Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-10 / 41. szám

Hiszek egy Istenben

Mt 19, 16—23

Mindennapi életünkben különböző értelemben szoktuk használni ezt a kifejezést: hiszek. Holnap kirándulni megyünk — szól az egyik fiú a másikhoz —, s hozzáteszi: azt hiszem, hogy holnap ragyogó időnk lesz. Ebben az értelemben a „hiszem” azt jelenti, hogy nem tudom biztosan, de remélem. Jóskának kerékpárt ígér édesapja. Amikor barátaival erről beszélget és szóba kerül, hogy valóban megkapja-e a kerékpárt, Jóska így válaszol: hiszem, hogy megkapom, hiszen édesapám megígérte. Ebben az értelemben a hit egy ember ígérétében való bizonyosságot jelenti.

Egy kicsit hasonló értelemben használja a Szentírás az Istenben való hitet is. Az Istenben való hit azt jelenti, hogy feltétlen bízom Isten szavában és ígéretében, mert megtapasztaltam, hogy Isten szava igaz és ígéreteit megtartja. De hát honnan halljuk meg Isten szavát és ígéreteit? A Szent- írásból. A Szentírás nem más, mint Isten beszédeinek és ígéreteinek a gyűjteménye és azoknak az eseményeknek a leírása, amelyek arról szólnak, hogyan tartotta meg Isten szavát, hogyan teljesítette ígéreteit.

A SZENTlRÁS ISTENT szerető Édesatyánknak nevezi, aki szerétéiből megteremtette az embereket. Amikor az emberek engedetlen gyermekként elfordultak tőle, ő akkor is hűséges maradt hozzájuk. Nemcsak a kiválasztott népnek, Izrael népének viselte gondját, hanem általa áldást készített az egész emberiség számára. Ezért vezette Izrael népét a történelem viszontagságain át, és ezért küldte el egyszülött Fiát Jézust, is, hogy megmutassa az embereknek mennyire szereti őket és hogy szeretetével képessé tudja tenni őket arra, hogy boldogan, békében éljenek.

Isten ezért szól ma is az emberekhez. Ezért gyűjti őket össze egy gyülekezetben, hogy meghallják szavát és megtapasztalják,

hogy ő ígéreteit ma is megtartja. Amikor az istentiszteleteken a gyülekezettel együtt megvalljuk: „Hiszek egy Istenben” — akkor ez azt jelenti, hogy bízunk benne, teljesen rábízzuk magunkat, mert megtapasztaltuk, hogy ő nekünk is szerető mennyei Atyánk.

EZ AZ ISTENBEN VALÓ BIZALOM azt is jelenti, hogy meg vagyunk győződve arról, hogy ő mindenben a javunkat munkálja. Legfőképpen pedig azzal munkálja javunkat, hogy az ő követésére hív minket. Istent pedig úgy követhetjük, hogy az ö Fiának, Jézusnak a nyomában járunk. Ha úgy élünk, úgy cselekszünk és úgy gondolkodunk, mint Jézus, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy boldog emberek leszünk. Azonban sok minden akadályoz bennünket Jézus követésében. A gazdag ifjú azért nem tudta így követni Jézust, mert jobban szerette vagyonát, mint Istent és jobban bízott a ' földi javakban, mint Isten beszédében. A tanítványok — mivel bíztak Istenben — elhagyták mindenüket és követték Jézust. Ezért találták meg örömüket és boldogságukat.

MA MÁR JÉZUS NEM TESTBEN ÉL KÖZÖTTÜNK, azért mi nem tudjuk úgy követni Jézust, mint a tanítványok tették. Jézus ma emberek formájában közeledik hozzánk. Emberi beszédben, a prédikációban szól hozzánk. Ha szívünkkel Isten szavaként hallgatunk a prédikációra és engedelmeskedünk Isten szavának, akkor mi is úgy tudjuk szeretni az embereket, ahogyan Jézus szerette és akkor elmondhatjuk magunkról, hogy Jézus követői vagyunk.

Ne engedjük, hogy bármi is megakadályozzon bennünket abban, hogy szomjas szívvel hallgassuk Isten igéjét és gyermeki engedelmességben kövessük Jézust a szeretetben. Ma ezt jelenti Istenben hinni és minden kételkedés nélkül benne bízni. S. J.

„írok nektek, ifjak...”

Az evangélikus kegyesség

Minden népnek megvan a maga különleges életstílusa, amely őt minden más néptől megkülönbözteti. Aki járt már külföldön, az tudja, hogy más szokásaik vannak a németeknek vagy a franciáknak és ismét mások az angoloknak vagy a finneknek. Az életmódról vagy életstílusról meg lehet ismerni egy-egy embert, hogy melyik nép közösségébe tartozik.Ugyanez érvényes a keresztyén közösségre is. Az egyes keresztyén közösségek életstílusát kegyességi formának nevezzük. Nem nehéz észrevenni, hogy más kegyesség jellemzi a katolikus hívőket, ismét más az evangélikusokat vagy a reformátusokat vagy az egyes szabadegyházi közösségbe tartozókat.

CIKKÜNKBEN RÖVIDEN AZT SZERETNÉNK ÖSSZEFOGLALNI, hogy mi jellemzi az evangélikus hívők életformáját, illetve, hogy mik az evangélikus kegyesség főbb jellemzői.

Az egyes kegj^ességi formák nem véletlenül alakulnak ki. hanem az a tanítás formálja ki őket, amelyet az a közösség hangsúlyoz. Az evangélikus elnevezés arra vezethető vissza, hogy mi evangélikusok nem a törvényre, hanem az evangéliumra helyezzük a hangsúlyt. Ebből eleve következik az is. hogy az evangélikus kegyességnek az a legfőbb sajátsága. hogy nem törvényeskedő. A keresztyén élet lényegét nem az egyes törvények és szabályok megtartásában látja, hanem abban a hitben és meggyőződésben, hogy Isten szeret minket és kegyelmével napról napra újjá formálja életünket. Ebből az Isten kegyelmes szeretetére tekintő kegyességi magatartásból következik az is. hogy az evangélikus hivő nem másban, hanem mindig önmagában keresi a hibát. Az evangélikus hivő mielőtt más valakit hibáztatna, először maga áll oda az Isten színe elé. Ebből az állandó, Isten színe elé álló magatartásból következik az a sajátság is, hogjl az evangélikus hivő — bár meg van győződve arról, hogy a Luther által újra felfedezett tiszta evangélium a hivő legnagyobb kincse —, mégsem tartja magát tökéletesnek. Az emberekre vagy a többi keresztyénre nem hivő gőggel tekint, hanem azzal a tudattal, hogy mindnyájan Isten kegyelméből vagyunk, amik vagyunk.

EZ A MÁSIK EMBER FELÉ MEGÉRTŐ, közösségi magatartás teszi az evangélikus kegyességi formát nyitottá a másképpen élők vagy másképpen gondolkodók felé. Ez a nyitottság éppúgy érvényes a más hitvallású közösségekbe tartozó hívők, mint a nem keresztyén közösségek felé. Nem véletlen, hogy az Ágostai Hitvallást szokták a „legökumé- nikusabb” hitvallásnak nevezni, mert az az egyház egységéhez elegendőnek tartja az evangélium értelmezésében és a szentségek kiszolgáltatásában való megegyezést. Az ökuménikus mozgalom történetében az evangélikus egyházak és egyházi személyiségek mindig vezető szerepet töltöttek be. Ezt a nyitott magatartást sokan félreértik, amikor a „lutheránus” magatartáson az ingadozó, nem következetes magatartást értik. Pedig erről szó sincs. Az evangélikus magatartás éppen abban következetes, hogy próbálja megérteni a másik felet és ezért nyitottan közeledik feléje.

EZ A NYITOTT MAGATARTÁS érvényesül az emberiség problémainak felkarolásában, a tudomány és a kultúra művelésében is. Az evangélikus magatartás nein csak a hittestvérek vagy a keresztyén népek felé érzi magát elkötelezettnek. A Lutheránus Világszövetség például jelentős segéllyel támogatja a mohamedán arab országok gazdasági és kulturális felemelkedését. A magyarországi evangélikus egyház

népünk történelme folyamán számarányához mérten igen nagy szolgálatot vállalt nemzeti kultúránk művelésében, valamint népünk szabadságáért és jólétéért vívott küzdelemben. Az evangélikus egyházi iskolákból kikerült hazafiak nemcsak össze tudták egyeztetni hitükkel, hanem éppen evangélikus hitükből fakadónak érezték az emberiség és népünk felemelkedéséért, valamint a tudomány és kultúra műveléséért folytatott küzdelmüket.

A VILÁG FELÉ NYITOTT KEGYESSÉGI MAGATARTÁSBÓL

következik, hogy az evangélikus ember nem tartja bűnnek azokat a világi örömöket, amelyekkel Isten a teremtettségben ajándékozott meg bennünket. Az evangélikus hivő nem „besavanyodott” kegyességi életet él, hanem éppen úgy. mint a többi ember tud örülni a természet szépségének, a művészet alkotásainak, az élet különböző örömeinek, amelyekkel Isten ajándékozza meg az embereket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem ismeri azt a határt, ahol a különböző örömök és élvezetek már nem Isten ajándékai, hanem a Sátán bűnre csábító eszközeivé válnak. Luther maga is vígkedélyű ember volt, aki nagyon tudott örülni az élet örömeinek, de mindig résen, állt, hogy áldozatul ne essen a Gonosz csábításának.

Amikor az evangélikus kegyesség főbb jellegzetességeit számba vesszük, sok esetben talán úgy érezzük, hogy a mi életünkből már hiányoznak ezek az evangélikus sajátosságok. A reformáció sok más örökségével együtt az evangélikus kegyesség jellegzetességeit is eltékozoltuk. Jó lenne feleleveníteni gyülekezeti és mindennapi életünkben ezeket az evangélikus kegyességi sajátosságokat.

Selnteczi János

Nem maradhatunk ki mi sem falunk szokásaiból. Sohasem firtattuk anyámmal honnan származnak, vallásos eredetűek-e vagy egyszerűen népem között kelt szárnyra, s szállt apáról fiúra, nagyapáról unokára. Egy faluban éltünk, egy közösség voltunk, jóban-rosszban osztoztunk. Egy láthatatlan barázda mégis húzódott közöttünk. Két vallású nép voltunk. S ha a vallás szóba került. mindenki tudta, ki fia. borja. A barázdát régen vonták. Ükőseim ideje óta esküdtek az emberek Szűz Máriára és Lutherre. Olykor ellenszegültünk egymásnak,. becsméreltük vagy lenéztük egymás hitét, de leggyakrabban a közös származás és a közös sors terelt egy akolba bennünket. A nagy tűzvész alatti Tercsi néniék nálunk laktak, pedig Tercsi néni buzgón hányta magára a keresztet, anyám, viszont, ha delet harangoztak éppen csak megállt a munkájában.

Decemberben. Luca napján egy kiselejtezett, ütött-kopott zománclábost bevetettünk búzával, öntöztük szorgalommal, s meggyőződéssel vallottuk, ha karácsonyig megsűrűsödik a parányi vetés, jó termésre várhatunk a jövő évben. Karácsonykor ez a zöld búza állt asztalunkon, mert a karácsonyfát még nem ismertük akkor. Viszont lucáztunk mi is. Hányszor felmondtam a Luca- versét a szomszédoknál! „Luca, Luca koty-koty- kotgy!

Olyan kolbászuk legyen, mint a f falu hossza!

Annyi csibéjük, mint égen a

csillag!

S annyi zsírjuk, mint kútban a

víz!

S akkora feneke legyen a háziasszonynak, mint a kemence

szája.”

Ezen harsányan nevettek, de a jókívánságot elfogadták, s megajándékoztak kolbásszal, kenyérrel. Anyám se kérdezte ki kopog ránk a téli estéken, s mondták a fiatalok s öregek bohó módra a magukét.

Amint nagyobbacska lettem, Takács Lali, akinek a szeme sem állt jól, mondja, hogy „idén bet- lehemezni kéne, Andris”. Jól isBékesség falusi szokások

Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből

mertem a szokást, a Kisjézus születését fogjuk hirdetni. Lalinak volt is egy nyakba akasztható, házilag készített istállója, benne jászolka, s azon kicsiny rongybábu. Hódi Jani vezérlete alatt indultunk, s már ádventben kezdtük a járást. Jani kifordított subában, nagy, görbe bottal,, mély, elváltoztatott hangon kért bebocsátást: „szabad-e bejönni a pásztoroknak?” Az én fejem apám kucsmájában lötyögött, kukoricahajból bajuszt ragasztottam. Lalit angyalnak öltöztettük fehér asszonypendely volt a ruházata. Nyakamban lógott az istálló az Űr jézussal, jászla előtt mécses pislogott. Hárman kántáltuk, hogy „Menyből az angyal”, meg „Pásztorok, pásztorok Betlehemben”. Kissé hamisan, de ez senkit nem zavart. A puják áhítattal néztek bennünket, meg a Kisjézust.

Újév reggelén már hajnalban korán reggel riasztott anyám: „kelj fel. Andriskám, hogy első légy”. S míg mosdottam, ismételtem magamban a köszöntőt. „Szalad a szán, szól a csengő, víg legyen az új esztendő. Adjon Isten minden jót... Tele pincét, kamarát...” Ilyenkor is jutott valami a tarisznyámba. Húsvét- kor locsoikodni jártunk csapatokba verődve, korosztályok szerint. A legények nótáztak faluhosszat, s legfőképpen lányos házhoz tértek, mi apróbbak mindenüvé. Meglocsoltuk a háziasz- szonyt, s a kislányokat:

„Szépen kérem az anyját,

Adja elő a lányát, hadd locsolom a haját...”

Jó egészséget kívántunk, s szakajtóra való festett tojás gyűlt össze. Pedig jónéhányat a nap során összetörtünk.

Űrnapján virágot szórtak a római katolikusok, zöld sátrakat állítottak, s mi evangélikus gyerekek ugyancsak részt vettünk a „precesszióban”, Masíroztunk a Szűz Máriás lobogók alatt. A halottak napját a temetőben töltöttük. Rendbehoztuk a Gaál-család

sírjait. Nagyapámét, aki járt No- vibazárban, nagyanyámét, akit két csillag árán vitt nagyapám oltár elé, János bátyámét, aki az A vala oldalán nyugszik, de tisztességből neki is hantot emeltek, Marci bátyámét és Eszti nénémét, akik mikor meghaltak, fiatalabbak voltak, mint én most. Mécsest gyújtottunk, mint a római katolikusok, s nekem öt Miatyánkot kellett elmondanom.

István napjára esett a búcsú. Istváp volt a falu római katolikus részének a védőszentje. Arra azonban a falu öregjein kívül senki sem emlékezett, hogy az első vértanú vagy István király a védőszent. Ez a nap azonban közös, tehát a mieink is volt. Már előző nap felállították a nagy sergőt, vagyis a körhintát, hajóhintából kettőt is, céllövő és mé- zeskalácsos bódékat. A két templom közötti út telis-tele lett sátrakkal, ezernyi tarka játékkal, trombitával. Szemfényvesztők, erőművészek fitogtatták tudományukat, pecsenyesütők illattal árasztották el az egész falut. Italt mértek, ülve és állva fogyasztották a felnőttek. Legények kurjongattak összeölelkezve, leányok legszebb ruháikban kacéran sétáltak. fel s alá. Itt mindenki megtalálta a párját, s a szórakozást.

Anyám csak délután jött ki, apám ebéd után, én a sergő körül ácsingóztam délelőttől. A körhintára többször is felültem, míg a hajóhintát átadtam a legényeknek, akik virtusból át is fordultak. A kislányok ilyenkor Visongtak.

A búcsú feledtette szegénységünket. Ma sem tudom, honnan került elő a pénz, amelyet ilyenkor költöttünk. De hol anyám, hol apám csúsztatott néhány krajcárt, s így még ajándékra is tellett. Anyámnak mézeskalács szívet vettem. Pirosat, közepén tükörrel. Ez a szív ott állt a sub- lódon addig, míg anyám meghalt. Idők során megkopott piros színe, beporosodott a huszárkötés rajta, de a tükre eleven volt. Anyám őrizte holta napjáig, kisfia első ajándéka volt. ■

Egyik búcsú napjára váratlan vendégünk is akadt. Amikor délben hazamentem, Bogár nagyanyámat pillantottam meg. Fekete bársony pruszlikba préselte felsőtestét, kendő volt a fején, minden ruhadarabja ünnepélyes volt. Ősz hajszálai kivillantak kendője alól, napszítta, ráncos arcáról verejtékét törölte. Hallgatag öregasszony volt, mint a fia, két kezét ölében tartva ült támlás székünkön. Anyám' kínál- gatta, ő szerénykedett, apám az asztalra könyökölt.

Illedelmesen köszöntem. Nagyanyám szürke szemével méregetett. s láttam, viaskodik magával, nyakamba boruljon-e. Tartóztatta magát. Én most láttam először életemben, s csak most tűnt föl, hogy eddig soha nem jött hozzánk, mi sem mentünk hozzá. Mi választott el bennünket? Miért nem jött el hozzánk, amíg apám fogságban volt? Ránéztem nagyanyámra, aki valaha szép lehetett, és „akit szégyenben hagyott valaki” —, ahogyan anyám egy alkalommal tudtomra adta. Bogár Juli élete regényét nem a Gaál- házban írták. Ennek ellenére furdalta az oldalamat a kíváncsiság, miféle szégyenben hagyták. Az urasági cselédek szégyene volt ez? A leányanyáké? Soha nem jutottam dűlőre vele. Csak annyit éreztem, nem illik sem anyámat, sem apámat faggatnom felőle.

Ebéd után fészkelődni kezdtem, anyám szinte küldött a búcsúba. Bogár nagyanyám nem sokkal utánam szedelőzködött és sokáig ismét nem láttam.

A kis pirospozsgás, szőke szeplős Juhász Icának öntöttem ki szívem bánatát. Ica annyi idős volt, mint én, tíz-tizenkét éves. Haját kétoldalt tömött varkocsban hordta és éppen olyan volt, aki nekem tetszett. Vonzódást már régen érezterrp iránta, kishuszárt vettem neki mézeskalácsból. Hadd tudja meg, hogy hozzám tartozik. Hajóhintára is először vele ültem. Hajtottam a ladikot amennyire erőmből tellett, ő velem szemközt ült, szoknyácskáját lebbentette a szél, mindketten kipirultunk. Amikor leszálltunk, megfogtam a kezét és fülébe súgtam: „meglátogatott a nagyanyám”. Ica értetlenül nézett rám, pedig én azt hittem az ő lelke is viharba kerül tőle. S míg a bódék, sátrak körül bóklásztunk, megpróbáltam értésére adni az én lelki keservemet: „Te Ica, én ma ismertem meg nagyanyámat, azt sem tudom, kicsoda”. Ica csak irult-pirult, mert a kezét fogtam, s egészen másutt jártak a gondolatai: „ne törődj vele” és ezzel véglegesen le is zárta közlékenységemet. Kék szemével rámkacsintott és vonszolt a körhintához.

A hinta meglódult velünk, repültünk. Alattunk a búcsú forgataga, s mi egyre magasabbra. Szívem vágya az volt. hogy ez a hinta kettőnket ez égig repítsen, ahonnan már nem látni szegénységünket. a Gaál-ház titkait, nagyanyám szégyenét, s mindazt, ami olyan poros, piszkos, mint a falunk ezen a napcn. Ica, a kis szőke szeplős lányka fogná kezem, én meg csak néznék a szeme mélyére, a két kék kis tavacskába. Este anyámnak annyit mondtam, „készüljön esküvőre, mert én Juhász Icát feleségül veszem”. Anyám szelíden és megértőén bólogatott: „hát, ha any- nyira sürgős, akkor felkészülhetünk”.

Kimentem a kertbe. Augusztusi, gyümölcsérlelő nyár volt. Idehallatszott a vidámság, a búcsú zaja. Én a szikrázó csillagokat kémleltem a magos égen. Babonás biztonsággal kettőt kiválasztottam a sok millió közül. Egyet kicsi Icának, egyet magamnak. Ügy jelöltem meg őket, hogy közel legyenek egymáshoz. Akkor még nem gondoltam arra. milyen mérhetetlen távolság van két csillag között. És arra sem. hogy két csillag találkozása a világon a legritkább dolog.

Rédey Tál