Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-02-19 / 8. szám

„írok nektek, ifjak... GYERMEKEKNEK. Krisztusban már itt a jövő Gyermek a Márk 5,21—24; 35—43 VOLTATOK MÁR TEMETÉ­SEN? Álltatok már olyan vala­kinek a koporsója mellett, akit nagyon szerettetek? Akkor már érezhettétek a halál kegyetlen­ségét. Aki olyan fontos volt a számotokra, többé már nem lesz veletek, nem szól már soha hoz­zátok, s ti nem szólíthatjátok meg őt. Mozdulatlan halott. Bor­zasztó dolog a halál. Kinek vol­na kedve koporsó mellett nevet­ni, gúnyolódni. Nincs olyan em­ber. Vagy mégis van? A ma elénk kerülő történet szereplői közül többen is ilyenek voltak. EZ ALKALOMMAL IS SO­KAN HALLGATTÁK a Mestert. Ahogy átkelt a Genezáret taván, köréje sereglettek az emberek. Míg beszélt, egy férfi — Jairus — igyekezett hozzá, áttörve ma­gát az egyre növekvő tömegen. Nem a kíváncsiság, hanem a fáj­dalom hozta Jézushoz. Otthoná­ban kislánya haldoklott. Tudta, csak Jézushoz fordulhat segít­ségért. Végre odaérve térdre- esett, és így kérte őt: „Kislá­nyom halálán van, jöjj tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon!” Jézus csak szótlanul bólintott, s elin­dult vele. Az apa futni szeretett volna, de csak lassan haladtak a tömegben. Éppen sikerült kiszabadulniuk az emberek gyűrűjéből, mikor szomorú hírnökökkel találkoztak: „Leányod meghalt. Miért fárasz­tód még a Mestert?” E szavakra az előbb még rohanó férfi hirte­len megmerevedett, falfehér lett. Nézett a hírnökökre — szolgái­ra —, mintha még sohasem lát­ta volna őket. Szólni akart, de nvelve nem engedelmeskedett. Egyszer csak Jézus hangiát hal­lotta: „Ne félj, csak higgy!” Mint ha áramütés érte volna. Arca sápadt maradt, de lábai megin­dultak. Ment a Mester után. Az utcán már messzi,rőt -haltotta a siratok jajongó1 énekét.-'- ' A házhoz érve felesége futqtt eléje kisírt szemekkel, rokonok — Lőcsei Lászlóné sz. Renner Magdolna lelkészözvegy, a mező- berénvi gyülekezet hűséges tagja 77. életévében meghalt. Temetése december 20-án volt a budapest- újpesti temetőben. Leányai és hozzátartozói ezen úton monda­nak köszönetét azoknak, akik fe­lejthetetlen szerettüket elkísér­ték utolsó útiára. — Falusi Imre, a tázlári gyüle­kezet volt presbitere súlyos be­tegség után Baján, december 3-án elhunyt 66 éves korában. Temeté­koporsóban vették körül, szóltak hozzá, kér­dezték, de ő csak ment, mint akinek megbomlott az agya, s le nem vette a szemét a Názáreti- ről. Jézus egyenesen a kislány szobája felé tartott. Mondott va­lami furcsát a siratóknak — va­lami olyasmit, hogy a gyermek tulajdonképpen nem is halt meg, csak alszik —, amire aztán gú­nyos megjegyzések röpködtek fe­lé, sőt többen a gyászolók közül még nevettek is, s aztán kikül­dött minden idegent a szobából. Jairus még a csukott ajtók mö­gül is hallotta a nevetők gúnyos kacaját. Ez a magas éles hang borotvaként vágott az agyába. Tekintete a vetett ágyra esett. Az eltorzult arcú kis halottat lát­va döbbenten ismerte fel az őr­jítő hangban a halál kacaját. S aztán hirtelen csend lett. Csak Jézus hangja hasított a levegőbe: „Leányka, neked mondom, ébredj jel!... Jairus nem akart hinni a sze­mének: Mintha egy hatalmas szerető kéz simította volna el: az eltorzult arc kisimult, az üres szemekbe visszatért az élet, a kislány kinyújtotta előbb görcs­be merevedett kézért anyja felé, s felkelt az ágvból. A halálnak nyoma sem volt. Nem nevetett tovább. Visszatért az élet. SOK EMBER MA IS ÜGY NEVET Jézus kijelentésén, mint a történetben a gyászolók tették. Pedig a Biblia több helyen is úgy beszél az elmúlásról, hogy az álomhoz hasonlítja. A halál­lal még nincs vége életünknek. Isten új lehetőséget, ajándékot tartogat a számunkra. Mint egy álomból fog új. örök életre éb­reszteni bennünket. Neki hatal­ma van a halál fölött is. Csak egyet kér tőlünk: vegyük komo­lyan szavát! Minden temetésen, koporsónál az élők szemébe ne­vet a balál. Meriél Ilyenkor 1' hinni Jézusnak, aki egv*?«- e-e mondta: ..Én várjunk a feUáma- dás és az élet. aki hisz énben- nem, ha meghal is, él. ..”! se december 7-én volt nagy rész­vét mellett a tázlári temetőben Jeszenszky Tibor lelkész szolgá­latával. „Csendben legyen min­denki az Or előtt, mert elindult szent lakóhelyéről.” — Vrbouszfct János, a szügyi gyülekezet buzgó presbitere 61 éves korában, az aszódi állomá­son váratlanul elhunyt. Temeté­se november 25-én volt a gyüle­kezet részvételével. „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok.” A jövő mindig izgatta az em­bereket. Azért éltek meg — és valljuk meg, nem is olyan rosz- szul — minden idők társadalmá­ban a különböző Jósok, a madár­jósoktól kezdve a ma is divatos csillagjósokig. Ma már azonban a futurológusok tudományos ala­pon vizsgálják, mi vár ránk, mit hoz az emberiségre a jövő. Má­sok meg a fantáziájukat is hoz­záteszik a tudományos kutatás­hoz és tudományos fantisztikus regényeket írnak a jövőről. A különböző korcsoportok közül el­sősorban az Ifjabb nemzedéket izgatja különösképpen a jövő. Ez érthető, hiszen emberileg nézve ők többet élnek meg a jö­vőből, mint az idősebb nemze­dék. Ezért érthető az is, hogy amikor ez év nyarán a világ minden tájáról összegyűlnek Bu­dapestre az evangélikus fiatalok, ők is arról fognak tanácskozni, hogy ml vár ránk, mit hoz az emberiségre a jövő. Sötét fellegek Az emberiség jövendőjének egén napjainkban egyre sötétebb fellegek tornyosulnak. Ezek közül is a legsötétebb az atomháború veszedelme. Ma már közhelynek számít — s talán éppen ezért sokszor nem is vesszük komo­lyan —, hogy az emberiség bir­tokában annyi atomfegyver van felhalmozva, hogy azok beveté­se esetén szinte az egész embe­riség pusztulásával kell számol­nunk. Ennek ellenére a sajtó­ban, a rádióban és a televízió­ban napról napra arról hallunk, hogy a fegyverkezési hajsza to­vább folyik. Tudósok ezrei törik a fejüket, s naponta ma már több, mint egymllliárd dollár értéket fordít az emberiség ar­ra, hogy növelje az atomfegy­verek arzenálját. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a jólétben élő, a földi javakban dúskáló népek és az éhező népek közöt­ti különbség és ezzel a háború kirobbanásának a veszélye is napról napra növekedik, akkor igazán nem lehet okunk az op­timizmusra. Vannak, akik azt mondják, hogy még atomháború sem kell ahhoz, hogy az emberi­ség öngyilkossága megvalósuljon. Csak folytatni kell a nyersanyag- készletek felelőtlen pazarlását, környezetünknek, elsősorban a víznek és a levegőnek a mostani mértékben folytatott szenyezését, akkor lassan megszűnnek a föl­dön az élethez szükséges felté­telek és lassan kipusztul az élet a földön. Mit tehetünk ? Ilyen körülmények között el­sősorban az a kérdés merül fel bennünk, hogy tehetünk-e ez el­len valamit. A háborúról sokáig úgy gondolkodtak az emberek, hogy az olvan, mint a sorscsa­pás. semmit sem tehet ellene az ember. Azonban a háborúk okai­nak tudományos elemzése meg­mutatta. hogy a háború nem ilyen misztikus jelenség. A há­ború mögött is emberek vannak, emberi önzés, rosszindulat, vagy gyűlölet a kirobbantója. S ha ez igaz. akkor az is igaz, hogy emberi jóakarat meg is akadá­lyozhatja a háborút. Csak teret kell engedni ennek a jóakarat­nak! Ez a felismerés Indította el a különböző békemozgalmakat. Nem kis mértékben ezeknek a békemozsslmaknak köszönhető, hogy mindeddig sikerült meg­őrizni a békét. A jövő remény­sége is egyedül ebben van. Mert nincsen a világon olyan feszült­ség, amely belátás, józanság, vagy kölcsönös engedmények út­ján fel nem oldható. Ugyanez vonatkozik a nyersanyagkészle­tekkel való oko6 gazdálkodásra, valamint környezetünk védelmé­re is, Ha következetesen tuda­tosítjuk magunkban, hogy mi­lyen veszélyekkel jár a nyers­anyagpazarlás, a környezetszeny- nyezés, akkor növekedik a fele­lősségünk is egészen bizonyos, hogy megtaláljuk az útját an­nak, hogy elkerüljük az emberi­ség öngyilkosságát, azaz megte­remtsük az élet lehetőségét a jö­vő nemzedékek számára is. Krisztusban Van Krisztusban ennek a prob­lémának egy olyan vetülete, amit nem szabad figyelmen kí­vül hagynunk. A feszültségek feloldása, a népek közötti meg­egyezés, de még a józan gazdál­kodás sem képzelhető el enged­mények, azaz áldozatvállalás nélkül. Lemondás nélkül nem képzelhető el a jövő. A minden­napi élet gyakorlatából tudjuk, hogy ez milyen nehéz. Azonban mi keresztyének azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy az áldozatvállalás­hoz vezető utat megmutassa az embereknek. Azok, akik Jézus áldozatos szeretetét elfogadják, ma-guk is képesek lesznek ennek az áldozatos szeretetnek a gya­korlására. Persze ez nem azt je­lenti. hogy az emberiség jövője attól függ, hogy a világon min­denki Krisztus-hivő lesz-e, vagy nem, de az biztos, hogy az em­beriség jövője attól függ. hogy az emberiség megtalálja-e a má­sik figyelembevételének, az áldo­zatok vállalásának az útját. A Krisztusba hívő embereknek pe­dig az a feladatuk, hogy segítse­nek környezetüknek ennek az útnak a megtalálásában, illetve ezen az úton való járásban. Amikor mi keresztének a jö­vőről beszélünk, akkor nemcsak a földi jövőre gondolunk, hanem arra is. ho?v Krisztusban e földi élet. után is van jövőnk. Krisz­tus örök iövővel. azaz örök élt­tel ajándékozza meg a-mkat akik benn® h'sznek és ve'“ közösség­ben járnak. Ez a bjt és reménv- ség azonban csak nví«* iobban erősíti a h’vök f®l®lő"sé"»ét. hoev Krisztus áldozatos «Tn—tetézek ar útién lárva mmé1 többet va­lósítsanak meg már itt ennek az e!lövendő örök életnek az örö­meiből. T«v valósulhat me® a Lutheránus viiőscrö’ietKbg ifjú­sági navvevőlés-Anei** p fő témá­ié • Krisztusban már itt van a jövő. Selmeczi János Munkatársunk írja: Nagy tiszteletű Sajtóosztály! Engedtessék meg nekem, hogy kettős köszönéssel kezdjem el ~~ "i94 évi levelezésemet. Először is Önöknek mondok hálás köszönetét azért a jóért és szépért, amit tettek az 1983. évben. Gazdag tartalmú könyve­ket adtak a Luther-évben evangélikus népünk kezébe. Mint iratterjesztőnek is külön örömömre szolgáltak a szép könyvek, és az is, hogy gyülekezeteink szívesen vásárolták és olvasták azokat. Régebben évekig hurcoltam a könyveket, mire el tudtam őket adni és bizony sokszor a saját pénzemből eQjienlitet- tem ki a számlákat. Mostanában azonban minden elfogyott. 10 #27,— Ft volt az 1983. évben a forgalmam. Jő kapcsolatom van a Református Sajtóosztállyal is, ők is küldtek ipéstáblát, könyvjelzőt, háziáldást és könyveket, köszönet érte nekik is. Másodszor pedig azoknak a híveinknek mondok köszönetét, akik vásárolták és olvassák a kiadványainkat. Adja Isten Szent Lelke, hogy az a mag. ami az írott betűkön ke­resztül hullik a szivekbe, teremjen jó gyümölcsöket és váljék ál­dássá gyülekezeteinkben. Erős vár a mi Istenünk! Actád, 1984. január 3. Tisztelettel maradok igaz hívük: Horváth György iratterjesztő Pintér Mária Két évszázados hűség A miskolci evangélikussá# emlékkönyvének margójára RITKA ÉS PÉLDAMUTATÓ VÁLLALKOZÁS Szebik Imre esperes és dr. Várhegyi Miklós presbiter kézirat gyanánt dr. Káldy Zoltán püspök kiadásá­ban megjelent írása: „A Mis­kolci Evangélikus Egyházközség története, 1783—1983”. Két év­századot, a kétszáz év előtti ön­állósulástól napjainkig terjedő, sok megpróbáltatás emlékét őr­ző eseményeket idéz a 310 ol­dalas, képekkel is illusztrált kiadvány. Egykori kedves gyülekezetem történetét most e sorokon ke­resztül is figyelmébe ajánlom egyházunk olvasóközönségének. Különösen is örömüket találják majd a sorok és nevek olvasá­sában azok, akik — vagy akik­nek ősei — kapcsolatban álltak a kedves Szinva-parti várossal és annak belvárost, vagy akár diósgyőri és vasgyári gyülekeze­tével. A SZERZŐK KÖZÖS ELŐ­SZAVA a diakóniai teológia ál­taluk is kifejtett gondolatrend­szeréből azt a felismerést emeli ki, hogy „a. gyülekezeteknek és a gyülekezeti tagoknak bele kell állmok a szolgáló Jézus ritmu­sába és az egymásért való ál­dozatos szolgálat útján kell ha- ladniok”. Könyvük valóban e teológia helyes értelmezése sze­rint vett szolgálat és a hála eredménye. Hadd idézzem a szerzők vallomását: „Ez a ki* mű nem tudományos igényű munka; mi, e kis mű szerzői nem vagyunk hivatásos törté­netírók, még csak nem is egy­háztörténet-írók. És hogy mégis vállalkoztunk erre a feladatra, amely talán erőnkön felülinek mutatkozott, annak egyik leg­fontosabb oka evangélikus egy­házunk és gyülekezetünk iránt érzett megingathatatlan nagy szeretetünk. Ez az érzés vezette szándékunkat, gondolatainkat, minden leírt mondatunkat. A Mindenható Isten ezen az érzé­sen keresztül adott erőt és se­gítséget munkánk elvégzésére”. A kötet jól áttekinthető rend­szerezésben 7 fejezetben ismer­teti és értékeli a 200 év gyüleke­zeti eseményeit, s mindegyiken belül — egy általános rész után — a hitéletről, a kulturá­lis szolgálatról, az egyházigazga­tásról és a gazdálkodásról szól. HITELESEN, TÖRTÉNETI HŰSÉGGEL számol be a könyv a Türelmi Rendelet által kapott lehetőség megvalósításáról, a gyülekezet alapításának lüktető eseményeiről. Talán kevesen tudják, hogy Miskolc belvárosá­nak mai evangélikus templom­telke báró Szepessy Ignác ké­sőbbi pécsi katolikus püspök nagynéniének, báró Eötvös Ig- nácné Szepessy Máriának a tu­lajdona volt. A közeli Sályon lakó Eötvös Ignác főispán és ki­rályi főpohárnok (a neves kul­tuszminiszternek, Eötvös József­nek a nagyapja) feleségével a telek Hunyadi (egykor Nagy- Hunyad) utcai szélére épített kúriában töltötte a téli hónapo­kat —. ebből lett Radvánszky Ferenc felügyelő közvetítésével előbb bérlet, majd vétel útján a papiak; a telek közepén lévő faépület pedig a miskolci evan- gélikusság első, ideiglenes ima­háza lett. a mai templom he­lyén. Első lelkészüknek Sajó- gömörből Szlmonidesz Jánost akarták meghívni, de mivel ő a hívást nem fogadta el — ő lett Orosháza templomépítő híres papja — Klenócról hívták meg Trsztyenszky János kishonti es­perest. A szenvedélyessé váló nemzetiségi harcok azonban már az első évektől kezdve ne­hézzé, sőt sokszor válságossá tették a gyülekezeti életet. Ezek hátterében igen érdekes kegyes- ségi és teológiai különbségek is meghúzódtak a magyar, német és szlovák nyelvű egyháztagok között. MAR A KEZDET hiteles, ok­mányokon alapuló színes elbe­szélése felkelti az olvasók ér­deklődését. Folytatódik azután a gyülekezet változatos történeté­nek Ismertetése a XIX. század első felében. Külön érdeklődés­re tarthat számot a szabadság- harc és a Bach-korszak önké­nyének sok miskolci vonatkozá­sa, különösen Is Máday Károly lelkészünk, majd püspökök bá­tor kiállásának története. Az Ön- kormányzat helyreállítása után különösen a századforduló előt­ti évek, Zelenka Pál gyüleke: zetépftő szolgálata és tiszakerü- leti püspöksége tartogat érdekes lapokat az olvasó számára. A századunkban is hányatott életű miskolci evangélikusság- nak nem volt egyenes vonalú története sem Trianon után, sem az 1945-öt követő években. Politikai és egyházpolitikai fe­szültségek közepette mégis erős volt a hivek egyházszeretete, közösségi tudata, egyre mélyülő hitélete. Minderről jó áttekin­tést, kiegyensúlyozott elemzést adnak a könyv írói, akik sze­mélyes tapasztalataikkal és va­lóban erős belső kötődéssel szív­ügyüknek tartják a miskolci evangélikusság életének segíté­sét. Függelékként a diósgyőri és diósgyőri-vasgyári gyülekezet története is megelevenedik az olvasó előtt. Az egész munkán érződik annak a társadalomnak a szeretete is. amelyben Mis­kolc evangélikussága él. AZ ÉRTÉKES MÜVET nem­csak jegyzetek és felhasznált irodalom, hanem a régi, főként egyházi szakkifejezések magya­rázata is kiegészíti. Szeretettel ajánlom dr. Várhegyi Miklós és Szebik Imre esperes írását ol­vasóink figyelmébe. Kapható és megrendelhető a Miskolci Evan­gélikus Egyházközség lelkészt hivatalának címén, Miskolc, Hunyadi u. 8. 3530. Fabiny Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents