Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-10-14 / 42. szám

BfiBencszáxan az ország gyillekeze feiíh en ASZÓD: dán, indiai, amerikai, svájci és indonéz vendégek ÚJABB KEDVES ISMERŐSÖK MOSOLYÁT őrizzük szeretetünk- ben július 29. óta. A gyülekezet asszonyai már fél éve ügyes ke­zekkel varrták a térítőkét, egy testvérünk megfestette már az emlékszalagokat, amelyek majd vendégeinket emlékeztetik arra, hogy Aszódon nyitott, testvéri szívvel várták és fogadták őket. A megnyitó istentiszteleten még minden külföldi delegátust úgy néztünk meg: hátha ő jön Aszód­ra. S az utolsó éjszaka csaknem álmatlanul múlt el — igen las­san. A harangok szava, várakozók mosolya, gyermekek virágcsokra fogadta az indiai Borairaj Peter püspököt, a dániai Bodil Solling asszonyt, a New York-i N. E. Mi- nich lelkészt, a svájci Irene Bad- ka asszonyt és három indoné­ziait; H. H. Sinaga lelkészt, Chontina Siahaan egyetemi hall­gató küldöttet és Moxa Nadeak újságírót. Elkezdődött vendégeink igen mozgalmas napja. Azt szerettük volna, hogy messzire vigyék ma­gukkal annak hírét, hogy élő gyülekezetét, élő egyházat láttak Aszódon, Magyarországon. Zsú­folt templom fogadta a belépő küldötteket, s szívből zengett az „Erős vár a mi Istenünk” ének. Többek közülük az esti búcsú­zásnál ezt az éneklést idézték, mint felejthetetlent. DORAIRAJ PETER PÜSPÖK PRÉDIKÁCIÓJÁT hallgattuk Csaba József ny. gimnáziumi ta­nár átélt tolmácsolásában. Sol­ling asszony és Minich lelkész köszöntőt mondott, a többi ven­dég pedig üdvözölte a gyüleke­zetét. Az istentisztelet végén még hosszú ideig álltunk a temp­lom előtt, mert 'vendégeirrk’ mine léksorokat írtak énekesköny­veinkbe. így is őrizzük emlékü­ket. A gyülekezet presbiterei látták vendégül a küldötteket a gyüle­kezeti teremben. Vendégeink — leküzdve a nyelvi akadályokat — szinte beleolvadtak a vendéglá­tók közösségébe. Éneklésük, mo­solyuk, kedvességük fejezte ki a testvérszívek egymásratalálását. Detre János lelkész nyitotta meg a köszöntők sorát, melyet Ba- gyin József, az aszódi nagyköz­ségi tanács vb-elnöke vitt to­vább, majd Mándoki György r. k. plébános fejezte ki köszöntését és örömét, sikert kívánva a nagygyűlés szép munkájához. A köszöntésekre minden vendég­nek volt válaszszava, melyben visszatért ez a két szó: örülök és köszönöm! NEMCSAK TEMPLOMUNKAT MUTATTUK MEG. Bár erre az alkalomra a Műemléki Felügye­lőség szakrestaurátorai visszaépí­tették az oltár eddig elkészült részeit eredeti pompájában. Az újjáépült Petőfi Múzeumot, a katolikus templomot és községün­ket is megmutattuk. Több helyen megálltunk. S ahol csak kiszáll­tunk az autókból, mindenütt kö­rülvettek bennünket az ott la­kók. Alig győzték a tolmácsok a sok kedves mondat tolmácsolá­sát. A falujárás befejezéseként egy családi otthonba vezettük el (Folytatás az 5. oldalon.) Dorairaj Peter püspök igét hirdet. A tolmácsolás szolgálatát Csaba József ny. tanár végzi A zene hatalom és táplálék Kántortalálkozó a Fejér-Komáromi Egyházmegyében A FEJÉR-KOMÁROMI EGY­HÁZMEGYE kántorai idén Ba- konycsernyén találkoztak. A csendesnap megnyitó istentisz­teletén Zászkaliczky Péter, a gyülekezet lelkésze a 149. Zsolt. 1. verse alapján hirdette Isten igéjét. „Sokszor idézzük a új énekes­könyvvel kapcsolatban — és jó igével is alátámasztani, hogy az új énekek éneklésére Isten is fel­szólít minket. Ennek azonban nem csupán a dallam, a ritmus és a szöveg változásában kell megtörténnie, hanem szívünk megújulásában is. Akkor tudunk igazán új módon énekelni, ha ez belülről fakad, a megváltozott szívből.” A különböző gyülekezetekből érkező — mintegy harminc — je­lenlevő az Űr szentvacsorájának áldásában is részesült. A DÉLELŐTTI ELŐADÁS BEVEZETÉSEKÉNT a 68-as szá­mú éneket énekelték. Bálint Jó­zsef budapesti zenetanár előadá­sával mélyítette a kántori fele­lősség tudatát. Tisztázni kell magunkban, tudatában vagyunk-e annak, hogy az ének, a zene ha­talom. Felismertük-e, a Terem­tőnek milyen nagy ajándéka ez? A zene hatalom. Eszköz lehet Isten kezében, de a Sátán kezé­ben is. Az Istentől jövő muzsika erőforrás az emberek számára. Vajon amikor orgonálunk, tuda­tában vagyunk-e annak, hogy ha­talom van a kezünkben? A ének-zene táplálék. Töre­kedni kell arra, hogy a gépi ze­ne ne szorítsa háttérbe a csalá­dok éneklési kedvét. Énekeljünk otthon! Az édesanya éneke — ha munka közben teszi is — ha­tással van a gyermekre. Ne „ze- nekonzerven” éljenek. Szükség van az élő énekre is. Nem bot­fül, nem halláshiány az oka ami kedvét veszi a gyermeknek az énekléstől, hanem a kialakult gátlásrendszer, szégyell énekelni. Ez pedig a környezeti hatás gyü­mölcse. Lelki élményt kell nyúj­tani a gyermek számára, és ez nem szakmai kérdés. Szeressen a közösségben lenni. Sugároz­zon rólunk, hogy boldogok va­gyunk, hogy énekelhetünk, hogy nem munka számunkra a szol­gálat. Csak így lehet lelkesíteni. A legszebb hangszer az emberi hang. Biológiai lényünkhöz tar­tozik. Az előadás harmadik részében a „Ráfutás az énektanításra’’ cí­men gyakorlati, szakmai útmuta­tást kaptak a kántorok. Az előadó kiemelte a fokoza­tosságot. A meglevőre építünk, de építkezve. Ajánlott az ének­nek először a szöveggel való gya­korlása, a természetes beszédhez legközelebb álló ritmusban. „Az éneklés olyan természetes, mint a járás.” (Coménius) Szó esett a dallam igényének megfelelő fokozásról, továbbá befejezésekről, mikor szinte „el­száll a hang”. A kántorok elfogadták az ajánlást, miszerint a gyülekeze­teiknek évi 10 új éneket taní­tanak meg. A CSENDESNAP ZÁRÓÁHÍ­TATÁT Lábossá Lajos tatabá­nyai esperes-lelkész tartotta Má­té 16,25 és Márk 9,35 versei alapján. Valakik akarunk lenni! Én akarok valaki lenni, kántor, tisztviselő és így tovább. Köz­pontot tévesztő szempont. íme, ez vagyok, hadd lássák. A kí­sértés az „én” miatt van. Nem az az első, hogy valakik legyünk, hanem valamivé váljunk. Krisz­tusé legyünk. Valakivé lenni én­központúság, valamivé válni, az Krisztus-központúság. Ha az emberre összpontosítunk, soha nem vezet eredményre. Ku­darc, meddőség jár vele. A mu­sica sacra szolgálatában is igaz ez. Az élet első törvénye: ma­gunkat el kell veszíteni és Krisz­tus-centrikussá lenni. Az ex­centrikus, központot tévesztett ember környezetébe, emberekbe, világrendbe ütközik. Ha Jézust teszem központtá életemben, ha Őt tartom szem előtt, nem üt­közünk meg, megtaláljuk helyün­ket Benne, Vele, Érette tudunk munkálkodni, szolgálni. Az én helyett a Te legyen a fontos. Az énekkarra is így igaz. Nem az én szólamom a fontost hanem az egész. A karmesterre kell figyel­ni. Ne valakik akarjunk lenni, hanem Valakivé válni. így épül a gyülekezetünk és tele lesz a szívünk örömmel. Isten különös kegyelmi aján­déka volt ez a nap. Az Ige fé­nyében, egymás hite által erő­södhettünk. Hasznos tanácsokat és ötleteket kaptunk. Újabb len­dülettel és lelkesedéssel indul­hatunk gyülekezeteink szolgála­tába. Varga György né MAI MURIK MIÉRT ÉPP MANAPSÁG ne volná­nak murik? Miért volna baj, ha névnap, lakodalom, házszentelő alkalmat ad a vigasságra? Ha pedig író és művész ép­pen ilyesmit választ ábrázolása tárgyául, miért kellene rossz végének lennie? Márpedig igencsak rosszul végződik az a lakodalmi muri — hivalkodóan mai szóval: party —, amelyet Szerződés című filmjében mutat be Krzysztof Zanussi, világhírű lengyel rendező. Filmjéről a kritikusoknak sok más film és dráma jutott eszükbe, főként lengyel művek; eszünkbe juthat azonban egy magyar párhuzam is, Fábri Zoltán filmje, ame­lyet Gyertek el a névnapomra címmel forgatott Karinthy Ferenc művéből. Ez a történet először folyóiratban tűnt fel Házszentelő címmel, aztán színpadon le­hetett látni, végül megjelent a Harminc- három című regénybe illesztve. Erről a két filmről gondolkozzunk el most! HÁZASSÁGOT Köt egy fiatal pár a lengyel filmben. Nem akármilyen házas­ságot: érdekházasság ez. Ami a szerel­met illeti, ők már évek óta együtt élnek. Modern emberek. A házasságkötés azon­ban előnyökkel jár: az apai áldás lakás alakját ölti majd. Ennek érdekében cse­kély áldozat a suta. polgári esküvő, a fél­resikerült ünnepi ebéd, másnap a temp­lomi esküvő, s utána a hetedhét ország­ra szóló muri. Azaz party. Sokszálú a cselekmény, a részletezésbe belefullad­nánk. Ne akadjunk fenn azon, hogy a fiatalok az egyházi esküvőt sem meg­győződésből vállalják, hanem érdekből. Ne boncolgassuk, miért hagyta el a lá­zongó fiú apja — neves orvos — első feleségét. Még csak föl se vázoljuk a második feleség fényűző segítségét a családi jólét folytonos növeléséhez. Csak egy pillantásra méltassuk a lány apját, az ünnepélyes és gátlástalanul ünneplő környezetben kissé feszengő funkcioná­riust. Még a történet fordulópontjánál se időzzünk soká: a templomi esküvőn a mennyasszony nemmel felel a kérdésre, akar-e hozzámenni a vőlegényhez, a lány megszökik, a fiú utánaered, s a la­kodalmat nélkülük ülik meg. Ülik? Hi­szen majd’ kirúgják a ház oldalát! A lány azért menekül el, mert úgy ér­zi: a párja hűtlen lett eszményeikhez. A szerelem hetyére érdek tolakodott, s most ebből lett elege éppen. Abban az egész társaságban az érdek mozgat min­denkit. Még azt is, aki különben más­képp gondolkodik: a fiú új világról áb­rándozó barátja. Protekció és kompro­misszum nélküli, őszinte és igaz világot akar — s ezért arra ‘kéri a vőlegényt: ajánlja őt az apjának, az apa Fontos Személyiség barátjának, mert a protek­ció megszüntetéséhez protekció kell, a kompromisszum megszüntetéséhez komp­romisszum, a régit csak régi módon le­het legyőzni és újat kezdeni. Kemény mondanivaló ez, nehéz elfo­gadni. Sok leckét ad föl ez a film, de mind között a legnehezebb éppen ez. Hát. nem inkább eleven szenet .kell gyűj­teni az ellenfél fejére? Szeretni az ellen­séget? Jót tenni a gonosszal? Kenyeret vetni annak, aki kővel dobálódzik? De igen. Ezt kell tenni; azt kellene tenni. Csakhogy aki nem licitál rá a másikra, alulmarad. Vagy még rosszabb.: nem marad alul, hanem még lejjebb tapos­sák. Lám, ez a félig vőlegény, félig férj, amikor megundorodik mindentől, min­denkitől, s elsősorban önmagától: föl­gyújtja apja házát. A csodavillát. A tűz­oltók azonban eloltják a tüzet, a gyújtó- gatót pedig orvos apja idegosztályra kül­di. A büntetést elkerülendő. A FÁBRI-FILM, a Karinthy-novella házavató, névnapot ülő duhaj társasága is a büntetést akarja elkerülni. Afféle megyei vezetők ezek, legtöbbjük „régi harcostárs”, ma kisebb-nagyobb Veze­tők. Emlékeznek régi közös küzdelmeik­re, s közben felöntenek a garatra. Csak egyikük húzódik félre, puritán ma is, mint egykor. De neki is megvan a maga baja. Az ő lánya is ... — hogyan folyta­tódjék a mondat? — egy hőzöngő fiatal­emberhez akarja kötni az életét. Ez a fiú is bírálja a környezetét, ez is valami más, jobb, őszintébb életet akar, ha nagyszájúan beszél is. S ekkor a lány apja, a józan, a tisz­takezű vezető,' a feddhetetlen ember hir­telen felindulásában megragadja a házi­gazda vadászpuskáját és meglövi a fiút. Mint egy kóbor kutyát. Mint egy kóbor kutyát — ebbe az ötletbe kapaszkodik a házigazda, ez a minden hájjal megkent, ügyes ember. Magára vállalja a lövést, mert a környéken állítólag veszett kutya kóborolt, s ő azt hitte, az mozog ott a homályban. Fölmentik tehát, s feddhe­tetlen barátja is feddhetetlen marad. Csakhogy az igazság ki szokott tudód­ni, s előbb-utóbb győzedelmeskedik. Ez­úttal egy újságírónő kap szimatot s ha­lad nyomról-nyomra (gyöngéje a törté­netnek, hogy ez a szál egy kicsit sema­tikus), de mindhiába, a betyárbecsület erősebb. Voltaképp véletlen mozdítja ki a holtpontról az ügyet: a sebesült fiút ideggyógyintézetbe zárták (ezt is, mint a lengyel filmbelit, csak őt másképp és mást védve), ott aztán tényleg elveszti önuralmát és öngyilkos lesz. Ez, a vég­zetszerűen mégis bekövetkezett halál lobbdntia föl a feddhetetlen apa lelki- ismeretét. Föladja magát. (A filmen még egy véletlen tetézi ezt: az apa autója buktencet vet és ő benne ég a kocsiban.) NYUGTALANÍTÓ TÖRTÉNET mind­kettő, s nem az a legfőbb rokon vonás közöttük, hogy némely ponton hasonlít­hatók egymáshoz. Mindkettőben mula­toznak, s hozzá olymódon, hogy valami lényegesebb, valami emberibb tűnik el közben belőlük és közülük. Az emberi együttlét lényege az volna, hogy köze­ledjünk egymáshoz, megértsük és segít­sük egymást, nem pedig az, hogy borba fúljon emberségünk, pucérra vetkezve rosszabb énünk mutatkozzék meg. Ha- soüvonás a két történet között, hogy az idősebbek — finoman szólva — alkal­matlanok a példamutatásra. Vagyis rossz példát mutatnak, nem követésre méltót. Üresek. Hasonló a két történet két fia­talja is: ki akarnak törni a régiből, de az új, amit helyette szavakba foglalnak, valójában semmivel sem jobb, nem iga- zabb a réginél. Merő szólam. Ez mind nyugtalanító, mégsem ez a legnyugtalanítóbb, hanem az, hogy mindez már alig-alig nyugtalanító. Van­nak ilyen öregek, vannak ilyen fiatalok. Vannak ilyen mai murik, ha nem ég is le valamennyi után a ház, ha nem for­dul is árokba valamennyi után egy autó. A nemzedékek egymás iránti érzéketlen- >, sépe, a kölcsönös megbocsátás hiánya, az együttműködés lustasága: valószerű. De nem, vezet mindig idegosztályra. A neu­rózisok többsége csöndes. Észre se vesz- szük, ha a másikat bántja valami. S ha észre se vesszük, miért tennénk ellene? Vagyis őérte? Mai murikon nem erősödnek az embe­ri kapcsolatok. Háztűznézöbe valaha csa­ládalapítás előtt mentek az emberek. Elavult mondás. Családi tűzhely? Ki­hunyt. Mai magatartásunkat kellene mérlegre tenni, időszerűbb és időtál- lóbb-e? Végtére is élhetünk igazabb éle­tet: csakhogy ennek érdekében tenni is kell valamit. Ne hagyjuk nyugton ma­gunkat: rólunk szól a mese. Nekünk kell niás emberré lennünk. Vagy csak egysze­rűen: emberré. Zay László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents