Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-26 / 52. szám

GYERMEKEKNEK A legszebb karácsonyi ének Lk 2, 14 Karácsonykor nem csak a templomokban, hanem a családi otthonokban is karácsonyi éneke­ket szoktak énekelni az emberek. Bizonyára több karácsonyi éne­ket ismertek ti is. A legismertebb talán a „Krisztus Urunknak ál­dott születésén” kezdetű ének vagy a „Csendes éj, szentséges éj . . . Nagyon szép, amikor a gyermekek ajkán felcsendülnek ezek az énekek. A legszebb kará­csonyi ének mégis az első kará­csonykor az angyalok ajkán hangzott el, amikor a betlehemi mezőn boldogan adták hírül a pásztoroknak, hogy megszületett a világ 'Üdvözítője. Hogyan is történt mindez? Hogyan és mit énekeltek az első karácsonykor az angyalok? CSENDES ÉS SÖTÉT VOLT AZ ÉJSZAKA. Csak a csillagok ragyogtak titokzatosan a sötét ég­bolton. Betlehemben békésen aludtak az emberek. Még nem tudták, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb eseménye tör­tént meg ezen az estén: Megszü­letett Jézus, a várva várt Szaba­dító! Kint a mezőn pásztorok ta­nyáztak. Ök nem aludtak. Gon­dosan vigyáztak a nyájra. Tüzet raktak és csendben melegedtek a pislákoló tűz körül. A bárá­nyok is ott aludtak összebújva a közelükben. Csend volt. A szél is alig zizzent a fűben. EGYSZER CSAK KÜLÖNÖS JELENSÉGRE riadtak fel a pász­torok. Nagy fényességet láttak. Mintha a nap kelt volna fel, olyan vakító világosság lett. A nagy ragyogásban ott állt előttük egy angyal. Ruhája hófehér volt, tekintete pedig , úgy ragyogott, hogy nem mertek ránézni. A pásztorokat nagy félelem fogta el: „Mit akar ez az angyal tő­lünk? Csak nem a világ vége, az utolsó. ítélet érkezett el?” — gon­dolták magukban. Az angyal azonban szelíden megszólította őket: „Ne féljetek! Nagy örömöt hozok nektek! Ma született meg az üdvözítő, akire oly régen vár­tatok. Ö a Krisztus, a világ Ura. Betlehemben találjátok meg őt. Siessetek oda! Arról fogjátok megismerni őt, hogy egy istálló­ban találtok egy gyermeket be- pólyálva és a jászolba fektetve. Ö az! A pásztorok még fel sem tud­ták fogni, mit is hallottak az an­gyal ajkáról, amikor hirtelen sok­sok angyal jelent meg. Ök is a mennyből jöttek. Olyan sokan voltak, hogy a pásztorok amerre csak néztek, mindenütt fényes­séget és angyalt láttak. Egyszer csak gyönyörű ének csendült fel az angyalok ajkán. Olyan szépen énekeltek, mint a mennyei kó­rus: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” Ezt énekelték az angyalok és közben újra az ég felé szálltak, végül, ahogy jöttek, eltűntek mind. — Újra csend vette körül a pászto­rokat. DE A PÁSZTOROK MOST MÁR nem tudtak nyugodtan ülni.. Egymást bíztatták: „Gye­rünk gyorsan, menjünk Betle­hembe! Hadd lássuk, mi történt ott, amiről beszélt nekünk az an­gyal!” Egy társukat a nyáj meg­lett hagyták. A többiek nekivág­tak a sötét mezőnek. Nemsokára Betlehembe értek. Meg is talál­ták az istállót. Ott találtak egy házaspárt. József és Mária volt. A jászolban pedig egy csecsemő! Nem lehet semmi tévedés. Erről a gyermekről szólt az angyal. Ö a megígért Üdvözítő! A PÁSZTOROK LETÉRDEL­TEK a jászol mellett. Boldogan adtak hálát Istennek a kis Jézu­sért. Elmondták Máriának és Jó­zsefnek, amit az angyaloktól hal­lottak. Azután siettek- vissza a nyájhoz. Amint mentek, a szívük­ben ott visszhangzott az angyalok éneke. Lassan ők is dúdolni kezd­ték. „Dicsőség a magasságban Is­tennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” Éne­kük nem hangzott olyan szépen, mint az angyalok éneke, de a szí­vük tele volt áhítattal és öröm­mel.. Istennek biztosan tetszett énekük. Mert a szívből jövő, Is­tent magasztaló ének a legszebb karácsonyi ének. S. J. .írok nektek, ifjak...” Ilogyaa tíasaepelneli karácsonykor a fiatalok? SOKFÉLE KARÁCSONYI EM­LÉKET ŐRZŐK gyermek- és fiatalkoromból: csillogóan szép szentestéket, amelyeknek minden apró részlete megmaradt ben­nem, sőt, az évek múlásával mintha minden nagyobbá és je­lentősebbé vált volna . . . Hábo­rús szentestét, amelyen már nem lehetett együtt az egész család és amelyet ugyanúgy áthatott a fé­lelem a bombázások és életve­szély miatt, mint a többi estét. Karácsonyi ünnepet, amelyen már nemcsak a titokzatosság és ajándék-várás töltötte meg a szí­vemet izgalommal, hanem az a boldog tudat, hogy amit Jézus születésével Isten az embervilág­nak adott, az ezután már mindig valóság marad az emberek szá­mára, örömöt és békességet kí­nálva a nyugtalan és békétlen világnak. Most azonban nem emlékekről szeretnék írni, hanem arról, hogy mit várnak a karácsonyi ünnep­léstől a mai fiatalok, mit jelent számukra ez az ünnep, hogyan szeretnének részt- venni a családi és gyülekezeti ünneplésben? A fasori és a gyönki ifjúsági biblia­kör tagjait kérdeztem erről és az ő gondolataikból szeretnék néhá­nyat továbbadni. FORMÁK ÉS HAGYOMÁ­NYOK. Téved, aki azt hiszi, hogy a mai fiatalok nem szeretik és becsülik azokat az évszázados formákat, amelyek szépek, hite­lesek és őszinték. „Legyen való­ban szent a szenteste” — mondta egyikük, „amelyen senki ne ját­szók hamis szerepet, senki ne pózoljon tőle idegen szavakkal és mosollyal, ne a titokzatos jótün­dérre gondoljanak a sok hajszá­tól és évközi veszekedésektől fá­radt családtagok, hanem arra, hogy valóban érdemes és lehet­séges kibékülni, megváltozni, visszatérni korábbi szeretetben gazdag életünkhöz!” „Ilyenkor - mindenki maximáli­san igyekszik arra, hogy a leg­jobb arcát vegye fel, de ez leg­többször csak az este feléig sike­rül . . .” Pedig a megelőző napok sok hajszája, lökdösődése és ide­geskedése után ez az este össze­kovácsolhatja az embereket, íze­lítőt adhat abból, hogy mit is veszetegetnek el az esztendő más napjain ... „Akinek családja van, ne néz­zen ilyenkor televíziót, akármi­lyen jó műsort adnak is!” — mondta egy leány. A családi be­szélgetésre igen nagy vágy és igény él bennünk. — Az ajándé­kozás szokásáról is határozott vé­leményük van: ne legyen nevet­séges versengés az ajándékozás­ban, az értékek fitogtatásáa, ha­nem a szereteten legyen a hang­súly, amelyben az ajándék csak eszköz.” Nem jó ajándékot kap­ni attól, aki hónapok, évek óta nem beszélt velem, nem keresett meg, nem érzem a szeretetét, mégha rokon vagy keresztszülő is az illető!” Ne az legyen az ajándék, amit úgyis meg kelle­ne venni és a karácsony csak vá­sárlási alkalmat nyújt. Legyen több meglepetés, legyen több névtelen ajándék, amit nem kell név szerint többször megköszön­ni! Örömöt szerezni nagyon jó, nagyobb öröm adni, mint kapni, szeretetből. AZ ÜNNEP LELKI TARTAL­MA. „Sokan azért hajszolnak ilyenkor, hogy ne kelljen elcsen­desedniük és lelki dolgokra gon­dolniuk! Pedig a karácsony Jé­zus-ünnep, Ö kerül a középpont­ba, még a nem különösebben val­lásos családokban is!” „Számom­ra Jézus születése azt is jelenti, hogy mindent újra kezdhetek, hi­szen a születés új kezdetet is je­lent. Sokkal inkább érzem ezt, mint Szilveszterkor és Üjév nap­ján, amikor mindenki a gondta­lan szórakozást keresi csupán!” Ha Isten szeretetét kihagyjuk az ünneplésünkből, a lényeget hagy­juk ki. Pedig Jézus azért szüle­tett, hogy sok elrontott cseleke- deütnk után ismét visszataláljuk Istenhez és ne csak három nap­ra .. . Mi lenne, ha Isten is csak három napig szeretne minket és lenne jó hozzánk?! A Bibliaolva­sás, imádság és éneklés a kará­csonyfa körül lehetővé teszi, hogy végre csendben maradjunk és Isten megszólalhasson ebben a csendben. Lehetővé teszi, hogy ráébredjünk: az áhitat is hozzá­tartozhat életünkhöz* nemcsak a munka és a napi gondok. — Jé­zus megismerését fiatalnak és felnőttnek karácsonykor kell el­kezdenie, a születéssel, e világba érkezéssel, nem a nagyhéten! A mi életünk és így kezdődött. A TEMPLOMI ÜNNEPLÉS. Sok gyülekezetben rendeznek ka­rácsonyi ünnepélyeket közvetle­nül az ünnep küszöbén. A fiata­lok nagyon szeretik ezeket. Sze­retik a hangulatát, a szereplési lehetőséget, szavalatokat, ének­lést, karácsonyi jelenetek elját­szását. Szeretnek adni valamit szüleiknek, nagyszüleiknek fel nőtteknék, olyan ajándékot, ame­lyet nem pénzért lehet venni, amire titokban készülhetnek, ahol tudásukat, tehetségüket, lel­kesedésüket megmutathatják. Még az idősebb korosztályú fia­talok is szeretnek „csak” gyere­kek lenni, egyszerűen, tisztán, boldogan. Ehhez ad helyszínt a templom, vagy gyülekezeti te­rem, kellemes izgalmat a jelenle­vő gyülekezet. — Ugyancsak szí­vesen mennek el a nagyünnepi istentiszteletre is, mert ezeken ünnepélyesebben szárnyal az éneklés, őszintébbek és nyitottab- bak a szívek, mint máskor. Bizonyára még sok gondolatot és véleményt idézhetnénk. Való­színűleg vannak másféle fiatalok is, akik keserűbb hangon beszél­tek volna a karácsonyról. Elvált szülők hányódó gyermekei, a csa­ládi élet minden melegségét nél­külözők. Cinikusak, hangulatokat elutasítók, felnőttek világából ki­ábrándultak. Egy azonban bizo­nyos: a fiatalok rendkívül érzé­kenyek a tiszta és hamis közötti külöbségre, az őszinteségre és annak hiányára, a szeretetre vagy a csupán „felfüggesztett harci állapot” észlelésére. Jézus születésének áldott ünnepe víz­választó lehet ezek között. Ka­rácsony a tisztaság, az őszinteség és a szeretet ünnepe. Az ő ünne­pük is! SEGÍTSÜNK EGYMÁSNAK, hogy ilyen legyen e mostani Ka­rácsony is! Szirmai Zoltán Emlékezés egy régi karácsonyra Tegnap az Xjjságírószövetségben arról hallottam előadást egy kitűnő szakem­bertől, hogy milyen hatalmas mennyi­ségben áll raktáron olyan nukleáris rob­banóanyag, amellyel az egész teremtett világót, az egész emberiséget néhány pil­lanat alatt teljesen el lehet pusztítani, ki lehet irtani. De az előadó szavaiból mégsem a kétségbeesés, a félelem, a re­ménytelenség csendült ki, hanem a bi­zakodás, a reménység a holnapot, a bé­két illetően, * Ezek a gondolatok foglalkoztattak az előadás után, amikor a szekrényemet rendezgettem. Egy régi borítékból kifa­kult, megsárgult fényképek hullottak ki. Valamikor nagy régen én készítettem ezeket egy nagyon egyszerű kis box gép­pel. Forgattam a fényképeket, amelyek egy rombadölt kis házat ábrázoltak. A ház verandáját egy légiakna szinte tel­jesen „kiszívta” a ház többi részéből. A ház egyik sarkán és a másik oldalán is egy-egy hatalmas, akna ütötte lyuk tá­tongott. A rombadölt verandára egy ha­talmas diófa dőlt rá, amelyet harckocsi fordított ki a földből. Néhány pillanat alatt nagyon is élő valóság lett bennem az, amit az előadásban hallottam, s 'amit nagyon régen átéltem. * 1945. április 4-ike, hazánk felszabadu­lásának napja végre lehetőséget teremtett arra, hogy megnézhessük azt a kis há­zat, amelyben gyermekkorom kedves nyarait töltöttem, s amelyről nemrégen írtam. Az a vidék háromszor is gazdát cserélt a háború utolsó heteiben. Hol el­foglalták a szovjet csapatok, hol vissza­foglalták a német fasiszták, hogy azután végül is diadalt arassanak a felszabadí­tók. De sok vér áztatta azt a vidéket! És amikor a háború befejezése után vég­re mi is elmehettünk oda ismét, kiszö­kött a könny anyám és apám szeméből. Mi is ott álltunk öcsémmel a romok előtt, és nem nagyon hittük, hogy a ro­mokból valaha is újra fölépülhet a kis ház. Apám — kétkezi munkás ember lévén — hosszú ideig nem is gondolhatott a ház újjáépítésére. De ott volt a szom­széd utcában egy nagyon kedves idős házaspár, a házuk épen maradt, meg­hívtak. bennünket két hétre nyaralni a házukba. Közben a néni, a már emlegetett Tim néni, súlyos beteg lett. Anyám ápolta a nyaralás két hete alatt, látta el, tette tisztába. Az orvos maláriát állapított meg, de — mint később kiderült — nem ez volt a betegsége, ami végül is elvitte az életből. Anyám néhány hét múlva tífuszban megbetegedett. Kimutathatóan a beteg Tim nénitől kapta. Hetek, hónapok tel­tek el magas lázban, önkívületben, élet és halál között. Teljesen kihullott a ha­ja, csonttá, bőrré soványodott. Így közeledett a karácsony... Hogy lesz, mint lesz a karácsony? — erről be­szélgettünk csendes estéken apámmal. Lesz-e valami ajándék, s lesz-e egyálta­lán karácsonyfánk^ És honnan? Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával az egyikünknek az eszébe jutott, hogy a harckocsi kidöntötte hatalmas diófa mel­lett a romos ház közelében volt egy kis fenyőfánk, néhány évvel korábban ültet­tük, s ezt a kis fenyőt kikerülte a hábo­rú borzalma. Azt kell kivágnunk, elhoz­nunk — ha még nem vágta ki más. Így került sor azután a karácsony előt­ti nap sötét hajnalán arra, hogy apám­mal útnak indultunk. Odafelé vonattal mentünk, mert akkor már jártak a vo­natok. Hatalmas hó borította akkor már a környéket, a kis fenyőfa pedig szinte „várt” minket. A szomszédtól kölcsön­kért fűrésszel csupán csak néhányat kellett húzni, olyan vékonyka volt a törzse, összekötöztük a kis fenyőt, amit bizony nem erre a sorsra ültettünk. Le­mentünk az állomásra, de bizony múltak a félórák, az órák, vonat nem jött, így kiálltunk az országútra, s „autóstoppal” szerettünk volna hazajönni. De bizony akkor autó sem igen járt a kietlen, bom­baszaggatott utakon. Végül a távolban egy öreg, a második világháború bizonyára minden harcte­rét megjárt szovjet katonai teherautó közeledett, a platóján, egy öreg, sérült, valamikor sárgára festett hintával. Még messze volt, amikor integetni kezdtünk neki. Amikor mellénk ért, megállt. Apám, aki jól beszélt szlovákul, próbál­ta elmagyarázni, hogy mi járatban va­gyunk, és szeretnénk Budapestre men­ni. A szovjet katona, aki az öreg teher­autót vezette, barátságosan intett, hogy üljünk föl a hintóba. Boldogan másztunk föl, hónunk alatt a kis fenyővel. Ez volt számunkra a drága kincs, a karácsonyi ajándék. Azt sem bántuk, hogy időnként vacogtunk a nagy hidegben. Az öreg te­herautó meg jött Budapest felé. Útköz­ben, már Budapest egyik külső kerüle­tében megállt egy katonai pékség előtt, a vezető kenyeret vételezett. Mi is segí­tettünk a rakodásban. Áz utolsó forduló­ban apám kezébe nyomott egy majdnem meleg, szögletes orosz katonai kenyeret azzal, hogy: na, papa. legyen nektek is karácsonyotok! És majdnem hazáig vitt minket. Boldogan készültünk a karácsony es­tére. És hiába volt családunkban az a régi szokás, hogy a karácsonyesti isten- tisztelet után mindig halászlé, meg rán­tott hal volt a vacsora, ezen a karácso­nyon csak beszéltünk róla. Mert anyám betegen feküdt, nagyanyám eltörte a karját, apám a teán és a rántottén kí­vül semmi mást nem tudott főzni, öcsém meg még kisgyermek volt. Így én álltam a gyúródeszka mellé, életemben akkor először, s két kiló lisztből (hogy ez is honnan került, nem is tudom) hat levél tésztát gyúrtam-nyújtottam. Mák is ke­rült valahonnan, a diós és mákos kalács helyett mákostészta volt a karácsonyes­ti ünnepi vacsora. Élőzőleg szépen földíszítettük a kis karácsonyfát, s úgy állítottuk fel, hogy anyám is jól láthassa az ágyból. Amikor megráztuk a kis karácsonyfa csengőjét, amikor meggyújtottuk az elő­ző karácsonyról maradt kit gyertyácská- kat, olyan boldogan énekeltük a „Menny­ből az angyal”-t, meg a „Krisztus Urunk­nak áldott születésén”-t. Anyám ezek­ben a napokban kezdett egy kicsit erő­södni, javulni a betegségében. És hogy honnan, honnan nem, karácsonyra kap­tam egy lemberdzseket. Hogy ez honnan került, soha nem derült ki. De talán a legnagyobb karácsonyi ajándék volt, amit valaha is kaptam. Boldogan adtunk hálát, hogy a hábo­rúban mindnyájan megmaradtunk, hogy együtt volt a család. Szép, talán a leg­szebb karácsony volt. * Sokat hallunk a háború, az emberiség elpusztításának borzalmáról, veszélyé­ről. De hallunk a számunkra oly drága békéről, az emberiség jövendő boldog­ságáról is. Amikor ezeket a sorokat írom, ismét karácsonyra készülünk. Így jutott az eszembe ez a régi karácsony. Becsüljük meg nagyon a számunkra oly drága kincset, a békét, vigyázzunk rá, óvjuk, tegyünk meg érte mindent. Nemcsak önmagunkért, a családunkért, gyermekeinkért, unokáinkért, de az egész emberiségért, az egész világ bol­dog holnapjáért. Harkányi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents