Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-16 / 3. szám

GYERMEKEKNEK.

Hiszek a Szentiélekben

Ap Csel. 9, 1—22

„írok nektek, ifjak..."

Hit kontra értelem?

ÉLT JERUZSÁLEMBEN egy Saul nevű ember. Egyszer elutazott egy távoli városba, Damaszkuszba. Szolgákat vitt magával meg köteleket. Embereket akart megkötözve Damaszkuszból Jeruzsálembe hurcolni és ott börtönbe juttatni. Mindezt azért, mert szerették és követték Jézust. Saul úgy gondolta, hogy ez a legnagyobb bűn. Hiszen Jézus szerinte is csaló volt. Azt mondta magáról, hogy ő az Isten Fia. Hogy lehet egy közönséges ember az Isten Fia? A követői is csalók, mert azt mondogatják, hogy Jézus föltámadt és fölment a. mennybe. Meg kell büntetni ezeket az embereket. Ez a helyes, ez tetszik igazán Istennek! Így gondolta Saul. Meg volt győződve arról, hogy jó szolgálatot tesz Istennek.

, A kis csoport már ott járt Damaszkusz közelében. Távolban már látszott a város. Ekkor hirtelen csoda történt. Jézus megmutatta Saulnak, hogy bizony nem jól szolgálja az Istent. Hirtelen fény ragyogott föl Saul és kísérői fölött. Pál kezét a szeméhez kapta és ijedten a földre esett. Akkor egy hangot hallott. Így szólította meg őt: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Saul remegő hangon kérdezte: „Ki vagy Uram?” A hang így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Jézus hangja volt ez? Hát akkor mégis igaz, hogy ő az Isten Fia, föltámadt és él! Saul a félelemtől reszketve kérdezte: „Mit tegyek, Uram?” Jézus így válaszolt: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned!”

A FÉNY ELTŰNT. Saul fölkelt.- Végre ki merte nyitni a szemét, de nem látott senkit és semmit. Megvakult. Szolgái kézen fogva vezették be a városba. Bevezették egy házba. Ott Saul arcát a kezébe temetve így töprengett magában: Milyen gonosz voltam eddig! Ait hittem, Istennek szolgálok, pedig éppen az ellenkezőjét tettem. Ártottam neki. Azután Jézusra gondolt. Így imádkozott hozzá: „Uram, bánom, amit eddig tettem. Bocsáss meg kérlek! Nem tudtam, hogy ezzel ártok neked. Hadd legyek ezután a te hűséges szolgád!”

HÁROM NAP MÚLVA egy öreg ember jött el hozzá. Anáni- ásnak hívták. Ö Jézus követője volt. Anániás Saul fejére tette a kezét és így szólt: „Testvérem! Az Ür küldött engem hozzád, hogy újra láss és az Urnák szolgája légy.” Ekkor, mintha sötét hályog hullott volna le Saul szeméről. Üjrá látott. Fölkelt és így szólt: „Szeretnék megkeresztelkedni. Szeretnék Jézus tanítványa lenni.” Ügy is lett. Jézus megbocsátotta Saul bűneit és tanítványává fogadta őt. Üj nevet is adott neki. Ezután Sault Pálnak nevezték. Pál Jézusnak egyik legbuzgóbb apostola lett.

Saul a saját erejéből hiába kereste az Istent és az igazságot. Nem tudta felismerni. Csak akkor jutott el az igazságra, amikor Jézus megszólította őt. Ekkor Saul úgy értezte, hogy Jézus szavain keresztül hatalmas erő ragadja meg őt. Ez az erő arra kényszerítette, hogy higgyen Jézus Krisztusban, akit eddig csalónak tartott és üldözött. Ezt a hatalmas erőt Szentiéleknek nevezzük. A Szentlélek juttatta el Sault a Jézus Krisztusban való hitre, mint ahogy bennünket is egyedül ő ajándékozhat meg a Jézus Krisztusban való hittel.

LUTHER MÁRTON az Apostoli Hitvallás magyarázatában így ír a Szentiéleknek erről a hitre juttató munkájáról: „Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben.”

Selmeczi János

— SZÁZADIK SZÜLETÉSNAP. özv. dr. Kendeh-Kirchknopf Gusztávné dr. Kendeh-Krirchk- nor>f Gusztáv egykori Deák téri lelkész özvegye 1982. november 30-án ünnepelte századik születésnapját családja körében. Az ünnepeltet a Gödöllői Tanács is köszöntötte.

„Értelmesebb embernek néztelek téged annál, mintsem hogy teológiára jelentkezz” — mondotta volt egy gimnáziumi osztálytársam, miután verítékes vajúdás után megszületett elhatározásom: lelkész leszek! Hiába rejtett magában ez mondat némi dicséretet, erősebb volt benne az értetlen, sőt, megbélyegző felhang. Vannak, akiknek a véleménye szerint lelkésznek azok szoktak menni, sőt, templomba is azok járnak, akiknek nincs elég tudásuk, akiknek még nem nyílt ki a szemük, akik még nem elég felvilágosultak. Mögötte az a felfogás húzódik, hogy „kezdetben vala a hit, majd ahogy nőtt a tudás, úgy zsugorodott emez össze”. Ennek igazolására gyakran hivatkoznak az egyház középkori visszásságaira — Galilei-pör stb. —, ám közben elfeledkeznek mindazokról a mai természettudósokról, filozófusokról, művészekről, akik hitük megőrzésével — vagy talán éppen abból erőt merítve — állnak helyt saját munkaterületükön, s tartoznak annak legkiválóbb művelői közé.

Szögezzük tehát le kiindulásként álláspontunkat, hogy hit és értelem nem egymást kizáró fogalmak. S ha bárki is részesül a hit nagyszerű ajándékában, az még nem hanyagolhatja el az értelem, a józan ész, a tudás területét — sőt, annál inkább igyekezzen meghódítani ezeket a fellegvárakat is. Kevés kínosabb és riasztóbb helyzet adódhat annál, mint amikor egy magát öntudatosan hívőnek valló „felsül” műveltségével, tájékozatlanságával, primitívségével. A hit hitelessége foroghat kockán!

A továbbiakban .néhány mérföldjelző filozófiai-teológiai gondolkodó hitről szóló .tömör, aforizmaszerű vallomására utalok, hátha találunk közöttük a mi keresésünkben is útbaigazítót. (Nem kell megijedni: nem latin óra következik, csak az eredeti zamat és az összevethetőség miatt idézzük a tételeket először idegen nyelven.)

„Credo, quia absurdum”

„Hiszem, mert képtelenség” — Tertullianusnak tulajdonítják ezt a sokat idézett mondást. A csakis biztos < tippet megjátszani merő hitünk számára meghökkentően

hangzik — pedig csupán a hit területét jelöli ki. Ha ugyanis valami nem abszurd, akkor az nem a hit területe. Zsid 11, lb így mondja a hitet a nem látható dolog létéről való meggyőződésnek, s ebben a szellemben beszél Pál apósától a hit „húgáról”, a reménységről: „az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kell remélnie?” (Rm 8, 24). Ha valami abszurd, akkor az talán csak a mi szűk világunk keretei között az ,— s a hit éppen ezeket a kereteket tágítja! Kettes számrendszerben abszurd dolog pl. 9-esről beszélni, ám ismerjük a tizes szám- rendszert, ahol ez már természetes. Így lesz az abszurdból valóság.

„Credo, ut intelligam”

„Hiszek, hogy értsek” — eredetileg talán Augustinus jelentette ezt így ki. Az a veszély fennáll, hogy a hit bizonyos hamis fölényével idézzük: igazi ismeretre hit nélkül nem lehet eljutni. Sok nem-hivő tudós példája cáfolja ezt. De olyan értelemben igaz a fenti állítás, hogy a megértéshez, a biztos tudáshoz vezető út a hité. A bizonyítást megelőzi a hit. A periódusrendszerben kémikusok nem egy elemet már azelőtt el tudtak helyezni, hogy azt felfedezték volna: csak jelek utaltak azokra. A hit is gyakran ilyen jelekkel utal előre: bízvást indulhatunk nyomukba, mint ahogy az erdőben kirándulva megbízunk a turistajelzésekben.

„Intellego, ut credam”

„Megértem, hogy higgyem” — fordítja ki az előbbi mondatot Abelard, immár a kritikus gondolkodás képviselője. A sorrendet kétségtelenül felcseréli, de így is a hit egy fontos összetevőjére figyelmeztet bennünket: az ismeretelemre. Ezáltal pedig éppen ő cáfolja azt az állítást, hogy a „kis tudás — nagy hit”, nagy tudás — kis hit”. Ismeretanyagunk egy irányba rendeződhet — hogy a hithez vezessen.

„Fides quaerens intellectum”

„A megismerésre törekvő hit” — írta zászlajára Anselmus, saját hitével szemben mindenkit igényességre nevelve ezáltal. Arra figyelmeztet, hogy ne elégedjünk meg a törékeny hittel, amit az első szélfuvallat összetör; hogy ne

elégedjünk meg pillanatnyi hivő hangulattal, lelkesültséggel, jó közérzettel, hanem törekedjünk mélyebb megértésre. „Mulasztás az, ha nem törekszünk jobban megismerni azt, amit hiszünk, miután megerősödtünk a hitben”

— írja egy helyen.

„Fide intelligimus”

„Hit által értjük meg...” — áll az ezekben a hetkben közösen olvasott Zsidókhoz írt levél 11. részének 3. versében. Az előbbiek fényében talán már nem is olyan nagy ez az ellentmondás: igenis lehet valamit éppen hit által megérteni. Már felszínesen is: egy kisgyereknek egy tárgyra azt mondják: „szék”, s elhiszi minden további nélkül, anélkül, hogy utánajárna. A tanító néni felrajzol egy ilyen jelet a táblára: „N”, s .azt mondja, ezt ezentúl N-betűnek fogjuk hívni. Miért ne hinnénk el? A történelemtanár az 1848-as Pilvax kávéházról beszél, s mi elhisszük minden szavát anélkül, hogy magunk ott ülnénk Petőfi és Jókai asztalánál. A kémiatanár szemléletesen elmondja, hogyan „kergetőznek” az elektronok és a protonok —, mi elhisszük, anélkül, hogy valaha láttuk volna ezeket.

S most valaki Istenről beszél, akit szintén nem látunk, de akiben — éppen ezért — hinni lehet. De ez már rég nem a szék vagy az N-betű elhivése. Ez már a mélyen a felszín alá hatoló meggyőződés, amit a tapasztalat tesz hitelessé. Így lesz a hit körfolyamat: ajándékként kapjuk, hat gondolkodásunkra, megerősödik a tapasztalat által, s végül megintcsak hitbe, egy így már megalapozottabbá torkollik. Minden ismeret

— talán a fenti idézetcsokor is — erősítheti hitünket, s akkor Pál apostollal együtt mi is elmondhatjuk a hit és tudás feszültségét feloldó mondatot: „Tudom, kiben hiszek” (2Tim 1, 12).

Fabiny Tamás

Megjelent

dr. Cserháti Sándor:

A GALÁCIABELIEKHEZ IRT LEVÉL

kommentárja Ára: 222 Ft.

Kapható a Sajtóosztályon

Nem kívánok székfoglaló beszédet tartani, illetve mondani. Méltatlannak érzem magam erre! Én, a latin mondást — Primus inter pares —, „első az egyenlők között”, így fogalmazom át: „Unus inter pares” — „egy az egyenlők között”! Krisztus mondja: Aki első akar lenni közietek, az legyen a ti szolgátok! Előadást, beszédet, prédikációt sem akarok tartani. Nem érzem magam erre kellően felkészültnek! Csupán, mint hivő, magyar, evangélikus; bizonyságot szeretnék tenni. Bizonyságot tenni arról, hogy meggyőződésem és hitem szerint mi a feladatom. Mi a feladatunk, nekünk ma, ebben a hazában, ebben a társadalmi rendben? Mi a feladatom, és feladatunk, nekünk magyar evangélikus híveknek, presbitereknek?

Mikor ezen elgondolkoztam, és imádságban kértem Isten útmutatását, egy régen tanult, még a vasárnapi-iskolában tanult

„aranymondás” jutott az eszembe. (Józsué mondja): „Én azonban és az én házamnépe, az Úrnak szolgálunk!” Az Úrnak szolgálunk! Ez a feladatunk! Ez az egyetlen egy: A szolgálat!

Falun nőttem fel. Budapest mellett Pécelen volt édesapám evangélikus lelkész. Ez a falu úgynevezett „vasutas falu” volt. Szinte minden második ember a MÁV-nál dolgozott, mert szegény földek vették körül a községet és ipara sem volt. Édesapám, mint kisgyermeket, sokszor vitt magával. és ilyenkor, ha az utcán valakivel találkozott, mindig volt egy -két érdeklődő szava: „hogy vannak otthon?” — „hová megy János?”... Legtöbbször ezt a választ kapta: Szolgálatba Tisztelendő Úr!” A pályamunkás, a pá... szolgálatba

Dr. Bíázy Árpád, a Somogy—Zalai Egyházmegye felügyelőjének székfoglalójából

lyaőr, a málházó, a váltóőr, a sarus, a • forgalmista, mintd azt válaszolta: szolgálatba! Nem „melóba”, nem a „dolgozóba”, ahogy ma sokszor halljuk, még csak nem is: munkába..., szolgálatba. Így tanultam meg már gyerek fejjel, hogy a munka: szolgálat, így döbbentem rá aztán később, hogy minden munka szolgálattá kell, hogy váljon, a hivő ember számára. Szolgáló-munkává kell válnia! Másodszor a szolgálattal, mint élet-fogalommal, katonai időm alatt találkoztam, ör-szol- szolgálatba vezényeltek. Itt tanultam meg, hogy amiért dolgozunk, amit elértünk, amit építettünk, azt meg is kell őrizni. Ez az őrzés: szolgálat!

Mi tehát a feladatunk? A szolgálat. Ez szolgáló-munka és őrzőszolgálat.

Minden 'hivő keresztyén tudja és vallja, hogy ezt a két feladatot nem tudja másként ellátni, csak ha az Istentől kapott és a Jézus Krisztusban megjelent szeretet hatja át, kapcsolja össze. Csakis Jézus Krisztusban megjelent szeretet tehet alkalmassá a szolgálatra, aki maga is (mint Pál apostol mondja): szolgai formát vett fel!

SZERETETBEN SZOLGÁLNI A CSALÁDBAN!

Mi ez a szolgálat? Munkálkodni a családban, a családért ezzel

a szeretettel! De sokszor tapasztaljuk, hogy a mai család Nitsche mondása szerint: „a féffi börtöne, és az aszony dologháza”. Hivő evangélikus család nem lehet ilyen! Nagyszülők, házastársak, gyermekek feladata nem lehet egyéb, mint „egy mindenkiért, és mindenki egyért”, szeretetben, Imádságban, házimunkában, leckeírásban, kötögetésben, simoga- tásban. És ezt a szeretetet meg kell őriznünk, hiszen úgy kaptuk Istentől, úgy hagyományozták reánk szüléink, nagyszüleink, őseink! Azért, hogy továbbadhassuk!

SZERETETBEN SZOLGÁLNI TÁRSADALMUNKBAN!

Ez a következő feladatunk! 35 éve új társadalmi rend felépítésén dolgozunk. Meggyőződésem, hogy mindnyájan őszintén akarjuk is ezt. És mégis, mennyi á lazaság, a tékozlás és pazarlás, a feszültség és idegesség, és sorolhatnám tovább. Mi magyar evangélikusok, mindegyikünk a maga posztján felelősséget kell, hogy érezzünk ezekért. Hivő és nem hivő vállvetve kell, hogy munkálkodjon e társadalom minden nemes célkitűzéséért. És az elmúlt 35 év eredményeit — még a mostani nehéz gazdasági körülmények közepette is — meg kell őriznünk.

SZERETETBEN SZOLGÁLNI A VILÁGBAN, A VILÁGÉRT!

Mondhatná bárki közülünk: Ö! A Világért szolgálni, — kis ember vagyok én ahhoz! Kis ember? Ember! „Unus inter pares”. „Egy az egyenlők között!” Jó dolog! Ki merem mondani; nagyon jó dolog, hogy olyan társadalomban élünk, ahol nemre, fajra, felekezetre, és ideológiai meggyőződés ellenére egy lehetek az egyenlők között. És ez nem csak lehetőségem, hanem jogom. Ezt megértve, mindjárt érthetővé válik, hogy szolgálatom van a világban! Még van faji, vallási megkülönböztetés, még van kizsákmányolás, még dúlnak háborúk. Van menekült irtás Libanonban, van erőfitogtatás és van atomveszély, és egyáltalán: veszélyben az Élet! Jó dolog és nagyon jó dolog, hogy ott lehettek honfitársaink a megszülető vietnami béke biztosítására, őrzésére! Mert a békét meg kell őrizni! Jó dolog, hogy ott vannak társaink Ázsiában vasútépítésen, a „Harmadik Világban”; kórházak, gyógyszergyárak, mezőgazdasági telepek, textilgyárak építésénél, víz- és olaj feltárásánál. Jó dolog, hogy elmondhatjuk magunkról hogy ilyen célokért én is ott lehetnék, én is szolgálhatnék.

SZERETETBEN SZOLGÁLNI AZ EGYHÁZBAN!

A magyarországi evangélikus egyház (görög szóval) a diakónia egyháza, (magyarul) a szolgálat

egyháza! Ez a mintegy 25 éve felismert Krisztusi igazság kell, hogy áthasson minden magyar evangélikust. Igensok feladatunk van! Igen, sok feladatunk van! De az igehirdetésben és a szentségekben újra és újra megerősödhetünk és újult erővel végezhetjük ezt a munkát is. Adjunk hálát Istennek, hogy végezhetjük is! Csak mi vagyunk sokszor restek, tunyák és dologtalanok. Megfordítom a magyar közmondás^ („ Nem látjuk a fától az erdőt”) — Nem látjuk az erdőtől a fát! Hogy értem ezt? Még mindig sokat siránkozunk a múlton, a népegyház lehetőségein, és szűkösnek tartjuk egyházunk mai kereteit! De ugyanakkor nem vesszük észre a mellettünk kallódó lelkeket, a vigasztalásra szoruló testvért, és egyáltalán — azt a szomjazót, akinek nekünk kell adni egy pohár vizet, mert azt Krisztusnak adjuk.

ŐRSZOLGÁLATUNK? — Meg kell őriznünk őseink hitét! Hogyan tanultuk a koonfirmációban az evangélikus egyházról? Az evangélikus egyház az, ahol Isten igéjét tisztán és igazán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, és végzik a diakóniát. Ez volt hitvalló őseink hite! Ezt kell megőriznünk! Ez volt nagyapánk, szüléink hite! Ezzel a hittel kell élnünk, és ezt a hitet kell továbbadnunk!

Ezek tehát feladataink! Minden magyar evangélikusnak, minden Somogy-Zalai egyházmegye gyülekezetében élő és szolgáló egyháztagnak, presbiternek! Nekem és Nektek!

Ehhez kérjük Isten szeretetét és megtartását!