Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-08-07 / 32. szám
GYERMEKEKNEK. Az irgalmatlan szolga Mt 18, 23—25 „írok nektek, ifjak .. Igen a* életre Biztosan voltál már kényelmetlen helyzetben, amikor nehezedre esett megbocsájtani. A testvéred sokszor fölbosszantott azzal, hogy éppen akkor akart társasjátékozni, mikor te olvastál volna ... ráadásul erőszakos is. Kölcsönkérte és elvesztette a legkedvesebb filctolladat .. v Haragjában jól megbántott, ráadásul alaptalanul... Még ezt is meg kell bocsájtanom? — kérdezzük. JÉZUS EGY SZOLGÁRÓL BESZÉL, aki óriási összeggel volt adósa urának. Adósok börtönébe kerülhetett volna és sohasem tudta volna rendezni adósságát. Akkor egészen váratlanul és érthetetlenül ura elengedte minden tartozását. Hazafelé menet találkozott egy szolgatársával, aki az ő adósságához képest nevetségesen kis összeggel tartozott neki. Követelte a pénzt, megfenyegette, bántalmazta is. Minden könyörgése hiábavaló volt, kegyetlenül börtönbe záratta szolgatársát. Ura meghallotta a történteket és nagyon megharagudott. Hiszen neki sokkal többet engedett el! Saját bőrén tapasztalhatta az adósság elengedésének örömét, milyen jó szabadnak lenni! Urát felháborította a szolga kegyetlensége, most már ő sem könyörült. MILYEN NEHÉZ NEMCSAK ELFOGADNI AZ AJÁNDÉKOKAT, hanem hasonlóan nekünk is ajándékozni! Milyen nehéz ugyanazzal az elengedéssel közeledni a másik emberhez! Milyen nehéz megfelejtkeznünk önmagunk veszteségéről és a másik javát keresnünk! Milyen nehéz nem visszaélni a bizalommal! De nehéz bizalmat előlegeznünk! Mi mindig „kiskanállal” mérjük a szereteted békességet, bizalmat, minden ajándékot, a megbocsájtást is. Pedig Jézus bőségesen megajándékozott minket. Rengeteg adósságunkat engedte el, megszámlálhatatlanul sok bűnünket bocsáj- totta meg. Sohasem kérdezte: hát még ezt is? Sohasem mondta: elfogyott a türelmem, betelt a pohár! Még mindig türelmes hozzánk, mint a jó szülő, aki azt akarja, hogy az elvetett mag, a megélt jó példa ne vadhajtásokat, hanem igazi emberséget teremjen. HÁNYSZOR BOCSÁSSÁK MEG? Jézustól tudhatjuk, hogy a szeretetnek nincs mértéke, határtalan. Jólnevelt keresztyének száján mindig ott van a bocsánat. Megtanuljuk lenyelni az indulatainkat. Jézus többször figyelmeztetett minket arra, hogy megbocsátásuk ne felszínes legyen, hanem a szívünk valóságos magatartása: „... ha meg nem bocsáttok atyátok fiának szív szerint”. Azt mutatja, hogy igazán megbocsájtok, ha nem használom ki a visszafizetés lehetőségét. Megdöbbentő, hogy milyen sokszor imádkozunk gyanútlanul a Miatyánk ötödik kérését: „bocsásd meg a mi vétkeinket”. Amikor tovább folytatjuk, nem tudatosul bennünk, hogy Jézus velünk mondatta ki a feltételt: „miképpen mi is megbocsájtunk ...” A bocsánat azt jelenti lemondtam a visszafizetésről és Istent sem akarom haragom eszközévé tenni. Jézusra nézek és megpróbálom utána mondani: „Bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek.” Weltler Sándor A földi életről gondolkodunk, nem a halál utániról. Arról a néhány évtizedről, amit születéstől halálig eltöltünk. Amelyet elronthatunk vagy széppé tehetünk. Megtölthetünk tartalommal vagy sivárrá szegényíthetünk. Amelyből egyetlen adatott, amelynek évei és szakaszai nem pótolhatók, föl sem cserélhetők. Hogyan és miért mond erre az életre egyértelmű igent a keresztyén ember? Az életszeretetet és a keresz- tyénséget nem mindig és nem mindenki érzi összetartozó fogalomnak. „A keresztyén embereknek mindegy, hogyan élnek ezen a világon, nekik az örökkévalóság a fontos”— vádoltak minket hosszú ideig, itt-ott még ma is ezzel a keresztyénséggel homlokegyenest ellenkező életszemlélettel. A gyanút máig sem sikerült nyomtalanul eltüntetni másként gondolkodó embertársaink fejéből. Keresztyén és nem keresztyének közös bűne ez. Ha valaki, úgy a keresztyén ember igazán életpárti. Ogy tekint Istenére, mint aki az élet Atyja és teremtője. Jézus önmagát az életnek nevezi. Azzal pedig, hogy maga is vállalja, a legmagasabb értékké emeli emberi életünket. Ha életről van szó, a keresztyén ember kétségtelenül távolabbra néz, mint mások. Örökkévaló perspektívával számol. Ez azonban nem von el az élet értékéből semmit, sőt inkább megkoronázza azt. Annyira értékes az A Pest megyei egyházmegye kántorai ismét a fóti Kántorképző Intézetben tartották meg szokásos évi találkozójukat június 19-én. Az előadások és megbeszélések középpontjában természetesen az új énekeskönyv használatával kapcsolatos kérdések álltak. Két előadás hangzott el ilyen címen: A kántor mint tanító és: A kántor mint liturgus. Marschalkó Gyula és Bálint József előadását nagy érdeklődéssel hallgatták a résztvevő kántorok, lelkészek és érdeklődők. Az előadások az elvi kérdések tisztázása mellett a gyakorlati kérdések egész sorát érintették, melyek főleg az énekek tanítására, az új korálkönyv használatára az istentisztelet kántori feladataira vonatkoztak. Rendkívül élet, hogy el nem múló lesz. Any- nyira szép, hogy Isten tökéletessé formálja. Hallatlan érték a kezünkben, bár beszennyezve, töredékesen, megcsúfítva, megnyomorítva. De aki hiszi, hogy a hibátlan felé igyekszik, aki tudja, hogy az igazi életnek a kezdeményeit már látja, az nagyon szereti, mindenki másnál többre becsüli az életet. < Aki igent mond, az élvezni szeretné az életet. Minden lehetőségét megragadni. Értelmét megtalálni. Amit nyújtani tud, mind felhasználni. Az teljes életet akar élni. Meg akarja nyerni az életet. Jól ismerjük Jézus furcsa tanítását erről a törekvésről. Az élet igazi szépsége, legmélyebb értéke csak azok előtt tárul fel, akik mernek kockáztatni. A saját életüket kockára tenni azért, mert mindig találnak ügyeket, amelyek áldozatot igényelnek és embereket, akik élete támogatására vagy gazdagításra szorul. Ezek nyernek — tanítja Jézus. Aki a fordítottját követi, minden logikus várakozás ellenére vesztes lesz. Igaz, hogy óvja az életét s igyekszik mindennel ellátni, amit csak igényelhet, de szánalmasan keveset ismer. A felszínből valamit. Csak azt nézetgeti, forgatja, azt a nagyon keveset. Nem csoda hát, ha úgy ítél: unalmas az élet, fárasztó és szürke. Nem sok örömöt vagy újat tartogat. Mert megnyerni igyekezett és megőrizni, jóvátehetetlenül elveszítette. Emiatt tehát, életszeretetünk és élénk megbeszélés és tapasztalat- csere alakult ki az előadások nyomán. Bálint József előadását hallva az a kívánság jutott kifejezésre, hogy ilyen tárgyú írások az Evangélikus Élet útján szélesebb körben is ismertté legyenek. A záró áhítatot 1 Pt 2,1—10 alapján Keveházi László esperes tartotta ezzel a témával: A kántor mint pap. A találkozó negyven résztvevője — akik közül 26 kántor volt az egyházmegye 1& gyülekezetéből — örömmel énekelte együtt az új énekeket, és új ösztönzéseket nyerve indult a további szolgálatra a szívében zengő éneksorokkal: „Zengjetek Istennek új éneket! Csodáin ámulva ujjong szívem. Én is új dallal dicsérem.” (68. ének) Marschalkó Gyula-----------------------------------------»----------------------él etörömünk érdekében biztat Jézus: ne őrizgesd, ne szorítsd a markodba, mert elveszíted! Légy bátor! Állítsd célok, ügyek, emberek szolgálatába! Menet közben fogsz rádöbbenni, mennyire szép, mi mindent tartogat, mennyire lehet élvezni. Sose lehet igazán belefáradni. Nem lehet az unalomig megismerni. Mindig új, egyre szebb, egyre élvezetesebb. De az alapszabályt ismerni kell és próbálni elfogadni. Mert valahol itt rajzolódik elénk az igazi életszeretet, a valódi „igen” az életre. Bajban, kudarcok között viszont nehéz kimondani. Valóságos művészet. De végig kell gondolnunk, mert valamennyiünket érint. Ahogyan minden embernek választ kell találnia arra, milyen módon mond igent az életre a hétköznapokban, épp úgy, minden embernek föl kell készülnie a határhelyzetre is. Mert a kudarcoktól, a szenvedéstől, csalódástól senki sem kímélheti meg önmagát. Nemcsak a céltalanség vagy az elvétett irány, hanem a krízis is elvezethet oda, hogy nem akarok vagy már nem tudok életpárti lenni. Ez a döntés pedig még láthatóbb és egyértelműbb, mint az előzőek. Aki nehéz helyzetekben elveszti az élet szeretetét, az fokozatosan vagy egy pillanat alatt az életét veszti el. A krízist át lehet vészelni, túl lehet élni, sőt még hasznunkra is lehet fordítani. De az nehéz feladat, segítő kezek nélkül nem is igen sikerülhet. A keresztyén ember életszeretete ezen a legnehezebb terepen is nyilvánvaló. Istent ott tudjuk a legnehezebb napok és a legszomorúbb események mögött is. Olyannak ismerjük őt, mint aki képes és kész megvédeni a legiszonyúbb veszélyben is. Azt vallja magáról, sosem terhel jobban annál, mint amennyit biztosan el tudunk viselni. Tanúira pedig olyan hírt bíz, amely nagyon sötét percekben is az élet és a holnap felé lendíti azt, aki hallja: nemcsak túlélni lehet és kibírni. Isten mindennel az őt szeretők javát akarja munkálni. Szabad ezt a célt megkeresni és felismerni. Akár gondolkodunk tehát, akár a mindennapi feladatainkat végezzük, akár sötét percekkel küszködünk, döntésünk csak az igen lehet, az élet szeretete és megbecsülése. Szabóné Mátrai Marianna A Sajtóosztály értesíti a lelkész) hivatalokat és megrendelőit, hogy JULIUS 1-TOL AUGUSZTUS 31-IG az iratterjesztés szünetet tart. Az iratterjesztési szünet alatt — tehát július 1-től augusztus 31-ig — a készpénzért történő eladás zavartalan. A július 1. után érkező írásbeli megrendeléseknek csak szeptember 1. után tudunk eleget tenni, mivel a postai küldemények feladása szünetel. Egyházmegyei kántortalálkozó Luther és a reformáció oldalnézetben 4. A papiros átok Ezek a sorok nem a teljesség igényével íródtak. Sok-sok részletkérdés, epizód befolyásolta az eseményeket mind Rómában, mind pedig Wittenbergben. De az már érződött két-három évvel a tételek kiszögezése után, hogy Róma antipólusa Wittenberg lett. S ezekben az években a sajtó nagyobb nyilvánosságot biztosított Wittenbergnek, mint Rómának. Apróbb kudarcok is érték Luthert, mint pl. a lipcsei disputádon, de wittenbergi fellegvárában teljesen biztonságban érezhette magái És noha biztonságban volt, mégsem gondolt az egyházból való kiszakadásra. A dolgok persze sokkal bonyolultabbak voltak. A teológus Luther egyre határozottabb következtetésekre jutott. Három, híres értekezése tette azután teljessé és helyrehozhatatlanná Rómával a szakítást. Az első egy német nyelvű felszólítás volt a világi emberekhez (A német nemzet keresztyén nemességéhez). A második egy latin nyelven írott értekezés (A pápák babiloni fogságáról). A harmadik a pápának szánt írása (A keresztyén ember szabadságáról). Két megjegyzést fűzzünk írásaihoz! Az egyik a bennük mutatkozó teológiai következetesség. Észrevehetően kiszélesedett a küzdőterülete. Míg korábban, fellépésének kezdetén csak a búcsút és az azzal való visszaélést támadta, s azokat is szinte bocsánatkérő- leg, addig ezekben az iratokban már felvetődik a kérdés, mi a helyzet a pápa primátusával kapcsolatban. A búcsút a pápa hirdette meg. Honnan van joga és hatalma ehhez? A kiszélesedett küzdőterületen a célpont egyre inkább a hierarchikus intézmény és annak feje, a pápa lesz. Róma szemszögéből nézve ez már tűrhetetlen, s így ezek a „támadó jellegű iratok” vonták magukkal a pápa kiközösítését. A másik feltűnő jelenség Luther nyelvezetének páratlan ereje, amely még ma is ámulatunkat váltja ki. Az a szerzetes, aki másfél évtizeden keresztül csak latin szókincset használt, most viharos erővel, elképesztő gazdagságában szólaltatja és csillogtatja meg anyanyelvét. Képek, metaforák, jelzők csodálatos világába kalauzolja az olvasóit. Nyelvezete magával ragadja az egyszerűbb és műveltebb lelkeket, s megittasod-. va szegődnek táborába. Gyorsan és tökéletesen fogalmazott s a német nemzet nagy kincsét bányászta ki ismeretlen mélységekből, az irodalmi, nemzeti nyelvre. Erre a tevékenységére került korona 1521-ben, amikor wartburgi fogságában lefordította az Újszövetséget. 1520-ban tehát véglegessé válván a szakadás. Luthert, mint eretneket kiátkozták az egyházból. (Mai napig átok alatt van.) Valószínű a kúria sem gondolt árra, hogy szigorú intézkedése „papirosátok” marad. Mert eddigre a német nép nagy részének kedvelt fia lett (Luther bántódás nélkül megtehette azt, hogy az átokbulla másolatát a kánonnal együtt máglyára vetette). A kúriának be kellett azonban látnia, hogy az Alpokon túl más szelek fújdogálnak, az „eretnek” mögé felsorakozott a Rómával egyet nem értő népek sokasága. így tehát a közszellem nagy felkavarodása közepette szövetségre kényszerült a pápa a császárral (1521), hogy Luthert és tanait közösen semmisítsék meg. V. Károly szükségképpen a pápaság, a római egyház személyes bajnokának és a fennálló rend megőrzőjének tekintette magát Az ezután következő események szinte a legendák világába kalauzolnak bennünket. Amint láttuk, a szerzetessel nem bírt Róma. Akkor jöjjön a császár és a „szent német-római birodalom” minden erejével és hatalmával! 1521-ben ennek megfelelően Wormsba idézték, ahol a birodalmi gyűlésen a fiatal császár és a rendek előtt kellett számot adnia dolgairól. De Wormsban már egy edzett, harcos „lázadó” állt, aki arra a köve- t?]ésre, hogy vonja vissza tanítást. határozott öntudattal felelte: amíg a Szentírással vagy a józan ész segítségével meg nem cáfolják tanait, nem von vissza semmit. És hogy a pápák, meg a zsinatok is tévedtek és tévedhetnek. És, hogy „itt állok, másként nem tehetek, Isten engetn úgy segél- jen!” Mögötte négy kemény esztendő állt Itt már nem azzal a Lutherrel találkozunk, aki 1517-ben 95 tételt bocsátott vitára egy jelentéktelen városkában, ahol talán a professzorokon és diákokon kívül a nép még olvasni sem tudott. Itt most egy birodalommal állt szemközt. Egy birodalommal, melynek vezetősége, a társadalmi piramis csúcsa szorongott a worm- si katedrálisban. Vajon sikerül-e a császárt is térdrekényszeríteni ? Beláthatatlan következménye lett ezeknek a szavaknak. Magával vonta a birodalmi átkot, a wormsi edictumot, a legmagasabb fórum kegyvesztettségét. Ennél súlyosabb ítéletet nem is lehetett volna hozni. A német társadalom érzülete azonban messze elkanyarodott a császár akaratától. A német nemzet szíve a barátért dobogott. S ha csak itt Wormsban nem hajtják végre rajta a súlyos ítéletet, mint száz évvel korábban Húszon, a törvényen kívül helyezés első pillanattól kezdve holt betű marad. És ez következett be. Mert közvetlenül a birodalmi gyűlésről tá- voztában romantikus módon, emberrablók kezébe került, akik Wartburg várában rejtették el. Az emberrablás színlelt volt. Frigyes, '7ász választófejedelem emberei követték el. Tíz hónapot töltött ’ other a fejedelem sasfészkében, miközben lefordította német nyelvre az Újszövetséget. Minden kétséget kizáróan eze- k' ! az éveket a német történelemben az ő neve fémjelezte. 1521-ben immáron a középkor másik legnagyobb intézményét, a császárságot fektette két vállra. Megmutatta, hogy hatalma csak addig terjed, amíg vannak, akik kiszolgálják. S a császár hatalma, amint ezt már korábban fejtegettük, Némeországban árnyékhatalom volt. Az edictum végrehajtásához nem akadt vállalkozó. (Luther még Wartburgot is többször elhagyhatta.) Még néhány évig kegyeltje maradt a német nép nagy részének. Bátor magatartása s mozgalma, amely kikezdte a pápaság és császárság tekintélyét óhatatlanul mozgósította a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő tömegeket, elsősorban azt a parasztságot, amely az új eszmében vélte a szolgaság bilincseiből való szabadulás lehetőségét felismerni. Lassan, de biztosan közeledett a reformáció legválságosabb periódusához, a nagy német parasztforradalomhoz. Nincs helyünk a kérdés elemzéséhez, de azt világosan kell látnunk, és tudnunk, hogy Luther nem is volt politikus, nem is értett hozzá. Rendkívül bizonytalanul mozgott, ha a politika ingoványos talajára lépett. Az eddig vázolt eseményekből is egyértelműen csak arra lehet következtetni, hogy teológiai műveltségű szerzetes volt, aki az egyházban fellelhető tévedések és hibák ellen bontott zászlót. Ereje és magabiztonsága a teológia, Szentírás, hit és erkölcs területén szinte utolérhetetlen volt. Amikor azonban a reformáció vulgáris értelmezést kapott, amikor átcsapott társadalmi földrengésbe, Luther kezéből kicsúszott az irányítás lehetősége. (Folytatjuk) Rédey Pál
