Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-01-22 / 4. szám
GYERMEKEKNEK / A* t riói kért „írok nektek, ifjak...” A farizeusok elmentek és elhatározták. Mt 22,15—22 1 Sám 3, 1—21 Egy asszony siet az i úton. Kezénél fogva egy kis gyermeket vezet. „Mikor érünk már a templomba, édesanyám?” — kérdezi a kisfiú. „Nemsokára, kisfiam — feleli az asszony —, de addig még egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani neked. Te már nagy kisfiú vagy, bizonyára megérted, amit mondok.” „SOKÁIG NEM VOLT GYERMEKÜNK — kezdi az asszony a beszélgetést —, pedig nagyon szerettünk volna. Egyszer édesapáddal a templomban voltunk. Tudod, nagyon messze van tőlünk a templom, de évenként egyszer mindig elmegyünk a templomba, hogy hálát adjunk Istennek. Akkor nagyon elfogta a szívemet a szomorúság, hogy miért nincs nekünk gyermekünk. Arra gondoltam, hogy Isten biztosan tud segíteni rajtunk. Buzgón könyörögtem hát hozzá, s megfogadtam, ha kisfiam születik, Isten szolgáját, papot nevelek belőle.” „ISTEN MEGHALLGATTA IMÁDSÁGOMAT — folytatja az asszony. Nemsokára megszülettél te. Azért is neveztünk el Sámuelnek, ami azt jelenti: az Űrtől kért. Most már itt az ideje, hogy teljesítsem Istennek tett fogadalmamat, hogy elkezdj felkészülni Isten szolgálatára. Azért megyünk most a templomba. Van ott egy idős pap, aki majd megtanít mindenre, ami szükséges Isten szolgálatához. Egy kicsit nehéz lesz az elválás, neked is, nekem is, de majd meglátod, hogy milyen nagy öröm Isten szolgálatára készülni.” A TEMPLOM FŐPAPJA, Éli örömmel fogadja a kis Sámuelt. Egy pap számára mindig öröm, ha utódot nevelhet magának. Igaz, Élinek van már két utóda is, a két fia, de ők, pag^$n ßpge- ' detlen gyermekek. Rosszul ■ végzik a szolgálatot. Hátha'éppen ez a kis Sámuel lesz az igazi utódom! — gondolja Éli. Sámuel kap egy szobácskát a főpap szobája mellett, hogy mindig kéznél legyen. Mindenre figyel, sokat tanul, segít és szorgoskodik a templomi szolgálatokban. HOSSZÜ IDEJE ÉL ÉS TANUL a kis Sámuel Éli mellett, amikor egy éjjel fölriad álmából. Valaki a nevén szólítja őt: „Sámuel, Sámuel!” Gyorsan átsiet Éli szobájába: „Itt vagyok, hívtál” — mondja az álmából fölriadt Élinek. „Nem hívtalak én, menj csak vissza és aludj tovább!” — mondja Éli. Sámuel visszamegy és lefekszik. Azonban alig alszik el, újra szól a hang: „Sámuel, Sámuel!” Sámuel most már biztos benne, hogy nem tévedett. Üjra fut Éfihez: „Itt vagyok, most ugye hívtál?” A felelet azonban megint ugyanaz: „Nem hívtalak én, menj vissza szépen aludni!” Sámuel nem érti a dolgot, de engedelmeskedik. Azonban nemsokára újra hallja a hangot. Amikor harmadszor is Élihez szalad, az már tudja, hogy Isten szólítja a kis Sámuelt. Ezért mondja neki: „Ha még egyszer hallod a hívást, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!” ÍGY IS TÖRTÉNIK. Amikor Sámuel úira hallja a nevét, így szól: „Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!" Ekkor valóban Isten szól a kis Sámuelhez. Elmondja neki, hogy készüljön szorgalmasan továbbra is a papi szolgálatra, mert ha megnő, ő lesz Izrael népének főpapja. Sámuelt egész életében elkísérte ez a felejthetetlen élmény. Hűségesen készült a szolgálatra, mindig figyelt Isten szavára és engedelmeskedett neki. Ezért lett belőle Isten népének egyik leghíresebb és legjobb főpapja. Selmeczi János Kedves Olvasóink! A következő hetekben lapunk különböző helyein idézeteket fog- nak, olvasni L,uther Mártonnak „Á keresztyén, .ember szabadságáról" íróit műjjéfrŐl. Az idézetek abból, a sajtóosztályunk által kiadott könyvből valók, amelyet „Luther Márton négy hitvallása” címen D. dr. Pröhle Károly professzor állított össze, illetve fordított magyar nyelvre. „Isten legfőbb tisztelete az. ha igaznak és igazságosnak valljuk és olyannak, mint akinek hinni Mindannyian átéltünk már sokféle találkozást, annak az összes élményével együtt. Jól tudjuk, mást jelent a szüléinkkel találkozni, mint mondjuk az osztályfőnökünkkel. Más a találkozás lelki feszültsége egyívásúak- kal, más ha kisebbnek, más ha nagyobbnak érezzük magunkat a partnerünknél. Mennyivel másabb kapcsolat kerekedik ki akkor, ha a szándékok, tekintetek nem igazán tiszták. A farizeusok elmentek és elhatározták, hogy Jézust szóval csalják tőrbe — így kezdődik a mai történetünk. Nyomozásra kell indulnunk: miért alakultak így a dolgok, ahogy Máté elmondja? Előzmények Egy várakozással teli világba csöppenünk bele. Közszájon forog a vallásos kérdés,: kit küld el Isten Izrael számára szabadi- tóul, megváltóul? Valakit bizonyára küldeni fog, hisz erre határozott ígérete van a választott népnek. A Megváltó más lesz, mint a többi ember. De! Ki az, aki nemcsak kiválik a tömegből, hanem valóban az Istentől jön?! Meg kell keresni, rá kell találni: az egész nép Őrá vár. A farizeusok hite: valószínű olyan lesz a Messiás, mint amilyennek ők várják. A várakozásuk szabályos rendszerbe foglalható,' valahogy így: az a Megváltó, aki beteljesíti az évszázados törvényeket. Ezért indulnak Jézushoz is. ö lenne az? Hatalma van az emberek fölött. kell. Ez a tisztelet készségesen adja át magát Isten akaratának, megszenteli az Ö nevét, és elfogadja, hogy Isten úgy vezesse, ahogyan neki tetszik, mert Isten ígéreteihez ragaszkodva nem kételkedik abban, hogy 6 nem igaz, igazságos és bölcs, mindent legjobban cselekszik, tervez és intéz.” (Luther) „Ezért amilyen az ige, olyan lesz tőle a lélek, ahogyan a tüze- sített vas fénylik, mint a tűz a tűzzel való egyesülése következtében. Ebből világossá válik, hogy Furcsa dolgokat is csinál. Egy asszonyt, akit meg kellene kövezni a törvény utasítása szerint, elengedi, a vádlókat megszégyeníti. Megszegi a rendet: a szombati nyugalom előírást semmibe véve gyógyít, a búzaföldön kalászt tépeget. Leül tisztátalan, utált emberekkel (vámszedők), velük együtt eszik. Aki így fölrúgja a „szent” rendet, az nem lehet a Megváltó. Ennek ellenére tömegek tódulnak hozzá az Isten Országa jóhíre felől tájékozódni. Ez tűrhetetlen. A farizeusokban megfogalmazódik az összegzés. Jézus nem lehet a Megváltó, akkor sem, ha mások, sokan annak látják is. Akkor sem, ha Jézus maga enged erre következtetni. Jézust meg kell fogni. Igen ám, de hogyan? Nem ronthatnak rá bizonyítható ok nélkül. „ ... elhatározták, hogy szóval csalják tőrbe”. A cél megvan tehát, csak meg kell valósítani. Találkozni kell Jézussal, valami olyat kell kérdezni, ami kelepce számára és máris győznek. A farizeus csapat elindul az akcióra. Hízelgéssel, dicsérgetéssel kezdik a beszédüket: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját tanítod, és hogy nem törődsz senkivel, mert nem vagy tekintettel az emberek személyére.” A sima szavak mögött ott feszül aZ igazi szándék: most megfogunk. A tőrvetés elvégzett, a koreográfia csak a szalonképességet hívatott szolgálni. A beszélgetés fullánkja az eldöntendő kérdés: szabad-e a a keresztyén embernek mindenre elég a hite, és nincs szüksége cselekedetekre ahhoz, hogy igazzá legyen. Ha pedig nincs szüksége cselekedetekre, akkor kétségtelenül szabad a törvénytől, és áll az, hogy a törvénxj ngrú‘ az igaz em4 bérré van kiszabva (lTim 1,9). Ez tehát a keresztyén szabadság: a mi hitünk. Ez pedig nem azt jelenti, hogy tétlenkedjünk vagy gonoszul éljünk] hanem azt, hogy nincs senkinek szüksége törvényre vagy cselekedetekre megiga- zulásához és üdvösségéhez.” (Luther) császárnak adót fizetni? Akármit feleljen is Jézus, rosszul felel. Ha azt mondja, szabad adót fizetni: akkor helyesli a római birodalom elnyomó rendszerét, viszont ellene van az isteni ígérétnek; ti. Izrael választott nép. Ha azt mondja nem szabad adót fizetni: szembeszáll az állami törvényekkel, és ezért ítélhető el. Bizony fogas kérdés ez. Jézus átlát rajtuk. Tudja, hogy nem a lelkiismereti kérdésükkel, • nerp a valóságos problémájukkal mennek hozzá, hanem, hogy provokálják. A kérdés elől kitérő Jézus mégsem lép vissza. Ellenkezőleg. Kér egy adópénzt a kísér- tőktől. Milyen érdekes, éppen volt náluk — nyilván mert használták, mert adóztak, mert ez számukra nem Volt kérdés. Jézus így summázta a beszélgetést: a pénzen a császár képe van; adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené. „ ... elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek”. Az egész ügy végére itt már pontot is tehetnénk. Mégsem tesz- szük, mert ez a furcsa találkozás tanulsággal szolgál nekünk, a mának. A mi felnőtt, tudományaiban, művészetében nagykorúvá lett világunkban sokan éppen az önbizalom, a túlzott magabiztosság ókán kérdezik cinikusan az egyház Urát. Van mondanivalója a mi valóságos, vagy kísértő kérdéseinkre? Bizonyára. Csak egyet ne feledjünk. Jót s jól kérdezni. Szent-Györgyi Albert professzortól olvastam egy érdekes megállapítást: „A kísérletező természettudós a kísérleteiben kérdez, • faggatja kutatása tárgyát. Jól kell tudni kérdezni. Ha azt kérdezem a számítógéptől kétszer kettő menynyi, eredményül négyet kapok. Ha azt kérdezem a géptől, hogy kétszer kettő miért öt, akkor nem válaszold’'' ■, Ügy gondolom, a kérdések, a személyes kérdéseink is csak így válaszolhatók meg. Aki cinikus, tőrt vető kérdéssel megy Jézushoz, lehet, hogy megszégyenülve kell eloldalognia, mint egykor a fariezusoknak kellett. Varsányi Ferenc 55 Betlehembe eljutván 55 Sok furcsasággal találkozhat manapság a járókelő Budapest utcáin. Az anyagi jólét különböző fokain élők, a munkájukban hajszoltak és a gondtalanul sétálgatok, az' élettel betelt öregek és a mindenre rácsodálkozó gyermekek változatos látványt nyújtanak. A városképhez lassan már az öltözékükkel feltűnést kelteni akaró fiatalok is hozzátartoznak. December elején pedig különösen megélénkültek az utcák: vállalati és műkedvelő Mikulások raja készíti elő a gyermekekben az „ajándékozás hónapjának” hangulatát. DE AMIKOR NÉHÁNY SZÉKELY NÉPVISELETBE ÖLTÖZÖTT fiú és lány felszállt a hetes buszra, még a minden rendkívülit megszokott budapestiek sem tudták közönyösen elfordítani a tekintetüket. Az öltözék nem is az öncélú figyelemfelkeltést szolgálta, és sokan megérez- ték-megértették, hogy mire készül az a néhány, kucsmás pásztort vagy szemérmes jegyespárt formázó fiatal. Betlehemezni mentek. Ennek a régi. kedves karácsonytáji népszokásnak a felelevenítő! pedig nem tartoznak fővárosunk megszokott látnivalói közé. A betlehemezés természetesen nem a buszmegállóban kezdődött, az ötlet a Teológiai Akadémia falai között született meg. Még pontosabban az Önképzőkör egyik tagjának fejében, aki Orbán Balázs egyik gyűjteményében talált egy XVII. századi, Belső- Csíkban lejegyzett betlehemes játékot. Annyira megtetszett neki, hogy nem nyugodott, amíg rá nem vette tíz társát, hogy tanulják be és jelenítsék meg a többszáz éves darabot, mely annak idején magyar parasztok és román pásztorok épülésére és gyönyörűségére szolgált. Voltak is vállalkozók, akik nem sajnáltak időt és fáradságot, rendszeresen próbáltak. Volt, aki az énekelhető szövegekhez dallamot illesztett, mások eredeti ruhákat szereztek. Október közepén kezdődött a munka. A LEGELSŐ KÉRDÉS TERMÉSZETESEN AZ VOLT. hogy lehet-e egy ilyen régi. eredetileg is zárt gondolatvilágból származó népi játéknak ma is érvényes mondanivalója. Hogy életre tud-e kelni a XX. század végén, gyorsan változó világunkban, hiszen kereteit már régen túlhaladtuk! A választ maga a darab adta meg: a próbák során egyre inkább a magunkénak éreztük, egyre .jobban tudtunk azonosulni a tőlünk életvitelükben és kifejező eszközeikben olyan távoli alakokkal. Hamisítatlan népi alkotásra akadtunk rá. Szövege az emberek legtermészetesebb érzéseit, örömeit, félelmeit és gyengeségeit fejezi ki minden mester- kéltség nélkül, ezért átütő erővel. Az ember pedig emberségében nem változott. Nehéz-e elképzelnünk a téli hidegben vacogó Szűz Mária félelmét, amit az „angyali” fordulat örvendezésre, a pásztorok praktikus ajándékait is értékelni tudó örömre változtatott? A kidobott- ságban sem elkeseredő Szent József hitét? A narrátorként szóló Huszárt és Királyt, akik maguk is bizonytalanok voltak, mégis megpróbálták a hallgatóságnak értelmezni a történteket? A küldetését hűségesen teljesítő angyalt? Vagy a pásztorokat, akik a Megváltó születésének jelentőségét mind másképp értették, de egyként törtek ki féktelen örömben? A BETLEHEMES JÁTÉK NYELVE, FOGALMAZÁSA megérezteti velünk azt a feladat nagysága előtt alázatosan meghajoló, ugyanakkor minél többet akaró erőfeszítést, ahogyan a néhány száz évvel ezelőtt élt egyszerű emberek szavakba akarták önteni a, felfoghatatlan Isten legnagyobb cselekedetét. Ezt a „szent félelmet” fejezik ki a Király bevezető szavai: „Retteg a természet az okos lélekkel, Sőt az emlékezet iíjt nagy erejével. Megtompul az elme együtt értelmével, Az emberi nyelv is megtompul ezekkel.” Szent József, aki áldott állapotú jegyesének az éjszaka közepén nem tudott szállást szerezni, irreális reménységbe kapaszkodik: „Íme Szűz Mária, induljunk el útra. Talán az Úristen, kit hordasz méhedben, Nem hagy el szükségünkben.” Nem hihet-e ma is ilyen naivan, gyermeki módon bármelyikünk, ha megoldhatatlannak látszó problémával áll szemben? De ha nem is értünk valamit, még bizonyosak lehetünk benne. Ezt fejezik ki Bukuró pásztor szavai, aki álmából felébredve biztos volt abban, hogy valami rendkívüli dolog történt: „Keljetek fel, pajtások Mert itt hallánk nótát, Melynek nem hallottuk Soha több formáját.”* Barbulé pásztor pedig — mint aki a kézzelfoghatókra érzékenyebb — kiszámítja, hogy Isten szeretetének anyagi áldásai is lehetnek: „Igenis, szegénynek adjunk, amit lehet, Mert őt tudjuk, hogy a dézsából nem vehet. De ha még felnőhet, s nagy emberkort érhet, Egy kis ajándékért százannyi jót tehet.” ISTEN NEM VÁLTOZIK, s az Istennel való kapcsolatban az ember is mindig ugyanaz. Ezért nem járhatott le az érvényessége ennek a ki tudja hogyan fennmaradt betlehemes játéknak. Ma ugyanúgy szükségünk van újra és újra átgondolni azt, amit Isten tett értünk, mint őseinknek, és a későbbi nemzedékek sem élhetnek a karácsonyi örömhír nélkül. A betlehemi istállóból elindult örömüzenet élő, aktuális, mindig vannak emberek, akiknek csak ez hiányzik, és mindig lesznek, akik befogadják és tovább viszik. Ezt éreztük a próbák során, ez tartott bennünket össze. Ez a mondanivaló hatott hallgatóinkra, és ránk is, amikor eljátszottuk Krisztus születésének történetét professzorainknak, hallgatótársainknak és gyülekezeti tagoknak. Eggyé válhattunk a névtelen szerzőkkel, akik világosan látták feladatukat, amikor Krisztus hevében emberek elé léptek: „Mert nem tréfaságnak okáért küldettünk, Avagy, hogy világi muzsikát hirdessünk, Hanem megtérésre, hogy példát mutassunk, Boldog mennyországban együtt vigadhassunk.” Csepregi András
