Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-05 / 36. szám

GYERMEKEKNEK. TÍZ EMBER ÁLL JÉZUS KÖ­RÜL. Kérnek valamit. Nem tár­gyat. Egészséget. Gyógyíthatatlan betegségben szenvednek. Olyan betegségben, amely még az embe­rek közösségéből is kirekeszt) őket. Nemhogy gyógyítani nem tudja őket senki. Olyan ember sincs, aki az ápolásukat vállalni merné, aki gondoskodna róluk. Ebből a szánalmas helyzetből kérnek kiutat. Gyógyulást. Jól is- bierjük Jézust. Tudjuk, hogy szen­vedő emberektől sohasem zárkó­zik el. Nehéz helyzetekből nem menekül. Azonnal kész arra, hogy segítő kezet nyújtson bármikor, bárkinek. Most mégis szokatlan dolgot tesz. Gyógyítás helyett parancsot ad. „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Vagyis azoknak az embereknek, akik ab­ban az időben betegség és egész­ség fölött döntöttek. Egyik sem kérdez. Mindnyájan elindulnak. Más lehetőségük nincs. Talán próbaképpen enged­nek Jézus szavának. Mi már az ő példájukból is tudjuk, hogy Jé­zusnak szót fogadni, parancsát teljesíteni egyenlő a gyógyulással, ö gyakran követi ma is ezt a módszert. Valaki nagy gonddal, bajjal érkezik hozzá. Segítséget kér. Jézus látszólag nem segít, sőt, feladatot ad. Van, aki ezt csaló­dottan fogadja és elkeseredetten visszavonul. Nem is gyógyul meg! Van viszont, aki komolyan veszi, amit Jézus mond, összeszedi ma­radék erejét és szót fogad. Mert bízik Jézusban. Vele az történik, ami ezzel a tízzel. Mire odaérnek, meggyógyulnak. NAGYON BOLDOGOK. Azt hitték, nincs kiút. Soha többé nem fognak dolgozni. Sosem lát­ják viszont a családjukat. Soha „írok nektek, ifjak .. Nem kényszer, hanem lehetőség Az evangélikus erkölcs sajátosságai Evangéliumi etika Lehet-e egyáltalában a keresz­tyén morálon belül valamiféle sajátos evangélikus erkölcsiség- ről beszélni? Ügy hiszem, már egyházunk nevéből, jellegéből fa­kadóan sajátos szint ad etikánk­nak, hogy az is az evangéliumból táplálkozik. Az evangélikus er­kölcs kulcsszava nem a törvény kérlelhetetlen „kell” vagy „mu­száj” parancsszava, hanem az evangélium felszabadító örömüze­nete: lehet, szabad! S ez a kü­lönbség nem stilisztikai, árnya­latbeli eltérés, hanem a reformá­ció egyik döntő felismerése. Luther és társai éppen az igét tanulmányozva döbbentek rá, hogy Isten nem kegyetlen kényúr, akit* rettegve kell kiszolgálni, nem zsarnok, akit természetelle­nes aszkézissel, rabszolgamorállal kell kiengesztelni, hogy valahogy kiérdemeljük kegyelmét. Isten szerető mennyei Atya, akinek iga­zi arcát Jézus Krisztusban ismer­hetjük fel. Isten Jézusért fogad el minket, és így szabadít fel a jó cselekvésére. A fordulat teljes: nem azért teszem többé a jót, hogy majd Isten kiengesztelődjék, hanem azért mert már elfoga­dott! Eddig a jó cselekedet, az er­kölcsös magatartás, Isten törvé­nyének megtartása csak veríték- szagú érdemszerzés volt, most vi­szont a bűnbocsánat evangéliumá­ból táplálkozó élet szabadon és önként jóízű gyümölcsöket terem. Luthér ezt „A keresztyén ember szabadságáról” szóló művében így summázza: „A keresztyén em­bert, belső szabadságban, hite Istenhez köti, de szeretete révén önként, boldogan, cselekvő módon szolgálja minden ember javát.” Szabadon a családi életre Ma már alig tudjuk felmérni azt a forradalmi lépést, amit Lu­ther házasságkötése jelentett a reformáció korában. Egy korban, mely magasabb rendűnek tartot­ta a szerzetesi életet, és ezzel, ta­lán akaratlanul is, de lenézte Isten egyik legnagyobb ajándé­kát, a házasságot és a családot, Luther személyes döntésével, életpéldájával tette hitelessé ta­nítását: a házasság és a család Isten szent akarata. Ma megint időszerű ez a refor- mátori tanítás, mert egyesek sze­rint a házasság, a család, a gyer­mekvállalás „elavult, korszerűt­len” vállalkozás a XX. század vé­ge felé. S ezen a területen nem elég szép elméletekkel igazolni a házasság és család szükségessé­gét, hanem Lutherhez hasonlóan magunknak kell életünkkel il­lusztrálnunk és igazolnunk, hogy a csálád az élet Istentől kapott természetes és jó rendje, a tartós boldogság és harmonikus együtt­élés egyedüli létformája. Szabadon a munkára A tétlen szerzetesi életből a munka megbecsülésére hívták kortársaikat a reformátor ősök. S ezen a ponton megint aktuális az evangélikus etikai tanítás. A munka nem átok — mint ahogyan sokan ma is vélik — hanem rész­vétel Isten világfenntartó cselek­vésében. Ahogy ezt dr. Nagy Gyula szociáletikájában tömören megfogalmazza: A munka hár­mas értelme: kenyérkereset, a fe­lebarát és a társadalom javának szolgálata, valamint Isten dicső­ítése. Szabadon másokért Ahogy emelkedik hazánkban az életszínvonal, úgy válik egyre égetőbb kérdéssé viszonyunk az anyagi javakhoz. Űjra csak meg­lepődve tapasztalhatjuk, hogy a lassan 500 esztendős lutheri ta­nítás milyen időszerűen hangzik napjainkban (időszerűségének és korszerűségének egyedüli „titka”, hogy az evangéliumból táplálko­zik ...): „Akinek van valamije, az uralkodjék ezen javán! Aki szol­gálja azt, az szolga. Nem neki van java, hanem az tartja a ha­talmában . .. Ha azonban uralko­dik ezen tulajdonán, akkor ez szolgál neki, és nem ő annak. Se­gít a rászorulókon, ad azoknak, akiknek nincsen. Ha lát valakit, akinek nincs köpenye, így szól a pénzéhez: Kifelé Forint lovag, ott van egy szegény, ruhátlan ember, akinek nincsen köpenye, szolgálj annak!” Ilyen hétközna­pi, konkrét példán keresztül szemlélteti reformátorunk az evangéliumi, jézusi etika legjel-j lemzőbb vonását: szabad vagyok önmagámtól, az anyagiaktól a másik javára. Ugyanez igaz az egyház egé­szére is, ahogy a vértanúhalált halt Dietrich Bonhoeffer fogal­mazta meg: „Az egyház csak ak­kor egyház, ha másokért van!” S ez a mi evangélikus egyházunk diakóniai teológiájának is az alapja: élni másokért, ami Jézus Krisztus által nem keserű kény­szer, hanem az életnek értelmet adó, boldogító lehetőség. Gáncs Péter VIASKODTAM ÉS GYŐZKÖD­TEM AZ ÉN TITOKZATOS KÉRDÉSEMMEL. A csillagvilág rejtelme nőttön-nőtt, úgy ahogy az én gyermeki értelmem. Augusztusban mindig kötényre való hullott a csillagokból falunk határába, csak össze kellett volna szednünk őket, mint a tarlón ha­gyott kalászokat. Megunták az égi egyedüllétet, eljöttek az emberek közé. Az emberek pedig megriad­tak a csillaghullás láttán, halál­ról rebesgettek. Rozi néni külön­ben is régóta nyomta az ágyat, talán az ő csillaga hullott le az este. Reggelre ablaka alá setten­kedett néhány asszony, de kije­lentette: „még él”. Mári néninek is itt lett volna az ideje, de csil­laga jó magasan fennakadt, s fo­gatlan szájjal nevetett az embe­rek arcába. Mondta a magáét, s az emberek babonás félelemmel vették körül. — Melyik az én csillagom? — kérdeztem az én szép, fiatal anyá­mat. Kötényébe törölte kezét, kémlelte az eget. Válogathatott nyugodtan, én nem zavartam. Ide-oda fordatta fejét, kezével az eget meszelte, majd rábökött az Esthajnalira. Szikrázó fénye ösz- szeakadt szemem sugarával és el­fogott a bizonytalanság. Nem le­het, hogy szegény gyereknek ilyen fényes csillag jusson. S amint ezen tűnődtem, megborzongott a csillag, reszketni látszott. „Min­denkinek van egy csillaga” — bizonygatta anyám. CSALÁDI BIBLIÁNK KÖZ- KINCS VOLT. Apám használta „hivatalosan”, de amikor már ol­vasni tudtam, én lapozgattam a leg'ouzgóbban. Kemény fedele ko­pott volt, kötése szakadozott, fe­delére belülről írták családunk fontosabb eseményeit. Anyám örökségeként szállt a családra. Vi­rágmintás keretben ez állt cím­lapján: „Szent Biblia, azaz Isten­nek Ó és Űj testamentomában foglaltatott egész szentírás. Ma­gyar nyelvre fordíttatott Károli Gáspár által. Kőszegen, Reichard Károly költségével ’s betűivel. 1842 " A testes könyv valóságos kincsesbányája volt a bejegyzé­seknek, de magyarázat nélkül kí­vülálló aligha értette. Anyám vi­lágosított fel arról, mit jelent egy-egy név és évszám. Nagyapám, akinek képe berá­Családi krónika Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből mázva anyám ágya felett függött, aki megjárta a novibazári szan­dzsákot, Gaál János volt, született 1855-ben. Ez az első bejegyzés. Gaál János Kiss Rozáliát vitte ol­tár elé 1882-ben, három évvel a novibazári „kaland” után. Erről anyám semmit sem tudott me­sélni. A Gaál családról annál töb­bet. Nagyanyám öt gyermeknek adott életet a bejegyzések sze­rint. 1883-ban született az ifjab- bik Gaál János, anyám legidő­sebb bátyja. 31 éves korában, 1914-ben, a háború első napjai­ban a Belgrad mlletti Avalánál halt hősi halált. Ö volt akkor már a családfenntartó, mert nagyapám csillaga 1903-ban hullott le, nagyanyámé sietett utána. Kiss Rozália 1904-ben hagyta itt az árnyékvilágot. Amikor meghal­tak, élt még az öt gyermekből János és Józsi bátyám, és anyám, Anna, a falu legszebb lánya. Marci bátyámat nagyapám ha­lála előtt kilenc évvel az utolsó, az 1892-es nagy kolerajárvány vitte el. 7 éves korában. Anyám akkor mindössze hároméves gyermek lévén, nem emlékezett sem halálára, sem temetésére. „De tudod, kicsi fiam, a ko­lera ellen nincs védekezés Alattomos betegség, amitől még most is félünk. S az emberek ép­pen azért hullottak, mint a le­gyek, mert féltek. Ahol félelem volt, oda besettenkedett kolera- uraság és átvette az uralmat és akit kiszemelt magának, azt vitte. Marci bátyádat hétéves korá­ban.” Eszter néném is rövid életű volt. Csak öt évet élt, vele 1891- ben a torokgyík végzett. Így az­után töredék-család lett a Gaálé- ké. Három gyerek élte túl a jár­ványokat, s három maradt telje­sen árván, amikór 1904-ben nagy­anyám is temetőbe került. Sírjai­kat szétszórtan még ma is meg­találhatjuk a temetőben. Csak Já­nos bátyám hiányzik a közösség­ből. ö valahol az Avala oldalán várja a feltámadást. Viszont a te­metőnkben mégiscsak megörökí­tették őt egy sírhellyel és egy ke­reszttel. Keresztjén ez áll: Gaál János, születettt 1883-ban, hősi halált halt 1914-ben. A templomunk falán, mohos márványtábla is őrzi nevét. Hu­szonegy név sorakozik a táblán katonás rendben, köztük „A há­zért haltak 1914—1918”-ig címszó alatt Gaál János neve is olvas­ható. Nem kis büszkeségemre. Nem tudtam akkor még az Avala hajnali, vérpárás ostro­máról, s az oktalan halálról, amely egy géppuska torkából köpködött János bátyámra, s be­sorakoztatta őt a nagy regiment­be. Ó, anyám hányszor elmesél­te, hogy „apád is, meg János bá­tyád, meg a falu legényei, férfiai nótaszóval, virágeső alatt rukkol­tak be s éltették a háborút. Úti bácsi nem győzte mérni a borát. A fiúk ittak és énekelték: Meg­állj, megállj kutya Szerbia!” A CSALÁD BOMLÁSA A BE­JEGYZÉSEK’ SZERINT AKKOR KEZDŐDÖTT, amikor nagy­anyám is meghalt. Józsi bátyám, a negyedik gyermek 1908-ban ki­vándorolt Amerikába. „Valóság­gal szökött”. Nem használt se rá­beszélés se fenyegetés. Gyalog in­dult Fiúméba. Azt mondták in­gyen hajójegy vár rá, s a hajón is, meg a tengeren túl is olyan dolga lesz, hogy az anyjában sem volt különb. És nekivágott az is­meretlen Pensylvániának. Kez­detben sűrűn Írogatott, megvan­nak a sublótban levelei, és ilye­neket írt: „nemsokára megjö­vök”, „gazdag ember lettem”, „a fél falut máris megvehetném, ha akarnám”, de aztán mindegyre ritkultak a levelek, akadoztak a sorok és ígéretek, hogy „tisztelte- tem a szomszédokat”, meg „mind­nyájatoknak jó egészséget kívá­nok”, és hogy „gondoljatok rám”. Egyszer csak egészen eltűnt a csa­lád szeme elől. Anyám szerint Józsi bátyámra vagy rászakadt a bánya, vagy na­gyon rosszul mehetett a sora, szé­gyellt hazajönni. Húszéves volt, amikor elhagyta a falut, s a fa­lu hamar megfeledkezett róla. így maradt anyám egyedüli örököse a kicsiny Gaál-vagyon- kának, melyben szerepelt a csa­ládi Biblia is. Anyám, az én szép, búzavirág- kékszemű anyám már vénlány- számba ment a falu nyelve sze­rint. 1889-ben született a bibliai bejegyzés szerint. 15 éves volt, amikor árvaságra jutott, és átvette az anyaság feladatait a kicsiny portán. Mosott, főzött, font és szőtt, ellátta édes bátyjait, szó sem lehetett házasságról, a kérő­ket lerázta, mint kutya az esőt. Fontosabb dolgai akadtak a por­ta körül. János bátyám az elbe­szélések szerint töbször kijelen­tette: „be kellene köttetne feje­det Anna lelkem, suttognak rólad a faluban, ne hozz szégyent ránk”. De Anna dacosan felvág­ta a fejét, dagasztotta a kenyeret, mosta a legényekre a ruhát, tüs­ténkedett a házban és körülötte. Nem hiányzott neki egyetlen le­gény se a faluból. 1912-ben az­után rákacagott a szerelem. Ami­kor Józsi bátyám kivándorolt, aratáskor János bátyámnak segít­ségre volt szüksége. Bogár And­rás járt hozzánk a szomszéd fa­luból. András magas, fekete, vil­logó szemű, csendes, szorgalmas legény volt. S Anna, a falu leg­szebb hajadona feladta elveit, győzött a szerelem. Bogár András 1912-ben oltár elé vezette Gaál Annát, az én drága anyámat, BOGÁR ANDRÁS ANYJA URASÁGI CSELÉD VOLT: Bo­gár Juli. Apámról a családi króni­kában csak a házasságkötés ide­je áll, meg, hogy. ő is bevonult 1914-ben. Én őt valójában csak nyolcéves koromban, 1921-ben ismertem meg, amikor hazajött orosz fogságból. Természetesen ekkor már világon voltam, anyám csillagocskája, vagyis én 1913- ban pillantottam meg a napvilá­got. Szüleim első szerelmének gyümölcseként Andrásra keresz­teltek, de anyám csak „csillagom­nak”, „kicsi fiamnak”, „Andris­kámnak” hívott. Bogár nagyanyámról szinte semmit se tudok, apám szűkszavú volt. Anyámra szemérmes tiszte­lettel tekintett, szerelmének láng­ját csak fekete szemének ragyo­gása árulta el. Szemérme tiltotta a félreérthető mozdulatokat, sza­vakat, de tudtam, hogy szereti anyámat. Gaál Anna és Bogár' András közé azonban befészke- lődtem én, anyám szemefénye. A sors is mintha külön utat jelölt volna ki számunkra. Egyéves voltam, amikor apámat a háború elszólította, cseperedő legényké­vé léptem elő, amikor viszont­láttam. 23 éves volt anyám, ami­kor asszony lett, faluhelyen ennek „oka” van, s egy évre rá szülte meg egyetlen gyermekét. Az utolsó Gaál-sarj, anyám negyvenéves korában. 1929-ben hunyta le szemét. 16 éves voltam, távoli idegenből jöttem haza a bánatos eseményre. Az egész fa­lu udvarunkon szorongott. Látni akartak engem s apámat. Anyám egyszerű koporsója a Szent Mi­hály lován nyugodott. Szemfedőjét úgy helyezték el, hogy még egy­szer láthassa a falu népét s az emberek is láthassák szépséges arcát. Apám a feje mellett állt, némán, összeszorított ajakkal, és folytak a könnyei kiapadhatatla- nul. Velem együtt sírt szegény. Papunk Isten kifürkészhetetlen akaratáról beszélt, meg arról, hogy anyám nem halt meg. De én tudtam, hogy meghalt s nekem már nincs többé anyám. Árva let­tem, és szegényebb, mint András bácsi, a falu koldusa. Ügy érez­tem összecsuklok a lelkemre ve­tett iszonyatos kőszikla súlya alatt. Szerettem volna anyám mellett feküdni és vele együtt aludni, aludni. ESTE AZ EPERFA ALATT ÜLTÜNK SZÓTLANUL APÁM­MAL. Augusztusi este volt, csil­lagok hullottak. Egész kötényre való a falu határába. Köztük anyám csillaga is. Feltekintettem a bánatos nagy égre, s láttam, hogy a csillagok reszketnek. Mint csuklás tört fel lelkemből a régi kérdés: „miért reszketnek a csil­lagok?” S aki erre a kérdésre fe­lelni tudott volna, nincs többé. Apám megfogta kezem, s oda­súgta: „térjünk nyugovóra, késő van.”. Soká nem tudtam elalud­ni, reggelre merő viz volt a pár­nám. Rédey Pál A tíz leprás I.lt 17 11 __in tö bbé nem simogatják meg a gyerekük arcát. Sose fognak egészséges emberkkel asztalhoz ülni. Azt hitték, ez az ajtó végér­vényesen bezárult előttük. Most pedig szélesre tárul. Szabad az út vissza az életbe. Rohannak. Az illetékes emberek pecsétes, égészségüket igazoló írá­sával sietnek, futnak vissza a fa­lujukba. Szeretteik, barátaik közé. HOL IS VAN AZ A CSÖNDES SZAVŰ, SZELÍD TEKINTETŰ EMBER? Ki tudja merre jár már?! Kinek van ideje arra, hogy megkeresse? Kilencen így gondol­kodnak. A tizediknek ugyanolyan sürgős és fontos, hogy végre haza­érjen. De egyvalami még sok sürgetőbb. Ö nem meggyógyult, hanem valaki meggyógyította, nem visszaszerezte az egészségét, hanem visszakapta. Nem egy is­meretlen személytől! Jézustól. Fut tehát vissza, ahogy a lába bír­ja. Hiszen az a legkevesebb, hogy annyit mondjon: köszönöm. Enél- kül képtelenség hazamenni és örülni a visszakapott életnek! Jézus nem is hagyja válasz nél­kül. Ott van ugyan a csendes szá­monkérés az ajkán: hol van a többi kilenc? De a tizedik többet kap: „menj el, hited megtartott téged”. Ez az igazi gyógyulás. Nemcsak betegségből hanem bűnből és halálból. EMBEREKTŐL KAPUNK VA­LAMIT, ÖRÜLÜNK NEKI, még­is előfordul, hogy elfelejtjük meg­köszönni. Jézustól kérünk, többet is ad, mint amit vártunk. A kö­szönet nem maradhat el, mert az nem udvariassági formula, ha­nem a szeretet egyik jele. Aki pe­dig Jézust szereti, annak ő min­denét odaadja, amije van. Szabóné Mátrai Marianna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents