Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-16 / 3. szám

Nézzünk fel ! Szolgálatba állítások a Somogy—Zalai Egyházmegyében Tisztelet a szülőföldnek Külföldön élő magyar művészek kiállítása a Műcsarnokban Amerigo Tot, vagyis Tóth Imre szobrának a nevét kölcsönözték a Művelődési Minisztérium és a Magyarok Világszövetségének kiállí­tást szervezői. Tizenkét évvel ezelőtt volt már egy kiállítás — jó­részt képzőművészeké —, s amint Köpeczi Béla miniszter megnyi­tójában elmondta, az akkor, annakidején a kezdet volt. Azzal a cél­lal, hogy az idegenben élő, s ott elhunyt nagyjainknak tisztelegjünk. Az tehát a szülőföld tisztelgése volt Tihanyi, Beöthy és a többek előtt. A DECEMBER 16-ÁN MEGNYÍLT ÉS JANUÁR 30-IG TARTÓ KIÁLLÍTÁS a „Tisztelet a szülőföldnek” címet viseli. Itt már a kül­földön élő magyar származású, sokszor második generációs művé­szek küldték el, vagy hozták el személyesen alkotásaikat. S ajánlot­ták fel — nem is kevesen a háromszáz mű közül — ezeket magyar- országi képtáraknak. S nem csak az úgynevezett nagyok — Amerigo Tot, Vasarely — hanem az éppen szárnyukat bontogatok, azok, akik az új hazában nemrég lettek ismert festők, iparművészek vagy fo­tóművészek. Ausztriától Ausztráliáig, az Egyesült Államoktól Fran­ciaországig élnek és alkotnak ők. Mégis ebből a hazából szakadtak ki, innen vitték magukkal élményanyagukat, sokszor oklevelüket. S ez a kiállítás egyik izgalma. Hiszen a hazai földből vétetett erő ta­lálkozott különböző kultúrákkal, kölcsönösen megtermékenyítve egymást. Ezért nem csak az új technikai megoldások figyelemremél­tóak, — természetesen azok is — hanem az üzenet. Mert ezek az al­kotások üzennek a szülőföldnek, üzennek arról, hogy magyarok va­gyunk itt és ott is, s ez nem valami „nosztalgia” csupán, hanem a gyökerek keresése — és ezen túl még valami, amit csak a művé­szet nyelvén lehet kifejezni. KORUNKBAN, AMIKOR NEM A FANTÁZIA VILÁGÁBA TAR­TOZIK AZ, hogy Naprendszeren kívül élnek-e élőlények, akik ér­telmesek, tudományos kérdés, hogy, hogyan üzenjünk nekik, s az is, hogy — ha vannak — üzennek-e ők nekünk, és mi fel tudjuk-e fogni ezeket a jeleket, nos ebben a korban roppant izgalmassá vált, hogy üzenni tudunk-e egymásnak. A kiállítás bebizonyította, hogy tudunk. Kezdjük érteni egymás nyelvét, ha nem is mindenben, de a művészetben igen. Mi idehaza figyelünk hangjukra, indulókéra éppen úgy, mint világhírességekére. A szülőföld számon tartja gyer­mekeit. S a gyermekek megértették a hívást. Tisztelegnek alkotásikkal á szülőföldnek. S ez a tisztelet a mai Magyarországnak szól. Érdekes, sokszor nehezen megfejthető formanyelven, a képek alá írt nevek már alig emlékeztetnek az esetek egy részében az itthoni nevekre, de nem is az a fontos, hogy az Alexanderek egykor Sándorként anyakönyveztettek, hogy a Pierrek Péterként. A lényeg ott vibrál a táblaképeken, ott feszül a kisplasztikákban, ott él a fotókon. S a tisztelet mellett had írjak le még egy szót: bizalom! Bizalommal hív­tuk és bizalommal jöttek. S ez a bizalom az az út, ahol megindul­tunk egymás arcába nézni, örömöket és szomorúságokat felfedezni, az embert, a honfitárst megismerni. A SAJTÓFOGADÁS, MAJD A MEGNYITÁS NAPJÁN alig lehe­tett a kiállított alkotások közelébe férkőzni. S ez nemcsak kíváncsi­ság. Az alkotások mellett a művészek — magyar származásúak — sokan törve, vagy alig beszélik a nyelvet, de a formák, a színek nyelvét igen. Angol és francia mondatfoszlányok a levegőben, tört magyar szó, de beszélő képek és szobrok. Amerigo Tot, — Tóth Inju­re — szobra adta a kiállítás mottóját. „Tisztelet a szülőföldnek.’* Furcsa prés, mintha reformátor eleink Bibliányomtató gépe lenne. A présben egy ember. Mintha most születne. A hazai porból vétetés misztériuma. Az ember korhadt fa. Az „itt élned, s halnod kell” pa­rancsa. Ök, a kiállítók nem itt élnek. Műveikben azonban elküldték önmagukat. Ezért a prés koporsóra is emlékeztet. Tiszta üzenet ar­ról, hogy nincs halhatatlan művészet. Arról, hogy a művész addig él — éljen bármelyik sarkában a világnak — ameddig itthon a szí­vekben él. Ruttkay Levente AZ ETIÓPIÁI EVANGÉLIKUSOK „ANYAGYÜLEKEZETE’’ Nem tele templomokhoz, hanem családias, kislétszámú szórvány­istentiszteletekhez szoktunk, mi, Somogy-Zalában szolgáló lelké­szek. Nem nagy ünnepségekhez, hanem meghitt alkalmakhoz. Rit­ka esemény az, ha nagy létszámú gyülekezet előtt szolgálhatunk. Ezért volt különleges mindany- nyiunk számára az elmúlt év vé­gén megtartott egyházmegyei köz­gyűlés és az azt megelőző isten- tisztelet. Zsúfolásig telt meg ezen a délutánon a szép nagykanizsai templomunk. Több alkalom sűrű­södött egy délutánra: az esperes szolgálatában való megerősítése, új egyházmegyei felügyelő beik­tatása, lelkészavatás, közgyűlés, új egyházmegyei tisztségviselők hivatalba állítása. EMBEREK — LAIKUSOK ÉS LELKÉSZEK — álltak az oltár előtt. Mégis, ez az ünnepély nem volt embercentrikus. Az Úristenre figyeltünk, neki adtunk hálát, az ő szavát hallgattuk, tőle kértünk útmutatást, megerősítést és áldást. A halk énekszóhoz, családias énekléshez szokott szórványhívek boldogan énekelték e nagy „kó­rusban” az istentiszteletet kezdő ,. dicsérő éneket. Dr. Káldy Zoltán í:i püspök a Zsidókhoz írt levél 12. fejezete alapján hirdette Isten $ igéjét. „Ezért mi is, akiket a bi- 1 zonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk , nehezedő terhet és a ben­nünket megkörnyékezö bűnt és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra...” A püspök az 1984-es LVSZ Nagygyűlés színterére utalva beszélt a keresztyén em­ber, s köztük az egyházi vezetők életéről. Küzdőtéren vagyunk. Különösen is ott van az, akire „sok bízatott”. A nagyszerű az, hogy ezen a pályán nem vagyunk magunkra hagyva. Húsz évszá­zad és hat világrész keresztyénsé- ge„drukkol” a lelátókon. De ez még nem elegendő a sikeres küz­delemhez. A bíztató szavak mel­lett kitartó munkára, fáradságot nem kímélő edzésre, céltudatos edzésre, céltudatos , előrelátásra van szükség. A legfontosabb azonban az, hogy felnézzünk Jé­zus Krisztusra, aki a hitet adja és beteljesíti. Ö ad erőt, segítsé­get, hogy jól fussunk és célba ér­hessünk. NEM VÉLETLENÜL KERÜLT ennek az ünnepi délutánnak a közepére a lelkészavatás. Smidé- liuszné Drobina Erzsébet állt az oltár előtt. Négy évi szorgalmas és hűséges lelkészi munkatársi szolgálat után — amelyet az an­gyalföldi gyülekezetben végzett — a surdi gyülekezet hívta meg lel­készének. Egyházunk törvénye értelmében ez adta a lehetőséget arra, hogy a püspök teljes jogú lelkésszé avassa. A lelkészavatás végén imádko­zó szívvel énekelte az egyházme­gye lelkészi kara a „Confirmát” ;í — kérve Isten Szentlelkének ere- I jét a szolgálatba állókra. AZ ISTENTISZTELETET AZ EGYHÁZMEGYEI KÖZGYŰLÉS követte. Dubovay Géza esperes a megváltozott, megfiatalodott egyházmegye feladatairól szólt. A szolgálatok mennyiségi és minő­ségi emelése a legfontosabb fel­adat. Nyitott, korszerű alkalmak­ra van szükség. Rugalmasabb, emberközelibb szolgálatot várnak tőlünk. Vonatkozik ez lelkészek­re éppenúgy, mint gyülekezeti tagokra vagy presbiterekre. Nem könnyű, de nagyszerű munka vár azokra, akik vállalják a szolgá­latot. Dr. Blázy Árpád zalaegerszegi főgyógyszerész egyházmegyei fel­ügyelői székfoglalójában nagyon őszinte és személyes szavakkal tett vallomást a gyülekezet előtt. Az ősi latin mondás átalakításá­val mutatkozott be: „egy akarok lenni az egyenlők között”. Min­den tervét, elképzelését az ige segítségével sűrítette egyetlen mondatba: „Én és az én házam népe az Urnák szolgálunk”. A KÖZGYŰLÉSEN JELEN VOLT Horváth István és Tóth László a Somogy illetve Zala Megye Tanácsa VB egyházügyi titkára. Tóth László meleg sza­vakkal köszöntötte az egyházme­gye megújult elnökségét. Pintér János zalaegerszegi lelkész az egyházmegye gyülekezetei és lel­készei nevében köszöntötte az es­perest és az új felügyelőt. A kö­szöntések sorát Dr. Káldy Zoltán öszeíoglaló szavai zárták. A közgyűlés végén került sor az új egyházmegyei tisztségviselők beiktatására. Igazán úgy éreztük, hogy nem fogunk beférni az imaházba, hi­szen nagyon sokan jöttek el a pécsi szórványból. Nem volt olyan gyülekezet, amelyik ne küldte volna el képviselőit: Komló, Va­sas, Kékesd, Szellő, Szilágy, Pécs- várad, Erzsébet — mindenhonnan érkeztek. Eljött a pécsi énekkar is, hogy a készülő ünnepet még teljesebbé tegye. Marázán már órákkal előtte nagy volt a készülődés, hiszen megvalósult a régi álom, elké­szült a gyülekezet új otthona. A gondnok köszöntő szavai után léptünk be az új imaházba. Tény­leg nagy volt a zsúfoltság, de úgy álltunk ott, mint egy nagy család, amelyik boldog, hogy a hosszú távoliét után újra együtt lehet. Sólyom Károly esperes az lKor 3, 11 alapján hirdette az igét: „Mert más alapot senki sem vet­het a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus”. Aki építkezésbe kezd,»annak tudnia kell, hogy mi­lyen alapra épít. Életünk igazán biztos, alapja, akire mindig bát­ran építhetünk, az élő Jézus Krisz­tus. Az esperes igehirdetése után Szabó Lajos lelkész arról beszélt, hogy milyen nagy feladatot jelen­tett a gyülekezet számára az ima­házzal kapcsolatos munka. Az átépítési munkálatok 1982. már­ciusában kezdődtek és november 1982, november 27-én, Békés­csabáit presbiteri konferenciát rendezett a Kelet-Békési Egyház­megye. Sokan sereglettünk össze a bé­kési gyülekezetekből. Jöttek vo­naton, autóbuszon, személygép­kocsin és gyalog, hogy együtt le­gyünk az ősi templom oltáránál és a nagy tanácsteremben, hogy együtt részesedjünk az úrvacsora szentségében és együtt figyeljünk Urunk szolgálatba küldő és el­igazító üzenetére. A Kendeh György gyulai és Huley Alfréd gerendási lelkész ál­tal vévgzett úrvacsorái istentisz­telet után Balikó Zoltán pécsi lel­kész tartott előadást „A presbiter élete és szolgálata — ma” címen. Elöljáróban arról beszélt, hogy korunk nagy kérdése a közösség, pontosabban az igazi közösség hiánya. „Falak” épülnek és me­rednek az emberek között. Egy­re többen szenvednek a magány­tól, még akkor is, ha nem egyedül élnek. Az ember közösségre te­remtetett, de a bűn megrontja a közösséget. Krisztusban van új kö­zösség. G lép közösségre velünk. Ö hív magához. S azután küld is — a másik emberhez. A hívás és a jellemzője. Istennek adunk halat, hogy ezen a délutánon a nagy tá­volságokat áthidalva testben és lélekben közel, együtt ünnepel­hettünk, figyelhettünk Istenre, s kaptunk áldást is. elején fejeződtek be. A munka anyagi részében az Országos Egy­ház és a Tolna-Baranyai Egyház­megye nagyban segített. Ezen a téren a marázai családok is meg­álltak a helyüket. így a beszámoló nagy, közös tehervállalásról szól­hatott. Ezután köszöntések következ­tek. Péterfia Zoltán, a Vasas-Ma- ráza-Komlói gyülekezet összfel- ügyelője arról beszélt, hogy nem elég az, hogy a falak állnak, hi­szen Isten nem a falak között, hanem a szívekben akar lakni. Zászkaliczky Pál mohácsi lelkész az újrakezdés lehetőségéről szólt. Pavlik János, komlói gondnok megható szavakkal hívott fel mindenkit arra, hogy hűséggel le­gyen templomához és Jézusba vetett bizodalmához. Ez a hozzá­szólás azért is volt megkapó, mert a komlói gyülekezetnek éveken át komoly problémát jelentett, hogy nem volt otthona. Végül dr. Levente István a pécsi gyüle­kezet presbitere fűzött meleg szavakat ehhez a jelentős ese­ményhez. Az énekkar szolgálatén kívül még egy ifjúsági ének is elhang­zott, aminek kezdősora így szól: „Béke, béke Nála béke vár”. Va­lóban ezt éreztük ezen az estén: Nála valóban béke vár. Koczor Tamás küldés, ez a két mozdulat élteti Krisztus gyülekezetét, az egyházat Meg kell hallani a hívó szót. En­gedni kell a Krisztus hívásának. S azután menni is kell a Krisz­tus szeretetével a másik ember­hez. A gyülekezeti elöljáróknak ebben a szent szolgálatban az el­sők között a helyük. Rajtuk is múlik, hogy a gyülekezet valóban élő közösség-e. Az előadást követő hozzászólá­sokból kitűnt, hogy a hallgatókat mélyen megragadta, ami- elhang­zott. A Povázsay Mihály főjegyző ál­tal vezetett Fórum után Tá- borszky László esperes tájékoztat­ta a jelenlevőket az egyházmegye és a közegyház örömeiről és gond­jairól, az előttünk álló feladatok­ról, különös tekintettel a Luther- jubileumra és a LVSZ budapesti Nagygyűlésére. Ezt követően Ko­vács Pál békéscsabai igazgató­lelkész tartott záró áhítatot. A konferencián résztvevők meg­tapasztalhattuk Jézus Krisztus Urunk bűnbocsátó kegyelmét, a testvéri közösség örömét és ere­jét és a békéscsabai gyülekezet vendégszeretetét. Az Etiópiái Evangélikus Me- kane Yesus Egyház központjá­nak közelében áll az a nagy templom, amelynek több mint háromezer gyülekezeti tagja van. A neve: Mekana Yesus templom. A gyülekezet maga a legrégebbi evangélikus gyüleke­zetek közé tartozik és már hosszú idő óta hazai, etiópiai lelkésze van s mint ilyen, példa­képül szolgálhat az egész etiópiai egyház számára. A templom közvetlenül az 1936-os olasz invázió előtt épült fel és egészen eddig az ideig a gyülekezet maga a Svéd Evangé­likus Misszióhoz tartozott. Ugyanettől az időtől kezdve szol­gálnak hazai lelkészek a gyüle­kezetben. Az olasz megszállás sok nehézséget okozott a hívek­nek, a többi kqzött: egy olasz származású lelkészt kényszerítet­tek reájuk. A háború alatti és utáni tapasztalatok arra késztet­ték a gyülekezeteket, hogy meg­tartva a missziói társulatokkal való testvéri kapcsolatokat, ön­álló egyházi szervezetet építse­nek ki. Űj egyházi-gyülekezeti rendtartást dolgoztak ki, és Kés Űjabb szakaszához érkezett a német nyelvterületen levő protes­táns egyházak énekeskönyv ki­adásának munkája. A különböző országokban (NDK, NSZK, Auszt­ria) élő egyházak szakemberei legutóbb a Német Demokratikus Köztársaságban tartották soron következő tanácskozásukat.' A ta­Badim lelkészt választották meg lelki vezetőül. A gyülekezeti ta­gok sokat fáradoztak, hogy elhá­ruljanak a főleg nemzetiségi okok miatti akadályok az evan­gélikus egység útjából. Ennek a gyülekezetnek az élén egy sor kiváló lelkész és vi­lági vezető állott, közöttük: Kés Badim Yalew lelkész, aki az egyház megjelölésére a „Mekane Yesus” (magyarul: a hely, ahol Jézus lakik) kifejezést javasolta. Amikor 1959-ben véglegesen ki­alakult az etiópiai evangélikus egyház egységes szervezete, ak­kor a gyülekezet természetsze­rűen csatlakozott az Etiópiai Evangélikus Mekane Yesus Egy­házhoz, s a gyülekezet tagjai közül választották az egyház első (dr. Emmanuel Sillasie) és jelenlegi (Ato Emmanuel Abraham) elnö­két. Sokan az etiópiai egyházat az egész evangélikusság „anya­gyülekezetének”, templomát pe­dig központi templomnak tart­ják. (Az Etiópiai Evangélikus Egyház sajtószolgálata nyomán, lwi.) nácskozás elsődleges célja az volt, hogy egyeztessék a különböző egyházak javaslatait. E tanácsko­zás után azzal lehet számolni, hogy 1983. végére elkészül a szám- bavehető énekek jegyzéke. Az egyes részletek megtárgyalása azonban még hoszabb időt fog igényelni, (ena) Táborszky László Ifj. Hafenscher Károly Pálos Rozita: Magány a nincs kinek elmondható gondolat háromszor összehajtogatva az emlékezet aljára kerül i a nincs kinek átadható szeretet hétrét összehajtogatva az akarat aljára kerül és figyel a holt halak pupilláival feltépve olykor az időt mely Istent elleplezi (Megjelent a költő ÜTŐN című kötetében, 1975-ben.) Nála béke van Imaházavatás Marázán Krisztussal — együtt-egymásért NAGY TÁVOLSÁGOK — KIS LÉTSZÁMOK. Ez egyházmegyénk AZ ÚJ NÉMET NYELVŰ PROTESTÁNS ÉNEKESKÖNYV ELŐKÉSZÜLETI MUNKÁLATAI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents