Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-09-30 / 40. szám

GYERMEKEKNEK. Más fizetett helyettem...! „írok nektek, ifjak.. így é??k, mert keresztyén vagyok — Ha nem velem történt vol­na, el sem hinném! Más fize­tett helyettem! — fejezte be Marci lelkesen a beszámolóját. Édesanyja mosolyogva nézte a tűzbe jött kisfiút, s eltűnődve forgatta magában a gyerek sza­vait: „Más fizetett helyettem.” De hát mi is történt? Marci a szakkör után még el­rohant az ABC-be, hogy egy te­kercs csomagolófóliát vásároljon. Sürgette a határidő. Este még feltétlenül el kellett készítenie bátyja születésnapi ajándékát. Ahhoz pedig szüksége volt erre az „üvegpótló varázseszközre”. Valami kis aprópénz csörgött a zsebében, a zsebpénzéből mellé­je csúsztatott még egy húszast, és már száguldott is a kerékpár­jával. Az áruházban megtörölte izzadt homlokát, levett a polc­ról egy doboz folpackot, és már be is állt a pénztár előtt kígyó­zó sorba. — 26 forint — hallja a pénz­táros néni hangját, s riadtan kezd kotorászni a köpenyzseb­ben. Megvan a huszas, egy I forin­tos, a csörgő apró pedig 80 fil­lér! Hű, de melege lett újra! Nem elég a pénze! A pénztáros már beütötte a gépbe az össze­get. Tíz perc múlva zárnak. És mi lesz az esti barkácsolással? Holnao Balázs köszöntése! — Ne tessék haragudni! Hadd hagyjam itt a pénztárban a fó­liát! Mér zárás előtt, visszafutok. Egy pillanatra döbbent esönd támad. Mard szinte hallja ezt a íurcsa csendet. Naevon szésvelli magát. Meeint csak kapkodott. Édesanyja kérdésére is csak az aitóból kiáltott vissza. S most itt a gyalázat! Ebko- éri az első meslenetés: — Vidd csak magaddal! Mind­járt zárunk. Majd legközelebb meghozod. Marci alig hisz a fülének. A nagyváros hatalmas áruházában naponta sok ezer ember megfor­dul. Nem ismeri őt ez a néni. Mégis ezt mondja. Nem háboro­dik föl, nem szégyeníti meg, nem türelmetlenkedik. Nemrég osz­tályfőnöki órán pont ilyesmiről vitatkoztak. Hogy milyenek a fel­nőttek ...! Zavarában és meglepetésében csak annyit tudott mondani: kö­szönöm, — s már taposta is újra a pedált. A közel lakó nagyma­ma jóvoltából percek múlva ott állt újra a pénztár mellett, mar­kában az előbb hiányzó pénzzel. És ekkor éri a második meg­lepetés ! Mosolyogva dicséri meg gyor­saságát és becsületességét a pénz­táros, aztán visszaadja a tízest: — Ne tedd le a pénzedet! A sorban mögötted álló néni ki­fizette helvetted. Marci elképed, s valami olyas­mit hebeg, hogv lehetetlen, hi­szen idegenek álltak mögötte. Ki­nek adja most meg az adóssá­gát? — Senkinek. Minden rendben van. Rendben? Valakinek pénzébe került az ő kelekótya szelebur- disága. A beszámoló végén édesanyja megsimosatia a fiú feiét: — Szép történet. Három em­ber vizsgázott jól meeértésből, szeretetiből. jóakaratból. És igen fontos monda+nt fogalmaztál me?, kisfiam. Más fizetett he­lvetted. Jézus is helvetted „fi­zetett.” Nem forinttal és nem valami anró holmiért, hanem az életével — a bűn bocsánatért, az „Kiábrándultam a keresztyé­nekből. Engem ne is hívjon temp­lomba senki! Akik odajárnak, semmivel sem különbek, mint niások. Pedig ezt joggal várhatná az ember.” Gondolom, hasonló mondatokat mindenki hallott már, aki félig vagy egészen kívülálló­kat próbált bekapcsolni a gyüle­kezeti életbe. Hogy ez a véle­mény mennyire jogos vagy jog­talan, igaz vagy ürügy csupán, az külön kérdés. A problémát vi­szont, amit felvet, minden ke­resztyénnek végig kell gondolnia. Különb-e, tisztább-e, erkölcsö­sebb-e a keresztyén emberek életmódja, mint másoké? Egyál­talán annak kell-e lennie? Ho­gyan tudjuk feldolgozni az e té­ren átélt kudarcainkat? Mennyit követelhetünk magunktól mint keresztyén emberek, hogy ne le­gyünk sem igénytelenek, sem utópisták? Mi az, amiben más­képp kell élnünk, mint más jó­szándékú, erkölcsös embereknek? Ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznie minden olyan fiatal­nak, aki keresztyén emberként szeretne élni, Meg kell próbál­nunk választ keresni ezekre a kérdésekre, mert ha nem tisz­tázzuk őket. könnyen kerülhetünk krízisbe. Krízisbe, amely nagy csalódáshoz, jóvátehetetlen kiáb­ránduláshoz, kudarchoz és össze­omláshoz vezet. Krízisbe, amely — tisztázott kérdések esetében — elkerülhetővé válhat. Van normánk De mennyire van! A legtájé­kozatlanabb is kapásból utal a Tízparancsolatra mint a keresz­tyén etika legalapvetőbb normá­jára. Szülők is gyakran küldik ezzel az igénnyel gyermekeiket a hittanórára vagy bármiféle if­júsági foglalkozásra a templom­ba: legalább a Tízparancsolatot megismered, fiam, akkor már mégsem mozogsz egészen irány­tű nélkül az életben! A dolog­ban jártasabbak talán odasorol- jék a normák közé Jézus klasz- szikussá vált etikai tanítását, amit aranyszabályként emlege­tünk: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek csele­kedjenek, ti is ugyanazt esele- kedjétek velük, mert ez a tör­vény és ezt tanítják a próféták." Iránytűt keresünk? Bibliafor- gatóknak, azt értelemmel olva­sóknak memóriájában könnyen felvillanhatnak „direkt” jézusi mondatok: „Menj el, te is ha­sonlóképpen cselekedj 1” „Amit én tettem veletek, ti is úgy te­gyetek!” Aki pedig templomba jár? S akinek gondolatai prédi­káció alatt nem másfelé kalan­doznak? Az tán iránytűként nem is szavakat keres. Sem kőbevé­setteket, sem gondosan fogalma- zottakat. Inkább azt mondja: maga Jézus a példa és az irány­tű. Szó szerint értsd, hogy kö­veted, s megvan az életformád! Akár így, akár úgy, minden válasznak van egy közös voná­sa. Olyan vonás, amely keresz­tyén etikánknak alapvető jel­lemzője. Hitünk szerint mi a normát Istentől kapjuk, akár törvényben, akár életpéldában. ő maga tanít arra, kik vagyunk, hogyan kell élnünk. 0 szabja az irányt, ő ad feladatot, ő tanít a jóra, óv a hibáktól s természe­tesen neki is kell számot ad­nunk, hogyan gazdálkodunk mindazzal, amit tőle kaptunk. Ha tehát sok kérdésünkre vá­laszt keresünk, annvit le kell szögeznünk, hogy mi a nor­máinkat, céljainkat és felada­tainkat Istentől kaptuk. Világos útmutatástól a konkrét felada­tokig mindent, ami az életünk. Ennyi elég? Ha csak egy kicsit ismerjük önmagunkat, határozott „nem” a válaszunk. Mert ez önmagá­ban —• s ezt értékelnünk kell! — óriási és remek dolog. De ha megpróbáltunk már tisztán, he­lyesen, keresztyén ember módján élni, akkor most felsóhajtunk. Mert pontosan tudjuk, mi annál sokkal gyengébbek, esendőbbek vagyunk, semhogy irány és pél­da elegendő lenne egy minden szempontból jó életfolytatáshoz. Gyakran pironkodunk és szé­gyelljük magunkat. Sokszor igen csendben vagyunk, ha szüléink, pláne barátaink ránk olvassák: és még te jársz templomba? Te vagy az oszlopos ifjúsági tag? Te voltál már három gyenesi konferencián is? Nem úgy nézel ki... Jogos a kritika, akár szeretet- ből, akár támadásból faltad­Gyenge ember az a keresztyén, aki ezzel nem számol, és maka­csul tartja magát egy hibás alap­állásban: én tökéletes vagyok, mert keresztyén vagyok. Am ugyanilyen gyenge ember az a keresztyén, aki reálisan látva ön­nön hibáit, így következtet: én is ugyanolyan ember vagyok, mint más. Ne várjatok tőlem kü­lönbet, mint akárki mástól! Isten, aki utolérhetetlen ala­possággal ismer minket, nem is hagyott minket magunkra a tör­vény parancsszavával és a pél­da kötelezésével. Amikor Jézus azt ígéri: „én mindig veletek va­gyok” — akkor ezt nagyon ko­molyan mondja. Velünk van, amikor a saját rossz természe­tünkkel küszködünk. Mellettünk áll, amikor szépnek, de teljesít- hetetlennek látszik a jó. Nem hagy el, amikor leküzdhetetle­nül vonz a rossz. Mellettünk van, Jelenléte a többlet. Mind­azt, amit vár tőlünk, jelenlété­vel, saját erejével, hatalmával és szeretetével segít is megvalósíta­ni. Legyőzni a korlátokat, túl­nőni az esendőségen, megküzde­ni a gonoszra való hajlammal akarni és tenni a jót. Jelenléti nem passzív szemlélődés, hanem színtiszta cselekedet. Pályánk így sem töretlen. Utunk így sem zökkenőmentes. Ezzel megint csak számolnunk kell. De akik lépéseiket Vele te­szik meg, azok küzdelmének ér­telme van. Hibáikat, bukásaikat tán tisztábban látják, mint bár­ki más. Talán jobban is sírnak miattuk, mint bárki más. Vésső elkeseredésig azonban nem jut­nak. Mert tudják, hogy a nor­mát is. a- megvalósítást is kap­ják. Attól a Jézustól, aki e'-fg erős ahhoz, hosy a leggyengéb­bet is célba vieve. Szabóné Mátrai Mariann üdvösségért. I tízes Gáborné KBK LESZERELÉSI BIZOTTSÁG A Keresztyén Békekonferencia Leszerelési Bizottsága október 1—5. között tartja soron következő ülését Beienrodéban (Braunschweig közelében, NSZK). Az ülésen a bizottság tagjaként résztvesz Bara­nyai Tamás domonyi lelkész. NEMZETI MEGBÉKÉLÉSÜNK JELENLEGI SZAKASZÁBAN aligha van már érzékünk annak átéléséhez, mit jelentett telepes­nek lenni a 40-es évek végén. A „jött-mentek”, csángó-, csesz kó cigányok” a demokratikus átala­kulás forradalmának kellős kö­zepébe cseppentek. Sajogtak a sváb kitelepítés ütötte sebek, az ország háború utáni nyomasztó nincstelensége, a munkanélküli­ség, állástalanság valóságos lét­bizonytalanságot idézett elő. Akadozott a mezőgazdasági ter­melés, a telepesek többségénél hiányzottak a legelemibb felsze­relési tárgyak: iga, eke, borona. Tetézte a nehézséget, hogy a te­lepesek más-más mezőgazdasági környezetből kerültek ide. A csángók nem értettek a szőlőmű­veléshez, kezdetleges elképzelé­sük volt a gabona és kapásnövé­nyek termesztéséhez. A mátyás­földiek jobb talajhoz szoktak, s amikor itt Tolnában a harmad- osztályú főidbe is ugyanolyan sű­rűn vetették a kukoricát, mint odahaza, csalamádénak való sem termett. Kinevették, gúnyolták őket a helybeliek. A torzulás évei alatt, a beszol­gáltatás idején a telepes gazda­ságokra ugyanazokat a kötele­zettségeket rótták, mint a beve­zetett gazdaságokra. Csakhogy számukra ezeknek teljesítése re­ménytelen feladat volt. Csodál­kozunk ezek után azon. hogy százával, ezrével szöktek meg az újgazdák? Először a bihariak ol­dottak kereket. Legtovább a fel­vidékiek tartottak ki. Az út már akkor a városok felé vezetett. KI GONDOLT AZ „OSZTÁLY- HARCNAK” EBBEN A SZAKA­SZÁBAN ARRA, hogy a telepes községekben, ahová egybesűrítet­ték a különböző történeti múlt­tal, hagyománnyal, etnikai, vér­ségi sajátosságokkal, vallási meg­győződéssel rendelkező embere­Oldott kéve (3.) két. hogy itt pattanásig fognak feszülni az ellentétek, ezek az emberek egymást fogják marni? A felvidékiek lenézték a csán­gókat, székelyeket, a svábok le­nézték valamennyiüket. Túl a lenézésen, irtózatos gyűlölet fa­kadt egymás iránt, elsősorhan a „betolakodók” iránt, miközben terjedtek a rémhíreik: „ideigle­nes állapot ez”, és „a kitelepí­tett svábok előb'b-utóbb úgyis visszajönnek”. Ilyen, s hasonló hírek 'vették kedvüket, nehezítet­ték és hátráltatták a beilleszke­dést, a békés együttélést. Senki sem firtatta akkortájt a csán­gók keserves múltját, hogy gaz­dasági és történelmi szükségsze­rűség sodorta őket „kicsángásra” Moldvába és Havaselvébe, úgy­szintén a székelyeket, de a fel­vidékiek sorsa sem volt irigylés­re méltó a kötelező „lakpsságcse- re” miatt. Elég volt mindenki­nek a maga baja. Egymást mar­ták tehát a telepesek is, mert a sorsuk felett rendelkezőkbe, az absztrakt történelemibe nem tud­tak belemarni. Mondom, a meg­békélésnek, a kiengesztelődésnek ebben a szakaszában paradox dolog ezekről szót ejteni. BONYHÁD, A NÉHAI VOLKS­BUND FELLEGVÁR, a 40-es évek elejei súlyos ideológiai har­cok színtere, ahol egykor Mühl doktor rettegésben tartotta a fa­lu népét —, mert falu volt akkor Bonyhád, evangélikus gim­náziuma, kaszinóia ellenére —, ma csendes megbékélt város. S az emberek? A múltról olyan természetes könnyedséggel és közvetlenséggel beszélnek, mint­ha az csupán álom lett volna. Álmosító út végén állítottam a modern idők Pegazusát, kocsi­mat a bonyhádi „Hilton” udva­vára s betértünk egy presszóba, hogy kávéval erősítsük áléit lel­künket. Alig néhány ember lé­zengett az asztalok körül, kora délelőtt volt. A szomszéd asztal­nál korombeli férfi ült magában. Szürcsölgette a fekete levet s barátságosan intett felénk: „ma­guk bonyhádiak?” Gondolom lát­szott rajtunk idegenségünk, de ez mit sem zavarta társunkat, ö bonyhádi. „Hét évet üdültem a paradicsomban” — adta tud­tunkra. .Aztán miért?” És ek­kor egy szuszra elmondta, hogy SS katonaként vitték Leningrád- ba. és ott kitűnő dolga volt. s haza sem jött volna, ha két gye­rek nem várja „Nem akartam SS lenni, de kényszerítettek rá, mert sváb vagyok, s megbántam, hogy hazajöttem.” EPIZÓD? EGYETLEN KIRÍ­VÓ ESET? Nem hiszem. A vá­ros minden lakójának sorsa ilyen epizód, azaz kirívó eset Drá­mákból állnak az emberi sorsok, amelyeket most ilyen könnyedén, kávé mellett, idegenek előtt fel­tárnak. Szaksz Dezső Kisvej- kén így kiáltott fel: „A mi tör­ténetünket ki írja meg?” És hiá­ba bizonygattam, Albert Gábor megírta, Szaksz nem olvasta Al­bertet. Mert az emberek beszélni akarnak múltjukról, kiönteni a keserves sors bugyrát, a múlt megpróbáltatásait és mert úgy érzik, ha kimondták, megköny- pyebbülnek. „Tessék megírni, hogy így volt és ma már nem haragszunk érte!” Sárficzky Józsefné végigsi­mít homlokán, mintha ezzel a mozdulattal letörölhetné a fáj­dalmat . ö is Tardoskeddről ér­kezett Bonyhádra, mint Prisztacs Antal, csakhogy korábban. A 18 —20 család egyike és egyazon sorsa volt, mint a többinek. „Ügy volt, hogy amikor vago­nokra raktak és az emberek bú­csúzni jöttek az állomásra, sirat­tak bennünket, mintha temetné­nek. Mi a'zonban a hazaköltözés lázában égtünk. Még örültünk is, hogy nem a Szudétákba visznek, hanem Magyarországra, tehát ha­za. S mikor meghallottuk, hogy Bonyhádon lesz az új hazánk, azt sem tudtuk, hol Van.” Sárficzkyéket sem fogadták ki­törő örömmel. Kijelölt házukban is benn lakott a régi tulajdonos. „Nem jöttem rossz szándékkal, sajnáltam a régi gazdát s meg­osztottam vele az istállót, lakást, de hát ki kellett csomagolnunk, el kellett kezdeni az új életet. Otthagytuk házunkat, rokonain­kat s nem tehettünk arról, hogy a hatóságok ezt a házat jelölték ki számunkra.” A ház a volt evangélikus gimnáziummal majdnem szemben áll. Szépen berendezték, verandát húztak feléje, ne hasonlítson a régi „svábházra”. Az új haza Sárficz­kyéket is „társbérlettel” várta. És megszólással, gyűlölködéssel. „Mit lehetett tenni? Sokan kö­zülük nem bírták ezt a lelki ter­rort és már 1948-ban odébbáll- tak.” Az elviselhetetlen légkör, a kilátástalanság elűzte őket és va­lahol Komárom környékén kötöt­tek ki, hogy közel legyenek régi otthonukhoz. Az a reménység át szívükben, hogy megváltoznak a történelmi körülmények és újra hazatérhetnek. A honvágy csal­fa vállalkozásokba kergette a fel­vidékieket. Csak a 60-as évek elején nyílott lehetőség arra, hogy hazalátogassanak. Sok csa­lódás érte őket, amikor a szülő­földre tették először lábukat. Az idegenek leggyakrabban be sem engedték őket régi portájukra. LASSAN AZONBAN VÁL­TOZTAK A KÖRÜLMÉNYEK. A „lét”, a gazdasági helyzet egyre kedvezőbb lett. s így a „tudat­ban” is kezdtek elülni a lélek viharai. Helyrerázódtak a csalá­dok, a svábok voltak az elsők, akik új házakkal lepték meg a várost —, mint távoli piros ku­lissza, úgy emelkedik a város fölé egy új lakótelep — s a te­lepesek közötti békétlenség is megszűnt. Ezek a gúnynevek, hogy jött-mentek. csángó-, ese&z- kó cigányok csak a múltból visszhangzanak a lelkekben. Az endogámia szigorú társadalmi abroncsa darabokra tört, a tele­pülések népe halkan az asszimi­láció útjára lépett. Már koráb­ban „a sváb hamarabb adta felvidékihez lányát, mint csán­góhoz” — jegyezte meg Prisz­tacs. aki szintén paksi lányt vett feleségül, Sárficzkyné fia is hely­ből nősült, a kisvejkei Variú Edjt pedig a helybeli Bruckmann Jánoshoz ment férjhez. A fiata­labb nemzedéknél pedig már szinte semmi szerepet nem ját­szik az etnikai hovatartozás kér­dése. De a vallás sem. A telepesek már régtől fogva nem találkoz­nak a templom előtt, hogy hazai szót ízlelgessenek, gyermekeik el­származtak, Dombóvár, Pécs, Paks. Budapest nyelte el őket. A telepes nemzedék java az öregek kenyerét eszi. az első nemzedék derékhada pedig a temetőkben nyugszik. Tardoskedd 18—20 családja kö­zül azok, akik Bonyhádon ma­radtak, gyökeret eresztettek, a régi kötelékek már csak az em­lékezetben vannak meg. Kévéje megoldódott. S talán így van ez rendjén. (Folytatjuk) Redey Pál I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents