Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-10-21 / 43. szám

Egyházmegyei találkozók Külsővaton és Somiószó'lősön Készülődés, ünnepi ruha és ünnepi hangulat. Régen látott, arcról ismerős testvérekkel talál­kozunk. Számunkra még isme­retlen gyülekezet nyitja szélesre ajtóit, hogy az egész Veszprémi Egyházmegye területéről érkező­ket testvéri szívvel fogadja. Az egyházmegyénkben évente megrendezésre kerülő presbiteri konferencia, valamint a diakó- niai nap mozgatta meg hívein­ket. S akik velünk ünnepeltek e két délutánon, minden bizonnyal megfrissülve és bőséges lelki kincsekkel i^iegajándékozottan térhettek haza. KÜLSŐVATON Sikos Lajos esperes köszöntő szavai után dr. Kneffel Pál ny. főorvos iz­galmas és eleven szolgálata a vak Bartimeussal az istentisztelet résztvevőit is odaállította Jézus elé. Előadásának szándéka az volt, hogy ne csak a Jézust kö­rülvevő névtelen sokaság egy tagja legyünk. Ne is Lélek néü küli felszegek, mint a Jézust mindenhová követő tanítványok voltak. Bartimeusi elszánásra, Jézus iránti feltétlen bizalomra biztatott. Hiszen a segítségért kiáltó, a nyomorúságban mene­déket kérő ember imádsága ma is meghallgattatik. A megújult ember számára pedig természetes kötelezettség Jézus követése. Presbiterek hogyan is vállal­hatnák gyülekezeteik gondját, bölcs irányítását, ha nem az élő, ma is segítségre kész Jézus nyo­mában járnának. Győr Sándor lelkész áhítata számvetésre késztetett. Langyos keresztvénségünkkel nem bizo­nyulunk a Jézus útján járóknak. Fárasztónak érezzük még a fa­lu végétől a templomig tartó utat is. Megszégyenít a mi Urunk szeretető a deficites ke- resztyénségünkben. AZ EREDMÉNYTELENÜL való fáradozásnak nem más az oka. mint az, hogy Isten formáló keze alól ki akarjuk vonni magunkat — hallottuk Szabó Vilmos Béla igehirdetésé­ben Somlószőlősön. Az Ür is­merete és elfogadása gazdaggá tesz és elsegít a segítségre váró testvérig. Aki engedi magát a Szeretettől forfnáltatni, az az em­ber olyan kincset tud adni tár­sának. amiért hiába áll sorba másutt — nem kapia meg má­sutt. De fukar életű ember, aki nem csak a sajátjából, de még Isten szeretetéből sem tud adni a mellette élőnek. Jézus részéről az irántunk érzett szeretete nem csak érzés, hanem segítség, gyó­gyítás, vígasztalás volt. Az Ö ne­vét viselő tanítványnak is moz­dulnia kell, sebet kötözni, köny- nyeket törölni. Főorvos előadónk arra hívta fel a figyelmet, Akiről a legke­vesebbet beszélünk és Aki a leg­több gyötrelmet okozza; a Sá­tánra. Mindig másként jelentke­zik, mint ahogy várnánk. Sőt diplomatikusan még azt is el­hiteti velünk, hogy Ö nem is lé­tezik. S míg mosolygunk a létén, katasztrófákba sodor és viszi az életünket. Az emberiség egész életét megmérgezte a Sátán, mert a teremtésnél hazudott az embernek. Egész az ítéletig a sarkunkban van, rabként akar tartani. Mindenféle csalóka ígé­rete mögött a keresztyén ember számára Jézus szava az eligazí­tó: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Az irgalmas samaritánusról szóló példázat utolsó mondatával — Menj el és te is hasonló kép- pen cselekedjél — kaptuk a biz­tatást és bátorítást a reánk váró feladatokhoz Tóth Sándor lel­kész szolgálatából. Akik a lelki javakból bőségesen részesültek, akik a testvéri közösség örömét átélhették, azok számára kötele­ző megtiszteltetés az irgalmasság gyakorlása. AZ IFJÚSÁG RÉSZVÉTELE IS bizonyságtétel "volt mindkét alkalommal. A külsővati, somló- szőlősi fiatalok versei, énekei színesítették az istentiszteleteket, de ott volt a lelkes malomsoki kamarakórus is a tőlük már el­várható színvonalat kéDviselve. Köszönet képpen néhány szál virágot adtunk az előadóknak. A vendéglátó gyülekezeteknek és azok lelkészeinek. Kovács Etel­kának és Boros Lajosnak pedig köszönet képoen tolmácsoltok, hoav hitben frissebbek lettünk, reménység szerint tettrekészeb- b°k és gazdagabbak a szeretet- ben. Bálintné, Varsányi Vilma — Szentháromság ünnepe után a 18 vasárnapon az oltárterítő színe: a zöld. A délelőtti isten- tisztelet oltári igéje: Mt 22,34— 46; az igehirdetés alapigéje: 1 Jn, 3,19—24. Istentiszteleti rend Budapesten, 1984. október 21-én Deák tér de. 9. (úrv.) Hafenscher Károly, de. 11. (úrv.) Takácsházi Zel­ma, du 6. Hafenscher Károly. Fasor de. 11. Inotai Lehel, du. 6. Gáncs Aladár. Dózsa Görgy út 7. de. fél 9. Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Vető Béla. Karácsony Sándor u. 31— 33. de. 9. Vető Béla. Rákóczi út 57/b. de 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Vető Béla. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Zugló de. 11. Szabóné Mátrai Marianna. Rákosfalva de. 8. Szabóné Mátrai Marianna. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Szabóné Mátrai Marianna. Kassák Lajos u. 22. de. 11. Váci út 129. ne­gyed 10. Frangepán u. de. 8. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Pintémé Nagy Erzsébet. Sorok- sár-Üjtelep de. fél 9. Pintérné Nagy Erzsébet. Pestlőrinc de. 10. Matúz László. Pestlőrinc Erzsébet-telep de. 8. Matúz László. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor, du. fél 7. Bonnyal Sándor. Kispest Wekerle-telep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota MÁV- telep de. 8. Schreiner Vilmos. Rá­kospalota Nagvtemplom de. 10. Bol- la Árpád. Rákosszentmihály de. fél ll. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Kamer Ágoston. Mátyásföld de. 9. Szalay Tamás, cinkota de. fél 11. Szalay Tamás. Kistarcsa de. 9. Soly­már Péter. Rákoshegy de. 9. Kósa László. Rákoscsaba de. 9. Kósa Pál. Rákosiidét de. 11. Kósa Pál. Rákos­keresztúr de. fél 11. Kósa László. Bécsikanu tér de. 9. (úrv.) Mado- osaí Miklós, do. fél 11. (németi, de. 11. (úrv.) Madocsai Miklós, du. 6. Madocsai Miklós. Toroczkó tér de. fél 9. Koren Emil. ’ Óbuda de. 10. Ponicsán Miklós. XII., Tartsay Vil­mos u. 11. de. 9.. de. 11. du. fél 7. Modnri u. de. fél 10. Bízik László ^esthidegkút do. fél 11. Buda­keszi dp. 8. Kelenföld, de. 8. Ben- cze Imre. de. 11. (úrv.) Bencze Imre, du. 6. Bencze Imre. Németvöl­gyi út 138. de 9. Missura Tibor. Nagvtétény de. fél 9. Kelenvölgy de. 9. Rőzse István. Budafok de. 11. (úrv.) Rőzse István. Csillaghegy de. fél 10. Benkő Béla. Csepel de. fél 11. Mezősi György. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkezti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György: Felelős kiadó: I Harkányi László | Szerkesztőség és kiadóhivatal 1088 Budapest VIII.. Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Előfizetési ár: egy évre 240.— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 szedés: 84.2315'90-43 — Zrínyi Nyomda Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Nyomás: rotációs magasnyomás Athenaeum Nyomda Felelős vezető: Szlávik András vezérigazgató „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a testvérét is.” (1 Jn 4, 21) VASÄRNAP. — „Adjátok oda magatokat az Istennek.” — Róm 6,13. (1 Sám 3,4. — Mk 12,28—34. — Zsolt 133.) Születésünktől kezd­ve mennyien tartanak igényt az életünkre. Elsősorban a szüléink, azután hitvestársunk, gyerme­keink, munkatársaink, felette­seink, hogy csak a legszűkebb kört említsem. Sajnos, a Sátán is igényt tart rá és mindent el is követ, hogy övé lehessen az életem. Gondolunk-e arra, hogy egyetlen jogos igénylő az Ür a teremtés és a megváltás jogán. Csak akkor tudjuk helyesen szol­gálni a családunkat és ember­társainkat, ha Istennek egészen odaszánjuk az életünket. HÉTFŐ. — „Pál írja: Isten ha­lálos veszedelemből megszabadí­tott minket. Benne reményke­dünk, hogy ezután is megszaba­dít.” — 2 Kor 1,10. (Zsolt 33,20. — Mt 5,23—26. — 2 Kor 1.8—11.) Életünk útjára visszatekintve, bi­zonyára hálásan emlékezhetünk átélt szabadításokra. Pál itt testi halálos veszedelemből való sza- badításról emlékezik meg. Mi há­lát adhatunk az igazi halálos veszedelemből — a kárhozatból ,— való szabadításért és remény­kedhetünk, hogy mindvégig meg­tart az örökéletre a Jézus Krisz­tusban való hit által. KEDD. — „Jön az Űr. Ö majd megvilágítja a sötétség titkait.” — 1 Kor 4,5. (Jer 25,5. — 1 Thessz 4,9—12. — 2 Kor 1,12— 24.) Testi életünkben emberek szeme elől talán sok mindent, si­kerül elrejtenünk, de Isten előtt akkor is minden nyilvánvaló. Ha visszajön az Ür, az Ö ítélőszé­ke előtt semmi nem maradhat titokban és sötétségben.' Add Uram, hogy már most is járjak a te világosságodban, ne kelljen egykor megszégyenülnöm, sőt el­vesznem a rejtegetett bűneim miatt. SZERDA. — „Miért vetetted meg az Ür szavát, miért tettél olyat, ami nem tetszik neki?!” — 2 Sári) 12,9. (2 Tim 2,19. — Ef 6, 1—8. — 2 Kor 2,1—11.) Nátán prófétán keresztül az Ür szem­rehányása ez Dávid felé, amikor mély bűnbe esett (gyilkosság, házasságtörés). Most azonban fe­lénk hangzik a panasz! Napon­ként mennyire veszem komo­lyan Isten felém hangzó szavát?! Keresem-e az ő jó, kedves és tökéletes akaratát, hogy mi tet­szik neki, vagy a magam ké- nye-kedve szerint élem az élete­met?! CSÜTÖRTÖK. — „Isten reánk bízta a békéltetés igéjét.” — 2 Kor 5,19. (1 Móz 9,13. — Jak 2, 1—8. — 2 Kor 2,12—17.) Ha kö­rülnézünk, láthatjuk, mennyi vi­szálykodás van családtagok, munkatársak gyülekezeti tagok közt. Nagyobb méretekben a nemzetek, e világ népei között. Pedig mindenki szíve vágyik a. békességre. Ha elnyerted a Jé­zus vére által kapott bűnbocsá­natban Isten békességét, akkor reád is bízatott a békéltetés igé­je. Légy a békéltetés eszköze közvetlen környezetedben és légy közbenjáró Istennél a vi­lágban uralkodó feszültségek megoldódásáért, a békéért. PÉNTEK. — „Jákob ezt mond­ta a háza népének: Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek nálatok vannak! Tisztítsátok meg magatokat!” — 1 Móz 35,2. (2 Kor 6,14—15. — Róm 14,19— 15,3. — 2 Kor 3,1—11.) Talán úgy nézünk erre az igére, hogy ez nem nekünk szól, hiszen ne­künk nincsenek bálványiste­neink. Ne feledjük el azonban, hogy mindaz idegen isten az éle­tünkben, amibe az egy igaz Is­ten helyett helyezzük bizalmun­kat. Talán tudásodban, ügyessé­gedben, anyagiakban, emberi kapcsolatokban bízol, a helyett, hogy egyedül Istenben remény­kednél. Tisztíts meg Uram min­den tőled idegen reménységtől, hogy mindenkor mindenben egyedül benned vessem bizalma­mat. SZOMBAT. — „Ne feledkezz meg arról, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból.” — 2 Tim 2,8. 5 Móz 10,21. — Jak 2,8—13. — 2 Kor 3,12—18.) Húsvét drá­ga örömhíre szólal meg ebben az igében. Krisztus feltámadott és él! Ez ad reménységet és bi­zonyosságot, hogy teljes a dia­dal a halál felett. Ugyanakkor naponként odafordulhatok a fel­támadott, élő Jézushoz. Vele be­szélhetem meg minden dolgo­mat. tapasztalhatom hűséges, áldó segítségét. Bozorády Zoltán AMIKOR BEKÖSZÖNTÖTT A NYÁR. és az utcasarkot napsü­tés hevítette. Lázár, a koldus új helyet keresett magának. Észre­vett az utcában egy gyönyörűen gondozott, nagy parkot, melyet kovácsolt vas kerítéssel zártak ei a külvilágtól. A járdát szegé­lyező platánok és a park kü­lönleges fáinak lombja árnyas folyosót képezve borultak össze. A díszes kapu közelében telepe­dett le ezután Lázár, letette a sapkáját á járdára, és ismétel­gette: Szegény, nyomorék beteg pár fillért kér a jószívű embe­rektől! Az arra járók először csodálkozva nézték, aztán meg­szokták, és itt is hullottak sap­kájába a jószívűek fillérei. Lázár jól érezte magát az ár­nyas kéregető helyen. Egyszer aztán nagy öröm érte. A díszes kapun egy kis tacskó jött ki. Körülszaglászta a férfit, és ba­rátságosan csóválta hosszú, vé­kony farkát. Körülötte maradt egész nap. Ha megjelent egy já­rókelő, és a koldus elkezdte mondókáját, a kis tacskó a sap­kája mellé ült, pitizni kez­dett, és könyörgő szemmel né­zett az emberekre. Egyre töb­ben figyeltek fel rájuk, majd gyerekek állták körül őket. cso­dálták a koldust a kis kutyával, és a sapkába ezután bővebben hullott az adomány. A PARK MÉLYÉN POMPÁZÓ LUXUSPALOTA LAKÓJA egy nap teleagatta lampionokkal a park fáit, fényárban úszott a nagy ház minden terme. Elegáns autók gördültek be a kapun, elő­kelő vendégeket hoztak. Másnap kora reggel vadászatra indult a társaság. Amikor a fényes vendégsereg hazatért, Lázár még mindig a Gazdag és a Lázár palota kerítése mellett ült. Em­bergyűrű vette körül. A kisku­tya a sapka mellett pitizett. A palota ura kiszállt kocsijából, látni akarta, mi történik kerí­tése mellett. Megdöbbent a csont-bőr sovány ember láttán, és undorodva vette észre feké­lyeit. A pitiző kutyára pillantva egyenesen felháborodott, és dü­hösen fordult el a látványtól, mert felismerte kedvenc tacskó­ját. A kutyához különös módon jutott hozzá: tulajdonosával együtt vette meg, s az eredeti gazda most kertészként dolgozik nála. Gyalog indult a parkon át a palota felé, és amikor meglát­ta a kertészét, ráförmedt: — Távolítsátok el a kerítés mellől azt az embert, mert meg­szakad a szívem a látványától. A kertész hanyag mozdulattal vette le szalmakalapját. és bát­ran szembenézett urával: — Uram, nem kell az ön szí­vének megszakadnia, ha kinyitja erszényét, és csak neeyedannyit dob a koldus sapkájába, mint amennyibe a mai vadászat ke­rült. A palota ura dühösen támadt rá kertészére: — Pimasz gazember, hogy me­részelsz te nekem ilyeneket mon­dani?! — Csak az igazat mondtam, uram. — Kirúglak, te csavargó! — tajtékzott a palota ura. — Uram, én azonnal mehetek, de tetszik tudni, hogv akkor a kiskutya sem marad itt. Ha itt­hagynám. nem enne, és pár nap múlva elpusztulna. — De. mit keres a koldus mel­lett az én kiskutyám? — Emlékezzék vissza, uram, hogy amikor ön felvett, én is azt csináltam, amit most a kerí­tés mellett ülő kollégám: koldus voltam, és ez a kutya vdlt a ke­nyérkereső társam. A kis tacskó­nak csak jószíve van, segíteni akar ennek a nyomorult Lázár­nak. Különben is, ha jól meg tetszett nézni, nem ''sokáig fog élni ez a szerencsétlen ember, hamarosan megszűnik a kelle­metlen látvány. — És én addig nézzem ezt az undok alakot? — Uram, ha szabad ajánlani, szíveskedjék behúzni a kocsi függönyét, és nem fogja látni. — A kenyéradóddal szemtelen- kedsz? Takarodj a szemem elől! — Bocsásson meg, uram, ezért a kenyérért megdolgozom, és ön nem szánalomból alkalmazott, hanem mert így tudta megsze­rezni a kiskutyámat. És azt is tetszik tudni, hogy ilyen okos és iól idomított, kut.vát. ritkán lehet találni. — Tudom, de most takarodj előlem! MEGMOZDULT AZ EGÉSZ VÁROS, mindenki a nagy szen­záció látására sietett. Olyan te­metés van a városban, amit so­káig emlegetnek majd azok. akik látták a pompáját. Olyan hirte­lenséggel halt meg a palota ura, hogy az már maga is olyan ese­mény. amiről nem győznek ele­get beszélni az emberek. A pa­lotában az utóbbi időben egy­mást érték a víg naook, és ami­kor a legnagyobb volt a jókedv, a tivornyázók már azt sem tud­ták, miként tomboljanak, a ven­déglátó büszke nagy úr ezt rik­kantotta: Sohse halunk meg! Serlegét magasba tartó keze ek­kor megmerevedett, szája tátva maradt, és élettelenül vágódott el. A virágfüzérekkel díszített teremben, a fénylő csillárok alatt egyszerre megnémult a vidám társaság, és a süket csöndben tiszta, érces hangon valaki ezt mondta: „Bolond, az éjjel elké­rik a te lelkedet!” Mindenki csendben letette a poharát, és rémülten kihátrált a teremből, ahol a halott egyedül maradt, némán, mereven, felakadt szem­mel. Az évtized temetése most véget ért, a papok ajkán elnémult a magasztaló beszéd, a fájdalma­san zokogó imádság ámenje is elhangzott; már csak a kórus gyászénekének utolsó hangjai zengtek. KÉT EMBER SIETETT A TE­METŐ HÁTSÓ KIJÁRATA FE­LÉ. Az egyik a palota kertésze, a másik a belső inas volt.. Siet­tek vissza a palotába, hogy a gyászoló vendégsereg megjelené­sekor minden készen álljon a halotti torhoz. A temetőnek eb­ben az elhagyatott zugában volt a szegények ingyenes temetke­zési helye. Az egyik jeltelen sír­ra egy leányka éppen mezei vi­rágból kötött bokrétát tett. — No nézd csak, ilyent is rit­kán lehet látni! Valaki itt virá­got tesz egy sírra — csodálkozott az inas. — Az ám! De hiszen ez a kis- lánv a parkunk kapujánál kére­gető koldushoz tartozik! — je­gyezte meg a kertest, és odaszólt a lánynak: — Mondd csak,, ki­nek a sírja ez? — A koldus Lázáré! — Mikor halt meg? — kér­dezte a kertész. — Amikor elolvadt a hó - felelte a kislány. A két ember némán tovább­sietett, aztán a kertész szólalt meg: — Albert, tudom, hogy te ol­vasod a szentírást. Mondd csak, gazdánktól mit fog kérdezni az örök Bíró? — Abban biztos vagyok, hogy arra is kell felelnie, szerette-e fe­lebarátait úgy, mint önmagát. — Vajon a testvérei ezután mit csinálnak? Tanultak-e vala­mit ebből a halálesetből? — kérdezte a kertész. — Nem hiszem. Figyeltem őket a szertartás alatt. Alig tud­ták leplezni örömüket, hogy a nagy vagyon most az övéké. Ezek még léhábbak, mint a bátyjuk. Annak legalább volt annyi esze. hogy tudott számol­ni. és csak a felesleget dorbé- zolta el. De hisz ez is elég volt ahhoz, hogy fékevesztett tivor­nyákat rendezzen. Amikor az úr holtan terült el, • éppen egy nagy tálcán vittem be a pezsgőt. Eszembe jutott, amit aznap ol­vastam a Bibliában, és a rémült csodálkozástól hangosan kimond- tam. hogy „Bolond, az éjjel el­kérik a te lelkedet!” Azt hiszed, figyelt rám valaki? — A testvérei hol voltak? — kérdezte a kertész. — Nem piessze tőlem. Bizto­san hallották, amit mondtam, de olyan részegek voltak, hogy' fel sem foghatták az értelmét. Azt hiszed, az ilyen ember meg­érti az Isten beszédét? Mátis István

Next

/
Thumbnails
Contents