Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-10 / 41. szám

„Ez a munka csak Krisztussal értelmes

ft

Levél az NDK-ból

Templomaink «

Egyetlen hajdúsági templomunk — Debrecen

A TEOLÓGIAI AKADÉMIA HALLGATÓI tanulmányaik során diakóniai gyakorlaton vesznek részt a Német Demokratikus Köztársaságban élő evangélikus egyházak valamelyik diakóniai intézményében is. így jutottam el én is Lobetalba. Őszintén leírom, nem nagy lelkesedéssel jöttem és ez a kellemetlen érzés fokozódott bennem, amikor ideérve felmértem, hogy bizonyos tekintetben magamra maradtam egy más anyanyelvű és számomra eddig eléggé ismeretlen országban és sok tekintetben más körülmények között és más szervezeti rendben élő egyház vendégeként. Az elkövetkező napokban azonban egyre inkább felismerhettem Isten mindenütt jelenvalóságának igazságát, megértettem itt is szóló igéjét és megtapasztaltam cselekvő szere- tetét. Azt is megértettem, hogy Ö hozott ide és készít fel ezzel a lehetőséggel is odahaza végzendő szolgálatom jobb betöltésére. Az itt végzett szolgálat sok örömet rejtegetett számomra.

A KÓRHÁZBAN, AHOL DOLGOZTAM, szellemifogyatékos felnőttek laktak. Nem is annyira kórház volt ez, inkább otthon, hiszen a betegek közül senki sem gyógyul meg már. Betegségük testet-lelket összetörő teher.

Feladatom éppen azok mellé szólított, akik közül többen már járni sem tudnak, őket öltöztettem, mosdattam, borotváltam. Az emelgetésük mégis kisebb nehézségnek bizonyult, mint tragédiájuk hordozása.

Az egyik beteg például húszévi lelkészi szolgálat után került ide. Hallottam héberül és görögül beszélni. Közben kézen fogva járt egy társával és az ebéd előtt partedlit kellett kötni elé.

Az egész ház telis-tele hasonló esetekkel. Az első néhány nap elteltével azonban világossá vált előttem, hogy ezek az emberek mégsem teljesen szerencsétlenek. Csak mi — akik egészségesnek mondjuk magunkat —, mi tesz- szük őket ebbe a kategóriába. Egy egészen különös társadalomban élnek ők. Élnek, harcolnak és szenvednek, mint mi, de ők is győznek néha és boldogok is.

EZ AZ ISTENTISZTELETEKEN még élesebben kitűnt. A gyülekezet magát a falut jelentette, hiszen Lobetalban csupán a szeretetotthonok lakói, az ápolók és az itt dolgozók családjai élnek. A szellemifogyatékosok sajátosan — közbekiáltgatva, tisztaszívű újjongással — élik át ezt az ünnepet. Ez az újjongás a gyülekezet többi tagjára is átterjed.

EZ A MÖGÖTTEM ÁLLÖ HÁROM HÉT nagy hatással volt egész gondolkodásomra. Az itt dolgozók közül beszélgettem olyan asszonnyal, aki már húsz éve végzi ezt a munkát. Kérdeztem, hogy tud megbirkózni azzal a teherrel, hogy ezek az emberek soha nem gyógyulnak meg. Miben látja hasszú munkájának eredményét? Megdöbbent, mikor ez elé a kérdés elé állítottam, hiszen az állandó szolgálat közben ő soha nem beszél erről, mindig csak végzi. Most azonban beszélnie kellett. Hosszú együttgondolkodás után ezt mondta: „Ez a munka csak Krisztussal értelmes.”

Persze, még rengeteg élményem volt, ami már nem fér el egy ilyen levélben. Ha érdekel, elmondom a többit is.

Koczor Tamás

A SAJTÖOSZTÁLY FELHÍVÁSA

A Sajtóosztály értesíti a Lelkészi Hivatalokat és a Gyülekezeteket. hogy az ÚTMUTATÓ megrendelések október 15-ig, az 1983. évi EVANGÉLIKUS NAPTÁR megrendelések október 31-ig

küldhetők be. A Sajtóosztály kéri, hogy az Útmutató és Evangélikus Naptár megrendelésen más iratterjesztési anyagot ne rendéljenek a Gyülekezetek. kizárólag ezt a két kiadványt. Sajtóosztály az igényeket a beérkezés sorrendjében igyekszik kielégíteni A határidőn túl beérkezett meg- j rendeléseket a Sajtóosztály j nem tudja figyelembe venni.

A Sajtóosztály kéri megrendelőit, hogy a két kiadványból csak a szükségletnek megfelelően küldjék be megrendeléseiket.

Az Útmutató ára: 9,— Ft.

A Naptár ára: 25,— Ft

Ezen a tájon a 16. sz. második felében a reformáció lutheri irányát a svájci váltotta fel. 1796. december 11-ig nincs életjele Debrecenben evangélikus gyülekezetnek. Azon az ádventi vasárnapon azonban Budaeus György tokaji lelkész tartott evangélikus istentiszteletet Thirring Lipótné udvari lakásában. — 1810-ben

pedig má,r a Miklós utca sarkán bérelt imatermet a 200 lelkes

3. alatti telket a rajta levő épületekkel. Az emeletes lett a paró- kiális székház. A földszinteset emeletes iskolává építtette.

1889 májusában kezdődött el a templomuk építése. Augusztus végén már készen volt. Hosszú volt az út a saját templomig. Az építése viszont a kényelmesebb múltat visszasírok húzódozása ellenére hamar lezajlott. Az egyházmegye segítsége csupán ennyi:

gyülekezet. Istentiszteletet az arra alkalmas egyháztagok tartottak rendszeresen prédikációs kötetek alapján. 1821-től évenként csupán egyszer-kétszer nyíregyházi, svábolaszi, tokaji és nagyváradi lelkész tartott evangélikus istentiszteletet Debrecenben. A bérelt imatermet 1849-ben a városba özönlő cári és császári sereg feldúlta és minden berendezését elpusztította. Ettől kezdve 1861-ig teljesen szünetelt az evangélikus lelkészi szolgálat, noha akkor már 600 tagja volt a gyülekezetnek. Lényegében tehát az önállósulásig (1882. november 12) a református egyház gondozta „atyafiságosan” az egyszerre szaporodó és fogyatkozó gyülekezetei.

AZ ÖNÁLLÓSULÁSKOR ismét csak bérelt helyiségben kezdette és folytatta önálló életét a gyülekezet a Kossuth és Sas utca sarkán. 1885-ben orgonát vásárolt. 1886-ban pedig a Piac utca 79. alá költözött és a bérlemény emeletén istentiszteleti helyet alakított ki, a földszintjén két tanerős iskolát. Még abban az évben megvette azonban a Miklós utca

„Aggodalmát fejezte ki” az újabb terhek miatt. Jellemző az akkori evangélikus öntudatra: 100 Ft- tal többért tornyos templom épülhetett volna. A terv elutasítása akkor is beszédes, ha az akkori 100 Ft éi^gke jóval nagyobb volt a mostaninál. Ugyanakkor Dede Mihályné szegény özvegyasszony 500 Ft-os tőkéjét teljes egészében felajánlotta a gyülekezetnek. Materny lelkész pedig személyesen szerezte meg a német Gusztáv Adolf Egyesület évekig tartó támogatását.

SZÁZADUNK ELEJÉN ŰJ ÉS TORNYOS TEMPLOM építésére gondolt az ezer lelkes gyülekezet. Hetvenezer aranykorona tőkéjét azonban megsemmisítette az első világháború. — Materny utóda. Farkas Győző ismét új templom építését tervezte toronnyal és harangokkal. Lendületes munkájából azonban hamarosan kiragadta a halál. A nagy tervekből csupán az új templomra méretezett orgona valósult meg 190 millió koronáért. — Utóda, Rapos Viktor folytatni kívánta a tervek valóra váltását, de ő meg még rövidebb szolgálat után vasúti katasztrófa áldozata lett. — 1936- ban már megint komoly tőkéje volt a gyülekezetnek új templom építésére. Pass László lelkész még abban az évben bejelentette a gyülekezetnek: „1940. november 10-én a debreceni evangélikus templom tornyában meg fognak szólalni a harangok”. — Nem szólaltak meg. Sőt a második világháború viharában a meglevő templomunk is megrongálódott. Az „új templom” tőkéje pedig semmivé vált.

1957-ben orgonánk korszerűtlen lábfújtatóját motorfújtatóra cseréltük. Majd 1964-ben Vető Lajos püspök szolgálatával köszöntük meg Istennek, hogy külső és belső viharokon át is megőrizte gyülekezetünk kedves otthonát. 75 éves jubileumán történt ez. Néhány évvel ezelőtt pedig a kissé giccses és megkopott festését és a jobbára nem evengélikus veretű szimbóliumokat váltottuk fel az épülethez illő drapp festéssel. Evangélikus jellegét a berendezése és melegsége biztosítja. Jelenleg kívül-belül jó állapotban van templomunk Számomra mégis mindig felidézi azokat az elveszetteket, amelyeket helyettesít. Bizony fontos volna a torony, mert könnyen kerül kérdőjel igazi templom volta mellé a sűrűn idevetődő evangélikusok szívében.

SAJÁT VIGASZTALÁSUNKRA és mások tájékoztatására említem a következőket evangélikus módon „puritán” templomunkra tekintettel:

Az ige és szerttségek házaként Isten háza. Ebben a hajlékban is ismételten az egyetlen Űr és egyetlen nagy Szolga van jelen.

Nem ritkán messziről érkező testvérek temploma is. Viszonylag könnyen megközelíthető minden irányból. Az evangélikus templomot keresőknek lenne komoly segítség a torony.

Az ökumenikus mozgalom egyik központja városunkban. Amióta ilyen van, évenként 6—7 alkalommal ebben a hajlékban gyülekezik össze a testvéregyházak közössége.

Szabó Gyula

A nevetséges balek olykor szerencsés lesz, a szerencsés pedig könnyen nevetségessé válhat.

Két filmről

A nyáron bemutatott sok könnyű és szórakoztató film közül kettő szinte ellentétpárt alkotva emelkedik ki számomra a sorból. Az egyik a „Kéjutazás Las Pal- masba” című svéd film. Ez az ügyeío- gyott ember dicsérete. Ennek korábban már egy francia (Saint Tropezbe költözünk) és egy svájci változatával Kis kiruccanások) találkoztam. Mindegyikből az derül ki, hogy az élelmesek, a törtetők, az ügyesek, a számítók, a másokat kihasználók és másokon gondolkodás nélkül átgázolok között ott csetlik- botlok a jóhiszemű balek, a naiv, akit bárki átejthet, akinek bizalmával sokan visszaélnek, s akivel még ráadásul peches véletlenek is megesnek (pl. továbbviszi a repülő a poggyászát és ott marad a trópuson az éppen rajta levő sötét, ünnepi ruhájában), — és mégis mintha őrzőangyala lenne az ilyennek, mert végül is mindenki megszereti és segíti őt, veszélyes helyzetéből, amilyen ártatlanul kerül bele, éppen olyan mit sem sejtőn szabadul ki (ui. ajándékcsomag formájában valuta kicsempészését bízták rá), és anélkül, hogy hajszolná a szerencsét és a boldogságot, az szinte ölébe hull a barátság, a szerelem és a gazdagság formájában. Mintha valami profán illusztrációja lenne ez a páli megállapításnak és az isteni humornak: nem azé lesz, aki akarja, sem nem azé, aki futva töri magát, hanem ... adtik.

A másik az „Ez Amerika” című amerikai film. Szerencséjükben és bőségükben megcsömörlött csoportokat mutat többségében, amelyek raffinált módszerekkel próbálják izgalmukat növelni és élvezetüket fokozni. S miközben mindenben a „még soha nem volt”-ot és a „non plus utra”-t keresik, nevetségessé válnak.

Emlékeimben ennek a filmnek is van elődje: „Amerika egy francia szemével”. Ez a korábbi film a kisvárosi és kispolgári Amerikát mutatta be. Nem a luxusvillákét és a felhőkarcolókét, hanem az angol nyelvkönyvekből ismert utca hoszszat egyformán sorakozó kis kétszintes családi házakét. A benne lakókat nem a Brodway egymást túlharsogó reklámai csábítják a különféle szórakozóhelyekre, hanem saját találékonyságukra vannak utalva, ha változatosabbá akarják tenni életüket, és például iker-találkozót rendeznek, amelyen felvonulnak a még kocsiban csörgőt rázó csecsemő ikrek, a már csak kissé szenilisen és együgyűen bólogató, de kínosan egyformán öltözött és egyforma szakállt viselő aggastyán ikrek is. Ez a korábbi film nem a csodamárkás autókon száguldókat és suhanó- kat vagy közlekedési dugóba kerülő ide- geskedőket viszi vászonra, hanem a kerékpározókat, akik virággal szegett csendes kis forgalmú utcákon vagy országutakon kényelmesen, derűsen és ráérősen kerekeznek. így élni bárhol lehet.

A mostani amerikai film viszont az ország különcségeit és túlzásait pergeti szemünk előtt. Azt, ami csak Amerikában van így. A szokásos ringben való verejtékezve birkózás már semmi, nem elégíti ki az' izgalomigényt. Birkóznak tehát nők, meztelenül kezdve, de hamarosan hajuk, orruk, fülük sem látszik ki a szürkeezüst iszaprétegből, amit egymásra kennek a térdig érő iszapban, amiben hemperegnek a mérkőzés folyamán. Már nem elég izgalmas a mindig életveszélyes és többnyire tragikus kimenetelű autóverseny, hanem autó-der- byt rendeznek, aminek egyenesen az a célja, hogy ronccsá váljanak a résztvevő kocsik. Már nem szenzáció, hogy iszonyú méretű tyúkfarmok és számtalan grillcsirkét kínáló büfé szolgálja a táplálkozást, hanem* az ettől megcsömörlött ínyencek különleges receptek szerint készült, körítéssel feltálalt élő gilisztákat

fogyasztanak. S nem elég, hogy esküdni, nászúira és szórakozni valami Vidámpark- vagy vurstliszerű sivatagszéli városba utaznak a fiatalok, ahol színházi díszlethez hasonló és esküvői jelmeztárral is rendelkező templomban a pap naphosszat esketi az először és utoljára látott párokat, hanem hogy fokozódjék a házasságkezdés izgalma, azért az ifjú pár repülőre száll eskető papjával együtt, majd ejtőernyővel kiugranak mindhárman, s röptűkben kapják meg az áldást. S ha még nudista csoporthoz is tartoznak, akkor röptűkben le is vetkőztetik egymást, és úgy érkeznek le a földre a köszöntésükre ugyancsak ruhátlanul összegyülekezett csoporttársaikhoz.

S hogy az egyházi érdekességnél maradjunk, látunk a filmen egy 8—9 éves fiúcskát csokornyakkendősen,, mikrofonnal a kezében, s zsinórját maga után húzva prédikálva járkálni a gyülekezet padsorai között egy gyógyító szekta istentiszteletén, amint a táncdalénekesek szoktak.

Láthatunk autósok számára tartott istentiszteletet, amelyen a lelkész valami teraszféléről beszél befelé a templomban illedelmesen figyelőkhöz, de jól látható a parkolóba beállt kocsikban ülők számára is, akik rádiójukat állítják a „lelkész hullámhosszára”. Közben azonban fala- toznak, szempillát festenek, cigarettáznak és magazint lapoznak.

Kamion-templomot mutatott a képsor, amely őszinte egyetértést és helyeslést váltott ki belőlem. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez jelszó alapján az egyház kimegy az autósztrádákra, s a pap „ka- mionos lesz a kamionosok számára, hogy megnyerje őket”, illetve felkínálja nekik

a szolgálatát. A lelkész vezette kamion ott áll meg, ahol az autóutak vándorai pihenőiket tartják ’ az autócsárdánál, S a kamionosok besorjáznak a kamion-kápolnába, s az addig sofőrködő lelkész most nagyon egyszerű és nagyon világias, hétköznapi szókinccsel imádkozik, prédikál és mond áldást. Megilletődötten és komolyan, kicsit talán félszegen vesznek részt ezek a mindig úton lew, a közösségben való együttéléstől elvadult férfiak az istentiszteleten.

Ezután a komoly kitérő után még sokáig folytathatnám a filmkockákon megjelenő szerencsés emberek nevetségességeinek sorolását. Egy-kettőt még! Az már megszokott és mindennapos, hogy a kikozmetikázott halottat díszes ravatalon kirakatba helyezik megtekintésre. És megszokott luxus a kripta-villa vagy villakripta is. Aki viszont valóban ad magára valamit és van is miből, az mélyhűtteti magát abban a reményben, hogy évtizedek vagy évszázadok múlva életre kelti a tudomány, és ő ott folytathat mindent, ahol kénytelen volt abbahagyni. Az már szintén a múlté, hogy az otthonról elutazó távolléte idejére kedvenc állatát szomszédjának gondjára bízza, hanem ma már állathotelban helyezheti el, ahol, megfelelő méretű és berendezésű szobák várják a lovakat, a macskákat, a teknősöket, s a recepciónál mancs-lenyomatot készítenek, hogy össze ne cseréljék a vendégeket. A „gazdi”-t magnóra vett és naponta többször visszajátszott hangja pótolja az utána búsúló állatnál. S hogy ötletben nincs hiány, azt mutatja az is, hogy van kutya-bordély is, bőséges hölgyválasztékkal, hogy a jó házból való öl- ebecskék ne legyen holmi utcai ismeretségre utalva.

A két film Jókai bölcs életszemléletét juttatja eszembe, amit két regényének címében fejezett ki: vannak Szegény gazdagok és vannak Gazdag szegények.

Takácsné Kovácsházi Zclma