Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-11-11 / 46. szám

Kilsncszástsn ax ország gyülekezeteiben NÜRNBERGIEK BUDAVÁRÁN KÓBÁNYA: Ma tintua ma koyoko Jesus SZÍNES KÉPESLAP. Kame­runból, Afrikából érkezett. Egzo­tikus táj, tarka virágok. Angol nyelvű írás: „Szeretettel köszön­tőm a kőbányai gyülekezet lel­készét és tagjait, szívesen em­lékszem vissza az ott töltött órákra. Hazaérkezve feleségem kislánynak adott életet. Üdvöz­lettel: Roberto Adamu Pindzié lelkész, Kamerun”. Pastor Ro­berto vendégünk volt és most úgy érezzük, barátunk lett. Vendégünk volt az LVSZ ifjú­sági világgyűlés alkalmával ki­lenc külföldi társával együtt. If­júságunk ugyanis július 15-re je­lentkezett vendégfogadásra. Fia­talokat kért ebédre és ebben tá­mogatást kapott a gyülekezet szenior tagjaitól. Újévtől kezd­ve terveztük a programot, aján­dékokat, ételeket. Végre elérkezett július 15-ike. Az istentisztelet idejére virág­díszben állt a gyülekezeti terem és az ebéd is elkészült. A vendé­geket — 10 fiatalt — ifjúságunk két stewardess tagja kísérte Kő­bányára. Kolumbia, Bolívia, Ka­nada, NDK, Amerika, Dánia, Hongkong és Afrika képviseleté­ben az Erős vár dallama mellett indultak a templomba a vendég fiatalok. Nagy érdeklődéssel fi­gyelték az istentisztelet menetét és a gyülekezet lelkésze, Veöreös Imre igehirdetését. Ebben segít­ségükre volt az istentiszteleti rend és az igehirdetés előre elké­szített angol fordítása, amit a padokon elhelyezve kézbe kap­tak. Istentisztelet után a felújított gyülekezeti teremben folytatódott az együttlét. A bemutatkozás kö­vetkezett. A vendégek rövid, szí­nes vetítettképes előadásban megismerhették a magyarországi evangélikus egyház történetét, a gyülekezet történetét fordításban szintén kézt)£ kapták. Ezután ők mutatkoztak be, egyenként is­mertették szolgálati területüket, munkájukat. A légköp-^g-yr^jjtíjj dottább lett. a testvéreidre találás öröme töltött el mindenkit. Ebéd után körben maradva éneklés indult meg. A vendégek további bemutatkozásként sorra elénekeltek egy-egy éneket, egy­házit és népit egyaránt. A bolí­viai indián lelkész mutogatós énekét hamar megtanultuk: Jé­zus szeret téged, téged . . . Az egy­re növekvő derűt és jókedvet a greifswaldi (NDK) két fiatal az­zal tetézte, hogy körtáncra szólí­tott fel mindenkit. Nem volt ke­gyelem. fia+aloknak. idősebbek­nek énekelve részt kellett venni a táncban. A testvéri kézfogás­ban feloldódtak a faji. nemi. tár­sadalmi és egyéb különbségek: egy örvendező közösséggé for­málódott az egész terem. Ekkor lépett a közénre Rober­to lelkész. Fehér tógában, na­rancssárga fövegben, fekete ar­cából kivillanó nagy, nevető sze­Buthelezi püspök a kőbányai templomba indul a lelkészlakásról mével. Énekelve, ünnepélyes af­rikai tánclépéseket mutatott be. Megértettünk valamit a fekete egyházak kultuszából, akik sok­kal jobban tudnak örülni, nem­csak értelmükkel, de egész való­jukkal tudják Istent dicsérni.­Roberto lelkész egyébként még egyszer visszatért hozzánk. Az újbóli találkozás vágya kölcsönös volt. Hívásunkra a „nagy” ven­déglátás előtti szombat délutánt ismét körünkben töltötte Szlová­kiából érkezett vendégeinkkel együtt. Roberto lelkész ismét énekkel búcsúzott. „Ma tintua ma koyoko Jesus” — Szívemben meg akarom találni Jézust... JÚLIUS 29-ÉN MÁR mint gya­korlott vendéglátók fogadtuk nagy szeretettel a Nagygyűlésről 10 testvérünket: Dél-Afrika, Ve­nezuela, Szlovákia, Franciaor­szág, Kanada, Finnország gyüle­kezeteinek képviseletében. Nagy­ünnepi istentiszteleteink létszá­mát felül haladó volt az egybe­gyűlt gyülekezet — a rendkívüli éseménv és a féléve tartó szer­vezés következtében. Buthelezi dél-afrikai néger püspök meg- rendítően prédikált a - Krisztus- követésről, e követésben a ke­reszt és a szenvedés vállalásáról. Otthoni személyes tapasztalatok fűtötték át szavait. Igehirdetését gyülekezetünk nőpresbitere tol­mácsolta. Istentisztelet után is­mét a gyülekezeti teremben foly­tatódott az ismerkedés a templo­mi gyülekezet jelenlétében. A vendégek érdeklődő kérdéseire a gyülekezeti tagok, presbiterek és a lelkész válaszoltak. A dél-afri­NÖVEKEDÉS KRISZTUSBAN Ez volt a témája az Európai ökumenikus Ifjúsági Tanács idei' nagygyűlésének, amelyet október 14—21. között tartottak Wupper- talban (NSZK). A gyűlésen egyházunk képviseletében Szentpétery Péter, a Külügyi Szolgálat előadója vett részt. Még a nyári nagy világgyűlés idején történt, de attól függetle­nül, hogy a bajorországi Nürn- bergből egyházi turistacsoport látogatott el hazánkba. Autókkal körutat tettek Debrecenig, kö­rülnéztek az Alföldön s eköz­ben dr. Nagy Gyula püspök és felesége vendégeiként egy szom­bati napot budavári gyülekeze­tünkben töltöttek. Meleg fogad­tatásban volt részük híveink és a Schütz-kórus részéről. Baráti fogadás keretében voltak együtt dr. Koren Emilek lakásán, majd a gyülekezeti teremben folytat­tak beszélgetést a gyülekezet tagjaival, ahol Nagy Gyula püs­pök köszöntötte őket és adott tájékoztatást egyházunk életéről. Koren Emil színes beszámoló keretében beszélt a gyülekezet történetének érdekességeiről és jelen helyzetéről. A 18 tagú csoport s a budavári gyülekezet tagjai egyaránt kér­déseket tettek fel s élénk be­szélgetés alakult ki. A vendé­gek részéről dr. Ludwig Markert ökumenikus intézeti igazgató, a csoport szervezője és vezetője szólt, valamint Herrmann von Loewenich, Nürnberg és körzete dékánja (főesperese), s a bajor- országi zsinat alelnöke beszélt, aki a körzet . hétszázezer evan- gélikusságának egyik vezetője, s a budapesti LVSZ nagygyűlésén is delegátus volt. Vendégeinket Schütz-kórusunk is külön köszöntötte Csorba Ist­ván karnagy vezetésével. Schütz- műveket, valamint külföldi és magyar szerzőktől mutattak be darabokat, tanúsítván egyházunk közismert énekkultúráját. Igen kedves napja volt ez mind a vendégeknek, mind a budavári gyülekezetnek, amely­ben külön közvetlenséget és testvéri közösséget jelentett a parókiális otthon melege, vala­mint Nagy Gyuláné és Koren Emilné háziasszonyi szolgálata. —n Teológusok Déldunántúlon A Dráva-parti kis evangélikus gyülekezeteket egy lelkészházas­pár, Smidéliusz Zoltán és felesé­ge Drobina Erzsébet lelkészek gondozzák. A nagy kiterjedésű szórvány területen még nem is olyan régen négy lelkész hirdette Isten igéjét. Jelenleg ezt a fel­adatot a Smidéliusz házaspár lát­ja el Surd központból. Október 20-án és 21-én Teoló­giai Akadémiánk küldöttsége lá­togatta meg ezeket a gyülekeze­teket. Két napon át dr. Selmeczi János otthondgazgató vezetésével tíz teológiai hallgató szolgált a kis gyülekezeteknek. Szombaton este a gyékényesi hívek fogadták szép nagy temlo- mukban a jövő lelkészeit. Sze­merei János III. évf. hallgató if­júsági énekek és szavalatok kísé­retében színes dnaképekkel mu­tatta be, hogyan készülnek a szolgálatra a jövő lelkészei. Az igehirdetést az otthonigazgató tartotta, Bartha István, Csík Gabriella és Fodor Viktor I. évf. hallgatók pedig versmondással köszöntötték a gyülekezetét. A finn evangélikus egyház üdvöz­letét Juha Hassila finn ösztöndí­jas lelkész és felesége tolmá­csolta a gyülekezetnek. Az este folyamán ugyanezzel a program­mal szolgáltaik még a teológusok Surdon és Pátrón. Surdon Ba- chorecz Katalin V. évf. hallgató, Pátrón pedig az otthonigazgató hirdette Isten igéjét. Vasárnap Liszón kezdték szol­gálatukat a teológusok. Itt vala­mennyi teológus rövid vallomás­ban számolt be arról, miiért vá­lasztotta hivatásul a lelkészi szol­gálatot. Isten igéjét Szemerei Já­nos III. évf. hallgató hirdette. A délelőtt folyamán Surdon az ott­honigazgató, Gyékényesen Nagy Edina IV. évf., Pátrón pedig Tóth Márta IV. évf. hallgató szolgált igehirdetéssel. A teológusnapi szolgálaton az említetteken kívül részt vett még Tóth Attila II. évf. hallgató. A kis létszámú, de erős hitű gyülekezetek nagy szeretettel fo­gadták a jövő lelkészeit. Szerete- tüket és hűségüket mutatja az is, hogy összesen 26 600 Ft adomány­nyal támogatták lelkészképzésün­ket. Testvéreink szeretedét és ál­dozatkészségét köszönjük. S. J. A HOLLANDIAI BÉKEHÉT TAPASZTALATAI A szeptember 23—30-ig megtartott hollandiai békehét tapaszta­latait összegezve dr. Mient Jam Faber, az egyházközi békebizott­ság főtitkára megállapította, hogy az elfáradás bizonyos jelei mu­tatkoznak a holland békemozgalomban. Egyesek fölöslegesnek és kilátástalannak látják a rakétatelepítés elleni további küzdelmet. Faber véleménye szerint azonban olyan európai kezdeményezésekre van szükség, „melyek továbbhatolnak, mint a fegyverek számbeli egyensúlya”. Fokozottabban kellene a Kelet—Nyugat ellentét alap­vető okaival foglalkozni, hiszen a mai Európa nem azonos a teg­napi Európával. „Sokan megkérdőjelezték azt az Európát, melyet két nagyhatalom birtokol.” (IDL — RA). APÁM EMLÉKÉRE Szentkereszt a Garam partján (2.) A remetelakot már sokáig nem láto­gathattuk, a felkelés eseményei film­szerű gyorsasággal peregtek. A hadmű­veletek közeledte miatt a kastély la­kóit sebesen vissza vitték a fővárosba, Pozonyba. En eközben kaptam üzenetet otthonról, ha bármi történik, maradjak a helyemen és várjak — értem jönnek. Hátra maradt négy öreg apáca, akik koruknál fogva nehezen mozogtak, a három barátom és jómagam. Ez a kis riadt, magára maradt csapat levonult a gazdasági udvarba, és pajtába szállásol­tuk be magunkat jobb híján. A kastély zsalugátereit behúzták, az ajtókat le­zárták, csönd lett és kísértetkastély jel­lege lett a pompás épületnek. A raktár maradék készleteit fogyasztottuk. Min­denki reménykedett és várt valamire vagy valakire, a végzetre vagy a jó ég tudja, mire. A harcok már a park alján dúltak. A nagy bejárati kaput eltorla­szoltuk. ' és a szalmába vetett hevenyé­szett ágyainkban imádkoztuk végig az- éjj eleket. Ebben a feszült, reményt vesztett állapotban, augusztus utolsó napjának hajnalán, egy éles, számomra megváltást jelentő füttyszó , hallatszott. Kodály: Egyszer egy királyfi, mit gon­dolt magában? — ez a dallam volt a családi füttyszó. Ezt senki más nem fü­tyülheti. csak csak édesapám — csak ö. Kimásztam a szalmából, és felrohantam a toronyba onnan lopakodva kukkantot­tam le a bejárathoz. Igen, ott álltak szü­leim mindketten kissé viharverten, ezen a borongás, ködös koraőszi, mohaillatú hajnalon. Tudtam, ha akármi történik is körülöt­tem engem — minket Apám meg fog menteni. A felkelők ezalatt megépítették hadál­lásaikat és a német gyűrű lassan zárult a Garam-partiak körül. A partizánegység helyi parancsoka közölte apámmal, ha életben akarunk maradni, másfél óránk van a távozásra, addig tudják feltartóz­tatni a német túlerőt. Apám szinte per­cek alatt szerzett egy olvas kocsit, öreg magyar paraszt volt, aki átballagott a kishatáron körülnézni: hun vannak itt a németek? — kérdezte. Erre a szekér­re pakolt föl apám mindenkit, a négy öreg apácát, a három üldözött gyereket, majd megjeleht a helybeli plébános a gyerekek anyjával, ők is felcihelődtek, végül anyám, apám és én Vonatlehetö- ségre a környéken már gondolni sem le­hetett. Apám ifjú éveiben sokat járta e tájat, ismerte mint a tenyerét. Szoroso­kon és völgyeken hatoltunk keresztül, fe­jünk fölött röpültek a golyók, a szlovák felkelés utolsó nagy áttörésére készült. Apám elöl ült, és az öreg paraszttal együtt hajtották a lovakat. Közben fehér zsebkendőből kis zászlót készítettünk és ezt lobogtattuk fejünk fölött. Hol néme­tek állítottak le, hol a felkelők. A má­sodik német ellenőrzésnél ránk fogták, partizán kémek vagyunk. Apámat leszál­lították, és a üzemünk láttára a plébános­sal együtt egy fához tuszkolták őket, és kivégzésükre készültek. A vezényszó ki­mondása előtt a kivégző tisztet egy hang­tompított golyóval valahonnan lelőtték, ezt még néhány lövés követte, így a ki­végzés elmaradt és mi menekülhettünk tovább. Jött a hír útközben, egy Kozá- rovce nevű helységből még indul egy utolsó vonat Pozsony felé, ha azt elérjük, talán életben maradunk. Ehhez keresztül kellett jutnunk egy aláaknásított hídon. A hídfőnél partizánállások voltak, meg­állítottak, és a parancsnok közölte: Visz- sza! Nem mehetünk tovább, a híd 4 perc múlva levegőbe repül! A helyzet el­érte a dráma tetőfokát, minden küzde­lem és akarat hiábavaló volt — minden­nek vége. Édesapám szavait idézve: „ek­kor történt a Deus ex machina”. A hídfő fölött egy sziklás magaslat tetején irányítva a hadműveletet állt a főparancsnok és társai, kezét emelve irá­nyította a robbantást, onnan föntről átte­kintve az egész vidéket. Apám utolsó két­ségbeesett erőfeszítést tett, odarohant a magaslat tövébe, és felkiáltva közölte, ki ő és kiket akar megmenteni, visszamen­ni nem tudunk, így is a halálból mene­kültünk idáig. Mindez másodpercek alatt zajlott le, az óra ketyegett, két perc és nincs tovább abban a feszült, tehetetlen, izzó hangulatban a főparancsnok álltj intett, majd felemelte jobb kezét sapká­jához és tisztelgett. Dermedt csend, a kö­vetkező percben mély. fiatal férfihang üvöltött le a sziklatetőről: Tanár úr, sies­senek, várunk! Döbbenetes volt. A sze­kér átjutott mindnyájukkal, még porzott a kerék nyoma, s mögöttünk fülsiketítő dübörgéssel felrobbant a híd. Megmene­kültünk — legalábbis ideiglenesen. 1944 ősze volt, és a java számunkra még ez­után kezdődött. Apám ekkor volt negyvenéves. Min­denre elszánt, becsületes, baloldali ér­zelmű, humanista gondolkodású ember volt. Az elnyomottak mentése, az eleset­tek segítése, az internáltak kiszabadítá­sa, az ellenállók összefogása, bátor írásai­ban üzenetek tolmácsolása még a háborús poklok tornácán is — ez volt ars poeti­cája. Ilyen volt kora ifjúságától élete utolsó pillanatáig. Szalatnai Rezső október 23-án lett vol­na S0 éves. Csodálatos lenne, ha itt lehet­ne közöttünk — tiszteletünket cswnán env apró koszorúval tehettük le urnájánál mély meggyőződéssel. Szalatnay R. Judit kai püspök ismételt hangsúlyo­zott kérdése lényegretörő volt: mit jelent ma Magyarországon keresztyénnek lenni? Válaszul őszinte vallomások hangzottak el azzal a közös gondolattal, hogy keresztyénségünknek meg kell mutatkoznia életünkön és csele­kedeteinkben. A beszélgetés foly­tatódott a gyülekezet vezetőivel és munkásaival a közös ebéd alatt is. Szentendrei kirándulás­sal, a Kovács Margit Múzeum megtekintésével ért véget a ven­dégeink többségének a felejthe­tetlen találkozás. Két szlovák testvérünk pedig a Mátyás temp­lomot és környékét nézte meg velünk. Nekem alkalmam volt Pastor Róbertéval még egyszer talál­kozni. Afrikai barátunk egy kő­bányai fiatal kíséretében, város­nézés közben tévedt be múzeu­munkba. Figyelemmel, de a be­avatott szemével ment végig a termeken. Csodálkozó tekinte­tünkre azt válaszolta, nálunk Kamerunban ismerik Bocskait. Bethlen Gábort,' Rákóczit, Pető­fit és Kossuthot, ö maga éppen Erdélyről olvas egy könyvet. Er­re nem tudtunk mit válaszolni, szemlesütve hallgattunk ... A KEDVES ARCOK'. ESEMÉ­NYEK EGYRE TÁVOLODNAK. Van azonban, ami nem szürkül meg, amit nem lehet elfelejteni: kicsi gyülekezetünk templomába 1984 évben belefért az egész vi­lág. Együtt voltunk nagy, testvé­ri kézfogásban. Ennek a kézfo­gásnak szorítását, amíg élünk, érezni fogjuk. Kinczler Irén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents