Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-12-01 / 49. szám
/ XLVIII. ÉVFOLYAM 49. SZÁM 1983. december 1. Ara: 4,50 Ft O R SZAG OS EVA HE i Magyarországi evangélikus egyházunk élete ezen az őszön bővelkedett a rendkívüli eseményekben. Közvetlenül Luther Márton születése 500. évfordulója alkalmával megrendezett ünnepségek után ült össze az Országos Közgyűlés. Ezt, a háromévenként tartandó, összegező és előretekintő tanácskozást most ünnepi eseménnyé avatta dr. Káldy Zoltán püspök-elnök köszöntése, püspöki beiktatása 25. évfordulója alkalmából. Egész egyházunk Isten iránti hálával, tisztelettel és megbecsüléssel veszi számba azokat az eredményeket, amelyeket a jubiláló püspök teológiai munkássága, egyházpolitikai útmutatása, egyházkormányzó vezetése, a társadalmi és közéleti szolgálatban, a nemzetközi kapcsolatok építésében, a béke munkálásába való példaadó, áldozatos tevékenysége nyomán elérhettünk. Káldy Zoltán püspök munkásságát nemcsak egyházunk népe becsüli nagyra. Államunk részéről Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke meleg baráti szavakkal köszöntötte a püspököt és értékelte szolgálatát (köszöntő beszédét lapunk legközelebbi számában közöljük). Elkísérte az államtitkárt Baí László főosztályvezető és Lóránt Vilmos tanácsos. A hazai ökumené megbecsülő szeretetét D. dr. Bartha Tibor püspök, a Református Egyház Zsinatának és a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának elnöke juttatta kifejezésre. O'-t volt az ünnepségen D. dr. Ott- lyk Ernő nyugalmazott püspök, ökumenikus főtitkár, dr. Kürti László és dr. Kovách Attila református -püspök. Szakács József, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke és Wiczián János főtitkár, Laczkovszki János, a Baptista Egyház elnöke, Hecker Frigyes metodista szuperintendens, dr. Fe- rencz József unitárius püspök és Salgó László főrabbi, a Lutheránus Világszövetség genfi központ- jábódl jelen volt dr. Harmati Béla tanulmányi előadó. Az ünnepi országos egyházi közgyűlés istentisztelettel kezdődött, amelyen az igehirdetés szolgálatát dr. Karner Ágoston országos főtitkár végezte. A közgyűlés elnöki tisztét dr. Fekete Zoltán országos egyházi felügyelő töltötte be. Az elnökségben foglalt helyet dr. Nagy Gyula, az Északi Egyházkerület püspöke, aki egyházunk nevében köszöntötte a jubiláló püspököt. A Teológiai Akadémia köszöntését dr. Fabiny Tibor dékán, a lelkészek és gyülekezetek köszöntését Sólyom Károly esperes, a Déli Egyházkerület főjegyzője tolmácsolta. A közgyűlés hivatalos megnyitása után dr. Káldy Zoltán püspök-elnök mintegy hálaadásként a 23. Zsoltárt olvasta fel és imádságba vitte Isten színe elé egyházát és püspöki szolgálatát. Ezt követőleg átfogó értékelést adott az elmúlt huszonöt évről. A jelentésből közöljük az alábbi részletet. Réssiet a püspök-elnöki jelentésből Igen tisztelt Országos Közgyűlés! Diakóniát szeretnék végezni azzal is, hogy rövid jelentést terjesztek az Országos Közgyűlés elé. A három évenként tartott országos közgyűléseken a püspökelnök köteles beszámolni az utolsó három évben folyt munkáról országos összefüggésekben. Kérem ettől most tekintsenek el, annál is inkább, mert a két egyházkerületi közgyűlésen elhangzott két püspöki jelentés — ha egyházunk sajtójában egymás mellé kerül — elegendő tájékoztatást ad egyházunk életéről. Ezeket kiegészítik majd ezen a közgyűlésen elHuszonöt éw a diakónia útján Dr. Káldy Zoltán püspök jubileuma as Országos Közgyűlésen akkor — magam mögött tudhattam. Leküzdve az indulás nehézségeit újabb és újabb nehézségekkel kellett megküzdenem. Mivel megvolt a magam egyértelmű teológiai, egyházpolitikai és politikai álláspontom — és azt nem rejtettem véka alá a püspöki székfoglalóban sem —, annak realizálása során két oldalról indult meg személyemmel és szolgálatommal kapcsolatban a kiábrándulás és támadás. A visszahúzó konzervatív — ha tetszik „egyházi jobboldalnak” — „kollaboráns baloldali” voltam, mert őszintén törekedtem az állammal való rendezett jó viszonyra. Viszont a személyi kultusz idejében a vezetésben résztvevő egyes professzorok és lelkészek — mondjuk így, baloldali, vagy inkább „balos” csoport —számára „jobboldali” vagy •legjobb esetben „evangélizációs” voltam, pejoratív értelemben. Így aztán két malomkő között őrlődtem. Aztán kineveztek középutasnak” is, aki az „aurea medi- tem. Aztán kineveztek „középutat” járja. Hadd mondjam meg, püspöki szolgálatom 25. évfordulóján, hogy soha sem voltam „középutas”, ez teológiámmal, egyházpolitikámmal és politikai álláspontommal merőben ellenkezik. De az sem zavart soha. hogy jó ideig jobboldalról baloldali, baloldalról jobboldali voltam, mert Isten előtt állva állandó önvizsgálat közben, pontosan tudtam, hogy az egyház útját járom a szocializm,usban. Azét az eg}'- házét, amely az Isten igéjéből él, ahhoz van kötve és éppen ezért tudatosan vállalja azokat a történelmi körülményeket, amelyekbe nem az Isten tudta nélkül került bele és amely egyház; nemcsak megtalálta útját a szocializmusban, hanem abban görcsök nélkül, felszabadultan szolgál éspedig nem kényszerből, hanem hitből folyó szeretettel, ez az egy-' ház fáradozik népünk előrehaladásáért, fejlődéséért a szocialista társadalom építéséért is. Ezt az utat idehaza vagy külföldön egyházi körökben lehet így, vagy úgy minősíteni, még „beskaitulyázni” is — tegyék, akiknek íróasztal mellett erre van idejük — nekem azonban egy dolgom volt és van: ezt az utat ingadozás nélkül végigjárni, de most már nem egyedül. hanem lelkészeinkkel és segyházunk egész népével együtt, akik immár belső meggyőződésből jönnek velem, és az egész egyházvezetőséggel. Egymásra találásunk és együttműködésünk köbben tudjuk, hogy az utat, amelyen járunk Isten adta, és a további utat is Ö adja. Az is tény, hogy egyetlen hosszú utat sem lehet fáradtság és botlás nélkül járni. Ezért figyeljünk most is az Igére: „Erőt ad a megfáradtaknak és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Űrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak el, járnak és nem fáradnak el.” ffezs 40, 29—31). Ha 25- évvel ezelőtt azt mondtam: „Személyileg Isten szerete- téről, hűségéről és leleményességéről olyan mély, az egész életre szóló tapasztalataim vannak, hogy azok alázatos, de bátor előrenézésre serkentenek” — akkor ehhez most hozzá kell tennem: az utolsó 25 évben Isten szeretetéről, hűségéről és leleményességéről még a korábbiaknál is nagyobb tapasztalatokat szereztem és még az eddiginél is bátrabban nézek előre. Azt nem tudom, hogy Isten még mennyi időt ad a szolgálatra, de azt tualapozását evangélikus egyházunkban nevemhez kötik. (Ezt vállalom is. Hozzáteszem azonban, hogy evangélikus egyházunkban a megkezdett út későbbi szakaszaiban — tehát útközben — sokan csatlakoztak és egyes részleteket segítettek kidolgozni. így lett az valóban közösen kidolgozott teológiánk. Hogy ki, hol és mennyi hatást kapott a hazai református egyház kiváló püspökeitől, profesz- szoraitól, akik a „szolgálat teológiáját” a maguk területén tőlünk' függetlenül kezdeményezték és művelték, ezt nehéz volna kimutatni . Tény az, hogy mindkét egyház a maga hitvallásaihoz is kötve munkálta és munkálja a szolgálat, illetve a diakónia teológiáját. Sokkal fontosabb az, hogy ma a két testvéregyház és a Szabadegyházak Tanácsának tagegyházai együttművelik, egymást segítve a szolgálat, illetve a diakóniai teológiát, és együtt haladnak ezen az úton. Számomra a pécsi gyülekezetben végzett 17 évi szolgálatom volt az a háttér, amely érleXsa bennem a diakóniai gondolkodást és cselekvést. 1941-től az egyre inkább jelentkező fasizálódás nyomán láttam sok ember diszkriminálását és elnyomását. A pécsi fogházban elítélt haladó gondolkodású embereket, köztük kommunistákat is gondoztam. Amikor 1944. nyarán Pécsett is felállították a gettót és oda ezrével zárták be a zsidó szárma,- zású embereket, köztük zsidó származású evangélikusokat is, beiártam hozzájuk. Láttam borzalmas elesettségüket, nyomorúságukat, vele esvütt tehetetlenségemet, és kínlódtam az egvhá- zak mozdulatlansága és árulása miatt. Közben 1944 nyarán a fasizmus ideológiáját teológiai oldalról támadtam meg „Magyari kereszténység” címen írt hat cikkemben az akkori Evangélikus szélgetésekben, az emberi léleknek olyan mélységeit és nyomorúságait ismertem meg, amelyek egyértelművé tették előttem, hogy az egyház csak akkor tudja betölteni szolgálatát, ha sokkal jobban odafordul az emberekhez mint eddig, felöleli valódi problémáikat és nemcsak azt ismételgeti unos-untalan, hogy az egyház legfőbb feladata az „igehirdetés,” hanem hozzáteszi: és a szeretetszolgálat. Engem nem valami nagy előadás és cikk olvasása vitt a diakóniai teológia útjára, hanem Jézusnak a szava: . . minthogy az Emberfia sem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20, 28). Innen indultam a társadalomban végzendő szolgálat felé is: 1954-ben a gyenesdi- ási lelkészkonferencián már ilyen címen tartottam erről előadást: „A mai magyar evangélikus ember magatartása”. Ebben az előadásban Luthernek „A keresztyén ember szabadságáról” írott hitvallását tartottam szem előtt, amelyből idéztem: „A keresztién ember mindenkinek szabad ura és nincs senkinek sem alávetve. A keresztyén ember mindenkinek készséges szolgája és mindenkinek alá van vetve.” Ennek alapján is a társadalomban való aktív szolgálatra hívtam lelkészeinket és gyülekezeti tagjainkat. Azt is hangsúlyoztam Luther alapján, hogy „mindenkinek a másik számára mintegy Krisztussá kell lennie”. 1958 nyarának elején az Evangélikus Életben ,;yogyan tovább?” c. cikkben az opponálás, a gettóba vonulás, a konformizmus és uralkodó egyház képletével szemben, ötödik útként a szolgálat, a diakónia útját jelöltem meg. 1958. november 4-én tartott székfoglalómban pedig külön fejezetet szenteltem a „diakónia istentiszteletének”, (Folytatása a 3. oldalon) Vendégek az Országos Közgyűlésen Lóránt Vilmos tanácsos, D. dr. Ottíyk Ernő ny. püspök, az Ökumenikus Tanács főtitkára, Bai László főosztályvezető, U. dr. Bariba Tibor református püspök és Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke (bajról jobbra) nangzo jeienieseK az egyes munkaágakról. Most inkább néhány megjegyzést, illetőleg vallomást teszek a közgyűlés előtt a mögöttünk levő 25' évről. Két front között as egyház útján Huszonöt évvel ezelőtt a Deák téri templomban püspöki székfoglalómat így kedtem: „Isten kezéből fogadom el püspöki tiszDr. Káldy Zoltán püspök-elnök előterjeszti jelentését temet... Magam előtt — de azt hiszem mások előtt is — világos, hogy nehéz szolgálatra hivattam. Sok tehertétellel kell átvennem a püspöki szolgálatot... Mégis reménységgel indulok, mert nemcsak az előttem álló feladatok dandárjával, hanem Isten hatalmával is számolok.” Valóban nehéz helyzetből indultam. 1956-ban a személyi kultuszt felszámolni, de a szocializmust továbbépíteni akaró népi megmozdulást sajnos befogták szekerükbe azok a belső és külföldi erők, amelyek az egész új társadalmi rendet, az épülő szocializmust akarták felszámolni és a történelem szekerét vissza akarták forgatni. A támadó és az elért vívmányokat védő erők harcában sokan kapták lelki és fizikai sebeket. Evangélikus egyházunkban is végigment ez a folyamat — csakúgy, mint más egyházakban. — Ez teológiai, egyházpolitikai és politikai konfrontációkat idézett elő és önkényes személyi cseréket is hozott. Problematikussá lett az egyházban is a vezetés, illetőleg a „hatalom” kérdése. Sokan, akik a személyi kultusz idején egyházi területen a vezetésben elkövetett hibákat bírálták, nem vették észre — vagy nagyon is észrevették —, hogy a hibák felnagyításával és éles kritikájával azokat az erőket támogatták, melyek az épülő szocializmusnak felszámolására törekedtek és így közvetlenül, vagy közvetve a politikai ellenforradalmi tényezőknek adtak segítséget. Megrendült a bizalom az evangélikus egyház és a közben megerősödő állami és társadalmi vezetés között is. A külföldi egyházak és egyházi világszervezetek is jórészt negatív szerepet vállaltak ebben az időben és amikor 1958-ban az állam és egyház viszonyának néhány vonalban való rendeződése után betöltésre került személyemben a Déli Egyházkerület püspöki tiszte, jórészt bizalmatlansággal nézték a részben új egyházi vezetést. Ebben a nehéz helyzetben indultam, mindenesetre úgy, hogy a gyülekezetek túlnyomó részét — legalábbis Életben. De volt még három másik tényező is, amely gondolkodásomat formálta. A pécsi gyülekezet Baldauf Gusztáv Szeretetotthonában napról-napra láttam, az öregek segítségre szoruló állapotát-. Azután: több mint másfél évtizeden keresztül a pécsi klinikákon: sebészeten, belgyógyászaton, ott is a tüdőosztályon, szemészeten, ideg- és elme klinikán hetenként 10—15 emberrel beszélgettem súlyos operációjuk, nem egyszer haláluk előtt néhány órával. Nem lehetett a látottaktól és a hallottaktól szabadulnom. A gyülekezetekben, továbbá gyenesdiási és fóti konferenciákon mintegy 70 alkalommal végzett egyhetes evangélizáció nyomán létrejött lelkipásztori bedom, hogy az Ö erejére támaszkodva erről az útról egy centivel sem fogok letérni, amig szolgálhatok. A diakónia útján Magyarországi Evangélikus Egyházunk a Szentlélek vezetése alatt a diakónia után jár. Erre az útra való rátalálást és a di-akó- niai út teológiájának elindítását, valamint . ennek a teológiának végiggondolását, egzegetikai meg-
