Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-05-27 / 22. szám

HlRíK Afrikáról

KATASZTROFÁLIS A HELYZET AFRIKÁBAN

Egy egész kontinenst fenyeget az éhség, szinte minden harmadik afrikai kevesebb élelmet kap, mint szükséges. Ezen a földrészen az élelmezési helyzet olyan katasztrofális, hogy a közeljövőben — ha a helyzet marad — több mint 150 millió embernek éheznie kell. Ha gyors segítséget nem kapnak, közülük sokakat, főként a gyermekeket, betegeket és öregeket a halál fenyegeti. A 60- as és 70-es évek benyomástkel- tő gazdasági fejlődése után sajnos az utóbbi években erős visszaesés mutatkozik. Sadiq Rashid, az ENSZ afrikai gazdasági bizottságának igazgatója 1983 decemberében Nairobiban 24 legerősebben sújtott afrikai országról beszélt. Az ENSZ főtitkárának szavai szerint pedig az idén 5 millió gyermek éhezik Afrikában, további 5 millió pedig az alultápláltság miatt egész életére szóló betegséget kapott.

A mostani helyzetnek nagyon sok oka van, azokból csak a súlyosabbakat emelhetjük ki. Az afrikai országokban eltekintve kisebb esőktől 15 éve tart a szárazság, amely a talajt már termőképtelenné tette és a marhacsordákat pusztítja. Az olajárak robbanásszerű növekedése ezeket az országokat jobban sújtotta, mint az ipari országokat. A világgazdaság 50 éve tartó visszaesése és az ebből fakadó krízisek miatt ezek az országok szenvednek legjobban, itt hiányzik legjobban az alap sürgős beinvesztálásokra. Háborúk és polgárháborúk is okai a helyzetnek, amelyek emberek millióit tették menekültté és hajléktalanná sokszor saját országaikban. Az emberek, vezetők képzése sem volt 'kielégítő. A fejlett technológiával rendelkező és tőkeerős, valutaigényes terveknek adott elsőbbség a falvak fejlesztésével szemben is eladósodáshoz vezetett.

A Kiutat keresve természetesen elsősorban az afrikai kormányok és népek erőfeszítésére van szükség. Ezek az országok azonban most nem tudnak sokat tenni magukért. Az ipari országoknak kellene gyorsan segíteniük, és ez a következőkből állhat:

Nagyobb politikai erőfeszítést kell tenni a békéért az afrikai népek között, vagy egy- egy népen belül, annál is inkább, mert a feszültségeket sokszor kívülről importálták. Le kell győzni a protekcionizmus akadályait abban, hogy az afrikai országok elhelyezhessék áruikat az ipari országok piacain. Tőkét kell adni invesz- tálásokra, és szükséges az adósságok átrendezése is. A mezőgazdasági struktúra és az infrastruktúra rendszerének megjavítására is rövid és hosszú távú terveket kell készíteni.

A világ egyházait is fel kell hívni, hogy most és a jövőben mindent tegyenek meg a békétlenség, az éhezés és a szenvedés minden fajtája ellen. Egy bizottságot kellene létrehozni, amely katolikus és protestáns erőket aktivizál és koordinál. A legjobb feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy az adandó segítség a legjobban sújtott helyeken hatékony legyen.

Javaslatok születtek az azonnali intézkedésre is. Ilyenek: vetőmagot, trágyázáshoz anyagot és eszközöket, szerszámot és gépeket kell küldeni. A földeken kísérleti programokat kell végrehajtani, a földön dolgozókat is tanítani kell. A falvak vízellátását is szorgalmazni kell. Meg kell akadályozni az irtással kapcsolatos további el- sivatagosodást, elő kell mozdítani a talajjal való helyes gazdálkodást. Terveket kell készíteni a jobb telepítési és falu- fejlesztési lehetőségek irányában. Együtt kell munkálkodni mindenkivel, egyházakkal kapcsolatban álló szervezetekkel is, hogy a tudatformálás területén is segíteni lehessen. (Iwi)

AFRIKÁBAN 1984-BEN IS AZ ELSŐ SZÁMÜ PROBLÉMA AZ ÉHÍNSÉG

Valamennyi afrikai ország közül Mozambik szenved a legtöbbet az éhínségtől. Az elmúlt hónapokban mintegy 30 000 mozambiki hagyta el hazáját. Eddig kb. 100 000 ember halt itt éhen. De a többi afrikai országban is katasztrofális a helyzet. A FAO közlése szerint már 24 országot — köztük pl. Angolát, Ghánát, Mo- zambikot, Szenegált, Tanzániát, Tógát, Felső-Voltát, Zimbabvét

—, amelyekben összesen 150 millió ember él, elért már az éhínség. 1984-re még rosszabbak a kilátások. Szakemberek szerint a novembertől márciusig tartó esős évszakban a sok évi átlag alatt volt a csapadék, ami így nem lesz elég ahhoz, hogy az előző évek hiányát pótolja, sőt még az eddigi szükséglet szintjét se érhetik el. (epd) — M.

O szeretett, szolgált és szabadított

Az Alkoholizmus-elleni Evangélikus Szolgálat konferenciája

A Fóti Mandák Otthon már

sok áldásos egyházi esemény színhelye volt. Kántorképző szolgálatunknak ez a fellegvára most másodízben adott helyet az Alkohol Elleni Evangélikus Szolgálat konferenciájának 1984 március 26—31-ig. Hálát adunk Istennek, hogy utat nyitott egyházunknak egy nagyon fontos társadalmi és emberi problémát jelentő munkában. Ennek a konferenciának 20 résztvevője és 6 szolgálattevője volt.

MI SZOLGÁLATTEVŐK a

ránk váró feladat láttán azonnal láttuk erőtlenségünket és azt, hogy nekünk magunknak is az Űr Jézus Krisztus szereteté- re, szolgálatára és szabadító hatalmára van szükségünk, hogy az ö szeretetével tudjunk szeretni, hogy alázatos eszközökként tudjunk szolgálni és hogy megszabaduljunk kicsinyhitűségek- től, csüggedésektől.

Az első napon megtörtént a bemutatkozás a bevezető igeszolgálat után. Nagyon örültünk annak, hogy elhangzott a harmadik bemutatkozásnál a döntés, mely felszabadította srí utána következő testvéreket arra, hogy nevükön és lakcímükön kívül beszéljenek saját magukról, élethelyzetükről, szenvedélyükről, valamint arról, hogy vámak-e valamit ettől a konferenciától, vámak-e valamit Jézustól? Az ezután következő napok programja egyforma volt. A szolgálattevők egyéni csendességük után közös imádságra gyülekeztek össze. Végig éreztük az egész konferencián az imádkozás nélkülözhetetlen voltát és azt is, hogy a ránk bízottakért nemcsak mi imádkozunk, hanem országszerte sokan könyörögnek ennek a konferenciának az eredményességéért és azt is tudtuk, hogy az Űr Jézus is könyörög értünk.

REGGELI UTÁN A NAPOS SZOLGÁLATTEVŐ igemagyarázatot tartott, ahol hangsúlyozta a halálos veszélyt, amiben minden megkötötzött forog, de a szabadulás lehetőségét is. Nyilvánvalóvá lett, hogy mi nem megvonni szeretnénk valamit testvéreinktől, ami hozzátartozott az életükhöz, hanem itt az Ür Jézus szolgált és ő tud olyan ajándékokat adni, melyek meggazdagítják, jó tartalommal töltik meg életüket. Az áhítat után egészen kis csoportokban beszélgettünk, ez megkönnyítette az őszinte megnyilatkozást és a közös imádságot, melyet legtöbb résztvevő testvérünk már a konferencia elejétől gyakorolt. A kis csoportos bibliaórák után újra együtt volt a csapat és egymás hite által épülhettünk.

A délután folyamán személyes bizonyságtételek hangzottak el. A szabadidőt pedig arra használtuk fel, hogy négyszemközti beszélgetéseket folytassunk. Mindenesetre evangélizáción vettünk részt, ahol Jézus Krisztus szabadító hatalmáról hangzott az igehirdetés és a bizonyságtétel arról, hogy Jézus Krisztus ma is

meg tud szabadítani és fel tud oldozni, és fel kell bátorodni arra, hoyy ki-ki elkérje tőle a szabadulást, a bűnbocsánatot és az erőt az új élethez.

HÁLÁSAK VAGYUNK ISTENNEK AZÉRT, mert szabadulni vágyó testvéreink egyre őszintébbek lettek és egyre jobban tükröződött gondolkozásukban, hogy elsősoruan nem a maguk akaratában kell bízni, hanem Jézus Krisztus szabadító hatalmában.

A befejező napon közösen Vettünk részt úrvacsorái istentiszteleten a fóti templomban. Itt átéltük, hogy Jézus Krisztussal valóságos életközösségünk van és hogy Jézus Krisztus valóságos életközösséget teremtett közöttünk. Igazi testvérekként búcsúztunk el egymástól, örvendezve, reménységgel és azzal az ígérettel, hogy tudjuk, Krisztus úgy egyesített egymással, hogy felelőssé tett bennünket személy szerint mindenkiért, aki jelen volt.

MÉRLEGET NEM KÉSZÍTHETÜNK erről a konferenciáról, mert minden ami történt, ami jó történt, valóban Jézus Krisztus munkája volt és ezért a dicsőség, dicséret és hálaadás egyedül Ot illeti. Emellett világosan látjuk azt is, hogy az ital bilincsével mennyire meg tud kötözni a sátán emberi lelkeket és tudjuk azt, hogy nincs emberi biztosíték arra, hogy a megszabadultak szabadok is maradjanak. Az egyetlen garancia erre is Jézus Krisztus mentő szeretete. A visz- szaesőkkel kapcsolatban is az a reménységünk, hogy aki egyszer már átélte a bűnbocsánat örömét és a keresztyén élet szabadságának jó levegőjét, az emlékezni fog rá, hogy ezt az Ür Jézustól kapta, aki mindig és újra hívja a megfáradtakat és elesetteket.

SZERETNÉM KÉRNI KEDVES OLVASÓINKAT, hogy hórdozzák imádságban ismeretlenül is azokat, akik ennek a konferenciának szabadulni vágyó résztvevői voltak és kérem hordozzanak bennünket is név szerint, akik ott szolgáltunk és imádkozzanak értünk is. Egyben felajánljuk szolgálatunkat, hogy ahol a gyülekezetben igény van erre, vállalunk bizonyságtevő igeszolgálatot ahová hívnak, ahová Isten küld és időt ad erre a szolgálatra.

Bozorády Zoltán

ÉNEKMEDITÁCIÓ: „Ml ATYÁNK KI VAGY MENNYEKBEN..." (72)

A vasárnap elnevezését az óegyházi evangélium egyik sora adja (Jn 16,23—30): „kérjetek és megkapjátok’’. Kérjetek, latinul „rogate”. Rogate vasárnap, vagyis az imádság vasárnapja mérlegre teszi templomi, sőt otthoni imádságos életünket is. lllik-e még ránk a szép elnevezés: „imádkozó és éneklő lutheránus egyház”, nem lettünk-e imádkozó egyházból csupán szónokló egyházzá. Jézus a Miatyánkban tanít meg arra, hogyan és miért kell imádkoznunk. Luther éneke az Ür imádságának tartalmát fejti ki, hangoztatva azt már az 1. versben, hogy Isten akarata, sőt parancsa, hogy imádkozzunk. Luthernál mindig érezzük, hogy ő maga is rendszeres imádkozó volt, saját tapasztalatából tudta, hogy egyedül az ima tud a kísértések ellen megvédeni és segít legyőzni kétséget és nyomorúságot. Fontos az, amit a 9. vers hangsúlyoz:

„Ami jót kérünk, megadod,

Imádságunk meghallgatod.”

Már Luther előtt sok rímes és rímtelen feldolgozása volt a Mi- atyánknak. Egy 13. szd.-ból származó költemény csaknem 5 ezer versben fejti ki a Miatyánk gondolatait. Luther nemcsak az egyes, hanem a közös szükségről és közös bűnről is szól. — Weisz Mihály pápai bakkalaureátus azt mondta: „Luther énekében több a vigasztaló teológia és a színtiszta tanítás, mint az összes teológiai könyvekben, amiket életemben olvastam.”

Rogate vasárnapján Luther éneke az imádságot, mint drága kincset akarja a gyülekezet szívére helyezni.

Gáncs Aladár

v

Kinek az ajtaján...*?

A karmester és az emberek

Régesrégen arról ábrándoztam, hogy karmester leszek.

A családi szájhagyomány szerint pen- delyes gyermek koromban egyszer sámlira álltam, szemközt a rádióval, kezemben egy hurkapálcával, s vezényeltem a hangszóróból áradó zenét. Rejtély, hon- nét sejthettem, miképp vezényel egy karmester, aligha lehettem annakelőtte hangversenyen. Mai gyermek bennfente- sebb lehet a vezénylésben, hiszen a rádió helyén televízió áll, s a képernyőn nemcsak úgy egyszerűen láthatni a karmestert munka közben, hanem — ami azelőtt elképzelhetetlen volt a hallgatónak — szemtől szemben megfigyelhető, s az is, hogyan hat őreá a zene.

Miért is akartam karmester lenni? Csodálatos érzés lehet, gondoltam, egy hatalmas zenekar előtt állni, fölemelni a kezet, inteni, s akkor fölzendül a hang, szétárad a teremben, a szabadban, a világban, eljut az emberekhez, meghallják és megszívlelik, s azután más lesz a világ.

A zene valóban varázserejű. Kifejezhető zenével az érzéseknek s a gondolatoknak bármelyike, és segítségével újrateremthetek ezek, reanimálhatók, ahogyan a klinikai halálból életre keltést nevezik, vagyis lelkesíthetek a szónak abban az értelmében, hogy lelket lehet beléjük lehelni. A zene talán maga az abszolút művészet: valóságszerűsége nem függ látványtól, a zene formája síkban- térben nem helyezhető el, mégis van, elvontan és valósághíven, mély és maradandó hatással. S e hatásban középütt áll a karmester: előtte a zenekar, mögötte az emberek, a közönség: ő közvetíti a hatást. Igaz, a mű maga nem az övé, kölcsön kapja a komponistától, kölcsön, hogy jól közvetítse, hogy jól gazdálkodjék vele, jól sáfárkodjék, hogy ne

csökkentse, hanem erősítse, növelje a hatást.

Lehetőség van a karmester kezében, ha nem volna félreérthető, azt írnám: hatalom. Igaz, lehet a hatalom jó és rossz is, ki miként él vele. Erről, ennek különbségéről szól a lengyel Andrzej Wajda filmje, A karmester. Példázatnak tertják némelyek ezt, a filmet, s valóban az, csakhogy nem egy értelmű, hanem mindenkire érvényes példázat: ember és ember közötti különféle kapcsolatokra egyaránt áll az, hogy a közvetítő, vagyis a karmester, lehet a jónak alázatos szolgálója, de lehet önérdekű, akaratos, a többieket emberszámba nem vevő.

Az első kérdés, amire válaszolni kell, hogy mi a zene. Hangok sora, természetesen, de azért ennél sokkal több a maga valójában is, átvitt értelemben még inkább. A zene: a szépség, jóság, öröm. Azt mondja az öreg karmester A karmesterben: „Valahogy mindig úgy érzem, hogy az öreg Ludwig valami többet akarhatott, mint egyszerűen egy darabot komponálni” — s ez a darab Beethoven ötödik szimfóniája. — „Hogy mit akarhatott, hogy mi járt a fejében, azt persze nem tudhatjuk. Mégis erősen hat ránk, szeretjük. De miért hat ránk? Olyan emelkedett, szinte megközelíthetetlen. Nem is könnyű eljátszani. Valami mégis úgy vonz bennünket hozzá.” Megközelíthetetlen? Hiszen a zene közeledik hozzánk. Közeledik a zenészekhez is, a hallgatókhoz is.

A zene tehát: minden. De van még nyitott kérdés: miért hat ránk? Mivel tartozunk mi ennék a zenének? Az utóbbira azt lehet felelni: nyitottsággal. Másképp : engedelmességgel. Hiteles tolmácsolással, hatásos közvetítéssel. Azzal, hogy akinek ez a dolga, szabad utat ad a zenének, s nem áll az útjába.

Mint a filmben a fiatalabb karmester. A felesége maga is művész, rádöbben és a szemébe mondja: „Te nem szereted a zenét. Számodra a zene nem cél, hanem eszköz, hogy elérd, nem is tudom mit, pozíciót, hatalmat, sikert, dicsőséget.” „Szenvedés neked a zene, a vezénylés. Mert az egészben az a legkevésbé fontos a számodra.” Pedig mi lehet fontosabb egy karmester számára, mint maga a zene?

Érdekes párhuzamban érzékelteti ezt a film. Ismeretes, hogy az ötödik szimfóniát Sors-szimfóniának is nevezik, s első négy hangját mintegy a Sors kopogtatásának tartják. Erről van egy-két szava mindkét karmesternek. A fiata- labbnak, az akarnoknak, a zenészeket és a közönséget lenézőnek ez: „A Sors kopogtat az ajtón, az ajtó kinyílik. És mit csinál a karmester? Ä karmester elhagyja a termet, mert nem bírja tovább. Kérek szépen mindenkit: néhol még mindig nem jó.”

Az idősebb, a valóban nagy művész: „Fiatalabb kollégám arról beszélt, hogy a Sors kopogtat az ajtón. Igen ám, de kinek az ajtaján?” Igen, most már oly természetesnek tűnik fel, hogy valójában ez a kérdés: kinek az ajtaján? A zenészekén, a karmesterén, a közönségén? Talán a világ vagy az élet ajtaján? Mindannyiunkén? S ha kopogtat,

ki hallja meg, ki nyit ajtót? Ki fogadja be a zenét, az életet?

Érthető, hogy a kisvárosi zenekar élén a világhírű nagy művész szerényen azt mondja: „Határtalanul boldog vagyok, hogy ezt a nagy művet vezényelhetem az önök közreműködésével.” Az is érthető, hogy a zenekar ettől új erőre kap: „Azt mondják, úgy játszanak, mint még soha ... Lasocki — a vendégkarmester — csodát tett velük: csak fölemeli a karját és mindenki tudja, mit kell tennie... boldogok, hogy vele dolgozhatnak.” Boldog a karmester, boldogok a zenészek. S bizonyára boldogok lennének a hangverseny hallgatói is, ha (fonákjára fordult mese) a vendég meg nem hal. S ekkor az izgága fiatalember, a nyűgös, az akarnok, a magát mindenki fölé helyező, az önző és öntelt, aki a Sors kopogtatásáról azt mondta: „a karmester elhagyja a termet”, odalép a megürült karmesteri pulthoz, de a zenekar — „elhagyja a termet”.

A felesége ugyan nem hagyja el őt, de fölébe nő. Talán éppen azzal, hogy mellette marad, bár, a szemébe mondja: „Aki nem szereti azt, amit csinál, az nem lehet szabad. Az mindig a külső körülményektől függ. A véleményektől, a feljebbvalóktól, a kritikáktól és nem utolsósorban a pénztől. Meg lehet téged vásárolni és el is lehet adni. Ezért szenvedés neked a zene, a vezénylés. Hagyd ott ezt a pályát. Válassz valami mást, ahol a gyűlöleted hasznos lehet.”

Most aztán keresheti az ajtót, amelyen gyűlöletével bekopogtasson. Nehéz lesz megtalálnia. Ha azt keresné, hol kopogtathatna cselekvő szeretettel, mások megbecsülésével, a zene emberformáló erejével, egyszóval szolgálattal, hamarább rátalálna. Hol? Mindenütt.

Zay László