Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-11 / 50. szám
GYERMEKEKNEK. Szoros kapu, keskeny út Mt 7,13—14 Útkereszteződéshez érkeztünk, döntenünk kell, hogy merre, melyik úton haladunk tovább. Természetesen azt az utat választjuk, amelyik célunkhoz vezet benőnket. Lehet, hogy keskenyebb, hepehupásabb útra kell térnünk a jól kiépített, duplasávos autópálya helyett, de azt választjuk, hiszen így jutunk el talán a nagyszülők kis falujába, vagy otthonunkba. Az útkereszteződésben táblák jelzik az irányt, távolabbi célt; Győr—Szombathely, Cell- dömölk vagy Budapest. JÉZUS EGÉSZEN KÜLÖNÖS FELIRATÚ ÚTJELZŐ TÁBLÁVAL akar megismertetni bennünket. Egyiken ez áll: „Kárhozat, pusztulás felé”,' a másikon: „Élet felé”. Azt gondolhatná valaki, az „Élet felé” vezető úton könnyű járni, kényelmes, széles az út, s ami a pusztulás felé visz, az csupa buktató, s biztos senki sem választja. Jézus hasonlata azonban éppen az ellenkezőjét tárja elénk. Keskeny, kevesek által választott út az életre vivő, s egy szoros kapun át vezet. Nem úgy a pusztulásba vezető úton, az széles, bőven van rajta hely, a kapuján is kényelmesen lehet belépni, s ráadásul olyan eleven, magával sodró forgalma van, hogy szinte bolondságnak tűnik más utat választani. Nem csoda, hiszen ezek a megtévesztő jelenségek könnyen félrevezetik az embert. Jézus nem kényszerít bennünket arra, hogy a keskeny úton járjunk, de segít a döntésben, mikor rámutat, aki az életet választja, annak a keskeny úton kell indulni, s e választás egész életünket, jövőnket meghatározza. MIT JELENT ELINDULNI A KESKENY ÚTON? Nem mást, mint Jézust választani ! Öt szeretni, őt követni. Hangját meghallani az igehirdetés, a szentírás üzenetén keresztül megőrzni, s aszerint élni hitben, szeretetben, reménységben János evangéliumában Jézus így mondja: Én vagyok az út, az igazság- és az élet”. Az életre egy út vezet. Az a keskeny út, amelyen Jézus járt földi élete során, s amit ma is megmutat mindenkinek, aki figyel szavára. Miért nem forgalmas, közkedvelt ez az út? Azért, mert Jézus nyomában járva, min- diag arra kell figyelném, mit akar Isten, s mivel szolgálhatok embertársaim javára, s nem saját vágyaim és kívánságaim irányítanak. No meg a keskeny útra csak a szoros kapun át jutunk. Ez viszont csak úgy történhet, ha a kapunál lerakjuk batyuinkat, elhagyjuk mindazt, ami nem kedves az Úr Jézus előtt. Letesszük az engedetlenséget, hazugságot, szeretetlenséget, a lustaságot, mikor a másik segítéséről lenne szó, s nem utolsósorban hitetlenségünket. Persze a széles úton könnyebb cimborákat találni. Könnyebb le- gyinteni Jézus szavára, kinevetni üzenetét, hátat fordítani szerete- tének. Járni a széles úton, ahol nem szégyen, ha valaki igent mond egy csínytevésre, ahol nem szégyen belesimulni a káromlást sem restellők, közönséges szavakkal is beérők társaságába. Tetszetősebb a hangadókat, a bandavezéreket követve elnyerni a többség elismerését, mintsem szerényen, csendben lenni, de amikor a jó cselekvéséről, segítésről van szó, készségesnek lenni. A SZÉLES ÚTON NAGY A TÖMEG, s bizony nem szeret senki egyedül ismeretlen úton járni. Ne félj, a keskeny úton kevesen járnak, de nem leszel egyedül! A leghűségesebb barát és testvér, maga Jézus kínálja fel társaságát, ö megy előtted, s ha elindulsz megtapasztalhatod, hogy ezen az úton igaz barátok, testvérek szeretete vesz körül, s jó együtt legyőzni az akadályokat, megosztani az úton adódó örömöket, gondokat. Előfordul, hogy ennek ellenére úgy érzed, könnyebb a széles úton járóknak. De nemcsak az útra kell néznünk, hanem a célra, ahol Jézussal lehetünk .együtt, ahol az élet teljességét kapujk. Ezért is hangzik énekünk, kérésünk: „Irgalmas Jézusunk, járj velünk, kérünk!” Deméné Smidéliusz Katalin — Ozv. Tima Gyuláné, a meszleni gyülekezet tagja 70 éves korában elhunyt. Temetése november 2-án volt, Meszlenben igen nagy részvét mellett r> „troli nektek, ifjak...“ Odavittek egy kisgyermeket Mt 18,1—5 Jézus azért jött a földre, hogy találkozzék emberekkel. Az Újszövetségben olvashatunk is sok emberről, akik valóban találkoztak Vele. Nem csupán kíváncsiak voltak Rá, nem csupán megnézték őt, hanem találkoztak vele. Jézus most tanítványai körében van. Olyan emberek között, akik elmondhatják magukról, hogy találkoztak Jézussal. Hiszen közvetlen szolgálatába álltak, ehhez pedig az kellett, hogy hitükkel belekapaszkodjanak Jézusba. Most mégis hihetetlen távol vannak tőle. Ezt a kérdésük bizonyítja: „Ki nagyobb a mennyek országában?” Ez a kérdés taszít Jézustól. Az az ember, aki ilyesmit gondol, vagy kérdez hihetetlen távol van Jézustól. Az emberi kapcsolatok jórésze is ezen a fe- lülkerekedési vágyon bukik meg. Az emberben benne él az az igény: én több vagyok, különb vagyok. Ez teszi lehetetlenné, hogy meghallgassuk egymást. ,ez semmisíti meg a kapcsolatok létrejöttét, még a lehetőségét is. Jézus azt akarja, hogy kapcsolataink, találkozásaink, ne vesz- szenek a semmibe. Ezért elénk is odaállítja a kisgyermeket. Jézus, mint mindig, most is igen szemléletesen, érthetően adja tudtunkra akaratát. „... ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Nemhogy elsők nem lesztek, de be se mehettek. Ez komoly figyelmeztetés számunkra is. Amit Jézus a kisgyermekben elénk állít, az nem is tulajdonság, hanem adottság. A gyermek kicsi, ilyenné kell lennünk. Hiába érzi az ember, hogy túl kicsi, nem baj, még kisebbé kell lenni. Mindenki, jól ismeri azt a klasszikus példát, ha egy kisgyermeket magas asztalra állítunk, és felszólítjuk, hogy u- gorjon, gondolkodás nélkül veti magát a karunkba. Kicsi, ezért bízik szüleiben, érzi erejüket rájuk mer hagyatkozni. Nem fél attól sem, hogy a fűtött szoba, meleg ruha, finom étel holnap nem lesz biztosítva a számára. Tudja, hogy meglesz. Nem fél, hogy szülei szívében valami, vagy valaki elfoglalja a helyét. Tudja, hogy az ő számára mindig van hely szeretetükben. Rászorul szüleire, nem akar ebből a gondoskodó szeretetből kiszakadni. Ezt az elvesztett adottságot kell újra visszakapnunk, ellesnünk a környezetünkben élő kisgyermekektől. Akkor tele vagyunk aggodalommal a holnap miatt, mikor biztosat akarunk tudni a jövőnk felől, amikor kérdőre vonjuk az Istent. A tanítványok is ezt tették, kérdőrevonták Jézust, sarokba akarták szorítani. Jézus pedig azt mondja: tudjatok úgy belekapaszkodni az Isten szeretetébe, mint a kisgyermek a felnőttekébe. „Erre a határtalan bizalomra hívja fel a figyelmünket Jézus. A tanítványok fölfelé tekintgettek, Jézus pedig a földre fordítja arcukat: Jézussal először itt a földön kell találkoznunk, embertársainkban, mégpedig a legkisebbekben, ahogyan Jézus mondja. Alázatra tanít Jézus, megtöri kemény, gőgös nyakunkat. Azt a- karja, hogy elfogadjuk, befogadjuk egymást, ahogyan a kisgyermek elfogadja a szeretett felnőttet. Azt akarja, hogy elfogadjuk önmagunkat, amint a kisgyermek elfogadja magát, mikor azt mondja: „anya segít” — belátja, hogy egyedül a legtöbb dologra képtelen. Kicsivé kell lennie az embernek, hogy meglássa a gyermektől elkezdve mindenben azt, amit meg kell tanulnia. Kicsivé kell lenni, hogy saját vélt nagyságunk ne takarja el az igazi nagyságot. Kicsivé kell lenni, mert gyilkos szeretet a sajnáló, netán lesajnáló szeretet. Amögött ugyanis mindig a nagyobb vagyok gondolat húzódik meg. A soproni gyűjtemény Vizsgáljuk felül kapcsolatainkat, találkozásainkat. Vegyük; észre azok betegségeit. Ez mindig komoly harc önhittségünkkel, nagyravágyásunkkal. Jézus segít, baráti, házastársi, rokoni kapcsolatokat meggyógyít. Ö megcselekszi azt, hogy találkozzunk egymással, ne csak fecsegjünk ne csak álljunk egymás előtt, hanem igazán találkozzunk Vele is. Bencéné Szabó Márta — Horváth Zsigmond, a meszleni gyülekezet tagja, 85 éves korában elhunyt. Temetése november 11-én volt Meszlenben, igen nagy részvét mellett. Az elhunytban Horváth Dezső szombathelyi presbiter az édesanyját gyászolja. Mindkét temetésen Weltler Sándor lelkész szolgált. „Áldott az Isten, aki kegyelmét nem vonta meg tőlem”. I Múzeumi számvetés Dr. Fabiny Tibor professzor, az Országos Gyűjteményi Tanács igazgatója ezekkel a szavakkal nyitotta meg fél évvel ezelőtt az Országos Evangélikus Múzeum soproni gyűjteménye új kiállítását: „Kiemelkedően nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Nyugat-Dunántúl evangélikus iskolatörténetét bemutató kiállítást megnyithatom. Ez az alkalom folytatása az elmúlt esztendei közös nagy jubileumi ünnepségeknek, amikor is a soproni Berzsenyi Dániel Gimnázium — volt Eavngélikus Lyceum — fennállásának 125. évfordulójáról emlékeztünk meg. Ezen alkalmak kitűnő példái az állam és az evangélikus egyház pozitív, konstruktív szellemű együttműködésének.” A cikk írása közben hadd tegyem hozzá: a fent említett sor végére azóta sem került pont, hiszen a közelmúltban emlékeztünk meg közösen a soproni volt evangélikus tanítóképző alapításának 125. évfordulójáról. Fél év nemcsak egy ember életében, de egy intézmény illetve rendezvény történetében is hihetetlenül rövid idő. Vajon történhet-e ilyen rövid idő alatt valami érdemleges, valami említésre méltó dolog, avagy csupán erőltetett emberi erőfeszítés délibábot kergető próbálkozása igyekszik kitölteni e néhány hónapot az esetleg nem is létező tartalommal? A szubjektivitás minden kísértését is vállalva igyekeztem utána járni három alapvető kérdésnek. Először is annak, hogy mit láthatunk. A CÍM ADOTT: „Fejezetek a nyugat-dunántúli evangélikus iskolák történetéből”, de ami a cím mögött rejlik, az messze túlnő az evangélikus egyház keretein. Hiszen minden része a magyar nemzeti múltnak is, ma már alig felbecsülhető értékű szellemi, művelődéstörténeti, kulturális kincs, melynek létrehozásában diakóniai szolgálatot . vállaltak evangélikus eleink. Az embereket Európa-szerte lázbahozó előreformátorok (Wald, Wiclif, Húsz, Savonarola), a könyvnyomtatás átütő erejű forradalmi jelentősége, döntő szerepet játszottak a reformáció széleskörű elterjedésében. Újra a középpontba került a Biblia, annak olvasása, beható tanulmányozása, értelmezése és magyarázása. Nemcsak a bibliai tudományok művelésében, de az anyanyelv, az írásbeliség újjászületésében is kopernikuszi fordulatot jelentett a jelszó: „minden népnek a maga nyelvén”! A magyar nyelv íze-zamata, kép és színgazdagsága olyan váratlanul vált közkinccsé, mint a tündérmese igazságért harcoló főhőse. Károlyi Gáspár hihetetlenül rövid idő alatt létrehozta a nagy csodát, melyben évszázadokon át Adytól Babitsig, Juhász Gyulától napjaink neves író-költőegyéni- ségeiig, mint kiapadhatatlan forrásból merítettek évszázadokon keresztül. A magyar nép kezében tehát újra ott van az anyanyelvű Biblia. Kézbe lehet venni, meg lehet tekinteni, s ami még ennél is fontosabb: újra olvasni lehet. Ehhez viszont ismerni kell a betűket, szavakat, mondatokat; egyszóval az anyanyelvet. Voltaképpen ez az elsődleges és döntő magyarázata annak, ho'gy ahol gyülekezetek születnek, ott gomba módra nőnek ki — szinte a semmiből — az evangélikus iskolák. Wittenbergben, majd később más külföldi egyetemeken járt diákok hozzák, vetik el a magot, s amint ezt a múzeumban láthatjuk, a termés sem váratott magára. Győr-Soprontól Zaláig, Veszprémtől Vasig megrendítő példáit láthatjuk az ügy-szeretet- nek és áldozatkészségnek. Dr. Friedrich Károly 24 oldalas kiállítási kalauza: „Fejezetek a nyugat-dunántúli evangélikus iskolák történetéből” nagy szakmai tudással és komoly tudományos felkészültséggel tárja fel előttünk a kor minden egyes fontosabb mozzanatát. AZ EVANGÉLIKUS ORSZÁGOS MÚZEUM SOPRONI GYŰJTEMÉNYI IKÁLLÍTÁSA az Országos Műemléki Felügyelőség által nagy gondossággal és komoly anyagi áldozattal felújított régi evangélikus parókia épületében kapott végleges és méltó helyet. Az eredeti formájában létrehozott, felújított boltíves terhiek, a múlt hangulatát idéző tölgyfalépcsők, a XVII. század hangulatát idéző környezet a legalkalmasabb helynek bizonyult a II. időszaki kiállítás megnyitására. Az épület ülőfülkéi az 1400-as évekből valók, itáliai jellegű loggiája a 17. században épült, mai homlokzatát pedig 1766-ban alakították ki. Miután az épület életveszélyes állapotba került, az Országos Műemlék Felügyelőség sietett segítségünkre, s varázsolta újjá az ősi paplakot 1974. és 1980. között. Minden Sopronba látogatónak nagy öröme, ha a kapu régi kopogtatóját megfogva beléphet az épületbe, gyönyörködhet annak szépségében és elindulhat a tölgyfalépcsőkön fel az Evangélikus Múzeumba. Végül pedig járjunk utána a harmadik kérdésünknek; figyeljünk egy kicsit azok megnyilatkozásaira, akik mindezt láthatták. A SKÁLA SZÉLES, országhatárokon belül ugyanúgy, mint az ország határain túl. Csoportok és egyedül útrakelők, fiatalok és idősek, régi tanítóképzősök és mai fiatal diákok Debrecentől Pécsig, Budapesttől Szegedig sokan megfordultak e rövid 5 hónap alatt. Ugyanígy találunk bejegyzéseket Svájctól Kanadáig a világ minden részéről. Voltak, akikben régi kedves emlékek elevenedtek meg, s olyanok is, akik egy gazdag múlt felfedezésének nagy élményével távoztak.„örülünk, hogy protestáns testvérek között lehettünk”, írják a debreceniek; „Meglepő, hogy ilyen korai időszakban és ilyen fejlettséggel gondoltak a nemzet nevelésére” mondja egy mai diák Veszprémből; „Oktatásunk fejlődésének igen értékes állomásait követhettük nyomon” jegyzik meg a nyíregyháziak, „Külön örültünk, hogy újra láthattuk a volt tanítóképző zászlóját, melyet a Liszt Ferenc Múzeum bocsátott a kis múzeum rendelkezésére” mondják, a jubileumon részt vett egykori diákok. Node ki tudná sorolni a számos bejegyzést, melynek sorai reménységünk szerint tovább folytatódnak, hiszen kiállításunk jövő év- őszéig várja vendégeit. Luther Mártonról számtalan kép él bennünk! A pedagógia, az oktatás jelentőségéért harcoló Lutherről azonban kevesebbet tudunk. Ezért befejezésül hadd álljon itt egy idézet, mely a közel 500 esztendős távlat ellenére sem veszített jelentőségéből. „Egy város felvirágzása nemcsak attól függ. hogy rengeteg kincset gyűjtenek, erős falakat, szép házakat építenek, sok puskát és páncélt készítenek. Sőt, ha ezekből sok van és ostoba, bolond emberek kezébe kerül, annál rosszabb és annál nagyobb kára származik belőle a városnak. Hanem abban van a város igazi java, felvirágzása, boldogsága, üdve és ereje, ha mindennél több művelt, tudós, értelmes, tiszteletre méltó jól* nevelt polgára van. Ezek azután tudnak kincseket gyűjteni, s minden jót, azokat meg is tudják tartani és helyesen tudnak velük élni.” Ugyancsak 1524-ben így ír: „Nem elég csak arra törekedni, hogy enni, innivaló meg vagyon legyen, hanem tanítani, nevelni kell az ifjúságot, meg kell tanulni, hogy az ételt, italt vagyont, házat, szerszámokat jóra, a közösség javára kell használni.” Krámer György >
