégényi Klára

„írok nektek, ifjak...”

Ök is

A látás törvényszerűségei

Mindannyiunk előtt ismeretes,

hogy a szemünk miként alkalmazkodik a környezetünkhöz. A közeli tárgyakat általában nagyobbnak, a távoliakat kisebbnek látjuk. A párhuzamos sínpár szemünk csalóka működése folytán a „végtelenben” csupán egy csíkként folytatódik. A látásunk optikai törvényei különösebb nehézség nélkül áttehetők a személyes életünk más területeire is. Ami számunkra fontos, ami a mi életünket befolyásolja, az fontos. Ha az én ügyemről van szó, akkor az a legnagyobb. A dolgok iránti érzékenységünk is ennek megfelelően alakul.

A töröttlábú

Ismerősömet látogattam meg.

A téli sportok szerelmese, most ezen a télen vesztére. Maga sem tudja, hogyan történhetett. A korcsolya, ami eddig engedelmeskedett gazdája akaratának, egyszerre, megbokrosodott. Egy szó mint száz, ismerősöm gipszelt, törött lábbal fekszik, várja a gyógyulást. Unós-untig meséli a „tragédiát”, a legapróbb részletekig. A műtét,. tudniillik a gipszelés külön fejezet. Egyre inkább azt kellene éreznem, hogy a baleset a legsúlyosabb, legborzasztóbb volt az idén, ennél nagyobb már csak a barátom hősiessége, ahogy viseli az embertpróbáló betegséget. Meg- mosólyögnivaló, ahogy az ember tud önmagába. Önmaga bajába bonyolódni, különösen, ha az a borzasztó eset orvosilag egy szimpla kis ügy. Mégiscsak • igaz, ami közel van, az nagynak látszik ...

Mekkora az, ami messze van?

Képes folyóiratot böngészek. Távoli vidékek egzotikus tájait mutatja be a képriport. Ragyogó kék ég, szikrázó á napsütés, pálmafák. A tengerparton egészséges, barnára sült emberek napoznak. Az egészben van valami idilli, bámülnivaló, de az elérhetetlen messzesége miatt, valójában érdektelen.

Tovább lapozok. Az Afrika sivatagosodó övezeteiről szóló cikk illusztrációjának szánt képről riadt, megtörtfényü szempár mered rám. Egy gyerek. A való- színfltlenül nagy koponya gödreiben ülnek a szemek, mohón kérő, vádló pillantással. A karok úgy lógnak, ahogy az iskolai. szertárak csontvázain láttuk. Ezek a gyerekek már a születésük pillanatában a közeli éh- halálra ítéltetés. részesei. Hesse- get.ni próbálom az egész látomást. Nem nagy ügy, végül is olyan messze vannak ezek a gyerekek, én meg segíteni úgysem tudok ,. . Egyre kényelmetlenebb az öblös fotel .. . Nyugtalanítóan közelieknek kezdem érezni, látni ezeket a színes bőrű apróságokat

A hit optikája

Jézus szavai jutnak eszembr- „szeresd felebarátodat (embertársadat) mint magadat.” Itt szó sincs különbségtételről, köze- liekre-távoliakra egyaránt érvényes Jézus szava. Persze, a nagy kérdés; mindezt hogyan tudom, tudnám megoldani? Döbbenetesek a statisztikai adatok. A Földön minden három ember közül kettő elégtelenül táplált, milliók hajléktalanok, iskolázatlanok. Az anyagi-szellemi elmaradottság mellett még a népbetegségek is pusztítanak.

Ez a több, mint kétmilliárd ember a maga nyomorúságával a keresztyénség lelkiismeretét is terheli. Csodálnivaló-e, ha a fehér ember a színes bőrűek között az ellenséget jelenti sok esetben. A keresztyén fehérek voltak a gyarmatosítók, a rabszolgasorban tartók. A keresztyénség nagyon sokkal adósa a harmadik világ éhezőinek.

Mi a megoldás? Dietrich Bón- hoeffer, a mártírhalált halt lelkész-teológus szavai szerint: ..Az éhezők kenyérre, a fedél nélkülA

Az ökumené reménységei

A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGÁNAK januári ülésén Todor Szabev (Bulgária), az Egyházak Világtanácsának főtitkárhelyettese fontos feladatnak nevezte az EVT és a felekezeti világszövetségek minél szorosabb együttműködésének megvalósítását Ebből a szempontból nagyra értékelte mindkét egyházi világszervezet nagygyűlését, mivel témájuk és feladatuk igen közel állnak egymáshoz: „Segítik közös fellépésünket, szolidaritásunkat és annak a tudatnak erősítését, hogy mi mindannyian együtt, egy ökumenikus mozgalomban szolgáljuk Jézus Krisztus egyházát.” A budapesti nagygyűlésen megtárgyalandó kérdések döntően fontosak a mai ökumenikus párbeszéd szempontjából. — „A Luther-ju- bileum a reformációnak arra a valójában Ökumenikus céljára emlékeztetett bennünket, hogy az egy, osztatlan, szent, egyetemes és apostoli egyházban akart a megújulás mozgalma lenni. A reformáció célja az volt, hogy a Biblia üzenetét minden keresztyén előtt újra feltárja.” — mondotta.

EMILIANOSZ METROPOLITA, a genfi ökumenikus központban a konstantinápolyi ökumenikus Patriarchátus képviselője a kölcsönös megismerés fontosságát hangsúlyozta. Véleménye szerint a felekezeti dialógusoknak nagyobb nyilvánosságot kellene kapniuk. Evangélikusok és ortodoxok alig tudnak valamit egymásról, egymás istentiszteletéről, lelkiségéről és életéről, pedig „az egység emberek nélkül utópia". Az egység útja: visszatalálni keresztyénségünk közös forrásaihoz, az apostolok, vértanúk és hitvallók mindannyiunk számára közös örökségéhez. Ehhez pedig le kell győznünk a közömbösséget, haragot, önzést, felfuvalkodottságot, és enyhítenünk a fagyos viszonyokat. „Ilyen várakozásokkal tekintünk az önök nagygyűlése elé” — mondotta

ALOYS KLEIN PROFESSZOR, a vatikáni Keresztyén Egységtitkárság képviselője a II. János Pál pápa által a megváltás 1950. évfordulója alkalmából meghirdetett 1983.S4-es rendkívüli szentév jelentőségét hangsúlyozta:

„A megbékélésnek ez a határozott szándéka hosszú távra jelzéseket adott, éppen az evangélikus—római katolikus teljes egyházi közösségre való .törekvésre tekintettel.” — A Luthei'-évben négy esemény kiemelkedően fon*os volt:

1. Az LVSZ és a Vatikán Közös Bizottságának nyilatkozata: „Luther Márton — Jézus Krisztus tanúja” (május).

2. II. János Pál pápa levele Wülebrands bíboroshoz, a Keresztyén Egységtitkárság vezetőjéhez a reformáció napján.

3 A bíboros részvétele a Luther-év ökumenikus záróünnepségén november 11-én Lipcsében, a Tamás-templomban.

4. A pápa látogatása a római evangélikus gyülekezetbén és istentiszteleti szolgálaté december ll-én, ádvent harmadik vasárnapján.

„A római katolikus egyházban még nem tudjuk felmérni azt az igen figyelemreméltó, szinté csodának tűnő folyamatot, hogy . .. mit jelent Luther Mártonnak, mint a keresztyénség világméretű közössége történelmi, ugyanakkor ma is Időszerű alakjának újrafelfedezése” — mondotta végül a Vatikán képviselője.

élni szeretnének

levőnek lakásra, a jogától megfosztott nak igazságra, az elárvultnak közösségre, a rabszolgának szabadságra van szüksége. Isten és a felebarát gyalázása lenne, ha az éhezőt éhezni engednénk; mert éppen a , felebarát ínsége áll Istenhez a legközelebb. Krisztus szeretetéért, amely ugyanannyira az éhezőé, mint az enyém, megfelezzük vele a kenyeret és megosztjuk vele lakásunkat. Ha az éhező nem jut hitre, a vétek azokra hull, akik megtagadták tőle a kenyeret. Kenyeret szerezni az éhező embernek, — ez útkeresés a kegyelem eljövetelének”.

Ez nem lehet egyszemélyes program. Társadalmak — egyházak közös összefogását igényli a szeretet ilyen mértékű gyakorlása. A döntés azonban mindig az egyes emberekben érlelődik meg. Hálával gondolhatunk azokra, akik életprogramokká tették a gyengébben való segítés szolgálatát. Albert Schweitzer és a névtelen ezrek jelzik, lehet lépni ezen a területen is. Jó szívvel, imádsággal gondolhatunk azokra az emberekre, akik Krisztus követésében az emberfelettinek látszó munkába beállnak.

Bízom a szeretet leleményességében, hogy mi is tudunk valamit, ha kicsit is, tenni ezért az ügyért.

Ne feledjük Jézus számonké- rő szavait: „Éheztem és ennem adtál, szomjaztam és innom adtál; hajléktalan voltam és befogadtál ...”, vagy pedig azt mondja: „éheztem, de ennem nem adtál; szomjaztam, de innom nem adtál...” (Mt 25,31— 46)

Varsányi Ferenc

Az atoinfegyferkezés értelmetlensége

Az Európai Ökumenikus Ifjúsági Tanács magyarországi csoportja szokásos havi összejövetelének február 15-én a budapest- fasori református gyülekezet adott helyet, erre a Budapesti Fiatal (református) Lelkészek Munkaközösségének tagjai is meghívást kaptak. Csoportunk egyik tagja még az ősszel felvetette: jó lenne, ha szakértőtől tájékozódhatnánk a fegyverkezés, a háború és béke kérdéseiről, hiszen ezekkel napról napra szembekerülünk, és nincs olyan nemzetközi egyházi konferencia, ahol ne foglalkoznának velük kiemelten. Előadónk Szentesi György, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa volt, részt vett továbbá Kovács András, az Állami Egyházügyi Hivatal főosztályvezető-helyettese is.

Először is bizonyos fogalmakat kellett tisztáznunk: például azt, hogy mi a hadászati fegyver. Az, amelyik döntő fontosságú objektumok (katonai létesítmények, utak, hidak, erőművek stb.) elpusztítására képes. Ennek két feltétele van, az hogy elérje a célpontot, és hogy elég erős legyen a hatása. A tömegpusztító fegyver pedig azt jelenti: hatása sokszorosan felülmúlja a hagyományosakét és tartós. Ilyenek voltak az élső világháborúban a vegyi fegyverek, a második világháború óta pedig elsősorban az atomfegyverek. Féldául a most Nyugat-Európában telepítésre kerülő egy-egy robotrepülőgép súlya 12Ö0—1300 kg, any- nyi, mint egy autóé. 123 kg robbanótöltetet hordoz, hatása a íii- roshimai atombomba tízszerese, annyi, mint 5 ezer hagyományosan felszerelt B—52-es amerikai nehézbombázóé. Vagy: egy interkontinentális rakéta hatótávolsága 10 ezer km, ezt a távolságot 33 perc alatt teszi meg. A több robbanófejes atomrakéták pusztítása ellen gyakorlatilag nincs védekezés.

A szembenálló felek (a Szovjetunió és az Egyesült Államok) között a hadászati tömegpusztító fegyverek erőviszonyait igen nehéz meghatározni. A számokkal manipulálni is lehet, ehelyett azonban minden adatot, tényezőt összefüggéseiben kell számításba venni. A veszélyeztetettség mértéke döntő, ez pedig egyensúlyban van, hiszen mindkét nagyhatalom többszörösen Is képes nemcsak a másik, de minden magasabb rendű földi élet elpusztítására. „Megnyugtatásunkra” azt is elmondta: az elmúlt öt évben az USA-ban kétszer is tévesen jeleztek atomtámadást, a jelzés helyességét azonban másfél perc alatt műholdakról ellenőrizni tudják —■ az ellenfélnek annyi ideje még maradna, hogy elpusztítsa a támadót.

Ml tehát a békemozgalom feladata ezek után? Elsősorban az, hogy rávilágítson a fegyverkezés értelmetlenségére. Az atomkorban már hiányzik a háborús cél: atomfegyverekkel ,— az előbbiek ismeretében — nem lehet az ellenfél területét elfoglalni, erőforrásait megszerezni, népét leigáz- ni és több fegyver nem jelent nagyobb biztonságot. Katonai erővel ma már nem leltet vitás kérdéseket megoldani. — Az egyik hozzászóló az emberi. tényezőt említette: a legpusztítóbb atomfegyvereket is emberek kezelik; vajon biztos-e, hogy végrehajtják a parancsot. Egy kérdésre pedig, hogy vajon egy őrült vezető indíthat-e atomháborút, a következő választ kaptuk: a robbanótölteteket és a hordozóeszközöket „békeidőben” külön tárolják, de ha együtt vannak — háborús helyzetben (ilyen utoljára 1962-ben, a kubai rakétaválság idején volt), — akkor nem kizárt.

Jelentős eredménye a békemozgalomnak, hogy ma már nem hallani a neutronbombáról, amellyel hagyományos fegyverekkel történő támadást Óhajtottak volna elhárítani. Sugárzása csak kis területen okoz azonnali halált, a megmaradottak pedig hátralevő óráikban, napjaikban gondoskodhatnának az ellenfél teljes elpusztításáról. — Az új nyugat-európai rakéták csak az eddigi célpontokra irányulnak, legfeljebb hamarabb érik el őket. Továbbá csak amerikai kézben vannak, nincs „kettős kulcs”. — Nagyon fontos az is, hogy a fegyverkezés gazdasági kihatásaira is rámutassunk: percenként több

mint egymillió dollár megy rá, a fejlett és fejlődő országok közötti különbség („olló”) egyre növekszik, és az új. igazságos gazdasági világrend kialakítását nem lehet a végtelenségig halogatni, ez is veszélyes.

Igen hasznos volt az előadás és az utána következő élénk eszmecsere abból a szempontból, hogy valamivel árnyaltabban látjuk ezeket a kérdéseket.

Egyházi és „világi” emberek egyetértettünk abban, hogy nem mondhatunk le a végső célról: a fegyverektől és á félelemtől mentes világról. Akkor sem, ha hosz- szú út áll előttünk, és ennek a célnak szem előtt tárásával kell a szükséges lépéseket meghatároznunk, a közvéleményt mozgósítanunk. Mint keresztyéneket pedig, ha valami valóban megnyugtathat, de annál inkább cselekvésre indít, az, hogy ilyen irányú fáradozásunkban sem Vagyunk magunkra utalva:

.......meglátogat minket a felkelő

fé

ny a magasságból... hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lk 1. 78—79)

ifj. Szentpétery Péter

,,Biztosnak és kétségtelenül bizonyítottnak tekintjük tehát, hogy a lélek mindent nélkülözhet, kivéve Isten igéjét, am.elyen kívül semmi más nem segít rajta. Az ige birtokában pedig gazdag, semmi hiányt nem szenved, mert az ige az élet, igazság, világosság. igazságosság, üdvösség, öröm, szabadság, bölcsesség, erény, kegyelem, dicsőség és minden já ígérete telmérhetetlen gazdagsággal." (Luther)

(

I

•i

•f

I