Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-07-29 / 31. szám

GYERMEKEKNEK

i^anka a felelős

„írok nektek, ifjak ..

másrahazafiak

A két testvér, Panka és Jutka, szorgosam rakosgatták a tányérokat az asztalra. Már helyére kerültek a kések, villák, a sótartó, s a díszesen, gondos igyekezettel felállított szalvéták. Jutka kivett egy kenyeret és a vajtartó felé nyújtotta kamaszosan hosszú, sovány kezét.

Panka határozott mozdulattal bokán rúgta az asztal alatt testvérét, akinek keze megállt a levegőben, majd ernyedten ros- kadt a terítő széléig. Nem tiltakozott, nem méltatlankodott, mert kishugára pillantva — a nem éppen kedves . figyelmeztetést egyértelmű emlékeztetőnek véve — hangosan megszólalt!

— Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál né- künk, ámen. Az imádság pillanatnyi, mély, ünnepélyes csendje, jóízű családi csevegésbe ágyazódott.

Így volt ez minden este Pan- káéknál. Megtanulták, ellesték,

maguk alakították a közös étkezés imádságos liturgiáját? Talán már ők sem tudták, de a gyermeki felelősségre helyezett asztali imádság befejező áldását mindig a kis Panka mondta el. ö volt a felelős, hogy a jóízűen elfogyasztott vacsora után, mielőtt a televízió elé, vagy a mosogatóhoz ugrana a család, az üres tányérok, megdézsmált gyümölcsöstál, megcsonkított vajdarab fölött elhangozzék az „aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott” záróimádság. Panka soha nem felejtette el, ezt a más családban szülőnek járó tisztséget felnőttes felelősséggel gyakorolni, mely annyira része volt a vacsorának, mint a tiszta abrosi, só, és friss kenyér. Ez nem csupán különbözővé tette vacsorájukat a napközbeni menzai étkezéstől, de keresztyén életük ismétlődő közös színfoltja lett.

Bizikné Plagányi Erzsébet

OLVASTAM EGY PÉLDABESZÉDET A TÉKOZLÓ APÁRÓL: Egy embernek két fia volt. A fiatalabb így szólt egyszer az apjához: „Add ki nekem. Apám az időd, a figyelmed, a barátságod és jó tanácsaid nekem járó részét.” Ekkor az apa felosztotta vagyonúit: kifizette 'fia számláit, drága intézetbe adta és elhitette magával, hogy teljesítette kötelezettségeit fiával szemben. Nem sokkal ezután az apa messzi vidékre költözött: az akták és más hasonló dolgok birodalmába, és ■ezzel elmulasztotta az alkalmat, hogy fia barátja legyen. Miután életének legszebb éveit így elté- kozolta. és rengeteg pénzt, keresett, egyszercsak ráébredt, hogy mégsem boldog igazán. Barátság és bizalom után szomjazott a szíve. így viaskodott magában: „Ismerőseim közül hánynak van fia, aki megérti apját és az apa is a fiút. Igazi jó barátok, én meg itt belepusztulok a nagy szomjúságba. Űtra kelek, a fiamhoz megyek.” Valóban fölkerekedett és a fiához ment. Messziről látta, hogy_ a fiú feléje tart, majd elcsodálkozik, és ahelyett, hogy az apja elé futna s a nyakába borulna, zavartan tesz néhány lépést hátra. De az apa így szólt hozzá: „Fiam, vétkeztem az ég ellen és te él lened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy apádnak nevezz. Bocsáss meg és legyünk barátok.” A fiú azonban így felelt: „Nem tehetem. Már késő. Mikor barátságra és jó tanácsra lett volna szükségem, nem volt rám időd. Másoktól meg rossz tanácsokat kaptam. Mi mondanivalónk lehetne még egymásnak?” (Gerd-Heinz Mehr)

APA ÉS FIŰ, SZÜLŐ ÉS GYERMEK, FÉRFI ÉS NÖ KAPCSOLATA a legszorosabb közösség. A család az a csodálatos egység, ahol az emberi életek a legjobban összefonódnak. De mégis az a világ, amely a legtöbb visz- szaélés, feszültség, bántás, gyűlölet és gyötrelem forrása lehet. Változó világunkban sok minden

változott az emberi kapcsolatokban is. A nagycsaládi életet felváltotta a kiscsalád, szülők és gyermekek együttélése, az otthon ma már kevésbé kap uralkodó szerepet, mint régen, a férfiak és nők közötti viszony közvetlenebbé. de szabadosabbá is vált, a szülői tekintélyelv ma már nehezen érvényesíthető. Régen a fiatalok, akik szigorúan meghatározott formák között éltek, nem kerültek olyan könnyen krízisbe, mint ma. Ma 18 évesen a fiatal mór nagykorú, sok mindent már magának kell eldöntenie, életét már sokkal hamarabb a maga elképzelései szerint alakíthatja. Sok minden változott, látszólag egyszerűbb lett. Sok- szülő köny- nyedén elhagyja gyermekét, sok gyermek szemrebbenés nélkül hátat fordít szüleinek, házastársak csak legyintenek: legfeljebb elválunk.

DE MÉGIS MINDEGYIKÜNKBEN, szülőben és gyermekben, férjben és feleségben egyaránt ott él a vágy a barátság és bizalom, a megértés és szeretet után. Mert egy valami nem változott: hogy Isten bízott bennünket egymásra. Ezért nem szabad egymást elveszítenünk, vagy föladnunk. Vagy megtaláljuk ezekben a kapcsolatokban az Istenhez és egymáshoz vezető utat, v^ny csődbe jut az életünk. Vagy átéljük a szabadság és a szeretet egyensúlyát, vagy mindent elveszítünk. Férfi és nő, szülő és gyermek kapcsolatában különösen is fontos, apait Luther mond: A keresztyén ember szabad, a hát által senkinek sem alárendelt, ugyanakkor viszont a sze- retetben mégis mindenkinek alárendelt.

SOK MINDÉN VÁLTOZOTT, DE NEM VÁLTOZOTT AZ A TÉNY, hogy férfi és nő, szülő és gyermek egyaránt Isten előtt állnak. Nem változott a hatodik parancsolat értelme, nem változott Isten szava: „Ne légy házasságtörő!” És ez a szó nemcsak parancs, hanem biztatás, ígéret

is: Ha én vagyok az Űr, a te Istened, akkor nem leszel házasságtörő. Jörg Zink így érti ezt a parancsolatot: Te, aki az én kezemben vagy — mondja Isten —, magad is kézbe veszed azt az embert, akit szeretsz, és nem engeded őt elesni. Nem teszel semmi olyat, ami őt, vagy másnak a házastársát sértené, becsapná, megszégyenítené vaey megalázná. A szeretet túl drága ahhoz, hogy megzavarhatnád, lerombolhatnád vagy tönkretehetnéd. Abból élsz, hogy melletted állok. Te is mellette állsz annak, akit szeretsz, vagy egykor szerettél, aki téged szeret, vagy egykor szeretett. Lesz időd, türelmed és erőd ahhoz, hogy megőrizd, vagy újból felébreszd azt a szeretetet, amelyből mindketten éltek. Kész leszel arra, hogy minden csalódás után újat kezdj. Szabad vagy. Szeretlek téged, tehát képes vagy a szeretetre.

NEM VÁLTOZOTT A NEGYEDIK PARANCSOLAT ÉRVÉNYE SEM. Ha én vagyok az Ür, a te Istened, akkor tisztelni fogod atyádat és anyádat. Egyetlen embernek sem vagy szolgája. De vannak emberek, akiket tisztelsz: a szüleid. Vagy azok, akiktől tanultál valamit, akiknek az igazságot köszönöd. Tisztelni fogod az embereket, ha azon a helyen állnak, ahol velem találkozol. De azokat is tisztelni fogod, akik segítségre szorulnak, mert bennük is velem találkozol. Szabad vagy. Önállóságodat nem kell hangoztatnod. Képes vagy arra, hogy tisztelj másokat.

SOK MINDEN VÁLTOZOTT KÖRÜLÖTTÜNK, DE Isten változatlanul igényt tart az életünkre. Változatlanul szól hozzánk Pál apostol szava: „Ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhíva, csakhogy a szabadság ne legyen alkalom a testnek a bűnre, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.” (Gál 5,13)

Nagyné Ferenczy Erzsébet

Köszönöm, Istenem, hogy törődsz énvelem.

Ételt, italt adsz és mellettem maradsz.

Tőled kapok minden jót, cukrot, babát, autót. Áldalak, míg csak élek. örökké szeretlek téged. Ámen.

Tizenhárom éves kislány imádsága

Káldy püspök a kegyelet koszorúsait helyezi el Sztehlóék nyugvó

helyén

Sztehlo Gáborék hamvait

SZTEHLO GÁBORNAK ÉS FELESÉGÉNEK Lehel Ilonának hamvai immár hazai földben pihennek. Tíz éve, hogy Sztehlo Gábor meghalt. Felesége a karácsony előtti hetek súlyos szenvedése után szintén hazatért. Mindketten svájci földön. Most mindkettőjük végső akaratának eleget téve hamvaikat hazahozták s a Farkasréti temetőben a nagyapával kezdett sírhelyen, ahol onnan lemenően minden családtagjuk nyugszik, urnáikat elhelyezték április 11-én. Csak a legszűkebb család volt jelen.

Lehel Ferenc, Sztehloné bátyja végezte a szertartást. Arról az igéről szólt, amely hosszú évekkel ezelőtt Sztehlonét egyszer Piliscsabán a hit útjára indította, s amely végső földi szenvedésében is támasza volt: „Isten közelsége oly igen jó nekem” (Zsolt 73,28.)

SZEMÉLYES EMLÉKEK IDÉZÉSÉVEL szólt ennek a vígasztalásnak erejéről mindkettejük életében. Ezzel az igével szeretnék szólni — mondotta Lehel Ferenc — a keresztyén existen- cia kérdéséről Sztehlo Gábor szolgálatát értelmezve. Számára Isten közelsége dinamikus kapcsolat volt, amely mások felé mozdít. Igen, szükséges az Isten megélt közelségének, szereteté- nek továbbadása! Szükségük van erre a társadalom peremén lévőknek. a diszkrimináltaknak, az üldözötteknek, a csökkent képes- séeűeknek, a betegeknek, az elesetteknek. de mindenkinek. Ezt tudta Sztehlo Gábor. . . Álma volt. hogy a szellem világa mindenütt ragyogjon. A gazdag parasztok országáról álmodott, de a többsíkúan gazdagokéról. Ebben mozdult ő Nasytarcsán a népfőiskola megszervezésével.

leaven jó Isten közelsége az üldözötteknek, megbélyegzetteknek! Sztehlo Gábor oly korban élt, amikor többeknek az volt az érzése, hogy a Kereszt rete- szített egyháza keresz.trefesz.ítő eavház lett... Mentő aikcióia közismert. Megilletődötten vettem k ezerebe azt a plakettet,

amelyet mintegy 2000 magyar- országi üldözött megmentéséért kapott. A felirat: „aki egy életet ment meg, egész világmindenséget ment meg.” Ez most Sztehlo Gábor szellemében így hangzik: aki igazán szereti Jézust, aki megmenti az egész emberiséget, az megmenti testvérei életét.

Isten közelségének melegét sugározta a csökkent képességűek között is. Egyik szeretetotthoni körlevelében írta: az Ür irgalmassága, tehát közelsége, azt a kockázatot várja, hogy merjünk az irgalmasságból élni ... s mi oly könnyen elmegyünk részvétlenül mások mellett.

Legutolsó prédikációja Tamásról szólt, aki Jézusnál keresett utat. Meg is tudta a világos utat, a szeretet, a szolgálat, a másokért való lét útját. Jézus tette őt szabaddá a másokért való létre.

A reá emlékezők széles tábora a sir megkoszorúzására Sztehlo Gábor halálának tízéves emléknapján, május 27-én gyűlt össze.

AZ IGEHIRDETÉST KORÉN EMIL VÉGEZTE 1 Ján 3,16 alapján: „abból ismerjük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk, ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Rámutatott a hely történelmi voltára, hiszen itt a közelben nyugszik a dédapa, Sztehlo András, aki a budavári gyülekezetünk második lelkésze volt s őt minden elődje mellé, a nagyapa, Sztehlo Kornél sírjába helyezték, aki ugyanezen gyülekezetnek neves világi vezetője s történetírója volt. S most ez egyháztörténelmivé vált sír gazdagodott Sztehlo Gábor hamvaival, aki már Nagytarcsán olyan volt, amilyennek a róla készült filmben Káldy Zoltán püspök mondotta: előbb cselekedett aztán prédikált. Túltekintett a szószéken, felvette a magyar parasztság ügyét s népfőiskolát alapított, elsőként az országban. Már ezzel beírta nevét egyházunk történetébe. Innen azonban elsodorta a történelmi vihar. Ám megállt s cö- vekké lett, akiben megkapaszkodhattak azok, akik vészesen sodortattak. Sőt nem csak cö- vekkéy de gáttá tudott lenni. Védőfallá sokszáz gyermek és felnőtt számára.

Kitágult körben' túl az egyház keretein betöltötte egykori lelkészi hiványának, szolgálatra kötelező okiratának egyetlen mondatát: „hogy egy is el ne vesszen” a rábízottak közül. Ezzel többet tett mindnyájunknál, akik szolgatársai voltunk, őszülő hajjal állnak itt sokan, akik egykor gyermekként kapaszkodtak megtartó kezébe.

Megalkotta a korát messze meghaladó gyermekállamot, a Gaudiopolist, ami korának egyik legnagyobb ellentmondása volt: romok, gyász, könnyek, reménytelenség, árvaság és kínzó sebek közepette megépítette az öröm városát. S amikor ez kicsúszott a keze alól, elment a fogyatékosok, a sérült lelkűek és életűek s az öregek közé. Ereje és szíve is volt elmenni azok után, akik a budapesti kitelepítések során hontalanokká, kivetettekké lettek s vitt nekik gyógyszert, élelmet. Amikor pedig családja után Svájcba ment. s az őt ott ért súlyos infarktusból épp hogy felépült, megszervezte a megfáradt magyar egyházi munkások számára azt a nyaralási akciót, amely ma is él.

Amikor most végigtekintünk ezen az életen s hálásak vagyunk azért, hogy betöltötte az igében jelzett tartozását, súlyossá lesz imádságos szavunk: köszönjük Urunk, hogy nekünk adtad, amíg közöttünk élt.

AZ ELHANGZOTTAK UTÁN KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK-ELNÖK helyezte el az Országos Egyház koszorúját. Kevés olyan evangélikus lelkészt és hívőt ishazahozták

merek — mondotta — akinek akkora szíve volt, mint Sztehlo Gábornak. Ennek a szívnek nem volt felekezeti határa. Szétrobbantotta az abroncsokat. Nem csak evangélikusokat szeretett. Nem is csak keresztyéneket. A szembejövőn nem azt nézte, milyen vallású, keresztyén, vagy zsidó, hivő vagy nem hivő, milyen világnézetű. Egyet nézett: kell-e rajta segíteni! S ő segített. Valóban: embernek lenni ezt jelenti. A szeretet minden határt áttör. S ő minden rászorulót átölelt. Ma csak azoknak az embereknek van joguk az életre, akik így tudnak szeretni.

Amikor elkészült a film Sztehlo Gáborról — folytatta a püspök — arra kért a rendezője, intézzük el, hogy hazahozzák a hamvait s az urna elhelyezésével záruljon a film. Amikor ezt a feleségétől kértem, visszaüzente: várjam meg, hogy két urna éx-kezzék, az övé is. Súlyos beteg volt már Sztehloné Lehel Ilona, s tudta az utat, ami reá vár. így is lett. S én most jobbnak tartom a filmet, hogy nem az urnák elhelyezése került a végére. Én kettőspontot látok; egy becsületes, hűséges élet után örök élet.

Köszöntőm a jelenlévőket, s köszönöm, hogy eljöttek emlékezni egy Knsztustól megajándékozott szerény, de nagyon nagy emberre.

EZUTÁN A SOKSZÁZ, MEGMENTETT EGYKORI GYERMEK NEVÉBEN Weingruber Éva búcsúzott a Sztehlo házaspártól:

Két gazdag élettől szeretnék búcsút venni a „Pax” gyermek- otthon volt növendékei nevében. A i,búcsű” szó gyakran nem fedi valódi érzéseinket, mert Sztehlo Gábor nagytiszteletű úr és feleségének alakja tovább él bennünk. Egész életünkre meghatározó volt a Pax Gyermekotthonban töltött néhány év, ahöl mi apátián, anyátlan, sors és háború által üldözött gyermekek

újra otthont találtunk. Véres tragédiák után szervezett rendben, és sugárzó szeretetben élhettünk, ahol minden , gyerek megtalálta a maga helyét. Ami életünkben a „Béke” fogalma és Gábor bácsi alakja egybefonódik, hiszen ő és a gyermekotthon jelentette nekünk a várva várt: békét, és az újra megtalált biztonságot.

A páratlan szervező készség és gondoskodás, amit Gábor bácsi a gyermekek érdekében kifejtett, azt Sztehlo Gáborné élete alkonyán gyakorolta Svájcban, ahol megfáradt, öreg, beteg embereket ápolt. Utolsó heteiben tisztában volt gyógyíthatatlan betegségével, megbékélve fogadta a halált, abban az örömteli hitben, hogy Gábor bácsival újra találkozni fog.

Végül és búcsú helyett köszönetét szeretnék mondani mindnyájunk nevében Sztehlo Gábornak és feleségének a velük eltöltött felejthetetlen évekért, és a példáért, amit tőlük emberségből kaptunk.

KOSZORÚT HELYEZETT a sírra Gáncs Péter nagytarcsai lelkész is e szavakkal:

A nagytarcsai gyülekezet úgy tekint Sztehlo Gáborra, mint első lelkészére, aki ötven esztendővel ezelőtt az önálló gyülekezeti életre indította, hét évig szolgált közöttük s a mai napig élvezi a gyülekezet szolgálatának gyümölcseit. Akik most eljöttek Nagytarcsáról ide, úgy jöttek mint lelki atyjuk sírjához, ahhoz az emberhez, aki elindította őket a keresztyén élet útján. Mai nagytarcsai szolgálatomban alázatosan élem át napról-napra Jézus szava igazságát: más a vető, és más az arató. Ma is az ő vetéséből élünk.

Koszorúztak még: Filippinyi Jánosné a budai szeretetotthonok nevében, és sokan mások. Leg- megrendítőbbek voltak azok a szál virágok, amelyek szavak nélkül is beszédesen hirdették: mi még mindig élünk, köszönjük, Gábor bácsi!

K. E.