Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-08-05 / 32. szám

Szoros napirend a Sportcsarnokban

Kádár Jássíss fogadta ai JLWíSZ vezetőit

Kádár János, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nevében július 26-án délben a Parlament épületében fogadta az LVSZ tisztségviselőit: Josiah Kibira elnököt, David Preus, Johannes Hanselmann. Andrew Hsiao alelnököket, Carl Gustaf von Ehrenheim kincstárnokot, továbbá Carl Mau főtitkárt, valamint Káldy Zoltán püspököt, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökét. Josiah Kibira elnök megköszönte, hogy a Magyar Népköztársaság Kormánya lehetővé tette az LVSZ VII. nagygyűlésének Magyarországon való megrendezését, ás megtartásához a legjobb körülményeket biztosította, továbbá hogy mindenkinek megadta a beutazási vízumot. „Mindany- nylan szerelmesek lettünk ebbe a szabad országba” mondta Kibira.

Kádár János szólt arról a fejlődésről, amely egyház és állam viszonyában Magyarországon végbement. Ebben az országban mindenki szabadon megvallhatja hitét s gyakorolhatja azt. Az állampolgárok minden tekintetben egyenlőséget élveznek és nincs semmiféle megkülönböztetés a különböző világnézetű és hitű emberek között. Nagyra értékelte a VII. nagygyűlés erőfeszítéseit a békéért, az igazságosságért, a faji egyenlőségért, a világ jövőjének biztosításáért.

Mau főtitkár szólt a nagygyűlés munkájáról.

Káldy püspök a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében mondott köszönetét azért, hogy a nagygyűlés Magyarországon tarthatja ülését.

A fogadáson jelen volt Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke.

Ä itagycpyuiesrS! jelentjük:

ffolytatás az 1. oldalról)

(Kiküldött munkatársunk beszámolója.)

A latin szerzetesi kolostorok egyik elengedhetetlen épületrésze a kerengő. Európa-szerte megfigyeltem és elgondolkodtam azon, mint taposták simára vagy mélyre a névtelen szerzetesek a kerengők kövezeteit, miközben imáikat morzsolták, breviáriumaikat forgatták. Csak Firenzében találkoztam hosszabb 'folyosókkal, másutt rövidebbek, a kolostorok arányainak megfelelőek. A Sportcsarnoknak is megvan a maga kerengője. Köralakú építmény lévén, a küzdőteret a nézőtér, a nézőteret az általam „kerengőnek" keresztelt zártrendszerű folyosó veszi körül. Méghozzá kettő is, a földszinti és a harmadik emeleti. Méreteiről alig merek szólni. Teljes hossza másfél kilométer. Számunkra a harmadik emeleti az izgalmas, amelyet tárgyalótermek, irodák, büfék, közvetítőfülkék, telefon és telextermek stb, szabdalnak szakaszokra. A harmadik emeletre fészkelte be magát a sajtó, rádió, televízió, egyszóval a tömegkommunikáció. Itt forr, ne- zseg, lüktet leginkább az élet, itt kerengenék a világgyűlés modern szerzetesei ingujjban, kattognak az írógépek, fénymásolják a bizalmas anyagokat előadásokat, s adják le a hírügynökségeknek, lapoknak a leg- frisebb eseményeket. Valahol itt, a végtelen folyosón van az én kis kuckóm is, ahonnan próbálom olvasóimat tájékoztatni.

Nehezen tájékozódik ebben a kolosszális épületben az ember. Beszéltem egy dolgozóval, aki azt mondta, háromnegyed évre volt szüksége, amíg töviről-he- gyire kiismerte magát a csarnok labirintusában.

Lenn. a küzdőtéren folyik a világgyűlés rutin része. Az oltár elnöki asztallá alakult, s a delegátusok félkörívben, asztalok előtt ülnek. A 99 tagegyház — miután időközben két új taggal gyarapodott a világszövetség — alfabetikus sorrendben foglalnak helyei. Itt van tehát a magyar delegáció is. A szónokok, előadók mikrofon elé lépnek, a gyűlés tagjai fejhallgatók és tolmácsok segítségével az általuk ismert nyelven követhetik nyomon az előadásokat. Szimultán már olvashatják is a szövegét, miután sokszorosítva kézbe veheti minden érdeklődő.

A közel 1300 résztvevő közül hivatalos delegátus csak 322. Mellettük tanácsadóként szerepel 144, a többi, mint kísérő, a genfi iroda munkatársa, megfigyelő, stewardes stb. jön számításba. Meglepően magas számban vesznek részt viszont a sajtó munkatársai. 275 személyt akkreditáltak. E magas szám. valamint a jelentős tájékoztatási irodák, hírügynökségek és lapok képviseletei ékesen bizonyítják, milyen hatalmas érdeklődés van világszerte a közel 80 milliós lutheránus eevház szervezetének munkáin iránt.

A viláegvűlés két héten keresztül nanilapot is megielentet Naoról Naora címen, angol, német. magvar és francia nyelven. A négy nvelvövezet egv-eav o’- dallal rendelkezik. Rendkívül keresett és olvasott ez a kitűnően szerkesztett, kiváló kén- anvassal rendelkező nanilao. A ma°var oldalt fiatal lelkészeink írják és szerkesztik.

Az ún. plenáris ülések nvíltak, ilyenkor a zárt terület kivételével, vasvis a nézőtéren mindazok helyet foglalhatnak, akiket érdekelnek a magas színvonalú előadások, korreferátumok. Tolmácskészülékeken keresztül

anyanyelvűnkön is hallgathatjuk az előadásokat. A szekcióülések bizalmasak, ide csak a hivatalosok tehetik be a lábukat.

És noha a forgatókönyv alapján szürkének, sablonosnak hat egv-egy ilyen kongresszus, vagy annak egy-egy munkanapja, a rendezők gondoskodtak arról, hogy a fárasztó üléseket felváltsa a hangverseny, kórusmű, filmvetítés stb. és lesfőképnen sok idő áll rendelkezésre a barátko- záshoz. Ezekre a kötetlenebb programokra rendszerint az esti órákban kerül sor. így hadd számollak be a „maevar napról”.

Amint július 22-e, a nvifó’s- tentisztelet napja a „mienk”

volt, és annak rendjét kivitelezését, szervezését művészi szintre tudtuk emelni, úgy a hétfői napot is általában a miénknek vailhatjuk. Mind a vasárnap csodálatos élményeiről, mind pedig a hétfő este pazar műsoráról csak szuperlati vuszokat tudtak közvetíteni a tudósítók. (A vasárnap eseményeiről a múlt héten számoltam be.)

Egyházunk napja

Most néhány sorban a hétfő esti eseményekről írok, nem alkalmazkodva szorosan a programhoz. Hogy egyházunk mit áldoz a hetedik .világgyűlés sikeréért, azt a két nap eseményein lehet némiképpen lemérni. Talán túlságosan szerényen fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, szellemi és anyagi erőnket telje% mértékben, idegeinket pattanásig feszítetten „oltárra” tettük, hogy külföldi testvéreink még kritikus csoportjai is a legszebb impressziókkal hagyják el hazánkat. Erőnkön felül áldoztunk. Nem háláért, pusztán a testvéri közösség kihangsúlyozásáért.

A műsort dr. Nagy Gyula püspök vezette be. Szólt egyházunk történelméről, jelenéről. Bemutatunk egy filmet is, Kis József Kossuth-díjas rendező művét. Kis jó szemét dicséri, hogy 30 percen keresztül ébren tudta tartani a figyelmet és érdeklődést a magyarországi evangélikus egyház jelen élete felett. A filmnek talán egyetlen hibája a tökéletesség, a szépség, ha ugyan paradox módon ez hibául róható fel. Hatalmas taps köszöntötte csak úgy, mint a filmből elénk lépő, egy évvel ezelőtt avatott tíz lelkész vallomását, akik ott folytatták a szót, ahol a film megszakadt, vagyis lel- készi életüket tárták a nézők, ill. hallgatók elé. (Bánffy György rendezése.) Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző saját kantátáit vezényelte, a Luthe- ránia ének és zenekara a tőle megszokott utolérhetetlen színvonalon nyújtott feledhetetlen zenei esztétikai élményt. Tovább fokozni a művészi élményt, szinte képtelenség.

Bájos volt Muntag Judit, mint Miss Lutheran. S ha nem is fénypontja, de áldozatos szeretetünk egyik legszebb mozzanatára is ekkor került sor. Bachá, Istvánná jelképesen kiosztotta a gyülekezetek asszonyai által hímzett kézimunkákat. Mintegy 1500 ajándéktárgy, szebbnél szebb népművészeti munka talált gazdára. S ha a pillanat el is röppent, a magyaros térítők, stólák, könyvborítók, babák stb. a szíveket szorosra fogják népünkkel, egyházunkkal. Ez maradandó emléke lesz minden delegátusnak és vendégnek.

Munkában a világgyűlés

Mondom, ez a két nap a mienk volt. A következőkben újra visz- szazökkentek a dolgok a kerékvágásba, a fárasztó, de inkább csak rutinmunkába. Referátumok, korreferátumok hullámzó számú érdeklődőket kötöttek le.

Bizonyos bántó felhangok a hét derekán bőven hallatszottak, s akik rutinos konferenciázók, azok tudják, hogy a nagygyűlések természetes velejárói az ilyen jelenségek. A személyi kérdések mindenkor kínos ügyeket vetnek felszínre. Én inkább a „szerkesztőségbe” kalauzolom olvasóimat, ahol néhány érdekes emberrel váltottam szót.

Kezdjük talán a sort dr. Han- fried Krügerrel, aki egyházunk és hazánk régi barátja, teológiánk díszdoktora, volt egyházi főtanácsos, jelenleg Mainzban professzor és az ökumenische Rundschau főszerkesztője. Dr. Krüger először 1956-ban járt Magyarországon, amikor Galyatetőn valami hasonló pszichikai szituáció alakult ki mint a Sportcsarnokban. Az utolsó Mohikánok közé tartozik abból a nemzedékből, amely a nyitást szorgalmazta Kelet felé; azaz, akik szellemi és teológiai előkészítői voltak a Kelethez. közeledésnek. Krüger az ún. nehéz időkben publikált rólunk, akkor, amikor az NSZK-ban nem volt sikk dicsekedni magyar pecséttel az útlevélben.

— Szokatlan volt odahaza pró- kátorságom. Most az a cél lebeg előttem, hogy a teológián új nemzedéket neveljek, hogy a fiatalok átvegyék a stafétabotot, mert az önök hazáját és népét, s benne az evangélikus egyházat nem lehet nem szeretni.

— Professzor úr, mit vár ettől a világgyűléstőí ?

— Noha benn élek az ökume- néb“n, mégsem várom, hogy minden kérdés megoldódjék. Ha személyekben gondolkodom, akkor sem. A világkonferenciák általában rutinkonferenciák. Az elnök tk. vezető személyiség, de az adminisztrációt nem befolyásolja. Aligha változtat pl. a világszövetség összképén. Inkább szimbólum. Döntő szó a végrehajtó bizottságé. Ügy emlékszem utolsóként Lilije volt az, aki rányomhatta erős karakterét a világszövetségre. Ettől ma félnek az illetékesek. Mégis úgy vélem és kívánom, hogy szocialista táborból kellene elnököt kapnia az LVSZ-nek. Ez is demonstrálná és elősegítené a békés együttélést, az igazságosságot és az egységet.

Szedressy Pál dr. kolozsvári püspök, a Romániában levő zsi- naípresbiteri evangélikus egyház vezetője arról szólt, hogy egyháza Helsinki (1963) óta tagja a világszövetségnek, s az LVSZ sokoldalú segítségét élvezi. 32 ezer lelket számláló egyháza nagy szórványban él Románia területén. A világszövetség hozzájárult több költségesebb templom és egyházi épület javításához, járműveket adott a szórványgondozáshoz, könyv- és ta- nulmányi anyagot juttatott a központi könyvtár részére stb Dr. Szedressy szerényen nyilatkozik egyháza tagjainak eleven hitéről és arról, hogy mennyiben hordozták imádságban a hívek a világgyűlés ügyét.

— Várakozással jöttünk Budapestre. Ez annál is érthetőbb, mivel baráti, szomszédos országba jöttünk és számunkra örömöt jelentett, hogy egy szocialista ország fővárosa lehet házigazdája a világgyűlésnek. A várakozáshoz figyelmet is kapcsoltunk. Mert a gyűlés nem lehet érzéketlen, sem semleges azokkal a súlyos aggodalmakkal kapcsolatban, amelyek eltöltik az emberiséget. Amikor tele vagyunk félelemmel, mert fegyverkezési verseny van leszerelés helyett, háborús veszély béke helyett, akkor erős a várakozásunk, hogy itt a bajok gyökeréig tudunk hatolni s nem pusztán szólamokat hallatni, hanem konkrét és felelősségteljes javaslatokat tenni a kérdések orvoslásához.

— És mi a véleménye püspök úrnak a rendezés külső körülményeiről?

— A több, mint hároméves előkészület megérlelte a maga gyümölcseit, meghozta a maga eredményeit. Véleményem szerint ■ a magyarországi evangélikus egyház mindent megtett azért, hogy méltó keretet biztosítson és meleg otthoni nyújtson a világgyűlés számára. Nagy öröm az is, hogy mi delegátusok, megfigyelők és vendégek találkozhatunk a gyülekezetekkel és megismerkedhetünk azokkal az eredményekkel, amelyeket elért az egyház a legutóbbi évtizedekben.

Kérdésekkel ostromoltam a dán Kristeligt Dagblad tudósítóit is,1 nevezetesen Dana Schmidt asszonyt és Soren Pe- per Sorensen urat. Lapjuk 18 000 példányban jelenik meg naponta és mintegy 70 000-re teszik olvasóik számát. Tekintélyes 10 oldalas konzervatív lap, amelyből egy oldal rendszeresen egyházi kérdésekkel foglalkozik. Dana Schmidt a külpolitikai rovatot, Sorensen az egyházi rovatot szerkeszti és tudósítja. A Sportcsarnokban kazal cigarettacsutka között, írógép mellett látjuk őket szüntelenül. A legszorgalmasabb tudósítók, a gyűlés pikantériáit tapintják ki és megosztva a feladatot, a telefon-szoba és az írógép között „pendliznek”. Dana Schmidt Budapestről, a vendéglátásról, előzékenységről, pedantériáról írt szuperlatívuszokat eddig, s a magyar kultúráról, folklórról

hét az Önök vendéglátója. Tekintsenek minket vendéglátójuk szerető testvéreinek.

MAGUNKRÓL CSAK ANY- NYIT, hogy egyházaink a modem ökumenizmus légkörében élnek: egymás különbözőségeit tiszteletben tartják és együtt- munkálkodásra törekednek. Bizonysága ennek az a tény is, hogy az evangéliumi lutheránus és az evangéliumi református egyházak már 1883-ban megvalósították a Leuenbergi Concordia célkitűzését: az asztal és szószék közösséget.

Együttműködésünk egyik történelmi és egyháztörténeti di- níéhziójü feladatát kívánom kiemelni: a marxista ideológiai alapokon épült világrendszer és a keresztyénség közti viszony kiépítését. Hisszük, hogy a marxista—keresztyén dialógus hazánkban elért jó eredményei nagy mértékben hozzájárulnak az emberiség jövője szempontjából döntő jelentőségű perspektíva felmutatásához: lehetséges különböző világnézetű emberek békés. alkotó eevüttélése és együttműködése. És lehetséees különböző berendezkedésű társadalmak békés egymás mellett élése.

IMÄDKOZÖ SZERETETTEL KÍVÁNJUK: kísérje áldás a nagygyűlés bizonyságtételét a jövő reménységéről, amellyel Isten Krisztusban megajándékozta az egyházat és a világot. Valljuk Önökkel együtt, nagygyűlésünk főtémája: a Krisztusban adott reménység, az egyház legidőszerűbb üzenete az emberiséghez, amely előtt immár

szeretne a jövőben tudósítani Sorensen elmondja lapja profilját, véleményét a világgyűlésről még fenntartja, de nagy várakozással tekint a viták elé:

— Nagy dolog, hogy így együtt vannak az egyházak, még ha egy hiten levőek is. Mert' a társadalmi, gazdasági, politikai háttere a különböző helyekről egybesereglett egyházaknak más és más. Ez reménységgel tölt el az emberiség nagy kérdései tekintetében. Ami meglepő, az az, hogy a budapesti emberek milyen lelkesen működnek közre a konferencia sikere tekintetében.

Eközben a főreferátumok közül elhangzott „Krisztusban reménységgel a világért” H. P. Hertzsch részéről (július 23.), „reménység a teremtettségért” E. Abraham (július 24.), „Reménység az emberiségért” tekintettel a békére — C. F. Weizsäcker (július 25.) — ehhez járult korreferátummal a magyar dr. Simái Mihály, a Marx Károly Közgazdasági Egyetem professzora —, „Reménység az egyházért” — tekintettel a misz- szióra — M. Wold asszony, „ökumenikus elkötelezettségünk” J. Willebrands (július 26.) „Remegjelent az apokaliptikus megsemmisülés rémképe.

Az egyház népe különböző szellemtörténeti hatások nyomán megfeledkezett elhivatásá- nak és a teremtésnek eschato- lógikus távlatairól; a titokról, amelyet Isten a hívők tudomására hozott: „...hogy ismét egybe szerkeszt magának mindeneket a Krisztusban” (Ef. 1,9—12).

Elfeledkeztünk a reménységről: Krisztus visszajön.

Elfeledkeztünk a vigasztaló biztatásról: Krisztus második

visszajövetelekor az emberszívben, a történelemben és a teremtésben ható démoni erők megbénulnak. Nem a fundamentalisták kiváltsága, hogy felismerjék a Sátán jelenlétét (Ef. 6,12). A negyven évvel ezelőtt lezajlott zsidó-irtásnak nincs értelemmel, logikával nyomon követhető magyarázata. Az emberiség jelen állapotát csak teológiailag lehet megérteni. Az értelem ugyanis nem tud számot adni arról: miért kell népeknek, kontinenseknek állig felfegyverkezve, halálos aggodalomban élni?

SOHA NAGYOBB SZÜKSÉG NEM VOLT ARRA, hogy fény világítsa be a sötétséget, hogy a reménység titkát ismerő egy egyetemes apostoli egyház teljesítse hivatását:

— hirdesse a reménység evangéliumát;

— támogassa az életért, a túlélésért. a kenyér igazságos elosztásáért küzdő embert.

Imádkozunk azért: legyen áldás a Lutheránus Világszövetség VII. budapesti nagygyűlésének bizonyságtételén.

ménység az egyházért” — tekintettel az ökumenére — W. Lazarett (július 27.) referensek részéről.

A szombat nagyjából szabad volt. azaz a delegátusok és a vendégek egy része megindult vidékre, hogy a vasárnapi istentiszteletek és szolgálatok helyszínén legyen. Megható volt, ahogyan lelkészeink szorongva és várakozástól eltelve keresték ki a roppant emberbolyból, a bábeli nyelvzavarra emlékeztető zsinatból saját szolgálattevőiket. Hellyel-közzel, ahol egy-egy ismeretlen nyelv akadályába ütköztek, kézzel-lábbal történt a magyarázkodás, a válogatás az ti., hogy ők a házigazdák, s a velük szemben levők a vendégek. Mosolyok a szemekben, barátságos kézmozdulatok jelezték, hogy egymásra találtak.

Vasárnap, július 29-én hozzávetőlegesen 140 helyen hangzott idegen nyelven, tolmácsok segítségével az igehirdetés. Egyházunknak ez a gesztusa is páratlan jelensége volt a világgyűlésnek.

Rédey Pál

Budapest, J984. július 29.