Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-03-07 / 10. szám
öKumené öKumené íi> öKumené ^ A pusztulás elkerülhető Ülcsl tanolt az Országos Béketanacs Európai egyházi vezetők második csúcstalálkozója Dániában Loegumkloster 1981 november Bizonyos, hogy századunk az egyházak egységkeresésének és jobb megértésének az időszaka. Olyan korban élünk, amikor a keresztyének többé nem azt keresik, ami elválasztja, hanem ami ösz- szeköti őket. Ennek örülnünk kell minden egyházban. De vannak olyan időszakok is, amikor csalódás és pesszimizmus kerekedheti nek fölül és azt kérdezzük magunktól: igazán közelebb jutot- tak-e az egyházak egymáshoz, jelei és segítői-e a közeledésnek, az egységnek ebben a mi feszültségekkel tele világunkban? Ezek a kérdések foglalkoztatták Európa egyházainak vezetőit a múlt év novemberében, a dániai Loegum- klosterban rendezett „egyházi csúcstalálkozón”. Kél európai egyházszervezet találkozik A dániai tanácskozás hátterének megértéséhez szükséges tudnunk, hogy Európa egyházai ma két nagy szervezetben élnek egymás mellett. Az egyik az európai országok római katolikus egyházainak szervezete: az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE). A másik — és számunkra az ismertebb — az Európai Egyházak Konferenciája (EEK). Az előbbi huszonöt európai ország római katolikus püspöki konfe- rencáit fogja át és benne minden országot egy-egy püspök képvisel (hazánkból Cserháti József pécsi püspök). Az utóbbi szervezethez tartozik gyakorlatilag Európa valamennyi többi egyháza, szám szerint 114 anglikán, ortodox, protestáns és szabadegyház huszonhat országból. Az európai római katolikus püspöki tanács titkársága Sankt-Gallenben, az Európai Egyházak Konferenciája központja pedig Genfben van, tehát mindkettő Svájcban. A két egyházszervezet közt már régebben is voltak kapcsolatok. Mintegy tíz éve találkozik évenként egy hattagú összekötő bizottság, a két szervezet legfőbb vezetői részvételével. Kölcsönösen küldenek megfigyelőket egymás fontosabb találkozóira is. A két európai egyházszervezet a hetvenes évek végén látta elérkezettnek az időt, hogy egy szélesebb körű, magas szintű tanácskozást is rendezzenek Európa valamennyi egyháza között. A reformáció óta nem volt ilyen találkozó. Az első „európai egyházi csúcstalálkozó” színhelye a Párizs melletti Chantilly volt 1978 tavaszán. Mintegy 80 anglikán, ortodox, protestáns és római katolikus püspök, egyházelnök, kardinális és metropolita találkozott egymással. Nem hoztak — nem is hozhattak — az egyházakra kötelező határozatokat. De imádságban, istentiszteleti közösségben és teológiai tanácskozásokon mégis testvéri közösséget alkottak —, ez volt ennek az első találkozásnak a felejthetetlen, mély lelki tapasztalata akkor Chantilly ban. Az emúlt év végére a második ilyen egyházi vezetői .találkozóra hívott a két európai egyházszervezet. Az ötnapos tanácskozás színhelye egy XII. századbeli kolostor volt, ma a Dániai Evangélikus Egyház konferenciai központja. Ezúttal is az európai egyházak mintegy nyolcvan vezető képviselője találkozott egymással, ortodox, protestáns, római katolikus, anglikán és szabadegyházi vezetők huszonkét európai országból. Kelet- és Nyugat-Európából. A tanácskozásokon felváltva elnökölt André Appel francia evangélikus egyházi vezető, az EEK elnöksége részéről, és Basil Hume angol kardinális, a CCEE részéről. A reménység jegyében reménységre — ökumenikus közösségünk az imádságban, az igehirdetésben és a szolgálatban.” Három előadás foglalkozott a reménység különböző szintjeivel és távlataival. Scheele római katolikus püspök (NSZK) arról beszélt: az egyházak fontos feladata ma, hogy a cselekvő, aktív reménység képviselői legyenek a mai veszélyeztetett világban. Po- pescu ortodox teológus (Románia) az 1600 éves Niceai Hitvallásról mint a „reménység hitvallásáról” beszélt. Végül Lazareth evangélikus professzor. (USA, jelenleg az Egyházak Világtanácsa egyik igazgatója Genfben) a világméretű ökumenikus közösség mai helyzetéről szólt. Hat munkacsoport vitatta meg az előadások témáit. Ezen a találkozáson talán még fontosabb volt az, ami a naponta három alkalommal tartott közös bibliai meditációkban és istentiszteleteken történt. Protestánsok, római katolikusok és ortodoxok voltak együtt a Szentírás igéje körül: közös liturgiában, imádságban és áhítatban figyeltek arra, mit mond nekik Isten igéje az egy, közös reménységről. Volt persze egy nagyon fájdalmas része is a közös istentiszteleteknek: együtt voltak az imádkozásban és a teológiai munkában, de különváltak, amikor az Ür szent vacsorájára került a sor. Jeléül annak, hogy a hivatalos egyházak ma, még nem jutottak el odáig, hogy együtt vehetnék azt a szentséget, amelyet pedig Uruk az egység kifejezésére is adott követőinek. Még egy fájdalmas pontja volt a tanácskozásnak: az „északír kérdés”. Protestáns és római katolikus szélsőséges irányzatok véres harcot vívnak Észak-lrország- ban hosszú ideje. Egy ír katolikus püspök és az ír református egyház főtitkára tartottak megrázó beszámolót és hívták föl egyházaikat, az európai egyházakat közös imádságra és fáradozásra a békéért a meggyötört országban. Felhívás Európa Egyházaihoz Amint ez nagy egyházi konferenciákon szokás, ez a tanácskozás is felhívásban foglalta össze munkája lényegét és fordult Európa egyházaihoz. Négy nyomasztó gondból indul ki a felhívás. Az első a keresztyén egyházak közt ma is meglevő szétszakjtottság,' főleg az úrvacsorában. A második a feszült világ- helyzet, milliók -nyomora a világ más részeiben és a fegyverkezési verseny végzetes veszélye Európában. A harmadik gond ma Európa egyes részeiben milliók munkanélkülisége, és családjaik sorsa. Végül az észak-ír vérontást említi a felhívás. Keresztyéneknek és egyházaknak az az Istentől kapott nagy ajándékuk és feladatuk ma Európában, hogy Istenbe vetett hitük reménységével küzdhetnek a reménytelenség ellen „Mint egyházaknak az a megbízatásunk, hogy az Isten szereiéből merített erővel mindig újra a megértés, a bizalom és a reménység hídjait építsük.” Ez arra indít, hogy az egyházak folytassák az őket elválasztó szakadások csökkentését, az egység és közösség építését. Nem szabad megfáradniuk az ökumenikus törekvésekben, az egymással való közösség ápolásában és elmélyítésében. Ezzel együtt azonban ez a reménység a szeretet cselekedeteire is indít a mai világban. Egyszerűbb életstílust kíván az európaiaktól, a szegénységben élő országok érdekében. Felhív a szociális ínségben élők sorsával való törődésre. És mint Európa mai legnagyobb, közös gondját említi a súlyos nemzetközi helyzetet. „A fenyegető veszélyek láttán Európa egyházainak arra kell törekedniük, hogy új bizalmat építsenek, és hogy a meglevő feszültségek békés úton találjanak megoldást. Tárgyalások a nagyhatalmak között, amelyeknek végcélja a fegyverkezési verseny vége minden oldalon” — ez a mai óra parancsa. „Ezeknek a kötelességeknek a tudatában térünk haza a második Európai ökumenikus Találkozó végeztével egyházainkba és Euró pa különböző országaiba, hogy a reménység fáradhatatlan és hitel re méltó tanúi legyünk” — fejeződik be a felhívás. A nagy találkozások emlékezetes napjai után mindig a szürke hétköznapok következnek — a csendes és hűséges szolgálat, az imádság és szeretet munkanapjai. Kérjük Istent, tegye valóban erőssé az egyházakat ebben a reménységben és szolgálatban, hogy meghallják a „mai óra parancsát” kontinensünkön. Nagy Gyula Jánosy István: Ne vedd félvállról Ne vedd félvállról a halált, anyám! Rossz szívedre vigyázz, ahogy lehet! Egyetlen kötelességed már talán: megtartanod az életed. Szemünk elé szegzett kötelességnek dőltünk neki, mint havasi emberek. Sohase vettük számba, hogy kiéghet idegzetünk: túlizzékony, beteg. Hogy a másik féltekén meghalt, fivéred, tudtad, mielőtt jött a távirat. Hogy az öcsém a liftaknába lépett, sok kilométerről megláttad azt Más javát mert erőszakkal hajszoltad, jó szándékod hányszor szarvon szakadt... Ügy voltál nékem, mint a lég, a nap. Most elalélsz . .. S rámtör a Rém: mi ez? A végső kérdés benned rejtjelez: oldjam meg: találkozunk még ha ... Nem! Ezt a súlyt még el nem viselhetem. Szívem el-elakad (hogy megelőzzön?) Kell, hogy arcod még a Fényben időzzön! Ha kérdez apád a láng azúr íven: „Eleget szeretted szeretteid?” — rá tudod mondani már, hogy igen? Míg élünk, vagyunk e kék Karneválban együtt bolond boldogok, emberek. Mit átéltünk, pihenni ült madárraj, elszáll, ha íölhessenji a halál . .. Emlékeink, legyenek bármi szépek, csak addig, amíg élünk, a miénkek! Egyetlen kötelességed már talán: őrizned életed, amíg lehet! A második találkozás központi (Megjelent a költő, AZ ÁLMOK KÚTJA VÉGTELEN című kötet- témája ez volt: „Elhivattak az egy ben, 1981-ben.) MINDENKIVEL ÖSSZE KELL FOGNUNK, mindazokkal kapcsolatot kell keresnünk közös fellépésre törekedve, akik a békéért valamit tenni tudnak, tenni akarnak. Azt gondolom, hogy amikor Sebestyén Nándorné, az Országos Béketanács elnöke, a mozgalom 1982. évi terveit és feladatait előterjesztve ehhez a célkitűzéshez elérkezett, a legfontosabbat, a legsürgősebbet, a legszükségesebbet .fogalmazta meg az előttünk álló időszakra. — A felszólalásokban, amelyek Boldizsár Iván, az OBT elnökhelyettesének bevezetőjét, majd az elnöki beszámolót és előterjesztést követték, több egymástól eltérő nézet is hangzott el a békemunka stílusát, a megoldási lehetőségeket illetően. A szokottnál több volt a kritikus és önkritikus hang is. És ez érthető: a világ és a kontinensünk békéjét fenyegető törekvések felerősödése, az enyhülési politikát ért súlyos támadások, a nukleáris háború közvetlen veszélye — mondjuk meg őszintén — nálunk is „felborzolja” az idegeket, válaszadásra, megnyilatkozásra, állásfoglalásra és cselekvésre kényszeríti mindazokat, akik becsülték az eddig elért eredményeket, akik féltik közös munkánk gyümölcseit, akik felelősséget éreznek emberért és világért. Aggodalom, féltés és reménység váltják egymást az emberi szívekben, ahogy napról-napra újabb és újabb híradások érkeznek el hozzánk, e világméretű birkózásról. Ezért érthető, hogy az eddiginél sokkal nagyobb érdeklődést tapasztaltunk az OBT február 17-én a Parlament, most zsúfolásig megtelt, Vadásztermében tartott ülésén. Különösen is sokan jöttek el közismert íróink, művészeink és tudósaink közül, és vettek részt a jövő feladatait meghatározó nyílt vitában. Hiszen ők munkájuk felelősségét hordozva talán leginkább érzékelik, hogy mi forog kockán, á közvetlen veszély milyen közös emberi értékeket — életet, kultúrát, tudást fenyeget megsemmisüléssel, s mennyire hátráltatja humánus törekvéseik kibontakozását a mérhetetlen összegeket felemésztő fegyverkezési hajsza. De ott voltak szép számmal azoknak a hazai egyházaknak és felekezeteknek a képviselői is, amelyek az utóbbi időben tudatosabban és még nagyobb felelősséggel vállalják a hídépítés szolgálatát országok, kontinensek és ideológiák határait átívelve. TEHÁT AZ ORSZÁG HATÁRAIN BELÜL IS TANÚI VAGYUNK a békemozgalom-tevékenység kiszélesedésének, belső megújulásának. S erre a megújulásra nagy szükség van a nemzetközi helyzet feszültségében. A békét súlyosan veszélyeztető imperialista kihívás új utak keresésére, szélesebb kapcsolatrendszer kiépítésére, az eltérő vélemények jobb összehangolására készteti az ügy elkötelezettjeit. DE A MOZGALOM MEGÚJULÁSÁT KÖVETELIK azok az új jelenségek is, amelyek különösen is Nyugat-Európában robbantak ki elemi erővel példátlan tömegmegmozdulásokban, békedemonstrációkban, békemenetekben, amelyekben — mint arról lapunkban is írtunk — gyakran vállaltak jelentős szervező szerepet egyházi személyek és közösségek is. A hazai békemozgalmat és a Békevilágtanácsot is bizonyos tekintetben váratlanul érték ezek az új jelenségek. Most ott állunk azelőtt a feladat előtt, hogy miképpen tudunk szót érteni, párbeszédbe bocsátkozni, és az összefogás lehetőségeit megkeresni a sokszor nagyon is ellentétes társadalmi, politikai, ideológiai területen sarjadt új mozgalmakkal, szervekkel, törekvésekkel. Bizonyára több esetben szembe kell néznünk korábbi előítéleteinkkel, felül kell vizsgálnunk szervezeti formáinkat, és fel kell frissülnünk a megszokottságból, amibe kissé belesüppedtünk az enyhülés nyugodt évei alatt abban a hitben, hogy a béke ügye már sínen van, és természetes módon, minden nagyobb erőfeszítés nélkül befuthat céljához, a fegyvermentes, igazságos társadalmi és gazdasági béréndezettségű világ végállomására. A CÉL VÁLTOZATLAN KELL HOGY MARADJON, ha az utak és eszközök az események és az idő követelésében módosulnak is. De maga az iigy, a béke ügye, s a hozzáfűződő több évtizedes kemény küzdelem vesztené értelmét, ha a veszély nyílt feltárása, és az új jelenségek számbavétele közben nem tudnánk változatlan reménységgel hitet tenni amellett, hogy a pusztulás elkerülhető. Ezért érdemes társakat keresni, tárgyalni, és közös egyezségekre jutni mindenkivel, aki akar és tud tenni a békéért. Mezősi György A VILÁGVALLÁSOK MOSZKVAI KONFERENCIÁJÁNAK előkészítése A világvallások békekonferenciájának előkészítő bizottsága január 26—28. között .tartotta ülését, mintegy 70 résztvevővel. A konferenciát Pimen pátriárka, az Orosz Ortodox Egyház feje hívta össze, és május 10—14. között kerül rá sor. Jelszava: „Vallások képviselői az élet szent adományának megmentéséért egy nukleáris katasztrófa ellen.” A tervek szerint 350 küldöttre számítanak. Az előkészítő bizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a konferenciát a lehető leghamarabb meg kell rendezni. Filaret metropolita, az Orosz Ortodox Egyház külügyi hivatala vezetőjének beszámolója után a tagok között élénk eszmecsere alakult ki a jelenlegi nemzetközi helyzet megítéléséről. Pityirim érsek, a tájékoztatási osztály vezetője kifejezte a szervezőknek azt a kívánságát, hogy az egyházi és a’ nemzetközi sajtó minél több képviselője legyen jelen a nyugati országokból is. Az érsek azt is közölte, hogy áprilisban Budapesten előkészítő sajtókonferenciát tartanak az érdekelt tudósítók részére. A mostani ülésen az evangélikusok képviseletében dr. Jan Miclialko szlovák egyetemes püspök, dr. Janis Matulis lett érsek, Fritz Reinhold drezdai egyházfő- tanácsos, dr. Tapio Sara new, a finn egyház külügyi hivatalának referense, továbbá tanácsadóként Hans-Christian Knuth hannoveri egyházfőtanácsos, dr. Martin Sö- vik lelkész (Washington) és Gun- nar Stálsett esperes (Norvégia) vett részt. A Lutheránus Világ- szövetség megfigyelőként dr. Sam Dahlgrent, az Egyházi Együttműködési Osztály Európa- titkárát küldte ki. Magyarországról dr. Tóth Károly református püspök, a Keresztyén Békekonferencia elnöke, dr. Aranyos Zoltán, a Református Zsinati Iroda vezetője, dr. Koncz Lajos, az egri hittudományi főiskola rektora és dr. Salgó László főrabbi vett részt az előkészítő tanácskozáson. Kérdéseink 1. Egy ember szeretett volna Jézus követője lenni. Ebben az akadályozta meg őt, hogy vagyonát jobban szerette, mint Jézust. Ki volt ez az ember? 2. Egy másik ember munkája közben sok embert megkárosított. Amikor Jézus követője lett, hajlandó volt' vagyonának felét a szegényeknek adni, a megkárosítótokat pedig négyszeresen kárpótolni. Ki volt ez az ember? 3. Hol találjuk megírva ezt a mondást: „Ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék”? 4. „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Jézusnak ezt a mondását nem találjuk meg az evangéliumokban. Ki idézi beszédében Jézusnak ezt a mondását? Válaszaitokat március 21-ig a következő címre küldjétek be: Evangélikus Élet Szerkesztősége, Budapest, Puskin u. 12. 1088.
