Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-31 / 44. szám

Hogyan lett Luther szerzetes?

A lelkészjelöltek ma önéletrajzot mellékelnek felvételi kérelmükhöz. Ha Luther Márton idejében is szokás lett volna ez, Luther 1505-ben, 23 éves korában ilyen önéletrajzot írt volna:

1483. NOVEMBER 10-ÉN SZÜLETTEM Eislebenben. Szegény szülők gyerméke vagyok. Dédapám, nagyapám és apám, mind parasztok voltak. Másfél éves koromban szüleim Mansfelbe költöztek, ahol apám bányász lett. Vájárként kereste a kenyerét. Olyan szegények voltunk, hogy édesanyám a hátán hordta haza a tüzelőt.

Mansfeldben kezdtem iskolába járni. Örömmel készültem az iskolába, de ott csalódnom kellett. Megtanultam ugyan írni és olvasni, elsajátítottam a Tízparancsolatot, a Hiszekegyet és a Mi- atyánkot, meg néhány egyházi éneket is, de én többet vártam. Emlékszem, hogy tanítónk gyakran vesszővel vert bennünket. Volt eset, amikor megérdemeltük, de sokszor ártatlanul kaptunk ki.

A következő évben édesapám Magdeburgba küldött iskolába. Magdeburg szép és gazdag város. Sok szép templom van a városban. A tanulás mellett sokat jártunk istentiszteletekre, ahol a szerzetesek és papok gyönyörűen énekelték. Itt fogant meg bennem először a gondolat, hogy egyszer talán én is szerzetes, vagy pap leszek.

EZUTÁN EISENACHBA KERÜLTEM a latin iskolába. Szüleim rokonai laktak itt. De mivel ők szegények voltak, a többi szegény diákkal együtt úgy tartottuk fenn magunkat, hogy gazdag polgárcsaládokhoz jártunk énekelni. Ilyenkor szerény alamizsnát kaptunk. Egyszer az i ÄStnfe polgárasszonyt, Cottanéi "annyira meghatotta éneklésünk, hogy engem a házába fogadott szállásra is. Ekkor vége lett a sok nyomorúságnak. A Cotta családot úgy megszerettem, mint saját családomat. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy Eisenachra mindig kedvesen emlékszem vissza.

A latin iskola elvégzése után 18 éves koromban az erfurti egyetem jogi karára iratkoztam be. Nekem nem nagyon tetszett ez a pálya, de nem akartam apámmal ellenkezni. Ö pedig azt akarta, hogy nagyhírű ügyvéd, vagy jogtudós legyek. Kitűnő eredménnyel el is végeztem jo- • gi tanulmányaim egy részét, de engem ez nem elégített ki. Nem éreztem jól magam a jogászok között, inkább a teológusok társaságét kerestem. Ügy látszik, Isten másképpen határozott felőlem.

SZÜLEIM VALLÁSOSAN NEVELTEK. Mindig izgatott a kérdés, hogyan lehet enyém az üdvösség, hogyan lehet Istennek tetsző életet élni. Még diákkoromban kezembe került egyszer egy Biblia. Sámuel könyvében Sámuel anyjának történetét olvastam. A könyv nagyon megtetszett nekem, s arra gondoltam, milyen boldog leszek, ha valamikor nekem is lesz ilyen könyvem. Ügy hittem, hogy ez a könyv majd útba igazít üdvösségem dolgában.

Az elmúlt nyáron, amikor az egyik barátommal szünidőre hazafelé tartottunk, kardommal véletlenül megsebeztem a lábamat. Majdnem elvéreztem, mire egy sebész jött a városból és megmentette az életemet. Mi lett volna velem Isten színe előtt, ha így kellett .volna meghalnom? A szünetről visszatérőben egy erdőben hatalmas vihar lepett meg. Közvetlen mellettem csapkodtak a villámok, s engem nagy félelem fogott el. Mi lesz velem, ha megtérés nélkül kell meghalnom? A haláltól körülvéve Istenhez kiáltottam segítségért, s megígértem, ha megmenekülök, kolostorba megyek: Istenein, segíts meg, szerzetes leszek! Isten megsegített, úgy látszik azt akarja, szerzetes legyek. Apám nagyon haragszik rám elhatározásom miatt, de én úgy érzem, hogy Istennek tett fogadalmamat meg kell tartani. Ezért kérem, fogadjanak be szerzetesnek az erfurti Ágoston-rendi kolostorba.

„írok nektek, ifjak.. .*

Hazájukért éltek

Evangélikusok történelmünkben

Kis népeknek nagy a történelme. Megfigyeltétek-e, hogy ez a megállapítás az egyházak életére is érvényes? Észrevettétek-e, hogy a Kárpátmedence négy évszázadon át kettős szorításban élő evangélikusságának is milyen nagy, mennyire számarányán felüli a történelme?

Üljetek le most velem, nyissátok fel múltunk hol arany, hol vérpiros betűkkel teleírt lapjait, és győződjetek meg, milyen szerepet vittek az ágostai hitvalláshoz ragaszkodó őseink a magyar nép történetében.

Múltunk első fejezete a magyar reformáció diadalmas terjedéséről tudósít. Habsburg Mária magyar királynénak, a Német-Római császár húgának Luther vigasztaló zsoltárokat küld a gyászos mohácsi csata után. Buda várában, Sopronban, Tolna, Sárvár és Csepreg iskoláiban már messzire világít az evangélium fénye. Történelmet formálnak reformátoraink — Dévai Mátyás, Huszár Gál, Sztárai Mihály, Bornemissza Péter —, mert bibliát fordítanak, anyanyelven prédikálnak, élő hittel vígasztalnak. Tiszántúl a Perényiek, Dunántúl a Nádasdyak, Felvidéken a Thurzók vallják Luther tanainak igazságát.

Eközben dübörögnek a történelem kerekei hazánk felett. A Habsburgok börtönbe vetik, a törökök rabláncra verik hitvalló őseinket.

Maradhat-e közömbös irántuk a mai utódok szive?

Lapozzunk tovább. Már-már úgy tűnik, lealkonyul a másfél századon át hidegen fénylő félhold, amikor elviselhetetlenné válik a császári önkény. Élesszemű evangélikus politikusok: Sopronban Wittnyédy, Trencsénben Pet- röczy, Késmárkon Thököly István merész tervekét szőnek I. Lipót

elfogatására és a magyar alkotmány érvényre juttatására, összeesküvőket felfedik, s mert nemcsak a rebellióban — mint any- nyi katolikus főúr —, hanem a religióban is vétkesek, kegyetlenül, sőt ártatlanul bűnhődnek az ágostai hitű prédikátorok és tanítók is. Ha Kocsi Csergő Bálint eredeti naplóját nem is, de Moldova György Negyven Prédikátorát biztosan sokan ismerik kö- zületek.

Valljuk-e őseinknek a nápolyi gályák pádhoz láncolt, kopaszra nyírt rabjait?

Talán már a fentiekből is érthető, hogy Thököly Imre, majd Rákóczi Ferenc szabadságharcának szellemi irányítói Felsőma- gyarország evangélikus nemesei voltak. Fénylő nevek: Jánoki, Kajali, Gerhard, Radvánszky, Platthy, Bulyovszky, Görgei, Dessewffy, Róth, Szirmay, Ré- vay, Sréter, Ottlyk, Szent-Ivány, Zay, Kray ...

Ha fellapozzátok az elmúlt években oly gazdaggá vált Thököly- és Rákóczi-irodalmat, bővebbet is megtudhattok róluk, de a sok névtelen, nagyszerű helyt- állású lutheránus hazafinkról is.

Történelemformáló őseink között a XVIII. század végén Hajnóczy József fénylő neve tűnik fel. A Martinovics-féle összeesküvés vértanúja — a soproni evangélikus líceum egykori tanulója, Széchenyi Ferenc titkára, szerémi alispán —• evangélikus lelkész fia ,volt. Életrajzírói így írtak róla: „A komoly, mélyen gondolkodó, sorsát sztoikus nyugalommal viselő embert társai nagyra becsülték. Kivégzése előtt együtt imádkozott Molnár János pesti lelkésszel. Az elítéltekért jövő szekérre nyugodtan ült fel, udvariasan hárítva el a segítséget. A „Vérmezőhöz” érve, nem engedte, hogy a hóhérlégények levetkőztessék, maga vette le kabátját, s csak akkor borzongott meg, amikor a hóhér — hogy munkáját könnyebben végezhesse —, levágta az apróbb hajakat a nyakán ...”

Egyházunk a XIX. század folyamán adta legtöbb nagy egyéniségét a magyar hazánknak. Ebben bizonyára szerepük volt kiváló iskoláinknak, ahol magasan képzett tanárok izzó hazaszeretetei plántáltak a diákok leikébe. Kossuth Lajos és Petőfi Sándor! Mellettük evangélikusok voltak Görgei Artúr, Desewffy Arisztid Leiningen — Westerburg Károly, Irányi Dániel, Kubinvi Ágoston, Pulszky Ferenc és még sokan mások. Buda várában a bibliás württembergi nádorné, Mária Dorottya imádkozott és küzdött megmentésükért. Lelkészi karunkból első fronton találjuk — hogy csak a legnagyobbakat említsük — Székács Józsefet. Bauho- fer Györgyöt, Haubner Máté és Mádai Károly várfogságra ítélt püspököket, s Rázga Pált, a bitófán kivégzett pozsonyi lelkészt.

Ismeritek-e őket?

Végül egy utolsó rövid fejezet saját évszázadunk történelméből. Bárdosi Jenő — ma is élő, volt dabronyi lelkészünk — úrvacsorát oszt a sopronkőhidai börtönben. Bátor antifasiszta magatartásáért halálra ítélt politikus, országgyűlési képviselő veszi magához Krisztus testét és vérét. Azután belép a börtönőr és jelzi: indulni kell. Az elítélt átöleli papját, két- oldalról megcsókolja: az egyik csók szeretett hazájának, másik szeretett egyházának szól. Utána emelt fővel, bátran indul a vesztőhelyre.

Nevét mindannyian tudjátok: Bajcsy Zsilinszky Endre.

Fabiny Tibor

A 95 tételből

Megtérés

SALVADORI LELKÉSZ:

„A VILÁG ELFELEJTETT MINKET”

— egyszer és map©sikéiat

„Rettenetes ■ dolgok történnek Dili-Amerikában, olyanok, amelyeket elfednek az angol és az argentínai háború és a libanoni események. A világ elfelejtett minket” — mondotta Benito Tollár római katolikus lelkész, a Vaart Land című norvégiai lapnak adott nyilatkozatában.

„A salvadori kormány ideggá- ‘lokat alkalmaz az FMLN (a Marti Nemzeti Felszabadítási Front) ellenőrzése alatt álló területek polgári lakossága ellen. Százakat öltek meg azonnal és még többen haltak meg a kötődmé- nyek miatt” — nyilatkozta Tobar lelkész.

Tobar azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy olyan háborús fépzetet épít ki Hondurasban, ;.mely hadszíntérré változtathatja f.z egész térséget és amely lehetővé teszi, hogy a katonai diktatúra — a saját kijelentés^ szerint •— a következő időben háromszáz- ezer embert irtson ki az amerikaiaktól kapott napalbombákkal. A napalmfegyver alkalmazására eddig is sor került és ezért „az

egyház gondot viselt olyan kis gyermekekre és olyan anyákra, akik a napalm támadás után szülték meg gyermeküket. Sok gyermek megvakult a napalmtámadások követte gáziertőzés miatt”.

Tobar lelkész, aki az egyházi és társadalmi delegáció tagjaként tartózkodott Európában, így ösz- szegezte a salvadori keresztyének véleményét, hitvallását: „A mi egyházunk annak a mártírium- nak a példája, amelyet az első keresztyének vállaltak magukra... Az egyház a mártírok vére által növekszik. Az egyházi szolgálat nagyobb tömegeket ér el, mint annak előtte. Gyakran tartunk istentiszteleteket a szabad ég alatt, mert a templomainkat szétbombázták.” (lwi)

A salvadori római katolikus testvéreinket, mi magyar evangélikusok nem felejtjük el: összeköt bennünket a múltunk azonossága és az az imádságainkkal is megerősített kívánságunk, hogy ők is elnyerhessék a teljes szabadságukat.

ANGLIKÁN PÜSPÖK A NŐK LELKÉSZI SZOLGÁLATÁRÓL

„A nők lelkésszé avatása olyan sürgető teológiai kérdés, amelyet az Anglikán Egyháznak a legsürgősebben meg kell oldania” — mondotta John Tinsley püspök. A bristoli egyházkerületének lapjában a püspök ezt a véleményét azzal indokolta meg, hogy a nők és az egyház kérdése azért fontos, mert azt tükrözi, hogy „mit hiszünk Istenről, Krisztusról és

az emberségről”. Istenről úgy, hogy férfinak és nőnek, de egyformán embernek teremtett bennünket; Krisztusról úgy, hogy egyformán váltott meg minket; és az emberségről úgy, hogy a nőket nem lehet csak a család, a gyermeknevelés „szolgáivá” tenni, hanem fel kell őket szabadítani az evangélium hirdetésének szolgálatára is. (lwi)

NEM VÉLETLEN. HOGY LUTHER 95 TÉTELE és ezáltal a reformáció nagy folyamata ezzel a mondattal kezdődik: „Urunk és Mesterünk a Jézus Krisztus azt mondva: ’Térjetek meg...’ akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen”. Jézus nyilvános fellépése, de már Keresztelő János prédikációi is ezzel a felszólítással kezdődtek és Luther, noha még nem sejti, hogy mi lesz tételeinek következménye és sorsa, tudja, hogy egész mondanivalójának, vitára bocsátott bizonyság- tételének csak ez lehet az alapja és kiindulópontja: emberek, hívek — térjetek meg!

Mit is ír gyóntatójának a lelki atyjának, Staupitz Jánosnak erről a fontos szóról: „megtérés"?

„Annak előtte csaknem az egész Írásban nem volt előttem keservesebb szó a megtérésnél, most nincs édesebb vagy kedvesebb szó nekem a megtérés szavánál.” — Ez a szó számára nem a bűneiért való elégtételt, nem csupán a bűnök megútálását jelentette, hanem egy új érzület és gondolkodásmód felöltözését,

belső életváltozást és Isten kegyelmének közvetlen megtapasztalását is. Az ö életében is ez volt a „nagy áttörés”, midőn sok hiábavaló Isten-keresés után végre rátalált a szíveket átformáló kegyelmes Istenre és engedte magát teljesen új érzülettel és elszá- nással megtölteni. Boldogan néz körül a világban és a maga örömét szeretné mindenkinek átadni, így ír: „Krisztus csakis olyan megtérésre inthet, amelyet bármely állásban megcselekedhetünk, amelyet végrehajthat a király a maga bíborában, a pap a maga ékességében, a fejedelem a maga méltóságában, épp úgy,

mint a barát vagy a koldus a maga csuhájában és rongyában.”

KÖNNYEN MEGÉRTHETJÜK, hogy abban a világban, amelyben az egyház mindent maga akart a híveknek előírni és amely világban még az is előfordulhatott, hogy az üres pápai pénztár meg- tölétésre a bűnbocsánat kiárusítását használták fel. a megtérés igényét semmibe véve, forradalmian újszerű, a krisztusi alapokhoz való visszatérés volt ez a felszólítás.

A reformáció mai népének, de valamennyi Krisztust követni akaró embernek is frissen és hitelesen csengenek Luther első tételének szavai. Jézus Krisztus megváltó szeretetének és ingyen felkínált kegyelmének elfogadása új érzületet és új gondolkodás- módot teremt az emberben, új felelősséget ébreszt saját életvitelében és embertársaihoz való viszonyában. Aki ezt megtapasztalja, az igazat ad Luther követ- keztetésenek is: „a hívek egész élete megtérés legyen!” Hiszen új érzületre, új felelősségvállalásokra a naponkénti új feladatok, új helyzetek miatt van szükség. Az első „áttörést”, vagyis önzésünk és önigazságunk föladását követően az ember érzi, hogy egy nagyszerű folyamatba kerül bele, naponta ismétlődő életprogramba, amelyben nem elég a tegnapi el- szánás, a korábban meghárcolt harc, hanem naponta új elszánás- ra, új erőre, új világosságra van szüksége. így értjük meg Luther lelkesült szavait, melyekben a „legédesebb és kedvesebb” szónak tartja a „megtérés” szavát. Hiszen minden nap egy új lehetőség, új alkalom az életünkben, új találkozások, új szavak, a szeretet új kifejezései, a helytállás

új próbái teszik széppé a „számlálandó napokat”, amelyek végén „bölcs szívhez lehet jutni” (Zsolt 90, 12).

„Halgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök és várlak!” — írja a zsoltáríró (Zsolt 5, 4), és ez annak a vallomása, aki szereti az életet, Isten ajándékának tartja az új reggeleket.

A REFORMÁCIÓNAK MÉG CSAK A LEGELSŐ MONDATA, derengő hajnala ez a lutheri tétel, mégis benne van már a folytatás és a jövő is, megszólal a reménység. hogy a hívek egész élete megtérés lesz, akkor mindig meg fogják találni a Krisztus-követés útjait, akkor nem kell félteni az egyházat, akkor Jézus Krisztus halála és feltámadása nem válik hiábavalóvá, akkor a tévutak és téveszmék helyett az őszinte bűnbánat és az elnyerhető kegyelem, a tiszta krisztusi szeretet továbbadása lesz az egyetlen dicsekedés és hálaadásra való ok.

Erre a belső tisztázottságra és külső életfolytatásra akar bennünket is, mai híveket, elhívni az Ür. Isten ma is érvényes és Krisztusban megmutatott szeretete győzze le bennünk az önzést és minden igazságtalanságunkat, tegye érzékennyé szívünket mai világunk kis és nagy emberi kérdéseinek meglátására és az azokban való hűséges szolgálatra.

Túl nagy és erőnkön felül való célkitűzés menne ez?

Adj Urunk az őszinte, igaz megtérés után naponként alkalmat arra, hogy segítségedet és áldásodat kérjük, küldő parancsodat elfogadjuk, a hit, a reménység és a szeretet megélői és megváltói lehessünk! Szirmai Zoltán