Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-26 / 52. szám

„Hirdetek nektek nagy örömei „Békesség a Földön!” • • Örömünk „támasza, talpköve66 — „Nekem az olyan böjt Miért omlott össze négyszáz év múltán Augustus császár örök­kévalónak hitt birodalma? Mi idézte elő Róma végét? — erről vitatkoztak évekkel ezelőtt Vi- segrádon, az írók alkotó házában a jelenlevők. Kosztolányi Dezső özvegye is közöttük volt. Nem kapcsolódott bele az elhúzódó eszmecserébe. Végül, amikor látta, hogy a bölcs, de egymással ellenkező érveknek se szeri, se száma — megszólalt: „Uraim, önök figyelmen kívül hagyják, hogy a mi Berzsenyi Dánielünk milyen tömören és egyszerűen válaszolt erre a kérdésre: „Min­den állam támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd.” AMIT BERZSENYI TÁMASZ­NAK ÉS TALPKÖNEK MOND, azt a Szentírás ezzel az egy szó­val fejezi ki: szegeletkő. „Íme, le­teszek Siónban egy kiválasztott drága szegeletkövet és aki hisz benne, nem szégyenül meg” — mondja Péter apostol Jézusról (1 Pt 2, 6). Jézus a szegeletkő! „Já­szolban fekszik, barmok közt nyugszik* — de ő a szegeletkő. A gótikus templomok mennye­zetének összefutó csúcsíveit ró­zsa alakú kővel zárták le. Ez a ró­zsaalakú kő a zárókő. Ez fogja össze a magasbatörő ívekét. Ez a szegeletkő. Nélküle ránk szakad­na a mennyezet. Jézus a szege­letkő. ö a „zordon, bús télben ki­virágzott rózsa”. Magasan felet­tünk van. „Az Atya jobbján” — miként hitvallásunk mondja, ö fogja össze a mindenséget. Nél­küle — a szegeletkő nélkül — ránk szakadt volna már régen az ég. A VILÁGMINDENSÉG EGY SZERÉNY CSILLAGÁN, a „kék bolygón”, ezen a „sártekén”, a mi „keserű levében forgó” Föl­dünkön a Betlehemben kinyílt Szép' rózsa alatt élünk. „Sub Ro­sa” — ahogy a régiek latinul mondották. Ö az, aki annyira felettünk van, hogy nem is lát­juk. De egyszer majd meglátjuk. Egyszer eljön az ég felhőivel — amint a Biblia mondja. Eljön, hogy ítéletet tartson. Hogy min­den szenny végleg eltűnjön. Hogy minden könnyet letöröljön. Hogy mindent újjá tegyen. Mindenki látni fogja, amit most annyiszor vonunk kétségbe. Igazat mondott felőle Isten: ő a szegeletkő, a mindent összetartó Megtartó. Igaz az is, amit magáról mon­dott: nemcsak kezdet vagyok, hanem a vég is. Alfa és Ómega. Igaz, hogy ő a Jó Pásztor. Sőt nekem is igazam volt, amikor így énekeltem: „Én is juhod va­gyok, Én is juhod vagyok, Nyá­jadnak legkisebbje.” — „Az Űr­től lett ez, csodálatos a mi sze­münkben” (Zsolt 118, 23). És íme! — a szegeletkő kará­csonykor „jászolban fekszik, bar­mok közt nyugszik”. Nemcsak fe­minden nap lettünk van. Ráállhatunk. Épít­hetünk rá. A szegeletkő alapkő is, talpkő. Nemcsak Ómega, ha­nem Álfa. Nemcsak vég, hanem kezdet is. Itt az Isten köztünk! Velünk az Isten: Immánuel! És mindez annak ellenére, hogy „já­szolban fekszik, barmok közt nyugszik”. Azért született ugyan­is istállóban, mert — sajnos — nem volt hely számára a ven­dégfogadóban. VAN E HELY SZÁMÁRA NÁ­LUNK? Sokszor úgy gondoljuk, hogy van. A középkor embere is úgy gondolta, hogy van. Keleten nincs, de nyugaton, a „keresztyén Európában” van hely számára. Kialakítottak egy olyan világ­képet, egy olyan filozófiát, amely­be — meggyőződésük szerint — belefért Isten, s akit ő szegelet- kővé adott nekünk: Jézus. Hát­ha tévedtek? Hátha azért kellett jönnie a reformációnak, mert tévedtek. — A mai embernek más a világképe és világnézete. Természettudományos és nem vallásos már régtől fogva. Vi­lágképébe és filozófiájába nem fér bele Isten, de a Megváltó Jé­zus sem. Ügy véli, magának kell önmagát megváltania. Ez a mai ember sokszor nagyon önhitt, sokszor pedig nagyon kétségbe­esett. Igaza van-e? Miért fél egyik ember a másiktól? Miért kell gyanakodnia egyik népnek a másikra? Miért nem bízunk egy­másban? Miért fogy el oly ha­mar az öröm poharunkból, pa­lackjainkból, hordócskáinkból? AKÁRHOGY IS VAN, KARÁ­CSONY TITKA EZ: Isten maga készít maga számára helyet kö­zöttünk. Nagyobb, erősebb szere- tete a mi ellenállásunknál, ke- ményszívűségünknél. Karácsony titka az, hogy ő nem fér el a mi túdatunkban, de mi elférünk az ő szívében. A kő, akit az építők megvetettek, az lett alapkővé és zárókővé. Nem tőlünk van ez, nem a mi érdemünk. Az Űrtől lett ez. Ezért énekeltek az an­gyalok. Ezért örültek a pászto­rok. Ezért jöttek el messze nap­keletről a bölcsek. Jézus örö­münk támasza, talpköve. Teg­nap is ő volt a szegeletkő, ma is az, holnap is az lesz. Minden nap. Van alapja életünknek, nem a semmiben lebegünk. Van értelme életünknek. Nem hiába­való küzdeni, akarni, még szen­vedni sem. A jászolban az 1982- ik évre vonatkozóan is és a kö­vetkező év és évek minden egyes napjára szóló érvénnyel örömünk támasza, talpköve fekszik: a Szegeletkő, Jézus, Isten Fia. Tő­le nyerhetünk olyan hitet, amely reménység is Istenben. Benczúr László KARÁCSONY A CSALÁDOK LEGMEGHITTEBB, LEGBENSÖ- SÉGESEBB ÜNNEPE. Együtt van a család, azok akik összetartoznak, akik szeretik egymást. Ha még­sem sikerül együtt ünnepelni, ak­kor legalább lélekben és imád­ságban, egymásra gondolásban mutatkozik meg a szeretetnek ez a közössége. Jó, hogy így van ez, legalább karácsonykor. Ilyenkor mintha elfeledkeznénk mindar­ról, ami a család, rokonok, bará­tok, szeretteink körén kívül van a világban. Pedig a karácsony világtávlatú ünnep, az egész vi­lág, minden ember számára örö­möt hozó ünnep, hiszen Isten az emberré lett Jézusban szereteté- vel az egész embervilágot aján­dékozta meg. Karácsonykor el kellene egy kicsit gondolkoznunk arról, va­jon jól ünneplünk-e, jó irányba fejlődik-e, alakul-e karácsonyi ünneplésünk. Az ajándékozás óriási méreteket ölt, szinte „ver­seny” lett belőle, egymás túllici- tálása: ki tud drágább, értéke­sebb ajándékot venni a másik­nak. Az ajándék sokszor elveszti varázsát, nem is érezzük a „meg- ajándékozottságnak” örömét. A meglepetés örömét gyakran fel­váltja a megszokottság érzése, elvárásaink és csalódottságunk megrontja ünneplésünket. Nem tudunk örülni, nem tudunk igazi örömet szerezni! — És a kará­csonyi étkezések, nagy evés és ivás, túlzott jóllakottság' a túl­zásba vitt vendégeskedés, nem valami egészen mást tükröz, mint ami a karácsony igazi értelme? ÉSZRE KELLENE VENNÜNK A CSALÁDON BELÜL IS AZ EMBERT, akit megajándéko­zunk, mi az, amire szüksége van, mi az, amivel igazi örömöt, meg­lepetést szerezhetnénk neki. Ta­lán sokkal inkább örülne egy kis szeretetnek, megértésnek,/jó szó­nak, szívből jövő megbékülés- nek, rrtint a drága ajándéknak. Jó lenne, ha szeretetünkből nem az anyagiakhoz való kötődés de­rülne ki, hanem az, hogy készek vagyunk osztozni egymás lelki hiányaiban is, és igazán segíteni szeretnénk a terhek közös hor­dozásában. Jó lenne, ha a kará­csony fénye nem kápráztatna el úgy minket, mintha nem lenné­nek sebek, mintha nem fájna semmi, mintha nem lenne nehéz a teher. Ha komolyan vesszük, hogy a karácsony világtávlatú ünnep, nem felejthetjük el, hogy lehet, hogy míg mi örülünk, mások sír­nak, szenvednek, míg mi szeret­NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG Martin Ziegler lelkész lett a ben a tisztében azt a Christoph Német Demokratikus Köztársa- Demke-t követi, akit a Szász Tar- ságbeli Protestáns Egyházszövet- tományi Egyház választott meg ség titkárságának a vezetője. Eb- püspökéül, (lwi) tetszik.. teinkkel vagyunk körülvéve, mások egyedül, magányosan szo- morkodnak, míg mi egymást ajándékokkal elhalmozzuk, addig vannak, akik nem kapnak aján­dékot, vagy míg mi jóllakottak vagyunk, vannak, akik még ka­rácsonykor sem tudnak gyerme­keiknek enni adni... AZ ÖKUMENIKUS FELHÍ­VÁS BÖJTRE ÉS BÜNBÁNAT- RA HÍV karácsonyi ünneplésünk kapcsán is. A böjt — valamiről való lemondás, szinte kiveszett anyagiassá vált korurtk vallásos, hivő emberének életéből. Pedig új tartalommal lehetne megtöl­teni! Ha időnként képesek len­nénk valamiről lemondani — ezzel kifejezésre juttathatnánk: nem vagyunk a pénzhez, anya­giakhoz úgy odakötve, hogy már nem tudunk 'igényeinknek, törte- tésünknek, kényelmünk keresésé­nek határt szabni. Amikor szerte a világon emberek, népek gaz­dasági nehézségekkel küzdenek, amikor energiaforrásaink kime­rülőben vannak, amikor komo­lyan végig kell gondolniuk a szakembereknek, hogy a rendel­kezésünkre álló anyagi és gaz­dasági javakat hogy használjuk fel az emberiség javára, amikor vannak emberek, akiknek nincs más választásuk, mint, hogy mindennap „böjtöljenek” életük folyamán — akkor nincs-e okunk bűnbánatra, mert nem tettük meg, amit megtehettünk volna. Nem értjük-e így jobban a böjt igazi értelmét — azt, amiről Ézsaiás prófétánál olvasunk: „Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölra­kott bilincseket, kibontod a já­rom köteleit, szabadon bocsátód az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot. Oszd meg ke­nyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel és ne zárkózz el testvéred élői!” Karácsony meghittségét sza­bad-e megrontani ilyen gondola­tokkal? Nem válik-e szánkban keserűvé a falat? Nem lesz-e ne­héz a szívünk, amikor tehetetlen­ségünkre rádöbbenünk a világ­ban szerte élő emberek ínségé­nek láttán? KARÁCSONY KELL, HOGY EGYÜTTÉRZÉSRE, EGYÜTT- GONDOLKOZASRA, EGYÜTT- CSELEKVÉSRE késztessen min­ket! Karácsonyi ünneplésünk akkor lesz igazi, ha felismerjük, hogy egymásért élünk. Kará­csonykor Isten emberré lett, sorsunkból részt vállalt: vajon mi élhetünk-e, ünnepelhetünk-e úgy, hogy szerte a világon élő embertestvéreink sorsában, ba­jában, égető szükségének meg­oldásában felelősséget, részt nem vállalunk? Muntagné Bartucz Judit Sütő András: A gyermekkor tükörcserepei „Látod, amott az a hím oroszlán. Ha lemegy a nap, meghalljuk majd a hang­ját. Nagyon régen, amikor létezett még, az ő hangján szólt az Isten, a fügebok­rok közé rejtőzött Ádámot keresve.” „Amikor létezett még...” — új köny­vét olvasva, mint eddig is annyiszor, Sütő András ateizmusán tűnődöm. „Hát egyedül az ő (Isten) fülére bíz­zuk ezután: szavainkat? Értelmetlen ká­romkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jö­vőre nézve valamilyen parancsot kapjak. Ezt mondd, azt ne mondd, amazt elhall­gasd a világ előtt. Majd ha fagy Uram, semmit sem hallgatok el!” Perlekedés-ízűek e szenvedéllyel szó­ló szavak, nem a tagadás hűvösét árasz­tok. De hát elképzelhető-e, hogy aki Károlyi Gáspártól ihletett biblikus nyel­ven szól, tagadja annak létét, akivel majd minden művében csatázik (miköz­ben nyelv és gondolat elválaszthatatlan összetartozását vallja!)? Tagadás és lázadás nem azonos fogal­mak. Sütő Andrásnál a kiszolgáltatott­ság, az elkeseredés fűti a dacos ellenke­zést, mely az emberkéz formálta sors gáncsvetéseiben Isten önkényét vagy ép­pen hiányát véli látni. Theodicaeának hívja a teológiai szalaiyelv ezt a maga­tartást, Isten igazságának számonkéré­sét, amikor az emberi elme az ártatla­nokat sújtó csapások sorában csak ez igazság ellenkezőjét észleli. Különös talán, hogy épp „A gyermek­kor tükörcserepei” című könyv ébreszt ilyen gondolatokat, hiszen Sütő András­nak szívmelegítő gyermekkora volt, mint maga mondja: „Boldog, ki másnak nem adós — így szól a közmondás. Én boldog vagyok, hogy fölnevelő szüleim­nek, szülőfalumnak, szülőföldemnek örök adósa lehetek.” Csakhogy ez a gyermek­kor, _ amilyen szép, olyan keservesen nyomorúságos is. Szép, mert a keserv a közösség melegében oldódik, keserves, mert tengődés a sorvasztó szegénység­ben. Szívszorító az emlék, amelyben a szil­veszterkor templomba siető szülők kis csupornyi zsírt bíznak a nagyapa őrzé­sére; meg ne egyék a gyerekek, mert akkor nem lesz újévkor ebéd. Amikor az öregember valamennyi unokáját elhe- segette a csuportól, s azok éhesen el- szenderedtek, maga sem tudván ellent- állni, kenyérhéjjal kimártogatja a csu­por egész tartalmát... Ilyen és ehhez hasonló történet nem egy akad a kötetben. Később pedig, amikor — József Attilával szólva — „fi­nomul a kín”, s az író maga is nagyapa­ként, unoka-gyerekével indul játékos vándorútra, miközben az anyanyelv aranykincsét aprózva adja át neki, már azon töpreng, hogy de furcsa kifejezés is az a „nyelvhasználat joga”. Mintha bi­zony léteznék jog (vagy annak megtaga­dása) a kézhasználat, lábhasználat, fül­használat esetében ... Vannak sugarasabb lapjai is a könyv­nek, hiszen a „gyermekkor tükörcsere­pe” olykor kék eget is tükröznek. (Böl­csen mondja az író: „Nem a teljes kép, nem a hatalmas tükör, amely megvakul a távoli időben. Hanem annak csupán emlékezetbeli maradéka, diribdarabja. Hiszen a teljes életünk emlékét, annak minden percét, pillanatát, de még a na­gyobb egységeit is: képtelenség meg­őrizni. Ez igen nagy teher lenne raj­tunk.”) A tükörcserepek összeségének mégis fájdalmasan fátyolos a fénye. A „tükörcserepeket” nem e kötet szá­mára írta Sütő András. Azokat a szer­kesztő, Ablonczy László válogatta össze az „Anyám könnyű álmot ígér”, az „En­gedjétek hozzám jönni a szavakat”, az „Istenek és falovacskák” c. művekből, és más, folyóiratokban megjelent írásokból, illusztrálván őket az író szülőföldjén ké­szült, a szöveget jól kiegészítő fényké­pekkel. Az igen jól egybeilleszkedő ré­szek hol a gyermekkorról szólnak, hol az unokával való szülőföld-felfedezésről — de nem gyermekekhez, noha a kötet a Móra Kiadó gondozásában jelent meg. Sok mindent kell tudni életről, világról, történelemről ahhoz, hogy ez a zengze- tes, tömör, képzettársításokat terelgető beszéd megértésre találjon. Érzi ezt Sü­tő András is, ezért mondja a könyv hát­só borítóján: „Kérelem a szülőkhöz! Le­gyenek kérdés-közeiben, ha gyermekük felnyitja e könyvecskét, és netán azt mondja: édesanyám, édesapám, ki volt az a Bethlen Gábor? Jó lenne tehát, ha ez az erdélyi üzenet gyermeket és szü­lőt közös fénykörben találna; ha értel­mét el nem veszítené az árvaság társta- lanságában. Mert közös üzenetről van szó: gyermeknek és szülőnek valóról egyaránt.” Így közös olvasmányként, cseperedő diák már megértheti. Választ találva amaz első kérdésre is. Bozóky Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents