Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-01 / 49. szám
Huszonöt év a dialíónia útján (Folytatás az 1. oldalról) leghosszabban pedig a „politikai istentiszteletről” szóltam, amely a tái’sadalomban való szolgálatunkat tárgyalta. 1964-ben Pozsonyban „Az egyház életformája: a diakónia” címen már felvázoltam a diakóniai teológia főbb vonásait. A következő években pedig a gyenesdiási konferenciákon részletekbe menő egzegeti- kai munkával gazdagítottam ezt a teológiát. Mindezt a 25 éves jubileumon az egyháztörténelem számára kellett elmondanom. Főleg azt ,hog ya diakóniai teológiát nem 1964-ben indítottam, hanem 20 évvel előbb, 1944-ben, éspedig a fasizmus ideológiájának bírálatával. Már születésénél fogva sem lehetett DC, vagyis a Deutsche Christen mozgalom teológiáját követő konformista teológia amelytől székfoglalómban is elhatároltam magam és azóta is mindig. Örülök, hogy egyházunk professzorai, lelkészei és gyülekezeti tagjai ma jól értik ezt a teológiát, meghatározza gondolkodásukat és megszabja útjukat, ök is felfedezték, hogy ez az egész diakóniai teológia és annak a gyakorlati egyházi és társadalmi életben való megvalósulása abból a legnagyobb diakóniából ered, melyet Jézus Krisztus végzett értünk, amikor — Luther szavaival élve — „annyira megalázkodott, hogy bűnömet is, sőt az egész világ bűnét és halálát is magára vette." Így a diakóniai teológia a kereszt teológiája, mert egyfelől Krisztus keresztáldozatából indul ki, másfelől keresztviselésre hív, hiszen diakóniát végezni csak önmagunktól való elfordulással és embertársainkhoz való odafordulással lehet. Ezt tette Jézus is a kereszten, és erre hívja követőit. Közben, a diakónia útját járva bátran nézhetünk a jövőbe is, mert áll Jézus ígérete: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal, sokszoros érmést hoz”. (Jn 12. 24) Ne legyen kétsége sem idehaza, sem külföldön senkinek: egyházunk változatlanul és leté~ ríthetetlenül a diakóniai teológia által meghatározott úton fog járni a jövőben is a társadalomban és a nemzetközi életben. Egyházunk a Magyar Népköztársaságban és a társadalomban E témában most nem kell mindent elölről kezdenem. De néhány korábbi döntésünket a 25 éves évfordulón meg kpll konfirmálnunk. A Magyarországi Evangélikus Egyház 1966. december 8-án és 9-én Budapesten tartott Zsinata törvénykönyvet alkotott és Ünnepélyes nyilatkozatot tett. Ez többek között ezt mondja: „A Zsinat a Szentírás alapján és a reformáció hagyományai szerint vallja, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház a történelmet formáló Isten akaratából él a magyar hazában és népe közösségében, ezért a szocializmust építő Magyar Népköztársaság törvényes rendjének megbecsülésével a megkötött Egyezmények szerint . a kölcsönös bizalom és megértés szellemében végzi igehirdetői munkáját és szolgáló szeretettel vesz részt népünk építő munkájában a jobb és emberibb életért.” Egyházunk helyét a Magyar Népköztársaságban az 1948. decemberében az állam és az egyház között megkötött Egyezmény, továbbá az 1949-ben született és 1972-ben módosított Alkotmány és 1966-os Zsinatunk Ünnepélyes Nyilatkozata határozza meg. Az előző kettő kimondta: az egyház és állam különválását, biztosítja a lelkiismerti szabadságot és a vallás szabad gyakorlásának jogát. Az Alkotmány 61. §-a kimondja azt is. hogy az állampolgárok a törvény előtt egyenlő jogokat élveznek, továbbá. hogy törvény tiltja az állampolgárok felekezet szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését. Az Egyezmény megkötésétől eltelt 35 év és az Alkotmány megszületésétől eltelt 34 év igazolta, hogy az állam és egyház különválasztása helyes volt. Ez tette lehetővé a lelkiismereti szabadság biztosítását és gátolta meg az ideológiai-teológiai keveredést, amelyet mind az egyház, mind az állam ellenez. Ezeket az állásfoglalásokat, illetve törvényeket ma is helyeseljük és támogatjuk. A vallás szabad gyakorlásának joga az elmúlt három és fél évtizedben egyre jobban megvalósult, mégha itt-ott jelentkeztek is elszórtan a törvény kölcsönös nemértéséből származó negatív jelenségek is. Államunk és társadalmunk részéről a tolerancia növekedett az egyház és a vallásos emberek iránt minden területen. Becsülik, sőt megbecsülik a lelkészeket és a vallásos embereket személyükben is, és munkájukban is. Sehonnét nem érkezett jelentés arról, hogy bárhol is akadálya lett volna a vallás szabad gyakorlásának, istentiszteletek, bibliaórák, vagy egyéb egyházi rendezvények megtartásának. Az Evangélikus Élet nagyobb példányszában, több oldalon jelenik meg. Elindítottuk a DIAKÓNIA c. időszaki lapunkat. Levelező teológiai tanfolyam megrendezésének nincs akadálya. A gyenesdiási Ifjúsági Konferenciák folynak. A Hazafias Népfrontban, az Országos Béketanácsban és a Magyarok, Világszövetsége elnökségében ott vannak egyházunk képviselői. Sőt, a községi és városi tanácsokban is. Nagyra értékeljük, hogy ' az országgyűlésnek a többi felekezetekhez hasonlóan, egy evangélikus püspök is tagja. Hálásak vagyunk, hogy évente több, mint 10 alkalommal evangélikus istentiszteletet tarthatunk (Folytatása a 4. oldalon) Luther születésének 500. évfordulójáne Eisleben, 1983 Ki tilthatná meg tenger zarándoknak, hogy meg ne nézze a bölcső-helyet, hol ötszáz éve Luther született? Más milliók lélekben sorakoznak, hogy messziről is emlékezzenek. Csak vándorolj, temérdek nagy sereg! Mégis ne tedd „kegyhellyé” azt a bölcsőt! Méltatlan volna ahhoz, aki ott kisdedként anyja keblén szunnyadóit s egy új kor benne titkon testet öltött. Ott halt is meg hatvankét év után. Bár óriás, halandó volt csupán. Már másodnap a szomszédos templomban keresztvíz csörgött rá s a csecsemő mit sem sejtett a mennyei erő ráadásáról, mely egykor robban, világot dönt meg, büszkét és erőst. Nem látta benne apja sem a hőst. „Ki olvasott akkor a csillagokból?” — így mondta később — Senki, senki még! Akadjon férfi s így szóljon: elég! elég a sötétségből, igazabb kor Köszönt Krisztus népére, Virradat, mely késve-késett hosszú éj alatt?! Nem csillagállás szabta meg futását, ki sorsát „vitte”, Isten volt maga! Az Ige lett páratlan csillaga, az Igét hitte és a hit csodát lát. Kéretlen harcba, mint egy „vak gebe”, kit égi Kéz von, úgy ment ő bele. Zivatar, villám, Fekete kolostor, a wittenbergi zord toronyszoba, a wormsi hitvallás — mind, mint csoda. Kísértést állt ki a dühödt Gonosztól, Wartburg-magányán a lelkére ült — győzött, mert az Írásba menekült!- A holt betűk sorban életre kelnek, a Zsoltárkönyv, a Római levél. Az Írásban leled föl: Krisztus él, ott lelhető mint pólyában a gyermek. Őbenne van igazság, irgalom — ó, drága kincs, szent evangéliom! Magasra ezt emelte, volt oly bátor kinccsel kezében a bányász fia: bűnönek ezt, csak ezt kell bírnia, mást semmit! — így szólt, Így lett Reformátor. S ebben talált maga is zaklatott, sebzett szívére gyógyírt, balzamot. És Némethonnak, a szép Magyar-földnek, Európának éppúgy kincse lett a régi „új hit”, amely életet és békét kínál ott, hol űznek-ölnek; hol gőg, düh vette el a nép eszét, felhangzik újra a Hegyi Beszéd. Visszás immár az érdem „etikája”, a búcsújárás, önző áldozat, mit öngyötrésben az ember fogad. Marad egyetlen válaszunk — a hála: visszhang a kegyelemre s nyílt tenyér: ajándék, jótett egyként belefér. E hála érleljen ma sok gyümölcsöt! Hiszen rég termő fává nőtt hitünk s a jó fán ízes alma, körte csüng. Igaz legyen jóhírünk, necsak költött, hű tanúságunk több. mint szóvirág, „Krisztussá lennünk” várja a világ! Eisleben! Tudd, csatorna vagy, nem forrás, az Ige folyt át rajtad, díszed ez, a vándornép ezért áld, zengedez, benned készült a bölcső s a halottmás. ií Alig lakott ott a Luther-család, de fényed őrzi ő — Márton barát! Budapest, 1983. május 15—16. Az egyház átírva tje Az első ádventkor, amikor Jézus megjelent ezen a földön, hogy az embereknek békességet, örömet és boldogságot, azaz üdvösséget hozzan, még nem volt egyház. A benne hívőkből Szentlelke ereje által megváltó Urunk éppen azért formált egyházat, hogy az ő üdvösséget ajándékozó munkájának az eszköze legyen. Ahhoz viszont, hogy az egyház ennek a feladatnak megfeleljen, arra van szükség, hogy az egyház örök ádventben éljen, azaz Megváltóját szüntelenül várja elfogadja, szeretetét szakadatlanul továbbítsa az emberek felé. Hogy az egyháznak erre az örök ádventre szüksége van, kifejezi az is, hogy az egyház esztendőnként újra meg újra megünnepli ádven- tet, megemlékezik Jézus Krisztusnak a világba való eljövetelérőL Mit jelent az egyház számára ma, 1983-ban ez az örök advent? Bűnbánat és megtérés Az egyházat advent mindenekelőtt arra figyelmezteti, hogy sokszor megfeledkezik erről az egyetlen feladatáról. Sok minden más feladatot tűz ki maga elé. Legtöbbször azt, hogy önmagát fenntartsa és megőrizze. Eközben megfeledkezik arról, hogy az egyház léte is eleve azért van, hogy Jézus Krisztusnak világot mentő szeretetét közvetítse az emberek felé. Azért van advent, hogy az egyház szerte az egész világon rádöbbenjen, hogy ezzel kapcsolatban mennyi mulasztás terheli a lelkiismeretét. De ne csak rádöbbenjen erre, hanem komolyan bűnbónatot is tartson amiatt, hogy nem felelt meg feladatának, hogy nem volt alkalmas eszköz arra, hogy Jézus mentő szeretetét sugározza a világba. Adventtól elválaszthatatlan a bűnbánat. Ezért öltöznek ádvent idején oltáraink lilába, hogy ezzel is figyelmeztessék az egyház minden tagját az őszinte bűnbánatra. A bűnbánat öamgában azonban még nem elég! Az igazi bűnbánatot mindig komoly megtérés követi. A bűnbánat következményeként az egyháznak teljesen meg Ítéli változnia gondolkodásában, magatartásában, egész lényegében. Csak így ,lesz alkalmas arra, hogy Jézus szeretetének hordozója és közvetítője legyen. Mit jelent közelebbről az egyház számára ez a változás? Új élet és szolgálat Advent mindig azt jelenti, hogy a régi, a rossz megszűnik, és valami egészen új kezdődik el. A régit, a rosszat nemcsak az egyház, hanem minden ember számára úgy lehet megfogalmazni, hogy csak önmagunkat szeretjük, csak önmagunk körül forgolódunk. Minden rossz az önzésből, önmagunk szeretetéböl fakad. Nemcsak az egyes ember, de az egész egyház szárhára is az a legfontosabb, hogy megszabaduljon önmaga szeretetétől, attól, hogy csak a maga bajával és problémáival foglalkozzék. Az egyház számára az új élet azt jelenti, hogy észre veszi a világ ínségét és nyomorúságát és teljes odaadással, ha kell önfeláldozással is igyekszik segíteni a feszültségben élő és'problémákkal küzdő világnak. Ezt az önzetlen, segítő tevékenységet egyházi nyelven szolgálatnak nevezzük. A bűnbánat és megtérés következtében megszületett új életnek szükségszerű velejárója a másokért élő. szolgáló magatartás. Hogy konkrétan miben lehet és kell segítenie Sz egvháznak ma, arról nem kell sokat beszélni. Az emberiség együttélését a bizalmatlanság annyira megmérgezte, hogy talán még soha sem volt olyan feszült a viszony, mint napjainkban, és soha nem volt az emberek szívében annvi félelem és rettegés, mint ma. Megszüntetni a bizalmatlanság légkörét, kiűzni a szivekből a félelmet! Kell-e ennél magasztosabb feladat az egyház számára? Közösség Jézussal és egymással Ennek a magasztos feladatnak az elvégzésére azonban csak úgy lesz képes és alkalmas Krisztus egyháza, ha átéli és komolyan veszi a Jézus Krisztussal való közösséget. Jézus nélkül az egyház csak önző, bűnös emberek szervezete. A Jézussal való közösségben azonban a megújult életű emberek szolgáló közössége lehet. Az örök ádvent, a Jézus Krisztussal való szüntelen találkozás az egyház számára ezt az áldott közösséget. Az egyháznak nem kell mást tennie. csak engedni, hogy ez a közösség napról napra megvalósulton, azaz engedni azt. hogy az egyházi közösségen át maga Jézus szolgáljon a segítségre annyira rászoruló világnak. Jézus közösségében természetesen megszűnnek az egyházon belüli ellentétek és feszültségek is. Ezek a feszültségek és ellentétek egyik legfőbb akadályai annak, hogy az egyház áldottan végezhesse szolgálatát a világban. Az egyház ádventje ma azt jelenti, hogy az egyház engedi, hogy Ura igazi közösséget teremtsen elsősorban az egyházon belül és ezáltal elősegítse az emberek és népek igazi közösségének a megvalósulását. Az ökuménikus mozgalom, az egvhá- zak egységkereső és közösségépítő mozgalma sem öncél, hanem áldott eszköz arra, hogy Isten az egyházak közösségének és egységének példájával is munkálja az emberiség egységét és közösségét., így lesz az egyház ádventje a világ ádventjévé. Selmeczi János Szlovák vendégek Budapesten Kedves vendégei voltak hazai egyházuriknak október 26-án és 27- én Budapesten: dr. Jan Michalko vezető püspök, professzor és dr. Karol Gábris professzor, a Szlovák Teológiai Fakultás dékánja. Látogatásuk fő mélja az volt, hogy megbeszéljék a magyarországi Evangélikus Egyház vezetőivel a közös teológiai fölkészülést az LVSZ budapesti világgyűlésére. Október 27-én az Evangélikus Teológiai Akadémián több órás tanácskozást tartott a két vendég, dr. Káldy Zoltán püspök-elnökkel, dr. Nagy Gyula püspökkel, dr. Fabiny Tibor dékánnal, és a magyar Teológiai Előkészítő Bizottság öt munkacsoportjának vezetőivel. Részletesen megvitatták egymással a világgyűlés főtémáját, három altémáját és a tizenkilenc munkacsoport témáit, és megegyeztek a készülő közös teológiai tanulmányi írat részletfeladatainak fölosztásában. Dr. Káldy Zoltán püspök meleg szavakkal búcsúztatta vendégeinket, kérve Isten gazdag áldását a Szlovákiai Evangélikus Egyház vezetőire, szolgálatára és részvételükre a jövő évi világgyűlésen. MEGBESZÉLÉSEK AZ LVSZ IFJÚSÁGI GYŰLÉSRŐL Scholz László résztvettek az ifjúsági gyűlést előkészítő magyar bizottság ülésén, és további megbeszéléseket folytattak Reuss András külügyi titkárral, a budapesti nagygyűlési iroda vezetőjével. Alf Idland, a Lutheránus Világszövetség ifjúsági irodájának vezetője és Joan Lölgren, az ifjúsági gyűlés koordinátora november 13—16. között látogatást tett Budapesten. A vendégek
