Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-09-16 / 38. szám
GYERMEKEKNEK^ Az elfelejtett imádság „Írok nektek, ifjak.. t Mi van a kulisszák mögött? Gondolatok a harmadik ifjúsági konferencia végén 303 TAGEGYHÁZ AZ EGYHAZAK VILAGTANACSABAN Az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága Genfben július elején tartott ülésén két új egyházat vett fel tagjai sorába: a Nicaraguái Morva Egyházat és a Brazíliai Egyesült Presbiteriá- mis Egyházat. Ezzel az Egyházak Világtanácsának 303 tagegyháza van, több mint 100 országból. A Nicaraguái MófVa ‘Egyház a Német Morva-testvérek missziójára vezethető vissza, akik 1847-ben kezdték meg missziójukat a Karib-tenger térségében. A Nicaraguái Morva Egyháznak 85 gyülekezete és 30 efer híve van. A Brazíliai Egyesült, Presbiteriánus Egyháznak 60 gyülekezete és 18 ezer megkeresztelt tagja van. Az egyház papjai megélhetésük érdekében világi hivatásban is dolgoznak. (Ecumenical Presse Service) — S. Megszokott dolog, hogy lelkesen, felszabadultan és nagy örömmel vesznek részt fiatalok a gyenesdiási Kapernaumban megtartott ifjúsági konferenciákon. Aki egyszer is járt itt akár előadóként, akár résztvevőként, pontosan tudja, hogy könnyű és kellemes dolog megérkezni ide, és nagyon nehéz egy hét után elválni és hazaindulni. Amilyen döcögve indul első este az ismerkedés, olyan nehéz a tábortüzes búcsúesten megfújni és megvalósítani a takaródét. Szinte arcokra írt mondatokat látunk ilyenkor: még sok mindent el kellene mondanunk egymásnak; mindenkit meg kellene hallgatni, áld csak itt volt velem együtt! Az idei harmadik konferencián augusztus 19. és 25. között 60 fiatal az ország 32 gyülekezetéből, 4 fiatal lelkész és 2 teológiai hallgató vehetett részt. Lehetetlen egy hét minden eseményét leírni, hiszen az előadások és alkalmak címei is kitöl- tenék egy cikk terjedelmét Mégis úgy éreztük ez után a hét után, hogy valamit mégis, mindenáron közös kinccsé kell tennünk. Annak a mondatnak a felerősödését hallottuk és láttuk ezen a konferencián, amit az LVSZ nagygyűlés egyik nyugati országiból érkezett delegátusa így fogalmazott meg: nem hittem volna el, ha nem látom, hogy valóban élő hitű és aktív egyház van Magyarországon. de ezentúl már hirdetem és bizonyítom is ezt. Egyházunk életének hazai szinten sem a legnagyobb eseményei közé tartozik a gvenesi egyhetes idő. de benne mégis valami az egész egvházi életünkből, annak valóságából csapódik le. Fiatalokról ma több. elmarasztalást hallunk, mint elismerést. Most hadd leaven szabad reménységről vallani az idei hatvan a”i~ra irisszattnndolva, kik Győrtől Kiskőrösig vagy Bértől Kö- lesdig a mai magvar evangélikus ifjúságot tárták föl előttünk, előadók előtt, és véleményükkel, vallomásaikkal el-el- gondolkodtattak minket. Hallható érzés „Szeretjük a templomot, szeretjük a lelkészünket, sokat jelent nekünk az, hogy kialakult egy hely számunkra ebben az életben, ahova nem menekülünk, hanem megérkezünk kérdéseinkkel és minden terhűnkkel”. „Nálunk csak 4—5 fő az ifjúsági kör, de nem tudnám elképzelni nélküle a heti menetrendemet”. „Szüleim nem nagyon érnek rá, nem is nagyon érdeklődnek az egyház iránt, de amikor hazaérkezem az istentiszteletekről, majd szétszednek kérdéseikkel, alig győzöm válasszal”. „Mi öregeket látogatunk és a lelkészünk vezetésével a faluban élő elkeseredett magányosokat szervezetten felkeressük és olvasunk nekik, beszélgetünk velük”. Apró cseppek a nagy tengerben, mondhatná valaki. Én mégis azt érzem, nincs drágább és megbecsülendőbb ezeknél a zsengén megfogalmazott és egyáltalán nem adminisztrált mondatoknál. A „hallható érzés” a gyenesi napok alatt így szólalt meg: nem lebecsülendő és nem kevés az, amit egészen fiatal életek vállalnak már ma is egyházunkban. A „hallható érzés” az ő szavaikkal ilyen egyszerűen hangzik: mi is szeretjük az egyházat és helyet akarunk benne találni. Ennek bizonysága volt az a statisztika is, hogy a résztvevők közül (két kivétellel) a budapesti nagygyűlés nyitó vagy záró alkalmán mindenki részt vett, és komoly tájékozottságot árultak el a fiatalok ezzel kapcsolatban is. Felkínált kéz ..Na gvon szívesen váTIalnék több feladatot is az otthoni gyülekezetemben, de csak ritkán bíz rám hlyet a lelkészünk. Pedig mi többre is képesek lennénk. Ügy érzem, hogy mindent egyedül a lelkész akar nálunk csinálni vagy valakivel inkább pénzért csináltatják meg, pedig szívesen elvégeznénk mi is, társadalmi munkában.” Ez a felkínált kézről szóló vallomás sok esetben elhangzott azon az estén, amelyiken ki-ki a saját gyülekezetét mutatta be. Jó volna talán jobban odafigyelni erre, mint eddig tettük. Lehetséges, hogy sok nehéznek hitt feladatot meg tudnánk valósítani. Alig van nagyobb élmény a fiatalok számára, mint ha érzik a feléjük irányuló bizalmat, ha feladatokat mernek rájuk bízni. Lehet, hogy kissé lezserebbül, nem olyan szabályosan végzik, mint a felnőttek, de a gyenesi hét if- j ósága várja a hívó szavakat a felnőtt gyülekezet részéről, várja az igazi, élő munkaterületeket a lelkészektől. Féltett jövő Természetesen ezen a héten nemcsak a szűkebb értelemben vett „belső, lelki kérdések” kerültek elő a beszélgetésekben és a fórumokon, hanem a legszélesebb összefüggések is. Nagyon őszinte, közös érzés volt az, hogy mi is szeretnénk még élni és alkotni ezen a földön. Mit lehetne másként tenni, hogyan lehetne sokkal nagyobb odaadással élni egyházban és társadalomban úgy, hogy valamivel is hozzájárulhatnánk a folytatáshoz, a holnaphoz? Az esti közös imádság mondatai közé is odakerül ez a kérdés. De a legimegragadóbb szó a konferenciát meglátogató dr. Prőhle Károlytól maradt meg bennünk (aki egyben teológiai segítséget is nyújtott az előkészítés idején a vezetőknek): „az áldozatvállalás a szeretet teremtője”. Nemcsak kicsi, hanem nagy összefüggésekben is elgondolkodtunk ezen a mondaton. Tönkrement családi élettel kapcsolatban, munkahelyi és isko(Folytatás a 3. oldalon.) Oldott kéve (1.) MÉG A TÉL UTÓJÁN, márciusban vitt utam a Tolna megyei Györkönybe. Rejtett célom a falu nemzetiségi kérdésének vizsgálata volt, a felszabadulás utáni változások felderítése. Tudtam, hogy forró talajra lépek, hiszen ha a jelenlegi körülményeket firtatom, óhatatlanul be- le-belekapok a múlt beheggedt sebeibe. Nagy tapintatra van szüksége annak, aki a hazai nemzetiségi kérdéseket vagy annak múltját feszegeti. Kiszállásomnak mégis volt némi eredménye. Megszületett „Az élet nem szakadt meg” című riportom. Optimista kicsengése és tapintatom ellenére jónéhány elmarasztaló kritikát is kaptam írásomra. Elsősorban kollégáim részéről, akik messzeívelő és nem mindenben helytálló következtetéseket vontak le riportomból. Akadtak, akik állították, hogy még az LVSZ nagygyűlést is befolyásolja, mások a hazai .német nemzetiség érzékenységére hivatkoztak, de szóvá tették azt is, hogy adataim nem felelnek meg az igazságnak. Így azután húzódoztak attól, hogy távolabbi elképzelésem végrehajtásában segítségemre legyenek. Mert eredeti tervem szerint a témát a betelepített felvidéki evangélikus családok történetével szerettem volna folytatni. Heteken keresztül kilincseltem segítségért, a szívek azonban zárva maradtak. A KORATAVASZI KÖNYVPIACON ekkor jelent meg Albert Gábor Emelt fővel című írása, (ismertette lapunk is) amely egyetlen kézmozdulattal lesöpörte témámat az asztalról. Hiszen ebben a műben alaposabban, módszeresebben feldolgozást nyert szerény elképzelésem. Albert Gábor könyve azonban megerősített abban, hogy az engem foglalkoztató kérdés nem „tabu”, sőt beszélni kell róla, hogy a görcsök oldódjanak. De számunkra külön is fájó probléma, hiszen a német kitelepítéssel egyházunk pótolhatatlan tömegeket vesztett. Kaptunk-e valamit cserébe? A szálak a Csehszlovákiából áttelepített evangélikusokhoz vezetnek. Igen ám, de tőlünk kivándorolt sok tízezer szlovák, s ezeknek nagy része is evangélikus volt, így csak elenyésző töredéke pótlódott veszteségünknek. Teljesen pontos statisztikák nem állnak rendelkezésünkre. A felekezeti nyilvántartásokat is megzavarta a telepítések több hullámban történt végrehajtása, valamint az a rendkívül heves népmozgás, amely jellemezte a 40-es évek végét. Ez a mozgás csak növekedett az ötvenes években. S amikor korunk e különös népvándorlása némiképpen szünetelni látszott, reánk szakadt a vallásos élet betegsége, a szeku- larizmus, az elvilágiasodás, a közömbösség. A sort folytatni lehetne, mert a 60-as évek is megérlelték a maguk gyümölcseit, megindult a falvak elnéptelenedése, a lakosság áramlása a városok felé. Legalább másfél millió ember hagyta el falvain- kat. Hány áttételben kellene ezek után vizsgálgatnunk egy-egy gyülekezet összetételét, apadását vagy netán növekedését, miközben felbomlottak az évszázadosán zárt közösségek, társadalmi, vallási, rokoni, családi, etnikai stb. Az az új világ, amely körülöttünk kialakult, elsősorban egyháztársadalmilag hagyott néhány kínos kérdést számunkra nyitva. Ezeknél a kérdéseknél Albert Gábor is elakadt. AZ OLDOTT KÉVE néhány ilyen fájó kérdést akar szemrevételezni. A statisztikai adatokat Albert Gábortól kölcsönöztem. „Vergiliusra” természetesen szükségem volt, hiszen ismeretlen falvakba, ismeretlen portákra, ismeretlen emberekhez kellett bekopogtatnom. Szűcs Gyulát vittem magammal, aki Májason született, papgyermek volt valaha, s a környéket úgy ismerte, mint a tenyerét. Tolna megyét céloztuk meg, a völgységi járást, s talán e sorokon keresztül felsajdul mindannyiunkban a kérdés, össze lehet-e mégegy- szer kötni az oldott kévét. * HOSSZÚ ÉS MEGPRÓBÁLTATÁSOKTÓL TERHES MÜLT előzte meg a csehszlovákiai magyarok áttelepítését. Ne menjünk bele ennek a kérdésnek a politikai boncolgatásába, az Emelt fővel-ben részletes leírást kapunk. Igazítson el bennünket az az 1945 utáni csehszlovák állam kinyilvánított elve: a trianoni határok előbb vagy utóbb etnikai határok legyenek. Ez az elv természetszerűleg 350—400 ezer Csehszlovákiában élő magyart érintett, de érintette a Magyarországon élő szlovák nemzetiségű lakosságot, amelyet egyszerűen lakosságcsere címén kellett volna ide, ill. odatelepíteni. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyértelmű és barátságos. A túloldalon levő magyarságot egészében felelőssé tették az 1938-as államfelosztásért és még mielőtt a lakosságcsere folyamatba került volna, a magyarsággal úgy bántak, mint háborús bűnösökkel. Az ún. „munkaerőtoborzás”, a Szudétákba történt deportálás, több tízezer magyar család megpróbáltatását jelentette, amelynek következtében olyan pszichikai szituáció alakult ki, hogy még örültek is annak, hogy „haza kerülnek”. Pedig a legtöbb magyarországi község nevét sem hallották, ahová telepítették őket. A munkaerőtoborzással és egyéb, az emberi jogokat sértő elbánással szorították a magyarságot arra, hogy a lakosságcserét mihamarabb és quasi önként vállalja. IDEHAZA EZALATT A RE- SZLOVÁKIZÁCIÓS ELV ÉRDEKÉBEN az ún. Csehszlovák Áttelepítési Bizottság fejtett ki tevékenységet annak érdekében, hogy minél több szlovák nemzetiségi család hagyja el hazáját. Így is — mellőzve a különböző visszaélések és torzulások leírását — a Felvidékről 1947-ig kereken 46 000 menekültet fogadott be hazánk, majd a lakosságcsere során 68 500 embert telepített le. önként mintegy 6000-en települtek át. Mivel egészen pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, 120—130 ezer főre tehető azoknak a száma, akiknek el kellett hagyniuk a Felvidéket, s akikről gondoskodni kellett a magyar államnak. Ezzel szemben tőlünk, a különböző csábító ígérgetések ellenére is csak 73 273 szlovák nemzetiségű ember települt át. A trianoni Magyarországon a szlovák nemzetiség törpe kisebbségben élt. 1920-ban mintegy 150 ezer a számuk, 1930-ban 160 ezer és 1941-ben 186 ezer. Hozzávetőlegesen az ország lakosságának 2%-át tették ki. Ahol összefüggő tömbökben éltek, mint Békés megyében, ott meghaladta a 16,5%-ot De Pest megyében pl. csupáh 2°/0 volt a magyar lakosság mellett. A lakosságcsere tehát nem érintette a magyar- országi szlovákságnak a felét sem. Mégis súlyos érvágás volt egyházunkon, hiszen köztudott, hogy a hazai szlovákság többségében az evangélikus egyházhoz tartozott. Viszont a mintegy 130 ezer áttelepült magyarságból néhány száz család volt csak evangélikus. 1947. ÁPRILIS 21-ÉN INDULT az első áttelepülőket szállító szerelvény. A történelmi időkben Csák Máté tulajdonát képező, a Komáromtól és a Vág-Dunától a Kiskárpátokig húzódó síkság, a Mátyusföld falvainak magyar lakossága vagonokba került ingóságaival egyetemben és új hazát keresni elindult a trianoni határokon belülre. Ez volt „népvándorlásunk” utolsó hulláma, mert ezidőre befejeződött a potsdami rendelkezések értelmében a németek kitelepítése — mintegy 255 ezer ember — a Bihar megyei és a tiszántúli agrárproletárok (úgy hívták őket, hogy debreceniek), a csángók, a székelyek le-, ill. betelepítése. Amikor a felvidékiek érkeztek, már alig volt hová fogadni őket, kivéve a szlovákok által megüresedett helységeket, ill. házakat. Ezért szóródtak szét az országban, beláthatatlan lelki sérüléseket hordozva. (Folytatjuk) Rédey Pál ban jobban lett és este az ágy- szomszédja csodálkozására megszólalt: „Bácsi, imdkozz velem! Szeretnék elaludni. Édesanyám is mindig imádkozik velem.” A férfi meg vakarta a fejét, mert már nagyon régen nem imádkozott. Néhányan nevetni akartak, de mégsem mertek, mert a legtöbbnek eszébe jutott, hogy édesanyja kiskorában vele is imádkozott. Megszólalt az egyik: „Imádkozz csak kisfiam, ahogy édesanyáddal imádkoztál — és mi mindnyájan csendben leszünk” Hat hétig kellett a kisfiúnak a kórházban maradnia és minden este teljes csend lett. mikor az esti imádságát elmondta — sőt néhányan a férfiak közül csendben a kezüket is összekulcsolták. Isten a legkisebbet is felhasználhatja. hogy Neki szolgáljon!? (Handreichungen für den Kindergottesdienst, 1970. nyomán) Sárkány Xiborné A k:sfiú közlekedési baleset következtében sérült meg és sürgősen a legközelebbi kórházba kellett szállítani, hogy sebeit be tudják kötözni. A kórházban volt gyermekosztály is. De mivel súlyos volt a sérülése, az orvos azt javasolta: Ne tegyük be oda a sérült gyermeket, mert már eddig is sok vért veszített. Ha még valami fertőzést kap, állapota válságossá válhat. A kórházban kell maradnia néhány hétre, ahol mindig kéznél van számára az orvosi segítség, ha sebei újra vérezni kezdenének vagy felszökne a láza. A főnővér elhelyezte tehát őt a férfi sebészeti osztályon. Az egyik tizenkét ágyas szobában még éppen volt egy üres ágy. A férfiak még ébren voltak, mikor behozták s nagy sajnálattal vették körül a kis embert. Elfelejtették a saját fájdalmaikat és mindnyájan azon fáradoztak, hogy a lehető legcsendesebbek és legelővigyázatosabbak legyenek. A kisfiú mindebből semmit sem észlelt. Két nap után azonA hároméves kisunokát látogatta a nagymama. A TV-maci után megszokott dolog a képes Biblia egy-egy történetének elmondása. Közben a láthatatlan álomtörpe is megkezdte altató munkáját és „homokot szórt” a kicsi szemébe. Egyre nagyobbakat pillantott, de még figyelmesen v.égigmondta Nagyival az esti imádságokat. Ä nagymama megsimogatta haját és már szép álmokat kívánva elköszönni készült, amikor megszólalt a kicsi: „A testvérke imádságot is mondjuk el!” S együtt mondták: „Vigyázz kedves szüléimre, meg az én jó testvérkémre”. Ti is imádkoztok este? Varga Györgyné
