Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-10-02 / 40. szám

GYERMEKEKNEK. A gonosz szőlőművesek Mt 21. 33—41 Egy gazdag ember bérbe adta szőlőjét. Amikor itt volt a szü­ret ideje, elküldte szolgáit, hogy hozzák el a termést. De a bérlőké ahelyett, hogy odaadták volna a gazdát megillető részt, megragad­ták a szolgákat, és jól elverték őket. Volt, akit meg is öltek. A gazda nagyon elszomorodott, ami­kor meghallotta, hogy mi történt. Mégsem torolta meg a munkások kegyetlenségét, hanem újabb szol­gákat küldött. Ez alkalommal még többet. A bérlők azonban hasonlóképpen bántak velük is. Ekkor a gazda hihetetlen dolog­ra szánta el magát. A tulajdon fiát küldte el a szőlőbe. így gon­dolkodott: „a fiamat meg fogják becsülni.” De éppen az ellenke­zője történt. Mikor meglátták, hogy ki jön, így szóltak: „Ez az örökös, gyertek, öljük meg, s le­gyen miénk az öröksége!”, majd megfogták, kidobták a szőlőskert­ből és megölték. EZ JÉZUS EGYIK LEGMEG- RENDlTŐBB PÉLDÁZATA. Szin­te valószerűtlennek látszik az a sok gonoszság, kegyetlenség, mellyel a szőlőmunkások vála­szoltak uruk szeretetére. Pedig sokkal inkább valóság az egész, mint gondolnánk. Nem emlékez­tet ez a történet valamire? Ugye mennyire hasonlít a gazda visel­kedése ahhoz, ahogyan Isten bánt népével ? Jó termőföldet, a Kánaánt aján­dékozta nekik. A nép mégsem tisztelte őt. Pogány bálványokat kezdtek imádni, teljesen elfordul­tak tőle. Sokszor küldte el szol­gáit a néphez, de hiába! A pró­fétákkal, Isten küldötteivel ke­gyetlenül bántak. Ő mégsem to­rolta meg bűnüket. A legdrágáb­bat, egyszülött Fiát. Jézust küld­te el népéhez, de őt sem becsül­ték semmire, meggyalázták, ar­cul köpték, keresztre feszítették. Akik Jézusnak ezt a történetét hallgatták, azoknak is feltűnt ez a hasonlóság. Érezték, hogy a példázatbeli gazda fia halálát már nem hagyhatja megtorlás nélkül. A kérdésre, hogy vajon mit tesz a szőlő ura a munkások­kal, így válaszoltak: „Mivel go­noszak, ő is gonoszul veszti el őket, a szőlőt pedig más mun­kásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejében.” Nem is gondoltak arra, hogy ezzel a mondattal saját későbbi ítéletüket írják alá. AHOGYAN EGYKOR IZRAEL GYÜLEKEZETE, most mi is Is­ten munkásaivá lettünk. Most rajtunk a sor, hogy műveljük Gazdánk kertjét. Ez a kert a föl­dünk. Sok szépséggel látta el Is­ten a világot. Teremtett napot, hogy világítson nappal. Melege ér­lelje a föld termését. Csillagokat, hogy a sötétben vezessenek. Be­népesítette a földet különféle ál­latokkal, virágokkal, fákkal. .. Megajándékozott bennünket tár­sakkal, szülőkkel, testvérekkel, barátokkal... Vajon tudunk-e örülni ennek a csodálatos világ­nak? Tudunk-e földünkért, szü­léinkért hálát adni? Óvjuk, véd- jük-e, amit Isten ránk bízott? Megadjuk-e mennyei Gazdánknak a termésből a neki járó részt? Ál­dozunk-e Isten ügyéért időnkből, pénzünkből, képességeinkből? Jobbak vagyunk-e, mint Isten népe volt egykor? Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor er­re a sok kérdésre bizony nem egyszer nemmel kell felelnünk. A mi gonoszságunk, hűtlenségünk sokszor semmivel sem kisebb, mint a bérlőké volt. Isten min­dent látó szeme előtt mi is csak „gonosz szőlőművesek” vagyunk. A történetet hallgató emberek ítélete nekünk is szól, mireánk is halál várna, ha Isten nem lép közbe! De Isten türelme még a példázatban szereplő gazdáénál is nagyobb volt. Még egy lehetősé­get adott. Fiát feltámasztotta, és az örök életet most már csak egy feltételhez kötötte: „Aki hisz énbennem, ha meghal is él!” — olvassuk János evangéliumában. Ez azt jelenti, hogy a számadás­kor már csak egy kérdésre kell felelnünk: Hisszük-e, hogy Jé­zus haláláért minden bűnünket megbocsáttatott? S aki erre igen­nel tud felelni, az többé már nem is bérlő, vagy szőlőmunkás, hanem — ezt ugyancsak János evangéliuma mondia —, Istennek a fia, a mennyei Gazda gyerme­ke. S mennyivel jobb Atyánknak a kertjében dolgozni, mint egy idegen embernél. Pintér Márta „írok nektek, ifjak...” Odament hozzá egy leprás... Mt 8, 1—4 NEM VOLT KÖNNYŰ JÉZUS KÖZELÉBE JUTNI. Hatalmas sokaság követte őt. Kíváncsiak voltak rá, tanítását próbálták megérteni — valóban nagy em­berrel találkoztak. Voltak köztük olyanok, akik mellette maradtak, voltak, akik csak néhány rövid órát töltöttek vele. A leprás számára azonban életkérdés volt, hogy találkozzék ezzel a különös tanítóval. Nem értett mindent a tanításából, nem is nagyon engedték közel, mégis elkapta az a szeretet, ami ebből az emberből áradt. Erre a leprás különösen érzékeny volt. Öt so­ha nem szerették. Nem is csoda! Undorító volt a teste. Száradó sebei, daganatai mindenkit tá­vol tartottak. Az emberek bűnös­nek tekintették, hiszen különben miért sújtotta volna Isten ilyen borzalmas betegséggel. Sokszor a leprás is ezt gondolta magáról: „valóban bűnös vagyok, nem be­cséit meg nekem az Isten”. Jézus közelébe kerülve, hall­gatva őt azonban valami egészen új érzéssel ismerkedett meg. Ez az ember szerette őt. Nem egy­szerűen a sokaságot, hanem őt. a leprást, akit senki nem szeretett. Hirtelen életkérdésévé vált, hogy sikerül-e epészen közel menni ehhez az emberhez, sikerül-e kö­zelébe kerülnie ennek az érzés­nek. Ügy érezte, most mindent feláldozna ezért, semmi nem drá­ga. Titokzatos erő kapta el. VOLTAK. AKIK UNDORODVA HÚZÓDTAK EL ELŐLE, amikor tolakodni kezdett. Voltak, akik rákiabáltak, hogy maradjon nyugton. Nem is tudta, hogy ke­rült oda végül, de egyszercsak ott állt Előtte. Szemeik találkoz­tak, és a leprás nem tudott mé­lyére nézni a szeretetnek. Lebo­rult és imádta. Mennyire erőtlen és tehetetlen volt, nem is tudta, mit akar. Csak térdelt és érezte, hogy most azonnal el fogják za­varni. Ebben az erőtlen helyzet­ben mindent át kellett adnia en­nek az embernek. Semmire nem volt képes. Mintha csak Isten előtt térdelt volna. Kicsinek és szánalmasnak érezte magát. Mocskos volt és bűnös. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz”. Sen­ki más, csak te, Hiszen te az Is­ten Fia vagy. A HATALMAS FESZÜLTSÉG­BEN egy pillanat alatt minden megváltozott. Hozzáért! Ez az em­ber hozzáért. Évek óta nem érin­tette meg senki. Az undor min­denkit elvitt tőle, most pedig ez az ember megsimogatta. Milyen más lett minden hirtelen. Már nem félt. Már tudta, hogy min­den jó lesz. Hideg, elutasító sza­vak helyett simogatást kapott. Lehet, hogy azért volt ilyen az élete, mert ez hiányzott? „AKAROM” Mintha az egész vi­lág bűne ellen szólalna fel. Mint­ha minden igazságtalanságot el akarna pusztítani. Mintha min­den erőszakot halálra akarna ítélni. Mintha minden rosszindu­latot jósággá akarna formálni. Akarom. Mintha nem is csak ne­ki mondaná, hanem az egész so­kaságnak: „Nézzétek, én jót aka­rok nektek. Fogadjátok el szere- tetemet! Hiába gondoljátok, hogy erősek vagytok. Tehetetlenebbek KALME-KÖZGYÜLÉS Az Európai Kisebbségi Evan- Ljubljanában (Jugoszlávia). Egy- gélikus Egyházak Kommüniké- házunkat Mezősi György csepeli ciós Bizottsága (KALME) szép- lelkész, az Evangélikus Élet szer- tember 15—21. között tartotta kesztője és Lehel László dunaha- soron következő közgyűlését raszti lelkész képviselte, jí. v ' AZ ÜJTESTAMENTUM URDU NYELVEN Ashiq H. Masih lelkész Pakisz­tán hivatalos nyelvére, az urdu nyelvre fordította le az Üjtesta- mentumot, amelyet a közeljövő­ben egymillió példányban adnak ki. A pakisztáni lakosság 97 szá­zaléka mohamedán. A mintegy kilencszáz ezer keresztyén fele római katolikus, a többiek 'ang­likánok, evangélikusok és meto­disták. (epd) vagytok még ennél a leprásnál is. Nézzétek, hogy ki vagyok én. Jót akarok adni nektek. Miért vagytok ilyen vakok? Nem aka­rom, hogy a bűn uralkodjon raj­tatok. Miért nem akartok meg­tisztulni bűneitektől úgy, mint ez a leprás?” „TISZTULJ MEG!” Szinte nem is vette észre a térdeplő, hogy mi is történt. Sebei begyógyul­tak, fekélyei eltűntek. Visszakap­ta életét. Ügy érezte magát, mint­ha valami nagy ajándékot ka­pott volna. Tudta, hogy ez az ajándék most mindent megvál­toztatott. Tudta, hogy most már egész életében ajándékoznia kell neki is. Mindenkinek, hiszen ő is hatalmas örömet kapott. Mintha egy ajtó tárult volna ki benne a szeretetre, a bizalomra, a jóin­dulatra, a hitre. Hirtelen értel­met kapott körülötte a világ. Ér­telmet kapott az élete is. Meg­gyógyult. „MENJ EL, MUTASD MEG MA­GAD . ..” Olyan lett, mint min­denki más. Most már senki nem fogja utálni. Újra élhet a többiek között. Visszaköltözhet a házába. Újra ember lehet. Olyan volt, mint mindenki más? Sokkal bol­dogabb, hiszen olyan ajándékot kapott, amit semmiképpen nem tud viszonozni. Talán ez adta a biztonságát, amikor elindult. Nem is vette észre, hogy menet köz­ben lassan eldobálja rongyait, amikkel eddig sebeit takargatta. MA MAGYARORSZÁGON a lepra ismeretlen betegség. Tisz­tulásra azonban valamennyiünk­nek szüksége van. Sokszor érez­zük át azt, amit ez a szerencsét­len érzett akkor. Iszonyatos be­tegségünkből, bűneinkből nem tudunk szabadulni. Jézus jóindu­latára vagyunk szorulva. Már annyi mindent megpróbáltunk, de soha nem sikerült igazán meg­tisztítanunk életünket. Erre csak Jézus képes, ö, aki kétezer év­vel ezelőtt kimondta: Akarom! — ma is ezt mondja, ha elé tesszük gyötrődő, vergődő életünket. Törjünk át a tömegen mi is! Ma sem könnyű, de lehetséges. Vállalnunk kell a szégyent, vagy azt, hogy ránk kiabálnak. Ami­kor odaérkezünk mindez szét- foszlik és tehetetlen életünk meg­tisztul, mert Jézus ezt mondja: Akarom! Koczor Tamás Világi lap az egyházak diakóniai szolgálatáról Luthertől tanultam T örténelemszemléletéről A Heti Világgazdaság 1983. augusztus 27-i száma „Elesett fo­rintok” címen cikket közöl a ta­nácsok szociális segélyezéséről. A tanácsok évenként több, mint egymilliárd forintot fizetnek ki rendszeres és rendkívüli se­gélyek címén. Ha ehhez hozzá­vesszük a napközi otthonokra és a különféle intézményekre fordí­tott összegeket is, akkor ez az összeg több, mint hárommilliárd forint. A cikk megemlíti, hogy a se­gélyezésre szoruló lakosság szo­ciális és egészségügyi gondjainak megoldásából nemcsak az állami és társadalmi szervek veszik ki részüket, hanem az egyházak is. A cikk sorra veszi, hogy a külön­böző egyházak milyen formában és milyen keretek között végzik ezt a szeretetszolgálatot. Magyar- országi Evengélikus Egyházunk szeretetszolgálatáról a következő­ket olvashatjuk: „Az evangélikus egyház jelen­leg 15 otthont tart fenn elesett, öreg hívei részére: többek között Albertirsán, Balassagyarmaton, Békéscsabán, Börcsön, Gyenesdi- áson, Győrött, Nyíregyházán, Pé­csett és Budapesten. Ezekben az intézményekben — egyben-egy­Hans-Joachim Rotze profesz- szort, a lipcsei Tamás templom karnagyát nevezték ki az NDK Bach-bizottsága új elnökévé és ezzel utódja lett annak a közel­múltban eihunyt Erhard Mauers­berger professzor-karnagynak, aki a bizottság megalakulása óta látta el az elnöki tisztet ben 12—80 ágy van — jelenleg összesen 600 személyt gondoznak. Az evangélikusoknak három egészségügyi gyermekotthonuk van, ezekben 220 értelmi fogya­tékos fiút és leányt ápolnak az Egészségügyi Minisztériummal együttműködve. Ez annyit jelent, hogy a minisztérium, illetve az állam személyenként napi 140 fo­rintot fizet az egyháznak a be­tegek ellátásáért. A szükséges ösz- szeg másik felét a gyülekezetek és az országos egyház teszik hoz­zá. Az öregek ellátása teljesen a felekezetekre hárul, illetve ma­guk a gondozottak is hozzájárul­nak ehhez. Nyugdíjuk 80 százalé­kát átutalják az otthonnak, és csupán 20 százalékát tartják meg zsebpénz gyanánt. Az evangélikus egyháznak 200 munkása dolgo­zik az egészségügyi szeretetszol­gálatban.” Ugyanilyen részletességgel szá­mol be a cikk a többi egyház, valamint az izraelita felekezet szeretetszolgálatáról. Mindez be­szédes bizonyítéka annak, hogy az egyházak jelentősen hozzájá­rulnak társadalmunk szociális gondjainak enyhítéséhez, és hogy társadalmunk ezt a hozzájárulást nagyra értékeli. Az NDK művelődésügyi mi­nisztere a beiktatási ünnepségen tanácskozást tartott a bizottság tagjaival Johann Sebastian Bach születésének közelgő 300. (1985) évfordulójával kapcsolatos előké­születekről, amely Bach— Händel—Schütz „emlékévvé” bő­vül ki. (ena) Az előzmények A katolikus világszemlélet ki­alakulása a valóságtól való elru­gaszkodást, egy konstruált világ­kép megalkotását hozta magával. Ennek a konstruált világképnek legpregnánsabb kifejezője, a ko­rai katolikus filozófia nagy kép­viselőjének, Augustinusnak (Kr. u. 354—430) műve, a „De vivitate Dei” (Az isteni birodalomról). Az „isteni birodalomról” hirdetett tanok évszázadokig befolyásolták az egész katolikus filozófiát, a po­litikai életet, és a történelem- szemlélet ennek a műnek alap­ján alakult ki, és fejlődött to­vább. Az „isteni” és a „földi” bi­rodalom harcában az isteni hata­lomnak kell győznie. Ebben a felfogásban — különösen a 11— 12. században — a pápaság is lé­nyeges szerepet kapott. Nyugat-Európában, a feudaliz­mus csúcsán, az említett évszá­zadokat követően, a skolasztikus filozófia, annak legkiválóbb kép­viselője, Aquinói Tamás útján hódított teret. A tomizmus vi­lágszemlélete az isteni és a földi birodalom ellentétén épült fel, de annak már sokkal bonyolultabb formájában. Ebben az időben állt csúcsán a pápai világuralom, amely saját hatalmának alátá­masztásául éppen az „isteni biro­dalom” gondolatát használta fel. A földi birodalom eszerint csak az isteni birodalom földresugár- zása, és az utóbbinak van alá­rendelve. Az isteni birodalom földi feje. Krisztus helytartója, a pápa, és így minden földi biro­dalom a pápának alárendelt A tomizmus ennek a tételnek filo­zófiai igazolását adta, és így a történelemszemlélet is ennek a gondolatnak a jegyében állt. A virágzó feudalizmusnak ebben az időszakában azonban egyre erő­teljesebben jelentkező polgárság is befolyásolta a történelem- szemlélet további alakulását. Luther Krisztus-központúsága Luther egész munkásságát ez­zel az igével is jellemezhetjük: „ ... az Ige testté lett, itt élt kö­zöttünk . . .” (Jn 1,14/a). Bibliai realizmusa, egészséges kegyessége felismerte, hogy Isten elsősorban a gyülekezetben, az egyházban munkálkodik, ott, ahol az evan­géliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltat­ják ki (Ág. Hitv. 7.). De nem re­kedt meg itt! Isten nagyságát, munkáját, gondoskodását észre­vette a világban, és a történe­lemben is, hiszen Isten: a világ­nak és a történelemnek is Ura! Viszont: józanul észrevette azt is, hogy 'alapvetően más az egy­ház (amely a világban végzett jószolgálatával is „írja” az egy­ház történelmét!), és más a tár­sadalmat irányító, világi felsőbb- ség (amely a béke, rend, bizton­ság fenntartásával is „írja” a történelmet!) feladata. A keresz­tény ember mindkét szférába beletartozik. Jézus Krisztusban Isten belépett a világba, a törté­nelembe, és az egyes keresztény ember életébe. Luther számára ez a legfontosabb történelmi tény, amely, mint hitünk középponti alanya, és tárgya, tanít meg fe­lelősséggel tájékozódni, és mun­kálkodni, a mindennapi életben, így azután, az egyes keresztény erhber maga is, nemcsak az egy­ház, hanem a világ történelmé­nek is munkálójává válik. Amit megtanulhatunk tőle Néhány, gyakorlati következte­tés „mindennapos használatra”: a) Jézus Krisztus által Isten Ura az egyháznak, és az egyes keresztény embernek; de Isten Ura a történelemnek is, itt em­bereken, a történelem formálóin keresztül munkálkodik; b) Az egyház éppen ezért nem kívánhat és nem követelhet ma­gának „világi rangot”, tekintélyt, pozíciót, hanem a feladata az, hogy a világi felsőbbséget az élet, a béke, rend, nyugalom, biztonság fenntartása és védel­me érdekében végzett munkájá­ban odaadóan, imádságaival és tetteivel támogassa; magának az egyháznak „sóvá”, „gyertyává”, „hegyen épített várossá”, kell lennie: az egyháznak társadalmi és politikai vezető szerepét Lu­ther semmivel sem igazolta, és nem tartotta megvalósíthatónak; c) A keresztény ember — Jé­zus Krisztus által megújított éle­tével — kész arra, hogy Isten iránti hálából úgy szolgálja em­bertársai javát, hogy végsősoron Istennek szolgál, és így is „isten­tiszteletet” végez. Luther történelemszemlélete: igeszerű, korszerű és időszerű! Barcza Béla AZ NDK BACH-BIZOTTSAGÁNAK ŰJ ELNÖKE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents