Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-04-11 / 15. szám
AZ ÉN REMÉNYSÉGEM — Ha ebben hinni lehetne, akkor nem volna minden értelmetlent — sóhajtott fel így a fiatalasszony egy őszinte beszélgetés során, amikor halálról, feltámadásról és reménységről volt szó. Az asszony öccsét gyászolta. aki szerencsétlenség áldozata lett. A fájó veszteség, a megválaszolhatatlan miértek nyomán halomra dőlt mindaz, ami eddig Istenről, hitről, reménységről élt benne. REMÉNYSÉG NÉLKÜL VALÓBAN MINDEN ÉRTELMETLEN! Pedig reménységünk általában csak a temetőig, a sírig tart. Míg élünk, remélünk! — valljuk a latin közmondás szavaival. Temetőkapuk feliratai diadalmasan hirdetik: feltámadunk! De nem kívánkozna-e helyébe inkább a dantei mondat: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel? Járjuk a temetőket, önfeledten adjuk át magunkat a gyásznak. Olvan síremlékeket állítunk- szeretteinknek — és egy kicsit magunknak is —. amely maid dacol az idővel, elmúlással. Váci Mihály sorai jutnak eszembe: Szárnytollaival megérinti húsén a homlokot a vándorló idő. Álmokkal teli bölcső — ring ébren a szív sírokkal teli dong a temetőd Minden egyes új sír álmokat temet el. minden koporsóra hull rög. minden döngve lezáruló kriptafödél ezt a reménytelenséget. a halál megfellebbezhetetlen végső igazságát hirdeti. Vagy mégsem ? Az én reménységem dacol a temetőknek ezzel a '.végső igazságával”. Temető és reménység — nem egymásnak ellentmondó, egymást kizáró fogalmak? Nem. mert a húsvéti reménység temetőben született meg! A magdalai Mária reménytelen gyászával a temető csendjébe menekült. Ott akart sírni a drága holttest közelében. Nem győzte meg őt az üres sír, az angyalok jelenléte, fájdalmában a Feltámadottat sem ismerte, fel. Jézus azonban nem hagyta őt beleveszni reménytelenségébe! Mária — szólította nevén és nyitotta fel szemeit hitre és látásra. Rabbórii, Mesterem! — hangzott a boldog felismerés, s a bénult fájdalomból kimozdulva vitte az örömhírt a többieknek: láttam az Urat! AZ ÉN REMÉNYSÉGEM ALAPJA IS AZ A BOLDOG FELISMERÉS: a húsvéti sír üres, Jézust nem tarthatta fogva a halál. Ö él. feltámadott. Reménységemet az élteti és táplálja, hogy gyászomban, fájdalmamban soha nem hagy magamra az én Uram. Amikor nyitott sír mellé kell állnom, engem is mindig újra megszólít, erősít és vigasztal az élet igéiével. Szavára válaszként vallhatom: hiszem a testnek feltámadását és az örök életet! Az én reménységemet az erősíti és táplálja, hogy testvérek jártak előttem, és járnak velem ugyanezen az úton: a bizalom, az élő reménység útján. Napiaink Máriája, aki egyetlen leányát gyászolta értetlenül és lázadozva, és Jézus lecsendesítette és megvigasztalta őt. És a fiatal asz- szonv. akinek testében a rák végezte pusztító munkáját. Szenvedései között, a végre gondolva nyugodt szívvel tudta mondani: tudom, hogv Jézus vár engem. Az édesapjától búcsúzó leány. aki a haldoklót ezzel az igével készítette a nagy útra: Akik az Urban bíznak, erejük megújul! — és a maga számára is ebből merített megnyugvást és békességet. Ez a reménység adott erőt a sokunk által ismert Malmivaara Vilmos finn lelkész és énekköltőnek, akinek egymás után kellett kikísérnie gyermekeit és végül szeretett feleségét is a temetőbe. A súlyos megpróbáltatások közt így írt barátiának: ..Jó. hogy a barátok imádkoznak értem, mert most igen állhatatlan vagyok!” S. az a Jézus, aki próbára tette, gyászában nem hagyta magára, hanem ■ reménységét erősítette. Ezért tudott Malmivaara így énekelni: Ott álljunk üdvbe öltözötten én és szeretteim köröttem. Uram. tehozzád. hol fénylik orcád vágyódom én! A GYÁSZ, A FAJDALOM. ÉS SOKSZOR AZ ÉLET KÜZDELME IS mindent reménytelenné tud tenni. Ebből a reménytelenségből csak a feltámadott Jézus tud kiemelni. Húsvét nagy lehetősége, hogy a Feltámadottal találkozva eljussunk erre a személyes meggyőződésre és reménységre: ..Tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára megáll porom fölött!” Kevcháziné Czégcnyi Klára Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra Az Úristen őriz engem mert az ő zászlaját zengem, Ö az Áldás, Ö a Béke nem a harcok istensége. Ö nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen. Kard ha csörren. vér ha csobban csak az ember vétkes abban. Az Űristen örök áldás, csíra, élet és virágzás. Nagy, süket és szent nyugalma háborúnkat meg se hallja. Csendes ő míg mi viharzunk békéjét nem bántja harcunk: Az Űristen őriz engem, mert az ő országát zengem. Az Ö országát, a Békét, harcainkra süketségét. Néha átokkal panaszlom de Ö így szól: „Nem haragszom!” Néha rángatom, cibálom: — tudja, hogy csak őt kívánom. Az is kedvesebb számára, mint a közömbös imája. Az Úristen őriz engem mert az Ö zászlaját zengem. Hogy daloljak más éneket, mint amit Ö ajkamra tett? Tőle, Hozzá minden átkom: hang vagyok az Ö szájából. Lázas hang talán magában: kell a szent Harmóniában. S kell, hogy az Űr áldja, védje, aki azt énekli: Béke. BWH A a VASA UN A ,P IC ÉJE „Kljiinlí húsvéti ünnepel szentségben, igazságban” 1 Korinthus 5,6—8. „ÜNNEPLŐ GYÜLEKEZET” — hangzik a megszólítás szószékeinkről szép húsvéti ünnepünkön. Gyülekezeteink pedig lelkesen éneklik: ,.E húsvét ünnepében . . . vigadjunk, vigadjunk.” De tudunk-e ünnepelni? Nem vésztettük-e el valahol és valahogy az ünnep méltóságát, az ünneplés komolyságát? Ha ott is vagyunk az ünnepi istentiszteleten, áldozunk egy órát napunkból, nem felejtettük-e el, mit is jelent valójában: Szenteld meg az ünnepnapot? Lehet, hogy vannak, akik emlékeznek a múlt vasárnap megjelent igehirdetésre, tudják, hogy akkor is az ünneplésről volt szó, talán sokallják is. De nem árt egyszer, ünnepkor az ünneplésről szólni és elgondolkozni. A húsvéti ünneplésre különösen állnak az előbb elmondottak. Mintha a „húshagyó kedd” utáni „hús-vét” bennünk ragadt elnevezése is csak az evés, ivás kérdésére utalna. S a húsvéti locsolás, tojás egyébként igazán kedves szokásai kiszorították volna a lényeget. Senki ne gondolja, hogy az ünnepi találkozások, családi együttlétek. kirándulások, és más ünnepi elfoglaltságok ellen ejtünk szót., Csak a húsvéti ünnep lényegéről el ne feledkezzünk. Ebben pedig idei ünnepünkre kijelölt igénk is segít minket. A HÚSVÉTI HIT AZ IGAZI ÜNNEPLÉS LÉNYEGE. Igénk nem húsvét alkalmából született. Pál apostol csak utal az akkor bizonyára közelgő húsvétra, Izrael páskaünnepére. Van azonban egy mondata, amit bátran húsvéti hitvallásnak is nevezhetünk: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már megáldoztatott.” Most is úgy vagyunk, hogy azt ami akkor félmondatból érthető volt, ma már magyarázni kell. Pál itt az egyiptomi szabadulásra utal, amikor minden házban egy bárányt kellett levágni, vérével az ajtófélfát bekenni, s a halál angyala elkerülte a megjelölt házakat, másnap pedig ütött a szabadulás órája. Luther Márton ezt így énekelte meg: „Ez ama húsvéti bárány, kit nekünk ada Isten, Ki a keresztnek oltárán meghala szeretetben. Érettünk elvérezett, s amely ajtót megjegyzett, Az angyal, amaz öldöklő, elkerüli, oda nem jő.” Pál „példázatában” valóban ott rejlik a húsvéti hit: Krisztus meghalt, sőt fel is támadt értünk. Halála és feltámadása felszabadítás az új életre, és boldog reménység az örök életre. Ez a húsvéti hit teszi igazzá, teljessé és valóban boldoggá a húsvéti ünnepet. AZ ÜNNEPHEZ A TISZTULÁS IS HOZZÁTARTOZIK. Az egyiptomi szabadulás „kovásztalanságban” ment végbe, hogy a kenyér útközben meg ne romoljon, kovásztalanul kellett elkészíteni. Innen a jelképes értelmezés: a kovász a bűn, a romlottság jele. A zsidó nép későbbi húsvéti készüléséhez hozzátartozott az is, hogy a ház legel- rejtettebb zugát is végigkutatták, nehogy egy parányi kovász is maradjon. Közeledett az ünnep, a páskabárányt már levágták, ne maradjon hát kovász a házban! — Falun nőttem fel. Még emlékszem, hogy az ünnep előestéjén, vagy már délutánján micsoda takan.ás kezdődött el a házban, udvarban, sőt nem volt ház, amely előtt is fel ne sepertek volna. Az ünnepi készüléshez a tisztálkodás is hozzátartozott. Tudom, ma egész más helyzetben élünk. Mégis megkérdezem: nem kellene-e egy ünnepi „nagytakarítást” életünkben is elvégezni? Nincs mit kitakarítani? Pál egyébként ezt a szakaszt egy gyülekezetben előforduló nagyon szomorú bűnös példa kapcsán mondja. Ma nincs ilyen? Ez az, amit Ézsaiás sokkal korábban így fogalmaz: „Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést.” Elég egy „kis kovász”, hogy egész életünket megrontsa, tönkretegye, ezért hát „takarítsátok ki” mai keresztyének is! ENNEK AZ ÜNNEPLÉSNEK FOLYTATÁSA IS VAN. Izraelben hét napig tartott a „kovásztalanság”. Ezzel voltaképpen egy folyamat szakadt meg, hiszen addig a régi kovász került mindig az új tésztába. Most pedig valami új kezdődött. Bátran hivatkozhatunk mai példára is. Ünnepünk közelesik április 4,-éhez. Hazánkban is megszakadt a régi, „úri világ” folyamata, a felszabadulással egy egészen új élet kezdődött. Az igazi húsvéti ünnepléssel is meg kell szakadnia a régi életfolytatásnak, és újnak kell elkezdődnie: „tisztaságban, és igazság kovásztalanságában”. A feltámadás reménységében élt életfolytatás tiszta és becsületes egyéni, házas-, és munkáséletben. Ami pedig az igazságot illeti, ez nem a magam igaza, hanem a másokra gondolkodó, másokhoz forduló élet. a társadalmi és népek igazát is szolgálva. Ügy, ahogy Luther énekli: „Üljünk húsvéti ünnepet nem a régi kovászban, Kezdjünk mi is új életet szentségben, tisztaságban. Isten szerzé e napot, szívből hálát adjatok! Áldott legyen az ég Ura, zengjük neki: halleluja!” Keveházi László Imádkozzunk! Magasztalunk Urunk, Istenünk, mert Jézus Krisztust feltámasztottad a halálból, s ezzel a bűn hatalmát eltörölted, a pokol bilincseit széttörted, a halál köteleit elszakítottad. Tisztítsd meg életünket mindentől, ami Tőled elvon, ami életünket tönkreteszi. Segíts, hogy megújult élettel szolgálhassunk Neked hétköznapjainkban. Áldd meg földünket igazsággal és békével, és add, hogy egyszer együtt magasztalhassunk Téged örök országodban. Ámen. A LUTHERÄNIA ÉNEK- ÉS ZENEKAR április 10-én, nagyszombaton délután 6 órakor a fasori templomban (VII., Gorkij fasor 17.) előadja J. S. BACH JÁNOS PASSIÓJÁT Közreműködnek: Benczúr Erzsébet — szoprán, Schultz Katalin — alt, Fülöp Attila — tenor. Berczellv István — bariton. Kuncz László — basszus, Trajtler Gábor — continuo Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DR. KÄLDY ZOLTÁN püspök Kettős vágya vált valóra március 6-án este a nyíregyházi gyülekezetnek. Egyrészt azért, mert „élőben” hallhatták a nagy múltú, több sikeres külföldi hangverseny- körutat tett Lutherániát, a Deák téri gyülekezet énekkarát. Másrészt pedig azért, mert a Bach-or- gonaműveken nevelődött közönség a sok élményt adó orgonaestek mellett egy nagy oratorikus Bach- mű előadásának lehetett saját templomában tanúja. A mű Máté evangéliumának 26—28. részei alapján tárja elénk Jézus szenvedéstörténetét. Az eseményeket kommentáló áriák és korálok szövegei Bach leghitelesebb vallomásai hitéről. E hitről írja Pilinszky Jánós cikkében: „Bach hitében nem az rendít meg, hogy hitt Jézusban, hanem hogy műve tanúsága szerint valóban Jézus volt az, akiben hitt.'. . Ami a Máté-passióban elsősorban megragad hát: az Jézus jelenléte. Ö az, aki ebben a zenében elsősorban revelálódik, ami egyúttal Bach hitének és tehetségének is legfőbb ambíciója és dicsősége ... A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok.” Az előadás két része között Magyar László igazgató-lelkész rövid meditációja elmélyítette az első rész által megteremtett feszültséget. Rávilágított Bachnak a mindenkori hallgatót tiltakozásra ingerlő vádjára: * „Én vagyok oka e nagy büntetésnek, Hogy a latrok közt keresztre feszítnek. Amit Uram te szenvedtél helyettem, Én érdemeltem.” Herbert M. Hoffmann összefogott, határozott vezénylése biztosította az előadás gördülékenysé- gét. A szólisták dolgát sok helyen megnehezítette a német prozódia törvényeihez alkalmazkodó dallam magyar szöveggel való éneklése. A közönség viszont hálás volt e vállalásért, mert szóról szóra tudta követni nemcsak az ismert evangéliumi történést, hanem a fontos szereppel bíró áriák és korálbetétek szövegét is. A kórus kulturáltan, egységesen és igaz átérzéssel énekelt. Különösen tetszettek a változatos dinamikával előadott korálok. Nem feledkezhetünk meg a zenekar jó teljesítményéről sem. Köszönet és hála a gyülekezet áldozatkészségéért, mely nemcsak, a saját, hanem sokak lelki felüdülését tette lehetővé ezen az estén. A Lutheránia ének- és zenekarát Herbert M. Hoffman (NSZK) vezényelte. Szólisták voltak: Szemere Erzsébet, Takács Tamara, Keönch Boldizsár. Berczelly István és Kuncz László. A continuot Trajtler Gábor játszotta, karigazgató Weltler Jenő volt. Ifj. Fekete Károly
