Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-03-04 / 10. szám

A béri bércek alatt

Késő őszön szíves szavak hívtak Bérre. Kissé patetikusnak tűnt a hívás, amely a „béri bércek alá” szólított. Megérkezve inkább szerénynek tűnt a hívó szó. A felmagasodó hegyek tövében, valóban bércek ölén ül a falu, ahonnan „csak rück- wärts-ben lehet tovább menni”. Űt nem vezet tovább. Csak az ösvényeken lehet elveszni az erdők sűrűjében.

MAI NÉPÉNEK ŐSEIT a tö- rökdúlás után telepítették ide, s gyönyörű kis templomát, „szeretett Nógrádunk legrégibb evangélikus templomát 1710—20 között építették rá régi romtemplom falcsonkjaira” — emlékezik a gyülekezet 14-ik, nemrég nyugdíjba ment lelkésze, Révész László, aki 42 évet szolgált itt. Elődei között is neves papok istápolták a buzgó gyülekezetét. Közöttük Moravcsik Mihály, aki innen ment Aszódra evangélikus gimnáziumot alapítani. Majd Mihalovics Samu esperes, akinek fia, Mihály- fi Ernő országos felügyelőként úttörője volt egyházunk mai helyrezökkenésének. Ö adta vissza ünnepélyesen itt Béren nyitányként a fasiszta háborúban elhurcolt és még fellelhető harangjainak elsőjét. A Mihalovics család még élő leszármazottai közül is köszönthettünk itt hozzátartozókat, amikor a

gyülekezet 15-ik lelkészét, Mails Andrást iktattuk hivatalába.

MERT EZÉRT GYŰLTÜNK ÖSSZE a gyülekezet nagy szere- tetétől övezetten, Szrna István felügyelővel az élükön. A hálaadásnak, szeretetnek és köszönetnek több oka is volt. A parókiát újították fel több hónapos kemény munkával és komoly anyagi áldozattal a hívek. Az ősi falakat eredeti szépségükben varázsolták újjá. Teljesen új villamossági hálózatot, vízvezeték-rendszert, központi fűtést kapott s térelválasztó pótfalakkal osztották úgy fel egyik részét, hogy elférjen benne az új lelkészcsalád, féltucatnál több gyermekével. A legif jabbat is aznap kereszteltük, ö már ide született.

A PARÓKIAAVATÁS ÉS KERESZTELÉS ékelődött a lelkésziktatás mellé. Mindhárom szertartást Garami Lajos esperes végezte, s az egyházmegyei felügyelő is jelen volt. Az egyházkerület köszöntését igehirdetés keretében én adtam át az örvendező gyülekezetnek.

Szíves szeretet áradt a hívek felől, s szinte az egész, gyülekezet együtt volt az ünnepi ebéden. Bizony öreg este lett, mire „Rückwärtsbe” fordultunk, s elhagytuk „a mi szeretett Nóg- rádunkat”.

Koren Emi!

— KELENFÖLD. Az elhalálozás miatt megüresedett gondnoki tisztségbe a gyülekezet az elmúlt év végén dr. Ráth Szabolcs presbitert választotta meg, aki tagja az egyházmegyei számszéknek is, és éveken keresztül titkára volt a vegyeskarnak. — A negyedévenként tartott ifjúsági csendesnap február 12-i alkalmának kedves eseménye volt, hogy a befejező istentisztelet keretében Keveházi László, a Pest megyei Egyházmegye esperese, pilisi lelkész megkeresztelte első unokáját: Dobozi Sándor és Keveházi Márta gyermekét. DÁNIELT. A boldog nagyszülők együtt osztottak’' äipväesö- rát közel száz fiatalnak Missura Tibor lelkésszel.

— BÉR. A gyülekezet presbitériumába a férfiak mellé öt új női presbitert választottak, akiket a múlt év végén állítottak szolgálatba: Kovács Sándornét, Török Jánosnét, Sztrhárszki Györgynét, özv: Sinkó Mihálynét, özv. Mega Pálnét. A beiktatás szolgálatát Garami Lajos esperes végezte.

A Bajor Diakóniai Egyesület (NSZK) meghívta dr. Karner Ágoston országos főtitkárt, a Gyülekezeti Segély vezetőjét, hogy tanulmányút keretében ismerkedjék az ottani diakóniai intézmények munkájával. Útjára január 9.—február 26. között1 került sor.

kílier-pMleumi facsemeték Sopronban

AZ ELMÚLT ESZTENDEI LUTHER-ÜNNEPSÉGEK hullámai átáradtak az újév első hónapjának eseményeibe is Sopronban és bizonyára így lesz ez máshol is, mert ha a jubileumi év a nevében hordozott örömöt hirdeti, mely összecseng reformátorunk által napvilágra hozott evangéliummal, mint az egyház igazi kincsével, akkor ezt nem lehet csupán egy évre szólóan bekeretezni, nem lehet „mederbe terelni”, vagyis korlátozni, mert az átlép nemcsak partokat, medreket örömhír-hullámaival, hanem évhatárokat, is.

így jutottunk el az elmúlt évben megrendezett, Luther-váro- sokban történt autóbusz-kirándulás és itthoni Luther-kiállítás után — melyekről nemrég olvashattunk lapunkban — egy presbiter testvérünk, Káspár Hermina javaslata alapján arra az elhatározásra, hogy három facsemetét ültetünk Luther születésének 500. évfordulójára.

OKA így nem is szorul már további magyarázatra, mégis szólni kell róla pár mondat erejéig. Luther maga mondotta egyszer: ha tudnám, hogy holnap jön el az utolsó nap, ma még egy almafácskát ültetnék el. Világos ebből, hogy aki Krisztus felé tart, vagyis az életre megy, nem bénultan várja „ama napot”, a halál közbeeső állomását sem, hanem még ma, amíg él ültet, plántál, vagyis szolgálja az életet és az élőket. — Az életet szimbolizáló facsemetéket ültettünk, hogy magunk is szembesüljünk azzal a ténnyel, hogy a reformáció e jubileum után sem lezárt ügy, de nemcsak múzeumi ügy — az is! — és nemcsak sajtótermék kérdése, noha döntően nélkülözhetetlen, hanem mindezeken keresztül élő valóAz Egyetemi Nyomdában, a Magyar Bibliatanács közreműködésével 40 ezér szuahéli nyelvű Bibliát nyomtak a közelmúltban Tanzánia részére. A papír és a

ság. Nem kivágásra ítélt - „elszáradt fa”, hanem 500 év után is növekedőben lévő „facsemete", melyben benne van az élet dinamikája, mert van gyökere és ez nem más, mint az, aki így mutatkozott be a karácsony esti gyülekezetnek: „Én vagyok a Dávid gyökere és új hajtása...” (Jel 22,16b).

'HELYE a jubileumi facsemetéknek ott van a balfi úti temetőnk bejárata közelében balról. Voltak jogosnak látszó ellenvetések, hogy miért a temetőbe vittük, amikor templomunk mellett is el lehetett volna helyezni, ahol sokkal többen látnák, mint ahol most vannak. Nyilvánvaló, hogy a belvárosban megforduló turisták száma is nagyobb. Mégis a döntő az, hogy ezek a jubileumi fácskák ott hirdessék az életet, Krisztus halál felett diadalmas evangéliumát, ahol emberek^ különösen rászorulnak, amikor könnyes szemmel lépik át a temető bejáratát, a kápolnában koporsó mellé állnak, vagy szeretteik sírját látogatják. — Ezek a fák az élő Krisztusra utalnak elhunyt testvéreink sírja közelében, akik életükben mint lelkészek vagy püspökök, gazdapolgárok vagy egyetemi professzorok, közösségben élő szülők vagy mint egyedül élők igyekeztek helyt állni hivatásukban Isten dicsőségére és embertársaik, a rájuk bízottak javára..

CÉLJA is van a csemeték elültetésének. Nemcsak Luther és a Reformáció megszületését, vagyis egy múlt eseményt jelképeznek, hanem reménységgel várt növekedésükkel a jövőt, a holnapot a mostani generáció számára. Mert a jelen nemzedék áll majd meg szülei koporsója és sírja mellett lépd át többször a temető kapuját. Legyenek szákötés is Magyarországról származik. — A kiadást a Bibliatársulatok Világszövetségének hozzájárulása tette lehetővé.

mukra a növekvő csemeték jelek, hogy a „halál birodalmában” van valaki, aki életre visz: a feltámadott, élő Jézus Krisztus!

Amikor két temetési szolgálat között a gyülekezet lelkészei, felügyelői, gondnoka, presbitere és érdeklődő testvérek megálltunk a csemeték előtt, szavakban, énekben, irpádságban kifejezve hálánkat és örömünket Isten iránt a reformátor szolgálatában kapott sok áldásért és ma is aktuális útmutatásáért, két dolog tovább foglalkoztatott, és valószínű, hogy nem is szabadulok meg ezektől az égető problémáktól szolgálatomban, mert a növekvő csemeték erre mementök, valahányszor átlépve a temető bejáratát kápolnánkban koporsó mellett, vagy nyitott sírok mellett hirdetem az evangéliumot.

Az egyik a gyökér-eresztéssel kapcsolatos. Vajon megindul-e ezekben a fácskákban az élet, mert nem elég csak elültetni! De ennél is döntőbb: engedi-e átjárni a jubileum után is a mai gyülekezet az evangéliummal életét? Ha nem, képtelen gyökeret verni a mai életben és fel kell tenpünk magunknak a jogos kérdést: nem ültetünk-e, nem plántálunk-e rosszul és azért nem tudunk gyakran „gyökeres” megoldásokat adni, önzetlenül szolgálni, mert nem gyökerezett . meg életünk a Gyökérben, Krisztusban. A másik tovább gyűrűző gondolatom: mikor érnek le ezek a csemetegyökerek úgy a ‘ fődbe, hogy elérjék a sírokban eltemetett koporsók szintjét? Még ennél is izgalmasabb: Urunk, a Dávid gyökere, el akarja érni még időben, mielőtt koporsóba kerülünk, halál felé siető életünket, nem azért, hogy életünk talajából ő merítsen erőt, hanem hogy gyökér-élettel aián- dékozzon meg és így nekünk szolgálva tudjunk egymásért élni.

SOPRONT LUTHER-JUBILEUMI FACSEMETÉK hirdessek ezt a jubileumi év után a jelen és , • jövő generációknak!

Szimon János

SZUAHÉLI BIBLIÁK MAGYARORSZÁGRÓL

Nem közügy a szerelem, sőt, inkább az ember légbensőbb magánügyeinek egyike. Szeretetnek, szerelemnek jelét adni még nem is olyan régen nem volt illendő mások szemeláttára: ma már nem meglepő, ha az egymást szeretők nyílt utcán, villamoson csókolóznak. Ettől persze a szerelem még nem vált a ko1 zösség ügyévé: az ő dolguk, hogy nem zavartatják magukat a többiektől, viszonzásképpen a többiek se zavarják őket.

Mégis meglepő, hogy most e benső, .talán legbensőségesebb témának szenteli Szeretők című filmjét Kovács András, az a magyar rendező, aki mindezideig a legidőszerűbb társadalmi témákat vitte filmre, esszészerű, publiclsztikus ■ művekben. Vagy talán éppen arra neszeit föl, hogy a szerelem társadalmi tényezővé válik napjainkban? Kétségbevonhatatlan, hogy bizonyos tekintetben semmiképp sem magánügy a szerelem. Az, hogy a — divatos kifejezéssel élve — „magát megvalósítani akaró” ember számára a munka és a család egyaránt fontos, olyannyira régi igazság, hogy alighanem már közhely. Az valamivel újabb fölismerés, hogy család és munka egyaránt fontos a nő számára is: az otthonülő, javarészt csak a házban és a ház körül tevékenykedő asszony (feleség) az anyai hivatás mellé másik, „polgári” hivatást is választ, ezzel egyszersmind az egyenrangúságot a másik oldalra billentve át. Korábban az élet kevesebb része tartozott az asszonyra (még ha ez több időt, több erőt emésztett is), ma viszont az életből több feladat hárulhat) a feleségre: a feleség és az anya „szerepe” mellett álljon helyt választott hivatásában is.

Zavartalan ez a változás nem volt s ma sem az, mert minden átmenet új kérdéseket vet föl. Valójában persze nem újdonság, ha a házasság előtt vagy alatt ébred szerelem, még a válás lehetősége sem új. legfeljebb a szabályozása, nyílttá tétele az. Házasságtörésről a legrégibb könyvek is tudnak, a változás az. hogy egyre ritkábban nevezik így ezt a problémát. Holott ha a házasság nem törik is meg a mai szóhasználat szerint, a három érdekelt fél egyik-másikában bizony okozhat törést a családi helyzet

Szeretők-e

változása. Éppen erre figyelt föl és figyelmeztet Kovács András. Filmje, a Szeretők, a kérdést a szerető szemszögéből vizsgálja. A férjről (vázlatos) jellemrajzot ad (vagy inkább jellemtelen- ségrajzot?), a feleséget épp csak egykét vonással jelöli, a drámát a szerető szemével nézi és láttatja.

Elhangzik a filmen egy röpke szóváltás. Előbb a nő szól: „...mit akarok? Lehet, olyasmit, amit egy szerető nem is várhat el”. A férfi így válaszol: „Nem vagy a szeretőm. Nagyon jól tudod. Nem a szeretőm vagy.” S a nő még hozzáteszi: „Bánt a szó. Téged bánt a szó, pedig szép szó. . .” Igen. Annak sugal- lása, hogy a „harmadik” több a szeretőnél. alighanem gyakran elhangzik hasonló helyzetben. Csakugyan baj van már a szóhasználattal is. „Szép szó” — mondják a filmen. Az értelmező szótár a „szerető” főnévről első helyen azt mondja: „szeretett, kedves” — bár hozzáfűzi: „régies”. Második helyen: „Valakinek házasságon kívüli szerelmi viszonyban társa, kedvese”, s ehhez a megjegyzés: „pejoratív”, vagyis elmarasztaló. Csak a népies szóhasználatban jóértelmű szó a szerető: valakinek a szerelmese.

A lírai hangvétel kevésbé jellemzi Kovács Andrást, mint a publicisztikus. az esszéista, tehát a tanulmányozó tárgyilagosságával fogalmazó beszéd. A kritikusok föl is rótták, hogy egyoldalú a film, cselekménye és párbeszédei nem eléggé kötik a korhoz — a jelenkorhoz — a problémát, a bonyodalmat, a drámát. Az egyik kritikus pedig azt írta: érdekesebb lett volna a feleség alakjának kibontakoztatása, részletesebb ábrázolása: az asszonyé, aki inkább vállalná a felemás helyzetet, csakhogy szeretett férje boldog lehessen (s talán a két gyerek érdekében is).

A zárójelek közé rekesztett félmondatot bizonyára sokan vitatnák, s meglehet, az sem véletlen, hogy a filmen ez a cselekményszál is kibontatlan marad. A gyerek(ek) számára a válás csakugyan törés: de vajon nem éppúgy törés-e a

a szeretők

felemás helyzet, a hazugság sűrűre szőtt világa, amelyet előbb-utóbb észrevesz- nek? S vajon nem azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ha egy házasság elromlott, föl kell bontani. Csakhogy mi van akkor, ha a házastársak közül, csak az egyik hidegült el? Joga van-e, nem törvény szerinti, hanem erkölcsi joga van-e akkor magára hagyni a másikat?

Statisztikákban utána lehetne nézni, a házasságkötések között mennyi a második, harmadik, sőt: a negyedik házasság- kötés. Ügy tudom, viszonylag magas ezeknek az arányszáma. S ezek a „tiszta” helyzetek, hiszen nincs közöttük számos „élettársi kapcsolat”, amely — leggyakrabban gazdasági okokból — megmarad a „papír nélküli” viszony szintjén. Fölvetődhet az a kérdés is, hogy aki két-háromszori nekifutásra próbál boldogságra lelni, nem ő maga-e a hibás, ha sosem leli. S mennyi az önzés abban, ha valaki így házasodgat, újra meg újra boldogságot ígérve, de valószínűleg boldogtalanságot adva.

Alighanem ezen a nyomon kellene elindulni, hogy a szerelem-házasság-bol- dogság bonyodalmai között eligazodjék az ember. Azt egyenkint kellene eldönteni, hogy mikor jobb a házaságot fölbontani, mintsem a szerető kapcsolat helyreállításával kísérletezni; ugyancsak azt is, hogy az egyik szülőtől való elszakadás (de legalábbis eltávolodás) rom- bolóbb-e a gyermeknek, vagy a hazugságokból szőtt látszat, netán a családi otthon hűvös némasága, esetleg éppen a gyakori veszekedés. Azt azonban egyetemes érvénnyel lehetne — és kellene! — megállapítani, hogy a szerelem és a házasság problémaköréből gyakorlatilag hiányzik az igyekezet, a fáradozás azért, hogy egymást elviseljük, hibáinkat, akár bűneinket egymásnak megbocsássuk, s mindgn nap újra meg újra tegyünjc valamit a másik boldogságáért, ami persze közös boldogság is.

Nem az egyetlen területe az életnek, amely figyelmen kívül hagyja ezt a vonást. Meglátni és megszeretni egymást, ez olykor csakugyan egyetlen pillanat műve. Itt az sem baj, ha a két folyamat — a másikat megszeretni — nem teljesen egyidejű. — Még-ez utóbbi esetben is csak ritkán van szükség erőfeszítésre: a szerelem „jön magától”. Megtartani a szerelmet és a szeretetet, megvívni az elszürküléssel, a megszokással, az unalommal: ez sokkal nehezebb, és erőfeszítések kellenek hozzá. A boldogságért meg kell dolgozni, gyakran nagyon keményen. Persze hogy jobb lenne, ha a szerető kapcsolat magától is megmaradna, nem kellene semmit sem fáradozni érte — ámbár az sem ritka, hogy csak az egyik fél várja el a másiktól, hogy alkalmazkodjék, ő maga nem törődik mással, csak saját magával.

Valóban tovább kell gondolni magunkban a filmet. Van abban valami, , hogy a néző sokkal előbb tudja már, hogy ez a férfi nem méltó a szerelemre,’ nem az áldozathozatalra, mint a nő. a „szerető”. Bizony, ennek észrevételére is vak a szerelem. Ez a férfi csakugyan ingatag jellemű: s bizonyára a szerelem nem az egyetlen tere az életnek, ahol ez a jellemhiba tévutakra vezeti. És csakugyan kár, hogy a feleségről szinte semmit sem tud meg a néző; nem tudja például, hogy „főállású” háziasz- szony-anya-e, vagy őneki is van hivatása, amit talán éppoly jól tölt be, vagy talán jobban is, mint a másik kettő az övékét.

Magánügy mindez, természetesen, közüggyé elsősorban azért válik, mert oly gyakori magánügy. Napirendre térni fölötte éppúgy képmutatás lenne, mint korábbi korok vagy más kultúrák különféle megalkuvása. Lehet-e ebből a bonyodalomból kivezető utat találni, vetődik föl a kérdés nem csupán a film láttán. hanem a mindennapos életben is, pedig inkább azt kellene kérdezni, hol a bevezető út a felelős életvitel felé, annak fölismerésére és gyakorlatára, hogy igazi és tartós öröm vagy boldogság csak kölcsönös lehet, amiképp az emberi életben, kicsiny és nagy közösségeké-, ben is, előrevezető jövőt építő bármi is mindig csak kölcsönös munka által lehetséges.

Zay László