Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-31 / 31. szám
GYERMEKEKNEK. A farizeus és a vámszedő Lk 18, 9—14 Az első szavak után kiderül, hogy Jézus ezt a példázatát az el- bizakodottaknak címezte. Akkor talán nem is nekünk szól — fogalmazzuk meg csöndesen magunkban. Ebben a pillanatban óriási a veszélye annak, hogy önmagunkkal nagyon elégdett, elbizakodott emberek legyünk ÖRÖKÖS GYENGÉNK, hogy egymáshoz méregetjük magunkat Hiszen mindig találunk valamit, ami bennünk sokkal jobb, mint a másikban. „Nem vagyok olyan mint a többi ember” — mondta a farizeus és mondjuk mi is. Lám’ én nem szoktam feleselni a szüleimmel: mindig elkészítem a házi feladatom: tudom, hogy a játék mellett nem felejt- kezhetem el a kötelességeimről. Én nem vagyok önző, türelmetlen a testvéremmel, mint az osztálytársam. Önállóbb is vagyok, nem igénylem, hogy mindig kiszolgáljanak. Sőt, többet is segítek a szüleimnek mint a padtársam. Lehetséges, hogy valóban így van... De a megelégedettség öntelté tesz, sokszor elvakulttá is. Észre sem vesszük, ha néha a másik szorgalmasabb, illemtu- dóbb, figyelmesebb, több szerete- tet ad. Észre sem vesszük a fogyatékosságainkat, hibáinkat — végsősoron a bűneinket. Képesek vagyunk valóban azt gondolni, hogy mi jobban megérdemeljük Isten szeretetét, mint a másik ember. Büszkék vagyunk magunkra. ILYEN VOLT AZ A ZSIDÓ FŐEMBER IS, aki elvakultan, gőgösen imádkozott a templomban, hálátadva azért, hogy különb, mint a vámszedő. A vámszedő, ha hallotta volna ezt az imádságot, akkor serit tiltakozott volna. Számára nem is volt ez fontos, milyen helyet foglal el az emberek között. Bizonyos vagyok abban, neki is voltak dicsérendő tulajdonságai, jó oldalai. Nem valószínű, hogy mindenestől elvetemült volt. Mégis tele volt bűnbánattal, hiszen nem emberekhez, hanem Istenhez mérte magát. JÉZUS KÖZELÉBEN EGÉSZEN TISZTÁN LÁTHATJUK MAGUNKAT. Szeretete mellett eltörpül a miénk, megbocsájtá- sát tapasztalva rádöbbenhetünk milyen szűkkeblűek vagyunk és elégedettek önmagunkkal. Elfelejtjük, hogy Jézus arra tanított minket, ne légy olyan fontos önmagad számára. Figyelj inkáb' rám! Hogyan szeretlek én téged és azt is aki az ellenséged! Hogyan bocsaj tok meg neki és neked is! Vedd észre, hogy én egyformán szeretem Zákeust, a gazdag ifjút, Máriát és Mártát, mindkét gonosztevőt akiket velem együtt feszítettek meg, a farizeust és a vámszedőt is. Mindannyian az ő bocsánatából . élünk. Nem büszkélkedhetünk saját jóságunkkal. A KRISZTUSSAL VALÖ TALÁLKOZÁS nem a megsemmisülést szolgálja, nem is csak a kétségbeesést bűnösségünk miatt, ö azért jön elénk, hogy megajándékozzon minket szeretetével, bocsánatával, új élettel. Oj emberségét is ad nekünk, hogy ne ellenséget, ne elveszettet, ne megvetni valót lássunk egymásban. Inkáb társat, barátot, akiért Jézus szintén az életét adta, akinek megbocsátott, akit éppen úgy szeret mint engem. Tekusné Szabó Izabella ELHUNYT AZ ELSŐ DÄN NŐI LELKÉSZ Ruth Vermehren, a .dániai evangélikus egyház első női, lelkésze 88 éves korában elhunyt. Ifjúságától kezdve az volt a vágya, hogy lelkész lehessen, olyan időben, amikor az egyházban még teljesen reménytelen álomnak tűnt. Ennek ellenére beiratkozott a teológiára és 1927-ben befejezte tanulmányait. Ezt köve- tdleg egyházi munkásként börtön lelkigondozói munkát végzett, amelyet később lelkészként is folytatott összesen 46 éven át. 20 esztendei szolgálata után elsőként őt avatták lelkésszé a dán evangélikus egyházban. A közelmúltban lezajlott nemzetközi televíziós karmesterverseny kezdete előtt az újságban bemutatták valamennyi résztvevő fényképét. Családomban különös játékot kezdtünk: minden családtag választott három jelöltet, akit a végső győzelemre esélyesnek tartott. Ezután kezdődött el az elődöntő, majd a középdöntő és végül a döntő. Végülis egyikünk sem találta el a győztesek személyét, pedig választását mindenki szépen megindokolta, a tekintet kisugárzásával, a fejformával, a rátermettség árulkodó jeleivel... Nincsen olyan sport-világverseny, amelyre a fiatal sportolók ne úgy indulnának el, hogy eljutnak egészen a döntőkig. Mégis a résztvevők többsége elvérzik már az előfutamok során. A végső győzelmet pedig csak egyetlen versenyző vagy csapat szerezheti meg. De ennek a versenyzőnek vagy csapatnak is végig kell harcolnia az elő- és középfutamokat, majd a döntőt is. Életünk — előfutam... Nem lehet kihagyni, átugrani egyes szakaszait és követelményeit Meg kell tanulnunk először a gyermeki élet szabályait, majd a fiatal évekét, végig kell járnunk a felnőttkor küzdelmes útjait és ha megérhetjük, megtalálnunk a megöregedés és öregkor örömeit, a gyarapodó terhek hordozása közepette is. „Ügy elmúlnak esz- tendeink, mint egy sóhajtás” — írja a zsoltáríró, majd így folytatja: „taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsol 90, 9. 12) Ez a vallomás is nyilvánvalóvá teszi, hogy érdemes a gyorsan múló napokat is számlálni és érdemes azt kérni Istentől, hogy el ne rontsunk mindent, értelmetlenné ne váljon az életünk, bolondokká ne torzuljunk, hanem inkább megteljünk bölcsességgel, a szív maradandó javaival. Miért fontos ez az út végéhez közeledve? Azért, mert az előfutamokat a döntő követi ! , AKI AZ ELMÚLT HETEKBEN FIGYELEMMEL KÍSÉRTE ifjúsági rovatunkat, annak a számára nem lehet többé általánosság és szólam napjaink mérlegre tétele és számlálása. Szenvedés? Munka? Élmények? KuAz élet: előfutam? darc? Magány? Találkozások? Örömök? Önmegvalósítás? Ilyen kérdésekről szóllak a cikkek és ki-ki megtalálhatta bennük saját kimondott vagy kimondhatatlan kérdéseit is. Talán — és ezt nagyon szeretnénk remélni — tanácsot és erősítést is kapott a jó utak választásához, ahhoz, hogy az „előfutamok” kísértései és próbái között el ne veszítse a kedvét és lendületét, hitét és erőtartalékait, ki ne essen az előfutamok során, fel ne adja a veV- senyt! Ehhez most azt szeretnénk hozzátenni, hogy az igazi versenyzőnek tudnia kell, hogy az előfutam után lesz döntő is és akarnia kell, hogy ő is eljusson oda! Teológus nyelven szoktuk ezt a tudatot reménységnek is mondani, mégpedig az örökélet reménységének. Ez azt jelenti, hogy az életet többnek hisszük, mint a számlálható napok sora, miként a jégyhegy- nek csak kicsiny része látható a tengerszínt fölött, a nagyobb rész a tenger mélyén van, úgy életünket is olyannak látjuk, mint amelynek egyrésze látható és mérhető percekkel és évekkel, de a többi, a nagyobb rész Isten ígérete szerint most még láthatatlan. Luther, halála közeledtét érezve is tovább tanította az evangéliumi hitre környezetének tagjait. Böhhoeffer, a mi korunk mártír-lelkésze a náci koncentrációs táborban, várható kivégzése előtti napokban és órákban is Istenben való töretlen bizalmáról és az élet reménységéről írt ihletett verssorokat. Csak azért Voltak erre képesek ők és még sokan mások, mert hittek a jövőben, a feltámadásnak csak hittel megragadható valóságában. Ezért tudtak utolsó óráikban is hűek maradni Urukhoz, Jézushoz, Aki az újszövetségi tanúk bizonyság- tétele szerint, szinte szemünk láttára járta meg a jelenből a jövőbe vezető utat. A (TQVÖ — MAR ITT MEGKEZDŐDIK. Nem távoli mesés ígéretekről beszélt Jézus, hanem azt mondta, hogy aki hisz, annak már itt, már most örök élete van (Jn 5, 24), vagyis ez a tudat, ez a reménység áthatja egész életét. Erőt ad neki a mindennapok harcaihoz és derűssé teszi a szívét, ha a jövőre gondol. így kaphatnak értelmet szolgálataink, viszonzást sem váró szeretetünk. Így lesz számunkra is valóság az, hogy az élet célja nem csupán a „résztvétel” — az olimpiai eszme szerint — hanem a „továbbjutás”, á győzelem. „Várom az Urat, várja a lelkem és bízom ígéretében. Leikém várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt...” (Zsolt 130, 5—6) Ezt énekelték a zarándokok, mert hitték, hogy az Űr megtartja ígéreteit és nem hiába várják őt. Az őrök (talán te is voltál már éjszakai őrségben !) hisznek a reggeli fény érkezésében, különben rettegniük kellene az éjszaka sötétsége miatt. A keresztyén ember hisz a naponta felkelő napsugárban is és a halál sötétségét megszüntető végső napkeltében is. Jézus Krisztus ennek a fénynek kiapadhatatlan forrása! Ha pedig ilyen hitünk van, akkor egyszeriben nagyon sok tennivalónk lesz! Hiszen nem kell rettegnünk a múló időtől, hanem szabadon és derűsen végezhetjük munkánkat, segíthetjük egymást, küzdhetünk meg az élet árnyaival. A DÖNTŐBE JUTÁS ÉS A GYŐZELEM KIVÍVÁSA ebben a versenyben már nem csak egyes versenyzők jutalma: itt nincs megszabva a győztesek száma. Mindenki döntőbe juthat, mindenki átveheti a győztesnek járó díjat, aki Jézus segítségét igénybe veszi. Aki hisz Jézus győzelmének érvényében. A fényképek és előzetes esélyek alapján valóban nem lehetett kitalálni a későbbi győztes karmesterek személyét. Látni és hallani kellett őket. A döntőbe jutottak mind nagyon boldogok voltak. Ez pontosan így van a ml életünkben is. Jó versenyzést! Szirmai Zoltán — SZÜLETÉS. Kiss Péter komáromi segédlelkészéknek június 15-én Komáromban első gyermekük született. Neve: JOHANNA. Luther és a reformáció oldalnézetben 3. Kis politikai kaleidoszkóp NEM LEHET MEGÉRTENI LUTHER REFORMÁCIÓJÁT a politikai háttér ismerete nélkül. A polgári történészek a reformációt három koncentrikus körben látják megvalósulni. Belülről kifelé adva van Luther személyes felismerése, egy vívódás eredménye, amelyben eljut az „Önreformáció” gondolatához A második kör a középkori egyház megreformálásának igénye, amely több-kevesebb siker következtében új formációban áll előttünk azóta. Nevezetesen a protestáns Észak véglegesen a reformáció oldalára áll, majd a tridenti zsinat (1545—1563) határozatai szellemében megújul a római egyház is A harmadik koncentrikus kör Luthernek és a reformációnak a társadalomra gyakorolt hatása, amelyben földrengésszerű mozgást idézett elő. A marxi történelemszemlélet megfordítja a logikát és a dolgok menetrendjét társadalmi, gazdasági, politikai oldalról indítja el. És noha elsőrenden ezeket a kérdéseket vizsgálja, elismeri a kölcsönhatást és Luther személyes munkáját nagyra értékeli. Valóban sok mindenre kapunk választ, ha Luther korában otthonosan mozgunk. Itt van pl. a „szent német-római birodalom”, amelynek élére éppen ebben az időben nem kevés megvesztegetéssel és cselszövéssel egy 19 éves Habsburg került, V. Károly személyében. Birodalom volt ez, noha még határait sem tudnánk pontosan meghúzni, amelyben az alattvalók társadalmi ellentétben, vérmérsékletben és kulturáltságban mélyreható különbségekben éltek. Felsorolni is nehéz lenne a népeket, amelyeket koronája alá vont öröklések és szerzések útján ez a Habsburg fiatalember. Spanyolok az ibériai félszigeten, flamandok a Németalföldön, itáliaiak, németek — egy elavult alkotmánnyal — csehek, osztrákok és magyarok, s az újonnan felfedezett Amerikában mexikóiak, hogy csak a nagyobb népeket említsük. Egész élete abban őrlődött fel, hogy megőrizze azt, amit örökölt vagy véleménye szerint örökölnie kellett volna. És mivel Európa szíve már régtől fogva nem dobogott egységesen, kitartó és heves ellenkezés fogadta mindenütt uralmát. Egy félelmetes centrifugális erő jelenkezett abban a birodalomban, amely nem ismerte a naplementét. Ebben jutott külön szerep a reformáció és a török im- périum számára. Ha az összefüggéseket világosan látjuk, el tudjuk képzelni háborúinak szakadatlan sorát, amelyet a franciákkal, Rómával, törökökkel, stb. folytatott, miközben, mint megrögzött katolikus, a „hitetlenséget” is ki akarta irtani. (Mondják, hogy tizenhét provinciájában az 1522-ben bevezetett inkvizíció után mintegy 30 ezer ember halt meg.) Legnagyobb bánatára Németországban nem tudott boldogulni az „eretnekséggel”, holott minden kísérletet megtett ennek érdekében. DE NÉMETORSZÁG MÁS VOLT, MINT SPANYOLORSZÁG VAGY ITÁLIA. A német fejedelemségek az alkotmány értelmében választották a császárt s éppen az alkotmánynak tulajdonítható egyfajta festői feudalizmus vagy annak anarchikus változata. A fejedelemségeknek, grófságoknak, tartományoknak, önálló városoknak nagyonis megfelelt egy „árnyékuralkodó”; — mert itt az volt mindenkor a császár — akinek tehetetlenségét ügyesen kihasználták érdekeik megvalósításához Márpedig ezek az érdekek első renden a központi vezetés ellen irányultak. És mert, amikor megegyeztek volna a rendek Károllyal, a katolikussal, ellene szegültek Károly- nak, a császárnak. Lényegében ez a szempont vezette a németek állásfoglalását a reformáció ügyében is, de ugyanez a szempont érvényesült a pápa, a francia vagy angol királyok esetében. Ilyen állapotok közepette természetesen feltartóztathatatlanul terjedt Luther eszméje, a reformáció, amely párosult a humanisták és általában a jobbízlésű emberek fellobbanó tisztulási vágyaival. Az ezidőben fejlődése legnagyobb korát élő sajtó azután szárnyra kapta és terjesztette az eszméket. AZ ESEMÉNYEK TENGELYÉBE A WITTENBERGI SZERZETES, LUTHER KERÜLT. 1517- ben ez a jámbor szerzetes még csak a búcsúcédulákkal való visszaélés ügyében kezdeményezett vitát. A vita azonban első pillanattól kezdve nem a wittenbergi professzor katedrája előtt zajlott, hanem egész Németországban, ahol a pápaság elleni érzelmeket alaposan felkorbácsolta. Egyenesen meglepő, hogy Róma először nem vette komolyan a wittenbergi ügyet, s így lépéshátrányba került. Hiszen eszköztárában bőven akadt fegyver, amellyel azonnal el lehetett volna némítani ezt a fontoskodó és a kúria politikájába illetéktelenül beavatkozó szerzetest. Amint azonban egyre fenyegetőbbé vált a vihar, kényszeredetten, de hozzányúlt a „Luther-kérdéshez”. Egy hosszú esztendő lépéshátrányával bízta meg X. Leo pápa Cajetan bíborost, hogy a „bará- tocskát” hallgattassa el, tartasson vele bűnbánatot és vonassa visz- sza tanítását. 1518-ban idézték Augsburgba Cajetan kardinális elé, akinek felhatalmazása volt eredménytelen tárgyalás esetére, hogy Rómába szállíttassa az „eretneket”. „Meg fognak égetni, fordulj vissza” hangzott a figyelmeztetés, Húsz János rettenetes példájának vizíója kíséretett. Cajetan választékos diplomata volt, a kihallgatás hevében azonban mégis elragadta magát De a lényeg mégsem ez volt. A SZERZETES BIZTOS TALAJON ÁLLT, hiszen a búcsú akkor még nem volt kanonizált dogma, ebben a kérdésben fölénybe is került. De a búcsút a pápa hirdette meg és így a pápa tekintélyére terelődött a kérdés. S ha Cajetan nem jelenti ki, hogy a „pápa magyarázza a Bibliát”, talán sok minden másként történt volna. De a kijelentés elhangzott, s Luthert a legérzékenyebb pontján érintette. És ekkor ugyanúgy állt Augsburgban a bíboros előtt, mint három év múlva a császár előtt Wormsban és határozottan leszögezte, hogy nem von vissza semmit mindaddig, amíg meg nem cáfolják tételeit. Cajetannak jó szeme volt, felismerte a közhangulatot és nem hajtotta végre a kúria utasításait. Ez az epizód azután már fényt vetett arra, hogy adódhatott valaki, aki ujjat mert húzni egy másfél ezer év alatt kiépült intézmény- rendszerrel, amely ugyan az eredeti tanokat alaposan eltorzította. És ki mert állni annak biztos tudatában, hogy ennek az intézménynek a kezében még mindig óriási hatalom és jog van. A kudarc Róma figyelmét if fehívta arra, hogy a Luther-kérdést már korántsem lehet olyan egyszerűen megoldani, mint az eddigieket. A gépezetbe homok szóródott, csikorogtak a kerekek, s az éles szem észrevette a kúria tehetetlen kapkodását. Mert Valóban Luthert beidézték Rómába, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a hatalom központjában tegyenek pontot a kínos ügyre. Látszólag Róma jószándéka tükröződött az idézésben. Viszont okulva a történelem tapasztalataiból, természetesnek kell vennünk, hogy Luther barátai, elsősorban a szász választó, Frigyes, ellene szegültek a római koncepciónak, visszatartották Luthert. (A fejedelem a későbbiek során is következetesen keresztülhúzta Róma számításait.) HALLATLAN VAKMERŐSÉG VOLT EGY JELENTÉKTELEN SZÁSZ SZERZETES RÉSZÉRŐL nem engedelmeskedni a legfelsőbb egyházi tekintélynek. Ezáltal rendkívül érzékeny pontján találta el Rómát, még hozzá valahol a szíve tájékán. Ez volt Luther első országos diadala. Rédey Pál (Folytatjuk) •> „írok nektek, ifjak.
