Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-17 / 42. szám
Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökeitek üdvözlő beszéde Br. Káidy Zolién püspök-elnök beiktató igehirdetése (Folytatás az 1. oldalról) kerület élére, aki hosszú ideig részt vett az egyházi világszervezetek, köztük a Lutheránus Világ- szövetség munkájában és ott sok hasznos tapasztalatot szerezve erősítette a magyar evangélikus egyház tekintélyét. Meggyőződésem, hogy püspöki tisztében nagy segítségére lesz dr. Káidy Zoltán elnök-püspök úrnak azzal, hogy a székfoglaló beszédében kifejezésre juttatott elvek szerint, népünk és az evangélikus egyház érdekeit messzemenően figyelem- bevéve tevékenykedik szocialista államunk és az evangélikus egyház jó kapcsolatának fejlesztésén. Ezt az alkalmat használom fel arra, hogy megköszönjem dr. Ottlyk Ernő úrnak 15 éves püspöki szolgálatát és az evangélikus egyház jó viszonyának erősítése érdekében kifejtett több évtizedes fáradozását. Kívánom, hogy új tisztségében, a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa főtitkáraként hasznosan kamatoztassa sokoldalú tapasztalatait. Kívánom, hogy az evangélikus egyház dr. Káidy Zoltán elnökpüspök úr vezetésével, dr. Nagy Gyula püspök úr aktív közreműködésével eredményesen oldja meg azokat a feladatokat, amelyek a közeljövőben és az elkövetkezendő években előttünk állnak. Erősítsük együttműködésünket a Hazafias Népfront VII. kongresszusán elfogadott célkitűzések megvalósításában, a hazai és nemzetközi békemunkában. Kívánok a népünk javára végzett e nemes és szép munkához az újonnan beiktatott dr. Nagy Gyula püspök úrnak és a Magyarországi Evangélikus Egyház minden tisztségviselőjének, papságának és híveinek sok sikert, jó erőt és egészséget. Nagy Gyula: Püspöki székfoglaló (Folytatás) Feladataink a hazai és világ-ökumenében A harmadik nagy területre térek át: a hazai és a világökume- nében ma ránk váró feladatokra. Krízisben az ökumenikus mozgalom? Századunk legjelentősebb egyházi jelensége, a világméretű keresztyén egységmozgalom, ma kritikus időszakában van. Philip Potter Nairobiban az egyházak előtt álló „negyvenéves pusztai vándorlásról” beszélt. Mások a „kiábrándulások korát”, a „krízis idejét” emlegetik. Így van-e ez valóban ? Egyházunk és a hazai testvéregyházak kezdettől fogva részt vesznek ebben a mozgalomban. Személyes emlékem, hogyan készültünk fel harmincöt évvel ezelőtt, szinte még a háborús romok közt, egy komoly teológiai kötet kidolgozásával is az Egyházak Világtanácsa első, 1948-as világgyűlésére. Azóta is hűséggel igyekszünk résztvenni ebben a munkában. De néhány tanulságot le kellett vonnunk. Az igazi egység lépcsőfokai Az első az, hogy az egyházak egysége végeredményben nem az egyházak és nem is emberek műve. Jézus Krisztusban már most adva van az alapvető egység. Csak ö lehet a reménységgel várt, igazi egység középpontja és megvalósítója is. Meglehetősen irreálisnak látjuk ezért az egyházak szervezeti egységére, az „unionizmus” világegyházára irányuló törekvéseket. Bár minden bizonnyal távoli, mégis releváns végső célnak tekintjük viszont „az egyházak kon- ciliáris közössége” modelljét, amelyben ezek kölcsönösen elismernék egymást Krisztus egyháza részeinek és ennek jeleként egyszer majd közös zsinati döntéseket is tudnának hozni hitbeli és etikai kérdésekben. A „kiengesztelt különbözőség” ma sokat emlegetett egység-modelljét hasznos és szükséges, de csak közbeeső lépcsőfoknak tartjuk egy végső, teljesebb „konciliáris közösség” felé. A második nagy ökumenikus tanulság szerintünk: a hit és az egyházszervezet kérdései mellett erős hangsúlyt kell tenni az élet és szolgálat kérdéseire. A genfi ökumenikus világközpont nagy márvány-előcsarnokában egyetlen mellszobor néz szembe a belépővel: Nathan Söderblom svéd evangélikus érsek, egyházunk első tiszteletbeli doktora, mellszobra. ö volt az ökumenikus mozgalomnak az a felejthetetlen úttörője, aki éppen erre figyelmeztetett már ötven évvel ezelőtt: az egyházak egysége felé az élet és szolgálat közös útja vezet („com- munio in orando et serviendo oecumeniea” — Stockholm, 1925). Végül egy harmadik, fontos tanulság: az igazi ökumenikus lelkűiét nem a saját egyházam feláldozását, egyházi öröksége el- szíirkítését, hanem ennek- az egész „ökumené” rendelkezésére bocsátását jelenti. Ma ezt így nevezzük: az egyházi identitás megbecsülése. Az, hogy igyekezem jó evangélikus vagy jó katolikus lenni, nem akadálya, hanem egyenesen velejárója az egyházak teljesebb közösségének. A hazai egyházak ökumenéje Nyitott szívvel és minden erőmmel szeretnék munkálkodni azon, hogy ez a Krisztusban, hitünk alapvető igazságaiban és a szeretet sokágú szolgálataiban szolgálatára hazai egyházainkért és a világ-ökumenében. A világ-ökumené és egyházunk Az öt világrészt átfogó, nagy ökumenében igen fontos szolgálatot végeznek az egyházi világ- szervezetek. Hadd szóljak elsőnek „szűkebb családunkról”, a Lutheránus Világszövetségről, amelynek négy éven keresztül közvetlen genfi munkatársa lehettem és amelyVcndcgck a püspökbeiktatáson részben már meglevő közösség hazai egyházaink között tovább épülhessen. A református egyházzal való testvéri közösségünk mély, történelmi gyökerű örökség, kölcsönös gazdagodás egymás teológiai igazságai és szolgálati tapasztalatai által; és bizonnyal így lesz ez a lövőben is. A Szabadegyházak Tanácsa tagegygházaival és az unitárius egyházzal való összetartozásunk erősen fejlődött, éppen a mi nemzedékünk idejében. Szeretnék a köztünk meglevő jó kapcsolatok további erősítésén munkálkodni. A római katolikus egyházzal való viszonyunk a II. Vatikáni Zsinat óta ugyancsak sokat fejlődött; sok területen azonban további elmélyítésre vár. Szeretném, ha az európai és világ-ökumenében szerzett sok pozitív tapasztalatom itthon is folytatódhatnék mind teológiai téren, mind közös társadalmi diakóniánkban. Az elmúlt évtizedben megtanultam őszintén nagyraértékelni az ortodox egyház mély spiritualitá- sát és ősi teológiai örökségét. Szeretném, ha ez a hazai ortodox egyházakkal való mélyebb kapcsolatokhoz vezetne. A hitében és lelki örökségében velünk sok szállal összefűzött, sokat szenvedett izraelita hitközösség is része a hazai, tágabb ökumenének. Szeretetünk és közösségvállalásunk ' déiük is fordul és reméljük, hogy jó kapcsolataink tovább épülnek. Isten drága, nagy ajándékának tartom a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa szolgálatát, amely egyik lelki bölcsője volt teológiai meggyőződésem alakulásának. Külön hálával gondolok dr. Bartha Tibor püspök úr többévtizedes, önfeláldozó' ökumenikus ben most egyházunkból dr. Harmati Béla végez megbecsült, jó szolgálatot. Ez a Világszövetség — dr. Carl H. Mau főtitkár irányítása alatt, aki sokszor tanúsította szex-etetét és megbecsülését egyházunk iránt — a világ 54 millió evangélikusát fogja át és főleg három irányban: teológiai vonalon,, az ökumenikus kapcsolatok és dialógus vonalán, végül a szolgáló szeretet igen széles területein végzi fontos szolgálatát. Egyházunk mindhárom vonatkozásban sokat köszönhet munkájának. Mi is kezdettől fogva s egyre fokozódóan sokat fái-adoztunk a közös feladatokban és ezután xs egész szívvel szeretnénk résztvenni az LVSZ munkájában. Erre rendkívüli alkalmat ad az a nagy gmegtiszteltetés, hogy k év múlya Budapesten házigazdája lehetünk az LVSZ VII. világgyűlésének. Egyike vagyunk a vi- lág-evangélikusság kis tagegyházainak, s egyúttal az első, szocialista országban élő egyház, amely az egész világ evangélikus delegátusait, vezetőit láthatja majd vendégül. Másfél év óta koncentrálunk már erre a megtisztelő feladatra. Hálásak vagyunk, hogy államunk is minden segítséget megad a világgyűlés külső előkészítésében. Bizonyosak vagyunk benne, hogy sokat tanulhatunk, épülhetünk majd ezen a nagy evangélikus világtalálkozón. Az a reménységünk, hogy kis egyház létünkre — vagy talán éppen ezért — valamit mi is adhatunk majd — teológiai látásunk, egyházunk új útjának tapasztalatai és népünk mai életének megismertetése révén is — a világkonferencia résztvevőinek. Ha az LVSZ „szűkebb csalá- (Folytatás az 5. oldalon) (Folytatás az 1. oldalról) ténelmével és jelenével együtt és jövőjével együtt a szolgálatot várja. Igen ez a társadalom is, amelyben élünk. Ennek akarunk segíteni. Ezt akarjuk másokkal együtt előbbre vinni. Ezt akarjuk felvirágoztatni. Ezt akarjuk széppé és boldoggá tenni, hogy a magyarok, akik ezen a földön élnek, boldog emberek legyenek. Igen, az emberiség a szolgálatunk területe. A háborútól fenyegetett emberiség. Az egyik napról a másikra nyugtalanul ébredő emberiség: Uram Isten mi van velünk? — A fejlődő országokban 70 millió apátlanul, anyátlanul kódorgó gyerek, fajuk miatt megkülönböztetett emberek szolgái vag3unk, az éhezők szolgái vagyunk (egymillió ember éhezik a földön). SZERETNÉM VALAMIRE FELHÍVNI A FIGYELMET. Az egyházban szeretnek általánosítani. Sokszor a mindenki a senki. Nekünk mindenkit kell szolgálni. A végén gyakran senkit sem szolgálunk. Nekünk mindenki a felebarátunk, aztán a végén nincs felebarátunk. A mindenki azt jelenti, hogy annak kell szolgálnunk, aki éppen előttünk van, aki éppen ránkszorul, a segítségünket igényli. Hazában, társadalomban, emberiségben, családokban. öregek között, ifjúságban. A mindenki az, aki éppen elém áll és igényli hogy segítsem. Püspöki szolgálat — mindenkinek a szolgája. Ügy, hogy ne legyen kétség. — Azt mondja az egyháznak, ha tetszik a püspöknek, ha tetszik a keresztyéneknek — az utolsó helyre kell állniuk! Légyen mindenki közt az utolsó hely az egyházé. Miért jó az utolsó hely a papok számára? Miért jó az utolsó hely a keresztyének számára? AZ UTOLSÓ HELY AZÉRT NAGYSZERŰ, mert akkor senki sincs mögöttem, mindenki előttem van, akinek szolgálni lehet. Ha volna valaki a hátam mögött, azt hihetném, hogy azt nem kell szolgálnom. Az utolsó helyen lenni, nagyon jó szolgálat. És még csak nem is kell hogy erőt vegyen rajtunk valami kisebbségi érzés, hogy az utolsó helyen vagyunk, a kicsik vagyunk és hát ugye arra vagyunk alkalmasak, hogy egy könnyet letöröljünk, egy özvegyet megvigasztaljunk, egy bánatosnak örömet mondjunk — egyenként. Erre is szükség van. De aki maga előtt látja az egész emberiséget, az egész társadalmat, az egész hazát, az égész egyházat, az úgy érzi. hogy elfújta a szél a kicsi voltát — hiszen óriási szolgálati lehetőség van. Azéi't jó püspöknek lenni, mert mögöttem senki sincs. Mindenki előttem vgn. Nem válogathatok. MAR CSAK ANNYIT ÉS MÉG ANNYIT: mivel szolgálhat a dia-' konos az utolsó helyről azoknak, akik előtte vannak? Mivel? Kimondok egy szent, szép szót: imádkozni a másikért. Tudom, hogy esetleg valaki azt mondja, mondjak nagyobbat. De naponta az Isten elé vinnie a püspöknek .az özvegyet, az árvát, a gyereket, a sírót, a fiatalt, a mozgásképtelent. az éhezőt, a világban a faji megkülönböztetettet, a háború miatt szenvedettet odavinni, hogy: Uram nézd itt vannak! — óriási püspöki szolgálat és aki ezt kihagyja az utolsó helyen — nem püspök az — béres! Diakonos. Szolgálni kell, de mivel? Az evangélium örömhírével. Lutherrel együtt valljuk, hogy az egyház legdrágább kincse a Jézus Krisztus evangéliuma. Mondám kell az embereknek az örömhírt : Isten úgy szerette a világot, hogy az Ö egyszülött fiát adta. Mondani kell, hogy szabadok vagyunk a szeretetre, szabadok vagyunk a másik megsegítésére, Krisztus felszabadított bennünket, hogy megkötözöttségek nélkül mindenütt, mindenkor, mindenkinek segítsünk. ÉS SZERETETTEL. Érzelmileg is szeretni kell a másikat és nemcsak tenni érte. Szeretni kell! Figyeltétek, a görög szöveg szerint Jézus a kis gyermeket nem egyszerűen az ölébe vette. Átölelte, szorosan fogta, szíve melegével pátyulgatta. Az egyház az a hely, ahol püspöknek, lelkésznek, gyülekezeti tagoknak minden embert a maga problémájával — szíve melegével kell melegítenie, szeretnie és igen — tenni, tenni érte. Az egyház a kinyilatkoztatásokból nem élhet meg. Például azt mondják: Jézus a világ békessége! — Milliószor elmondtuk ezt. De mi következik ebből? — Teh- ni kell a békéért, tenni az igazságosságért, tenni az ember ember voltának megőrzéséért. Tenni az atomfegyverek eltiltásáért. — Tenni. Végül! A legnagyobb püspöki szolgálat: az életem eltékozlása másokért. Jézus azt mondotta: Nem azért jöttem, hogy nékem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak — és! —életem adom oda. A nagy Diakonos diakonosai nem tudhatnak mást tenni, minthogy az életüket adják oda a másikért: türelemben, jó szóban, szeretet- ben, vigasztalásban önmaguk el- tékozlásában, lelki elkoptatásban. És aki a püspöki szolgálatban meg akarja spórolni az életét az rájön arra,' hogy forog a kerék, forog a malom — üresen és miért? Mit keres az ember még a püspöki székben? UTOLSÓ MONDAT: Van azért jutalom? — Nem kell várni rá! Nem ezért teszi a diakonos. Hanem azért mert a diakóniát megtanulta a golgotái kereszt Urától, aki életét adta és nem fizettséget vár. És azt mondja Jézus: Áld engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt aki elküldött engem, az Istent. A püspöknek, a diakonosnak van egy óriási kiváltsága: vendégül láthatja az Istent is. Ez a jutalom. Kedves Nagy Gyula testvérem! Együtt voltunk Sopronban, együtt tanultunk Sopronban. Szüléink háza egymás közelében volt. Pécsett az én gyülekezetemben voltál vallástanár. A pécsi oltárnál ott álltam tanúként amikor drága feleségedet feleségül vetted, örültem, amikor a külföldi szolgálatban segíthettelek, örültem, amikor hazatérve végezted munkádat és örülök, hogy püspöktársam lettél. Isten segítségével, embertársaink segítségével menjünk előre diakonosokként. Közben jó tudni, hogy, aki első akar lenni közöttünk, az legyen utolsó közöttünk, mindenkinek a szolgája. Elhunyt Lukács László Szeptember 22-én 70. életévében hosszú szenvedés után elhunyt Lukács László nyugalmazott dunaharaszti lelkész. Életútja Budapesten kezdődött, iskoláit is itt végezte, innen került Sopronba, a Teológiai Fakultásra, amelynek elvégzése után Budapesten avatták lelkésszé is. Több gyülekezetben volt segédlelkész, majd dunahax-aszti lelkész két évtizeden át, nyugdíjazásáig. Felesége, 3 gyermeke és unokái mellett ott álltak sírjánál a pest- erzsébeti temetőben volt gyülekezetének tagjai, barátai és íelkész- társai közül is sokan. Ravatalánál szeptember 28-án Virágh Gyula, pesterzsébeti lelkész, esperes hirdette a feltámadás evangéliumát, sírjánál pedig Lehel László dunaharaszti lelkész vett tőle búcsút volt gyülekezete és a Pest megyei Egyházmegye nevében. amelyben csendes, hűséges, munkáját lelkiismeretesen elvégző lelkésznek ismerték az elhunytat. , A gyászoló család és a temetésen resztvettek a feltámadás reménységében megerősödve kísérték utolsó földi útjára Lukács Lászlót — rábízva őt arra a Jézus Krisztusra, akinek szolgált életében, és akinek a kezéből senki ki nem ragadja azokat, akik benne bíznak. Detre László
